Ókovács Szilveszter

Az Operaház köznevelési–közoktatási szerepvállalása.
O/A – holnapra, avagy a mindennapos éneklésről

Hölgyeim és Uram! Kedves pedagógus kollegák!

Köszönjük szépen a lehetőséget a Magyar Állami Operaház gyermekkara nevében is, amelyet Hajzner Nikolett irányít, és az intézmény vagy a magyar zeneoktatás nevében is, remélem ez majd kidomborodik a későbbi mondandómból. Engedjék meg, hogy a kis Hunyadi-részlet után azzal kezdjem, ami legutóbbi Erkel-színházi konferenciánkon az egyik pedagógus kolléganő idézete volt. Ő találta – azt hiszem – egy amerikai gospel énekestől, kicsit továbbfejlesztettem, és azóta is használom. Úgy szól: „Előbb rajzolunk semmint, hogy írni tudnánk. Előbb illegetjük-billegetjük magunkat, semmint, hogy járni tudnánk rendesen. Én teszem hozzá, hogy előbb tudunk örülni, sírni, lelkesedni, semmint, hogy gondolkodni tudnánk valójában. És előbb tudunk gügyögve énekelni is, semmint, hogy beszélni tudnánk. Kell-e még magyarázni bárkinek, miért része az életünknek a művészet?” Hogy miért kell ide visszataláljunk, mert ez az elején megvan, aztán távolodunk el tőle. Úgyhogy ennek a levezetésnek nyomán gondoltam arra, hogy három téma köré szervezem mai mondanivalómat.

Az egyik úgy szól, hogy „elmúlt az az idő”, a második téma az lenne, hogy „ami elmúlt, az az idő se úgy volt ám”, és a harmadik az lenne, hogy „és akkor mit kell holnap csinálni?”. Magyarán jelen, múlt és jövő kérdéseit próbálom összefoglalni a magunk szempontjából. Hogy mi az az idő, ami elmúlt, arról a legtöbbet talán a társadalmi felelősségvállalás, ez a kicsit papírízű fogalom mondja.

Nem azt az időt éljük ugyanis, amikor az Opera, a legnagyobb hazai kulturális intézmény megtehetné, hogy színházaiba zárkózik. Ajtajait, persze, kinyitja, és várja azt a mondjuk egymillió nézőt, akik az 1955-56-os évadban megjelentek. Csakhogy mást mutat a naptár, ennek az időnek vége van, a nézők nem jönnek be maguktól. Nem hozzák őket föl a gyári buszok, nem adják el a jegyeket a gyári értékesítők, hétfőnként van tévé, nem is egy, és ha egyébként meg nincs – sokan már nem nézik –, akkor néznek helyette harminchárom másik, kisebb-nagyobb képernyőt. Teljesen más időket élünk, amelyek túléléséhez teljesen más módszerek szükségesek, ezért is engedjék meg, hogy az Opera is vegye a bátorságot, és a társadalmi felelősségvállalás nevében elkezdjen önálló utakon járni. Bele-belepiszmogni a képzés rendszerébe, pici és hívatlan szereplőként természetesen, de nagy ambícióval – mivel a médiabéli lehetőségeink azért megvannak –, így szignifikánsabban látszhat mindez annál, semmint, hogy szerénynek tűnjön. Ezért elnézést kérek, de muszáj tennünk valamit, hogy be tudjuk vonzani a nézőket az operára és a balettre, erre a két nehezen reklámozható és a popzenéhez vagy a sporthoz képest a közönség számára is sokkal nehezebb utat találó műfajra. Ezért nekünk valamit tenni kell. Nemcsak valamit – mielőtt pontosan tudnánk, mi az, azt pontosan tudjuk, hogy abból majd jó sok kell.

2012 őszén voltam egy tanévnyitó konferencián Budapesten, valamelyik nagy rendezvénycsarnokban. Rengetegen voltak ott Önök közül, és akkor is beszéltem arról, hogy mit szeretnénk csinálni közönségnevelés ügyben, de az akkori önmagam és a jelenkori önmagam között nemcsak hét év és tizenöt kiló a különbség, hanem a meggyőződésem is teljesen más. Ez idő alatt esett le nekem is, hogy így nem fog menni, a gyerekeink még sosem voltak ennyire elzárva a magas művészettől, mint most. És erről nem Önök, pedagógusok tehetnek vagy a szülők, vagy az állam, vagy a klímaváltozás: nincs egyéni kizárólagos felelősség, csak közös van. Egész egyszerűen ilyen ma a világ, hogy nem erre tereli őket. Amikor már Coub-videók nyolc másodperce is hosszú, akkor mit szóljunk mi, akik Wagner-darabokat szeretnénk eladni, ugye? Tehát a tizennégy és félórás Ringgel, ami négy este összesen, de azért abból egy este is három és félóra! Ide kell valahogy eljuttatnunk a gyerekeket, és ehhez talán a mi tudásunk sem nélkülözhető. De az biztos, hogy a mi szerepvállalásunk elengedhetetlen.

Ezért is gondoljuk azt, hogy szükség van olyan kiadványokra, mint amit – kicsit elrettentő jelleggel – magammal hoztam. Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt mutattuk be ennek a béta verzióját, O/A – holnapra a címe. Kétszázhuszonkét példa van benne, amelyek operákból és balettokból vétettek. Olyan példák, amelyekről be fogjuk bizonyítani – hamarosan egy tévésorozatban is –, hogy ezek tíz perc alatt megtanulhatók zongora- és/vagy gitárkísérettel bármely osztályteremben, tehát nem igényelnek zenei végzettséget. Megpróbáljuk ezen a módon is elhitetni már a gyerekekkel is, hogy operát énekelni, hallgatni vagy akár balettzenét megismerni nem pusztán jó dolog és közösségi élmény, hanem később, jó időpontban megtalálva őket ezzel, olyan kapcsolódási pont lehet, amelyiken keresztül később elkezdhetnek az opera, és így az összetett művészeti szépség, jelentés, érték iránt vonzódni. Ehhez pedig mi biztosítjuk a feltételeket, de erről is később.

Ezért léptünk fel a pástra, ezért van a gyermekkarunk közreműködésével szerkesztett, iskolai használatra szánt O/A honlapra-programunk, mellette még egy balettiskolánk is, ugyanebből a célból. Több mint száz növendék jár hozzánk balettozni, és az az idő ugyancsak elmúlt, hogy háromezer gyerek jelentkezzen a Magyar Táncművészeti Főiskolára, most már az is Egyetem. Most száz alatt a jelentkezők száma, többségükben lányok, úgyhogy valamit tennünk kellett, meg muszáj nekünk is mutatni, hogy nem azért történik ez a demográfiai balettkatasztrófa, mert rossz a képzés. Hiszen a klasszikus balettet javarészt az Operából az Egyetemre elszármazott művészek oktatják. Tehát jó a képzés náluk is, nálunk is, a merítés viszont már sekély. Melyik az a szülő, aki egyébként a gyermekét szívesen adja olyan pályára, amelyik nem biztos, hogy sikeres lesz, de kilenc évig biztosan nagyon kemény, katonai szigorral jár, és egyetlen lépéssel el lehet rontani utána is. Nehéz dolgok ezek, ugyanakkor mégis nagyon szép pályák. Az énekesi, a balettművészi, a hangszeres zenészi is, és nézőnek lenni is jó, de ezért nekünk tennünk kell, nem elég már csak szépen énekelni vagy szépen balettozni a színpadon. Be kell segítenünk a táncosképzésbe, az énekesképzésbe, a hangszeres művészképzésbe, de még a színházi speciális szakmák vagy a gyártóüzemeinkben szükséges iparosszakmák oktatásába is.

(A Diótörő lassan aktuálissá válik, néhány héten belül harmincszor adjuk majd elő. Most szolmizáció segítségével szólalt meg, rendkívül egyszerű kis muzsika, két szólamban énekelték a gyerekek. Az előadáson is így hangzik el, csak ott „á” vokálissal éneklik. Ez sem nehéz, ha van segédanyag, ha van egy kolléga. A O/A – Holnapra kötettel együtt a cím is a pedagógus kollegának szól: holnapra Te is fel tudsz készülni ebből, mert ez neked se kerül többe, tíz percbe, ráadásul van benne olyan kotta is, úgynevezett lókotta, amely akkordjelzéseket tartalmaz. Mint említettem, 222 nagyon könnyen megtanulható példa van benne, a kodályi 333 után nem vettük többre a bátorságot. 222 tanítási nap amúgy sincs egy évben, ha lenne olyan elszánt kolléga vagy iskola, minden nap újat tud tanítani.)[1]

Mi is volt az a kor, ami elmúlt. Az sem úgy volt ugyanis, ahogyan emlékszünk rá. Idén ötven éves leszek, lélekben hetven is vagyok szerintem. Persze az igaz, hogy jöttek azok a buszok, hozták a nézőket, meg a zeneiskolai oktatás is több embert ért el. Én sem tanulhattam volna zenét, a mi társadalmi közegünkből, vagy az én családom társadalmi osztályából ez nem következett volna, de akkoriban, Veszprémben általános jelenség volt, hogy tanulunk zenét. Az én négy gyerekem közül három már abbahagyta, még a legkisebben bízhatok talán, tehát nem olyan egyszerű manapság. De abban az időben is voltak szerintem problémák, azzal együtt, hogy tömegesebb volt a képzés. Nyilván kevesebb kütyü vonta el a gyerekek figyelmét akkoriban. Ha azonban belegondolok abba, hogy azért nem kellett szolfézsra járnunk, mert úgyis megyünk fúvós zenekarra, az például hiba. A fúvós zenekarbéli rossz, pontatlan játékot éppen a szolfézs alóli fölmentés tette lehetővé. Ennek így nincs semmi értelme. Olyan, mintha valakinek Tolsztojt adnánk a kezébe, miközben még a betűket sem tanulta meg rendesen. Ez így akkor sem volt jól, és valahogy bele volt kódolva a rendszerbe, hogy amint a szocializmussal együtt az ideológia is összedől, és kiesik a nyomást adó prés, utána a képzési rendszer sem fog a saját lábán megállni úgy, mint korábban, és gyorsan pusztulásnak indul. Ennek vagyunk ma a tanúi. Ezért nincs a korábbi számban közönség, nincs elég zenét tanuló diák. Kevesebben kezdik el ma, még kevesebben viszik végig. Ezért szűnnek meg szakközépiskolák, konzervatóriumok, ahogy ez Veszprémben is történt, és ezért mennek kevesen balettművésznek – utóbbinál ma már előfordul olyan évfolyam, ahol nincs fiú, vagy a lányok között is csak egyetlen magyart találunk. A kevésből márpedig nyilván jóval kevesebb extra képességű művész nyerhető.

Úgyhogy nem volt az akkoriban rendben, és hogyha akkor valakik ezt látták előre, akkor azokat én még nem olvashattam, mert gyerek voltam, de ma már értem, és az utóbbi években egyre inkább megértettem, hogy mint Hamlet, mi is mások helyett születtünk helyretolni valamit, amit nem is biztos, hogy helyre lehet hozni, de hogyha valóban fontos a művészet az életünkben, akkor kutya kötelességünk arról gondoskodni, hogy az adott poszton, amin éppen vagyunk, akár egy százharmincötéves vagy száznyolcvanhárom éves intézmény élén is, hogy azt tovább vigyük, próbáljunk az alászálláson lassítani, fejlesszük a ránk bízott értéket. Legyenek új nézői és legyenek új művészei is ennek a két remek, nehéz művészeti ágnak. Ez egy múltban gyökeredző probléma, nem tanítottak meg minket rendesen zenélni, így el kell határoznunk, mit tegyünk most.

(Ez most Wagner volt, a walkürök lovaglása A walkürből. Diáklány ül a zongoránál, és sokkal jobban tud ennél zongorázni, most szándékosan csak egyszerű dolgokat játszik. Egy olyan kollégánk pedig gitározik, aki egyébként magyartanár. Aztán elragadta az Opera, és különböző posztokon bejárta az egész ranglétrát, de iskolát, intézményrendszert is igazgatott. István nem Al Di Meola, de szándékosan egyszerű akkordokkal ezt ő is gond nélkül le tudja kísérni.)[1]

Hölgyeim és Uraim, hogy mit fogunk tenni, ahhoz még egy példa a múltból. Tényleg úgy gondoljuk: ahhoz, hogy értő operalátogatókat vagy zeneértőket – a zene is tágabb fogalomként ide tartozik – és balettnézőket nyerjünk, ahhoz társalgási szinten kellene „beszélni a zenét”. Szeretnék mindenkit arra emlékeztetni a velem hasonló korúak közül, hogy minket nyelvet tanulni sem volt egyszerű megtanítani. Én például öt olyan nyelvet is tanultam, amelyik különböző szinten, de ma is problémát okoz. Ám ezeket legalább az ember valamelyest elsajátította. Franciául nem tudok olvasni sem, mert azt egyáltalán nem tanultam. Ehhez képest azt állítom Önöknek, hogy egy fizikai képletet, egy molekuláris ábrát vagy akár egy sportversenyen az adott sportág szabályait alapszinten mindenki képes értelmezni, elmondani, az iskola erre hangsúlyt fektet, tudjuk, hol nézzünk utána, és egy órával később kiselőadást tartunk belőle. De még a képzőművészetre is igaz valamelyest, teszem azt egy az átlagosan iskolázott, középfokú végzettségű ember képes megítélni, mondjuk, egy pointilista festmény impresszionista jellegét. Ám abban már nem vagyok biztos, hogy feltétlenül fölismerik-e azonnal a romantikus muzsikát, vagy a Bach-kantátát. Egyszóval van egy csomó olyan probléma a zenével, ami miatt nehezebben megérthetőnek vagy magyarázhatónak tűnik, talán mert anno kevesebb óraszámot kaptak az illető diákok és pedagógusok erre. Tehát nincs meg a tudás hozzá, valamelyest analfabéták vagyunk e tekintetben. Márpedig egy analfabétától nem várható el, hogy elolvasson egy nagyregényt. Az sem, hogy úgy üljön egy opera-előadáson vagy hangversenyen, hogy azt legalább hatvan százalékában képes legyen élvezni. Ahhoz meg kell érteni, forma- és műismeret kéne hozzá, és legalább minimális kottaismeret, ami talán még tanítható. Megjegyzem úgy veszem észre, nem egyre kevesebben, hanem egyre többen tapsolnak szimfónia tételei között, lassan ki kell írni az Operában is, hogy ne tegyék. Van, hogy egy dalciklusban a dalok között tizenegyszer tapsolnak, és pár hete a világhírű basszista ott állt lehajtott fejjel, mindenféle metakommunikatív jelzést ad, hogy ezt ne csináljátok, emberek! Időnként előfordul, hogy karmester fölteszi a bal kezét, miközben jobbal leinti a tételt, hogy ne érje nagy baj ezt a csendet, amit oda a szerző a maga sajátos szempontjából betervezett. Szóval olyan dolgokkal sem vagyunk tisztában már, mint ez a bizonyos formaismeret, ami csak az eleje az egésznek. És utána még számos szépség lenne, amit meg kéne tanítani. Ezt a fajta zenei analfabétizmust föl kell számolni, és ennek az élére, ha kell, szívesen áll az Opera. Természetesen minket is lehet pofozgatni innen-onnan, nem mi vagyunk a tuti megmondói föltétlen a módszereknek, de ezzel a példatárral, és egy másik kezdeményezéssel is szeretnék valamiféle jeget törni. Ez a másik kezdeményezés új lesz az itt jelenlévő kollégáimnak is.

Ez pedig egy szolfézs könyv. Lehet, hogy nem is szolfézsnak hívnám, mert a „szolfézs” szótól többeknek kiütései támadnak. Szegény solfeggiót valahogy lejárattuk, hívjuk dalolónak vagy bárminek, ami ma még pozitív lehet. De most gondolják el, az lehetetlen, hogy egy Degas-festményt felismerünk, tudunk értelmezni, viszont otthon, a vasárnapi ebédnél kiderül, hogy nem tudja megmondani a G-dúr párhuzamos mollját se a kétdiplomás feleségem, se a gyerekeim – zenetanulás után! Dühönghetek ezen, de mivel egyik se tudja, itt valami strukturális probléma van. Ezt egyszerűen valamiért képtelen vagyunk beleverni a gyerekeink fejébe, és tudom, hogy még mindig a Dobszay: Hangok világából tanulnak, amiből mi is tanultunk, nem föltétlen a könyv a hibás. Biztos vannak más könyvek is, én csak ezt láttam náluk. De lehet, hogy ma már ehhez is másképp kell hozzáfogni.

Önök a szakemberek, Önök tudják, minden korral változni kell a tanítási módszereknek is, egész egyszerűen más emberek vagyunk. Nem cilinderben járunk. Mondom, nyolc másodperc után unatkozunk. Ezt az elődeink még másképp élték meg. Mást is kell csinálni éppen ezért. Arra gondoltam, hogy ennek mintájára valami szemléletes, másfelől közelítő szolfézs-, daloló-, hangfelismerő vagy valamilyen játékos könyvet kéne írnunk, hogy Önök majd megbírálhassák. Kiderüljön, mely részei jók és rosszak, de valamit tenni kell, mert különben ez a bizonyos ABC-s könyv nem lesz a gyerekek előtt, és nem megy a fejükbe. Szívesen adok helyet az Operában bármilyen szakmai konzultációnak, kis konferenciának, folytatni is fogjuk jövő ősszel, amit elkezdtünk most szeptemberben, de valamit tenni kell, mert az nem oké, hogy nem tudjuk mi a párhuzamos moll. A dó meg a lá viszonya olyan triviális dolgot, mint matematikában a négyzetre emelés vagy a szorzótábla. Ugye, azért azt csak meg kell tanítani? Ez a számolósdi még szerintem egyszerűbb is annál. Ebben kérem az Önök segítségét úgy, hogy nem csak példákat, példatárat akarunk kiadni, hanem szeretnénk valamiféle metodikai segítséget is nyújtani ahhoz, hogy a gyerekek olyan szintre juthassanak, amikor már érdemes egy operát nekik eljátszani, és azt élvezik is.

Adunk addig is: az Operában jelenleg tizenegy olyan sorozat van, amelyik gyerekeknek szól. A Ringatótól elkezdve, amelyből van Apás ringató is (egyelőre ez a két nem van nálunk). És ezen fölépülve van egy Corvinus-bérletünk, ami a Közgáz Egyetemnek a bérlete, tehát ha tetszik, akkor mintegy húsz-huszonkét évet átölel ez a fölépítmény. Éves szinten majdnem száz programot jelent, van balettprogram is Tütü címmel, de a többsége zenei program: hangszerismertetések, körbevezetések, ilyen-olyan jelmez, amit egy Opera meg tud csinálni, merthogy vannak tárgyai, szemléltető eszközei. Az egyik elem tehát ez a 11 sorozat. Ezenkívül vannak lecsupaszított, keresztmetszet-szerűen előadott kis darabjaink, ez a következő évadtól indul el igazán. A János vitézből és A hattyúk tavából is lesz olyan verzió, amelyik elmeséli a cselekményt egy órában, és piciben adja elő. Ráadásul a gyermekkar és a gyermekkari szólisták, illetve a kis balettosaink szereplésével, csak néhány felnőtt művésszel: nagyon cuki lesz tehát és értékes, de akkor még csak egy lábát rajzoltam le ennek a közönségnevelő rendszernek.

A másik láb a nagytermi előadások rendszere. Úgy gondoljuk, hogy nincs külön gyerekétel, tehát a finomfőzelék kora nem bánnám, hogyha lejárna. Ha a finomfőzeléket mi sem akarjuk enni a menzán és az étteremben, akkor szerintem a gyereknek sem kéne adni, Normális, minőségi, kulturális étekre van szükség, és e tekintetben a nagytermi előadások fontosak, mert itt egy egész opust lehet meghallgatni – ellentétben az előbb, az első lábnál említett beavatásokkal. Nagytermi előadásnál tehát nem lehet pardon: minőségi módon, teljes erőbedobással le kell mennie az egész műnek, minden szereplővel és díszlettel-kellékkel együtt. Ebből is van több sorozat, összesen nyolcvan előadás lesz az Erkel Színházban kimondottan gyerekeknek, ez nagyon nagy szám. Ebben persze, benne van A diótörő, a János vitéz, A varázsfuvola, a középiskolásoknak szóló OperaKaland, ami éppenséggel az István, a király, amiből operaverziót csinálunk, és most válik elérhetővé a Lázár Ervin Program segítségével nyolcadikosok számára a Szöktetés a szerájból című vadonatúj produkciónk. Ez a nyolcvan előadás az 1800 fős Erkel Színház férőhelyeivel számolva, és a szülőket, pedagógusokat nem számítva a gyermekek körében szintén legalább százezres elérés! Hogyha hozzáveszem azt a 80–100 egyéb programot, amiről az előbb beszéltem, az további kb. húszezres gyermeklétszámot jelent.

A harmadik láb pedig az Opera Nagykövetek rendszere. Nagykövet az lett nálunk, aki már a magánénekesi vagy táncosi pályája delelőjén túl van, leszolgált több évtizedet, nyugdíj előtt áll, de nagy tudását még érdemes, sőt kell is használni. A programban részt vesznek zenekari és énekkari művészek is, szintén a pályájuk utolsó szakaszában járnak. Ezek a művészkollégák hetente átlag egy előadást tartanak iskolákban, néha a nyugdíjas klubokban is, tehát közösségekben, de döntően iskolákban. Ha ezeket össze tudjuk hangolni az OperaKalandra és Lázár Ervin Programra jövő osztályok iskoláival, és ott egyfajta előképzést tudnak adni, akkor ezek a szinergiák össze is állnak. A Nagykövetek összesen több, mint ezer előadást tartanak évente!

Egy átlagos osztálylétszámmal beszorozva és az előző számítás eredményét is hozzáadva az Opera mint intézmény önmagában akár százötvenezer gyermeknek tud évente legalább egyszer adni valamilyen zenei élményt vagy magyarázó, demonstratív segítséget. Ezt szeretném Önök elé tárni. Az anyagaink az interneten megtekinthetők. A példatárat, amelyet Kákay István kollégánk szerkesztett, rövidesen mindenki számára hozzáférhetővé tesszük, még itt egy-két konzultáció hátra van tankönyv-fejlesztési ügyben, nyilván a legegyszerűbb digitálisan nyilvánossá tenni, de készülünk a könyv alapú, ugyanakkor – mert elég vastag – korlátozott példányszámú megjelentetésére is.

Kérem Önöket, ha esetleg valamilyen hibát találnának az anyagainkban, akkor írják meg, mert az nekünk nagyon hasznos tapasztalat, és drukkoljanak is egy kicsit, mert azt szeretném, ha a társadalmi felelősségvállalást más intézmények is átéreznék, vagy esetleg össze tudnánk kapcsolni a programjainkat. Mégiscsak a legfontosabbról van szó, a gyerekeinkről és az ő művészeti képzésükről, anyanyelvükről, amely nélkül teljes emberi élet nem képzelhető el. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.

Az Opera gyermekkara befejezi ezt a blokkot, Hajzer Nikolett vezetésével. Mit is énekeltek!? Háry. Hát akkor, ahogy Kodály mester megírta, Ábécédé, végül is valami ilyesmiről beszéltünk, a zenei analfabetizmus elleni küzdelemről.

Mindenkinek gyümölcsöző további programot kívánok! Viszontlátásra!

[1] A kötetben nem tudjuk visszaadni az előadást színesebbé tevő zenei betéteket, így zárójellel jelöljük az arra utaló szövegrészeket.