Dr. Aáry-Tamás Lajos

Oktatási jogok érvényesülése a jövő oktatásában

Köszönöm szépen, kedves kollégák!

Szeretettel köszöntök mindenkit, aki itt maradt ezen az utolsó előadáson. Végtelen megtisztelő számomra.

Arra kértek a szervezők, hogy az oktatási jogról beszéljek egy olyan iskolában, ami majd a jövőben lesz. De ahhoz, hogy erről beszélni lehessen, érdemes megnézni, hogy honnan indulunk ki. Néhány jogi rendelkezést hoztam – nem kell megtanulni, nem fogom visszakérdezni –, de érdemes megnézni, hogy hogyan is szól a magyar legmagasabb szintű szabályunk az oktatás világáról, az oktatási jogról.

Mindnyájan hallották már ezt a kifejezést, ami arról szól, hogy minden magyar állampolgárnak joga van a művelődéshez. Azt javaslom, hogy ezt a szót, hogy művelődés, használjuk sokkal többet, mint amennyit szoktuk használni. Mindig az oktatásról beszélünk, a nevelésről beszélünk, az oktatás-nevelés valamilyen fajta kombinációját próbáljuk értelmezni, és valahogy a műveltség szót, a művelődés szót kevésbé használjuk. Pedig úgy néz ki, hogy ez az alfája és az omegája annak, amit oktatásjognak nevezünk.

Az alkotmányunk emberi jogokat tartalmaz, néhány kötelezettség is van ugyan benne, de az alkotmányunk generálisan az emberi jogok katalógusa. Az egyéni jogok katalógusa, egyéni jogként, szabadságjogként szoktuk definiálni őket, mindnyájan ismerik őket, élnek vele, nemrég voltak szavazni, akik voltak, választójogukkal éltek ilyenkor. De nem fognak találni olyan jogot, amelyiknek a leírásában rögtön benne van egy olyan szó, ami úgy hangzik, hogy kötelező. A második bekezdés azt mondja, Magyarország ezt a jogot a közművelődés kiterjesztésével (ezért mehetünk színházba meg operába), továbbá az ingyenes és kötelező alapfokú, az ingyenes és mindenki számára hozzáférhető középfokú, meg a mindenki számára hozzáférhető felsőfokú oktatással biztosítja. Ha van valami, amitől különleges az oktatásunk, és másként kell beszélni róla, az ez a tétel. Az alaptörvényünk még a szülőkről is rendelkezik, azt mondja kötelezettségként, hogy kötelesek taníttatni a gyermekeiket. De a művelődéshez való jog címzettje az állampolgár, a gyermek is. A gyermeknek azt mondja, művelődnöd lehet, kedves fiatalember, de amíg a tankötelezettség tart, művelődnöd kell, és a szüleidet megbüntetik, ha nem küldenek téged iskolába. Ilyen jogi normát az alkotmányunkban nem fognak találni. Ettől más az oktatáshoz való jog, mint minden más jog, ami az alkotmányban van. Ez a leginkább kollektív jog az alkotmányunkban!

Hosszú idő óta szervezünk beszélgetéseket az oktatásról, és talán a mostani beszélgetés is nagyon szépen megmutatta, hogy nagyobb a jelentősége az oktatásnak, mint azt elsőre gondolnánk. Elfelejtünk néha fölmenni egy hegyre, hogy onnan nézzük ezt az egészet, mert akkor derül ki ennek az óriási jelentősége.

Néhány olyan jogi összefüggést engedjenek meg röviden bemutatni, ami vizsgálható csak ebből a két normából. Az egyik az, hogy a jog és a kötelezettség egyazon szabályban van. Nem mindegy, hogy mi történik az iskolában, hogy a gyermeknek be kell mennie az intézménybe, nem mindegy, hogy ott milyen szabályok vannak, nem mindegy, hogy ott mi történik vele. Az állam köteles működtetni a rendszerét. Leírja az alkotmány, hogy az állam így biztosítja, hogy kötelező ez a rendszer. Sosem mondhatja az állam, hogy nem működteti az oktatást.

Mindenki számára hozzáférhető az oktatás, így fogalmaz az alaptörvény, azért nagyon érdekes, mert egy nemzetközi elemet is behoz az oktatásba. Az ENSZ-nek a korábbi oktatási biztos asszonya felállított egy rendszert, amely szerint, ha az oktatási jogot nézzük, mint emberi jogot, akkor ezt az államok úgy kötelesek megszervezni – mármint az ellátórendszert, ezt az egész nagy társadalmi alrendszert –, hogy ez az érintettek számára elérhető legyen, hozzáférhető legyen, elfogadható legyen és alkalmazkodó legyen. A hozzáférhetőség így bekerül a magyar alkotmányba is, mint kifejezés. Az oktatás nemzeti hatáskörben van, nem külső szabályok döntik el, hogy milyen oktatást csinálunk. Mi döntjük el, de mégis van néhány eleme, amiben másként nem nagyon tudunk tenni, ha egyáltalán a civilizált világhoz akarunk tartozni.

Az oktatás alkalmazkodóképessége a fogyatékossággal élő gyerekek ügyein keresztül mutatható meg a legjobban. Ők azok, akik miatt az oktatás folyamatos változása elkerülhetetlen. Említettem, hogy nem lehet kilépni ebből a rendszerből, kiemelkedő jelentősége van, hogy ott milyen szabályok vannak. A jog a következő 20 évben is meg fogja határozni az oktatás világát. Akár akarjuk, akár nem. Azt javaslom, hogy akkor inkább a jog döntse el, és legyünk ügyesek, hogy ez a jog barátságos legyen hozzánk. Mert amikor a hatalom dönti el, vagy a pozíció fogja eldönteni, vagy erkölcsi viták döntenek jogi kérdések helyett, ott már bajban leszünk.

A másik összefüggés, amit a figyelmükbe ajánlok az, hogy az állam működteti az oktatást, és ez azt is jelenti, hogy közpénzből működteti. Közpénzből fogja működtetni a következő 20 évben is. Ha közpénzből működteti, akkor azt jelenti, hogy senki nem zárható ki az oktatásról szóló vitából. Milyen különleges látni a gazdaság szereplőit, amint belépnek ebbe a vitába? Hányszor zárták őket ki, vagy nem engedték őket be? Azt gondolom, hogy ugyanúgy, mint a nagymamát, akinek már az unokája is elvégezte az egyetemet, a cégek vezetőit, a civil szektort, az egyházakat, a művészet világát, mindenkit be kell hozni az erről szóló vitába, mert különben nem fogunk sikereket elérni. Versenyez az oktatás a többi közszolgáltatásért, és akár szeretjük, akár nem, mindig veszít az oktatás, mindig kevesebb pénzt kap, mint az összes többi: az egészségügy, a rendőrség, a közigazgatás. Pedig az összes többi nem olyan fontos, mint az oktatás. Mondom én, és azt gondolom, hogy meggyőzhetnénk egymást arról, hogy az oktatás legyen a legfontosabb, mert akkor lesz majd jó az egészségügy, akkor lesz majd jó a rendőrség, akkor lesz majd jó a közigazgatásunk, ha az oktatásunk jó. Fölötte áll szerintem az összes többi közszolgáltatásnak, ennek ellenére mindig veszít.

Engedjék meg, hogy megmutassam Önöknek egy másik cikkét az alaptörvénynek, a X. cikket, mert ez megint egy olyan hegy, ahonnan érdemes nézni az oktatást. Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és művészeti alkotás szabadságát, továbbá – a lehető legmagasabb szintű tudás megszerzése érdekében – a tanulás, valamint a tanítás szabadságát. A lehető legmagasabb szintű tudás megszerzése az alkotmányos célunk. Innen el tudnánk indulni. Ráadásul mindezt úgy tudjuk tenni, hogy önök rendelkeznek a tanítás szabadságával, nem a kötelezettségével, hanem a szabadságával, és még a gyermek is rendelkezik a tanulás szabadságával. A szabadság szárnyait bontogatnánk, persze ennek a felelőssége is a lehető legmagasabb szintű tudást szolgálná. És a második bekezdés nem kevésbé fontos. Korábban azt mondtam, hogy senki nem zárható ki az oktatásról szóló vitából. Ez azt jelenti, hogy az az anyuka is hozzászól, aki mindig hülyeségeket mond, és ez tud idegesítő lenni, hogy bele próbál pofázni a pedagógia világába. Ennek a határa, amit viszont nagyon szépen meg lehet húzni a pedagógusoknak, az éppen ez, hogy „a tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni”, még az állampolgár se. „Tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak” folytatódik az alkotmány szövege. Kedves kollégák, nem tudom, hogy újat mondok-e, de a pedagógia: tudomány. A pedagógia tudományának egyik legjelesebb professzor asszonya tartott itt ma előadást. Tudományos kérdésekbe kívülről ne szóljon bele senki, kizárólag a tudomány szabályai szerint tehessék azt meg a tudomány művelői. De a közpénz felhasználása miatt a tanárok elszámoltathatósága sem kérdőjelezhető meg. A közpénz miatt számot kell adniuk, hogy amit csinálnak, azt miért csinálják.

Az előadás vége felé két kérdést ajánlok megfontolásra. Többször beszélgettünk már Hajdúszoboszlón, Egerben, most is az oktatás céljáról. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy a Közoktatási Tudományos Tanács, amelynek tagja a professzorasszony, Molnár Gyöngyvér elő fog adni, Stéger Csilla szintén ott lesz, Gloviczki Zoltán rektor úr is előad, november 14-én különleges konferenciát szervez az iskola céljáról. Keressenek rá, jöjjenek el minél többen. Azon gondolkodtunk a kollégákkal – én magam is tagja vagyok a tanácsnak –, hogy hogyan lehet az oktatás céljáról beszélni, de én Szántay Csaba tanácsát is megfogadom: javasolni fogom az előadóknak, hogy az okáról is beszélgessünk, vagy lehet, hogy érdemes egy másik konferenciát szervezni ezzel a címmel. Máris tanultunk valamit.

A másik megfontolásra ajánlott javaslatom, hogy ennek az Országos Szakértői Konferenciának kellene elindítania egy társadalmi párbeszédet, ami arról szól, hogy milyenek legyünk mi magyarok 50 év múlva.

Ma már mindenki érzi, hogy valamilyen stratégiát ki kellene találnunk. Olyan dolgok tornyosulnak fölénk, amiben külön-külön is elvérzünk. Tanácstalanok vagyunk, félünk, okkal vagy ok nélkül, nem tudjuk. A mesterséges intelligencia, a klímaváltozás, a háborúk, a nagy civilizációs összecsapások, mind olyan jelenségek, amelyek miatt idegesek vagyunk egy kicsit, és figyeljük, hogy vajon az életünkre milyen hatással lesznek. Ezekben az összekapaszkodás, az együttműködés, a különböző szektorok segítése tud kiszűrni magából egy különleges, közös stratégiát. És ne engedjük, hogy az oktatás alacsony szinten vegyen részt ebben az összefogásban. Gyakran azt hallom, hogy a politika direkt csinálja, hogy műveletlen gyerekek legyenek, és aztán ők majd rájuk szavaznak. Nem ennyire gonoszok a politikusaink, és nem is buták. Az azért látható, hogy az oktatásra ma úgy gondol a politika, mint ahogy mi gondolunk a lakásunk fűtésrendszerére. Hogyha januárban elromlik, fél órán belül egy szerelőt találunk, hogy megjavítsa. De még soha, senki nem hívta be a vendégeit a nappali helyett előbb a kazánházba, mondván gyere, nézd meg, olyan szépen duruzsol. A múltkor a férjem lefestette pirosra, és most nagyon szép. Ehelyett a nappaliba visszük a vendégeket és a festményeinket mutogatjuk, meg a gyerekeinket, hogy tudnak szavalni vagy zongorázni. Szerintem a kazánházból ki kéne hozni az oktatást, és bevinni a nappaliba, ahol csempekályhaként vagy kandallóként működik, akkor is adja a meleget, amikor mi nem felé fordulunk. Központja lehetne a közösségeinknek.

Ugyanakkor meggyőződésem, hogy nem az oktatás oldaláról tudjuk jól megragadni a kérdést, hanem egy nagyobb stratégia keretein belül: milyenek legyünk mi, magyarok ötven év múlva, miben vagyunk sikeresek, mit tudunk jól csinálni, mi az, ami csak ránk jellemző? Mindig érezzük, vagy tudjuk, vagy vannak legendáink, hogy mitől vagyunk jók, de valószínűleg ennek az újra átvétele, az újra beszélgetés ezekről a dolgokról izgalmas lehet és sikerrel kecsegtet. Éppen ez a konferencia volt az, amelyik megmutatta, hogy például a felzárkózó települések programja egy világbajnok program. Azok a komplex rendszerek, ahol összefog egyház, gazdaság, településvezetés, iskola, elkezdenek sikeresek lenni.

Amikor először kérdeztem Vecsei Miklóst, hogy miben segíthetek, azt mondta nekem, hogy ha most akarsz segíteni, vegyél egy kartondoboz intim betétet, hogy odaadhassuk azoknak a lányoknak, akik azért nem jönnek be iskolába, mert nem tudják megoldani, hogy legyen betétjük. Ez a mélyszegénység netovábbja. A szívem kifacsarodott három lányos apukaként, amikor megtudtam, hogy nem étel, nem cipő, nem a szokásos gyűjtési formák kellenek, hanem egész más. Magyarország tele van jó oktatási megoldásokkal.

Az Oktatási Szakértői Konferencia az elmúlt 26 évben ezt mutatta meg mindenkinek. Én is innen merítettem az ötletet, hogy a Csányi Sándor elnök úrnak javaslatot tegyek: alapítson oktatási innovációs versenyt és hirdessen győzteseket. Itt volt Molnár Gyöngyvér, aki nyert a programjával. Itt volt a Redmenta vezérigazgatója, akik nemcsak az OTP Fáy innovációs versenyét nyerték meg, hanem utána – a legnagyobb oktatási kiállításon – Londonban megnyerték a nagydíjat. Itt volt Csejtei Ildikó, aki az OTP Fáy Alapítványt vezeti és szervezi az oktatási innovációs versenyt. Tehát kedves Csaba és kedves Mari, a konferenciátok gyűjti össze a legjobbakat, már elmondhatjuk magunkról, hogy a legjobbak vagyunk.

Ilyen stratégiai gondolkodásra képesek vagyunk, ezt el tudjuk kezdeni. Sokan vagyunk, akik érdekeltek vagyunk abban, hogy az oktatás sikeres legyen, képesek vagyunk tenni. Itt volt ezer ember, aki saját pénzét, saját szabadidejét áldozza, hogy együtt legyünk három napig, hogy az oktatásnak jó legyen. Ez egy olyan erőforrás, ami sok helyen nincs.

Egyrészt ne hagyjuk abba, találkozzunk jövőre! Marinak és Csabának azt kívánom, legyen egészségetek sokáig, szervezzétek meg nekünk ezt a konferenciát, találkozzunk, és a pedagógia világának ezt a fajta sokszínűségét, ezt a fajta fontosságát, ezt a fajta jelentőségét küldjük szét mindenkinek, aki hallja, és mindig jöjjenek ennyien ide, az Országos Közoktatási és Szakképzési Szakértői Konferenciára.

Köszönöm a figyelmüket. Sok sikert és jó egészséget kívánok!