Arató Gergely

Az Új Tudás Program a megvalósulás útján

Előadásomban azt igyekszem számba venni, hogy merre tart ma a közoktatás fejlesztése, milyen céloknak rendeljük alá intézkedéseinket és milyen eszközeink vannak ezek elérésére.

Az eszközeinket számba véve sajnos el kell fogadnunk, hogy csodák a költségvetésben sincsenek. Egy elsősorban állami finanszírozástól függő közoktatási rendszer, mint a magyar, egy kiadáscsökkentési időszakban legfeljebb relatív nyertes tud lenni. Ezért, miközben tisztában vagyunk a napi működés rengeteg problémájával és gondjával, két fő célt tartunk szem előtt: egyrészt mindent megteszünk azért, hogy biztosítsuk az alapfeladatok ellátását, másrészt minden elérhető uniós forrást igyekszünk mozgósítani a közoktatás érdekében. A fejlesztésekről azonban nem mondhatunk le, a megkezdett megújulást e korlátok között is folytatni kell. Ezt szolgálja az Új Tudás Program következetes véghezvitele.

Eszköztárunk leginkább megszokott, de legkevésbé hatékony eleme a jogszabályalkotás illetve módosítás. Ennek önállóan korlátozott az értéke: jogszabályból nem lesz iskolaépület, nem tud órát tartani, és a pedagógia kultúrát se változtatja meg, de bizonyos szakmai programok bevezetésének elterjesztésének szükséges feltétele. A kiszámíthatóság érdekében az elmúlt két-három ében próbáltunk a lehető legkevesebbszer nyúlni ehhez az eszközhöz, amikor mégis megtettük, mindig konkrét programokat, intézkedéseket szolgált.

Idén is és jövőre is rendelkezésünkre állnak hazai fejlesztési források, bár kevesebb, mint amennyi tavaly tavasszal elérhetőnek tűnt. Ezt egyértelműen olyan területeken használjuk fel, amelyeken nem lehet Uniós forrást igénybe venni.

Harmadik és egyben legjelentősebb eszközünk ebben az időszakban az Európai Uniós források fölhasználása. Ezeket úgy kell mozgósítanunk, hogy a lehető legnagyobb hozzáadott értéket érjük el és érdemi, valódi változásokat indítsunk el a közoktatás rendszerében.

Céljainkat, fejlesztési politikánk pilléreit négy, egymással összekapcsolódó, de külön-külön definiálható fő problémakör jelenti.

Az első a pedagógia kultúra megújítása. Sokszor elmondtam már, most is megerősítem: nem az a probléma, hogy a pedagógusok régen jók voltak, most meg rosszak. A probléma az, hogy egy megváltozott világban más környezetből jönnek a gyerekek, mint 20 éve. Őket más módon lehet és kell megszólítani, az eddigiektől eltérő módszerekkel kell ugyanazt, vagy részben mást megtanítani nekik. Ennek a pillérnek két legfontosabb eleme a kompetenciaalapú oktatás elterjesztése és egy korszerű mérés-értékelési rendszer kiépítése.

A kompetenciaalapú oktatás bevezetése és elterjesztése jelenleg a TÁMOP 3.1.4.- pályázati konstrukcióban és az ezt támogató TÁMOP 3.1.1.-es központi programban zajlik. Ez utóbbi program a szakmai megújulás váza, ami rendszerbe szervezi az intézményi törekvéseket.

Én az ilyen típusú fejlesztések esetében a szakmai önállóságban és kreativitásban hiszek. Abban, hogy a pályázók tisztában vannak saját szükségleteikkel, problémáikkal és vannak elképzeléseik ezek megoldására is. Ezért igyekeztünk úgy tervezni a 3.1.4.-et, szemben a HEFOP hasonló programjával, hogy a központból jövő elvárások, szabályok és utasítások helyett teret és keretet adjunk az intézmények szakmai önmegvalósításának. Ez nyilván rengeteg munkával jár, ráadásul ilyen esetekben gyorsan megjelennek azok a segítőkész „jótevők”, akik tudni vélik, hogy milyen a győztes pályázat és átvállalják a tervezés és szakmai előkészítés feladatait. Ez önmagában nem baj, sőt időnként szükség is van külső szakmai segítségre, de nem szabad elfelejteni, hogy a tanácsadó cégek soha, egyetlen iskolában sem fogják tudni saját erőből lebonyolítani a programot. A felkért szakértők arra alkalmasak, hogy a létező és világosan megfogalmazott törekvések megvalósítását támogassák, nem pótolhatják azonban az intézményi előkészítést, szakmai megalapozást.

Az ilyen szakmai fejlesztések érdekessége, hogy valójában azt a potenciált hozza felszínre, ami eleve benne van, benne volt egy-egy tantestületben, az iskola pedagógia kultúrájában. Számos gyakorlati tapasztalat igazolja, hogy ez a potenciál sokkal nagyobb, mint amit általában a közvélemény gondol a mai magyar iskolákról, gyakran annál is sokkal nagyobb, mint amit mi saját magunkról az iskolában gondolunk.

Szándékaink szerint ezt a megújulási folyamatot fogja monitorozni és támogatni a most kiépítendő mérés-értékelési rendszer. 

Az esélyegyenlőség intézkedések megvalósításában van egy már bevált, évek óta működő mechanizmus, aminek finomhangolása, valamint újabb és újabb intézményekre való kiterjesztése folyik napjainkban.

Itt fel szeretném hívni a figyelmet egy nagyon fontos szemléletbeli változásra: egyre többen követik az integráció útját. A HEFOP esélyegyenlőségi programjai kapcsán gyakran küzdöttünk azzal, hogy kevés volt a pályázó, hiába kínáltunk többlettámogatást, nem voltak elegen, akik felvállalták az esélyegyenlőségi terv elkészítését, és a végrehajtásához, az intézményi munka megújításához szükséges terheket. Ezzel szemben most a TÁMOP 3.2.2 konstrukcióban azt tapasztaljuk, hogy ugrásszerűen megnőtt az érdeklődés, a tervezett források kiegészítéséről kell gondoskodnunk.

Az esélyegyenlőségi tervek kötelezővé tételével elértük, hogy átgondolt, megtervezett esélyegyenlőségi politikát folytassanak a fenntartók, ilyen tudatos intézkedéssorozat megvalósítására használják az uniós támogatást. Az eddigi sikeres pályázatok szakmai tapasztalata, hogy – ahogyan a kompetenciaalapú oktatási esetében, úgy ebben az esetben – sincs egyetlen jó megoldás, egy olyan intézkedéscsomag, ami mindenütt megoldja a leszakadó rétegek gyermekeinek felzárkóztatását. Mindenütt más-más megoldások lehetnek alkalmasak a problémák kezelésére. Az azonban örömteli és sikerrel kecsegtető tendencia – erősítem meg még egyszer -, hogy egyre többen vállalják fel ezt a feladatot.

A bemutatott programok mellett fontosnak tartom még elmondani, hogy az esélyegyenlőségi politika nem jogszabályközpontú deszegregációs politika. Elsősorban nem arról kell szólnia, hogy hogyan alakítjuk ki a beiskolázási körzeteket, vagy milyen szabályokkal szorítjuk vissza az iskolai szegregációt. Ezek fontos, de önmagukban eredménytelen lépések. Az esélykiegyenlítés elsődlegesen pedagógiai feladat: arról szól, hogy kezelni kell azoknak a gyerekeknek a problémáit, akik a többségtől eltérő családi háttérrel, otthonról hozott hátrányokkal ülnek be az iskolapadba. Ez pedagógiai, nevelési és szakmai feladat. Meghirdetett programjaink ehhez nyújtanak támogatást.

Esélyegyenlőségi intézkedéseink egyik legtöbbet vitatott, de ettől függetlenül talán az egyik legfontosabb eleme a hazai forrásból megvalósuló óvodáztatási támogatás. Az otthonról hozott hátrányok kompenzálása annál könnyebb, minél korábban bekerül a gyermek a közoktatásba, minél korábban bekapcsolódik az óvodai nevelésbe. Ezt szolgálja az óvodáztatási támogatás bevezetése. Ez tudom, hogy feszültségeket generál, mert egyrészt jelentős többlet feladatot jelent az óvoda számára a hiányos családi szocializációjú, beilleszkedései nehézségekkel küzdő kisgyermekek fogadása, másrészt ott, ahol az önkormányzatok nem tekintik prioritásnak az óvodáztatást, súlyos férőhely-problémák is jelentkeznek. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy minél nagyobb a baj, minél több problémával küzd egy gyerek, annál korábban meg kell kezdeni felzárkóztatását. El lehet tolni a problémát, lehet azt mondani, hogy ráérünk majd öt évesen találkozni vele az iskolai előkészítőben. Esetleg még akkor sem fontos, hogy ténylegesen bejárjon, mert az intézménynek kényelmesebb, ha csak papíron jár oda. De akkor bevisszük az általános iskolába a gyereket úgy, hogy alapvető képességek hiányában eleve esélytelen lesz megfelelni az iskolai elvárásoknak. Ezt az intézkedést nem értékelhető az óvodáztatás szakmai pillére, integrációs pedagógia programok óvodákra való kiterjesztése nélkül.

Az esélyegyenlőségi intézkedések fontos elemének tartom a folytatódó tanoda programot. Ez ugyancsak Uniós támogatású, éppen elbírálás alatt áll. A Tanoda program, ha jól működik, civil szakmai potenciált mozgósít az iskola munkájának támogatására. Helyi civil közösségek, adott esetben kisebbségi önkormányzatok, vagy egyházak tudnak a tanodák működtetésén keresztül hozzájárulni az iskolarendszer hátránykompenzáló küzdelméhez. Az új pályázati kiírás nagy hangsúlyt fektet a tanodák és iskolák intenzívebb együttműködésére. Fontos azonban kihangsúlyozni, hogy a tanodákat nem azért támogatjuk, hogy vegyék át az iskola feladatát. Nem arról van szó, hogy elvesszük a pénzt az iskoláktól, és odaadjuk valaki másnak, hanem arról, hogy azt a munkát, amit az iskolában is támogatunk, pl. integrációs normatívával, azt támogatjuk a tanodákban is, ezzel új szereplőket vonunk be a munkába. Olyanokat, akik más szempontokat érvényesítve, másfajta szaktudással tudnak hozzájárulni a hátrányok kompenzálásához.

Fontos előttünk álló fejlesztés az antidiszkriminációs jelzőrendszer kiépítése. Ez arra lesz alkalmas, hogy ne a sajtóban, és ne jogi eljárások során szembesüljünk azzal, hogy egyes intézményekben vagy fenntartóknál szegregációs mechanizmusok működnek, hanem időben fény derüljön ezekre és egy jól képzett szakembergárda segítséget is nyújtson a problémák kezeléséhez.

Az intézményrendszer átalakítása kapcsán számos kisebb intézkedést hajtottunk végre az Új Tudás Program keretében. Ennek része többek közt a komprehenzív iskolamodellek támogatása, a középiskolai felvételi újraszabályozása, a kistérségi együttműködések ösztönzése. Mindezek ellenére tény, hogy a terület változásai félbemaradtak. A legfontosabb kérdésben, az intézményfenntartás kérdésében ugyanis nem született szakmai kompromisszum. Napvilágot látott számos javaslat, több szempont mentén folyt vita a kérdésben, de megoldás nem született. Továbbra is megfontolandó lehetőségnek tartom az állami iskolafenntartás bevezetését ott, ahol más módon nem biztosítható a közoktatás megfelelő színvonala és fenntarthatósága.  Azonban ennek mind szakmai, mind pénzügyi megalapozása hosszabb előkészítést igényel.

Az infrastruktúrafejlesztés kapcsán a sajtóból, egyéb szakmai fórumokról biztosan ismerik a számszerű eredményeket és az előttünk álló lehetőségeket: az elérhető források nagyságát. A nyertes pályázatok megvalósítása zajlik, szerencsére egyre több befejezett projektről, egyre több átadási ünnepségről érkezik hír. E területen a minisztérium legfontosabb feladata most, hogy figyelemmel kísérje a Regionális Operatív Programok megvalósítását, és ha valahol korábban lekötött forrás felszabadul, azt igyekezzünk közoktatás-fejlesztési célokra mozgósítani. Ebben szerencsére a regionális fejlesztési tanácsok is partnerek, mert ugyanúgy érzékelik, mint mi, hogy ezen a területen a legnagyobbak a feszültségek. Sajnos az egész költségvetési időszak (2007-2013) sem elég arra, hogy behozzuk két, vagy inkább három évtized lemaradását. Valójában a ’70-es évek közepe óta nem volt olyan érdemi, országos szintű fejlesztési program, ami lehetővé tette volna az oktatási infrastruktúra karbantartását.

Az infrastruktúrafejlesztések elválaszthatatlan része az IKT eszközök beszerzése. E területen is lemaradás mutatkozik a 3-4 évvel ezelőtti terveinkhez képest. Úgy látom az események valahogyan mindig egy lépéssel a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség előtt járnak. Miközben a pályázók kiváló pályázatokat írtak, a forint árfolyamának ingadozása, majd az technológiai változások tették gyakorlatilag értékelhetetlenné a közbeszerzéseket. Ennek megoldására az a minisztérium álláspontja, hogy a központi közbeszerzéstől eltekintve egyszerűsíteni kell a megvalósítást, annak érdekében, hogy a megpályázott eszközöket mielőbb használatba vehessék az intézmények.

A tehetséggondozást összehangoló Nemzeti Tehetség Program is egy olyan intézkedés, ami részben Uniós finanszírozású, egy jelentős részben azonban hazai forrásokra épül. Szerencsére egyszerre, illetve összehangolva tudnak elindulni a hazai és a közösségi finanszírozású elemek és a napokban összeült a Nemzeti Tehetség Tanács is. A jövő évre pedig rendelkezésre áll a program indulásához szükséges hazai forrás. Ez sajnos kevesebb, mint amennyit szerettünk volna, de az indulás feltételei így is biztosítottak. Én személy szerint nagyon sokat várok ettől a programtól. Azt látom, hogy a magyar oktatási rendszerben e vonatkozásban is hihetetlenül nagy kapacitás van, ráadásul rengeteg kolléga és rengeteg intézmény várja, hogy bekapcsolódhasson a programba. Biztos vagyok benne, hogy ez a következő évtized egyik fontos húzóprogramja lesz a közoktatás területén.

A pedagógus életpálya, a pedagógusok jobb megbecsülése az a terület, ahol a legtávolabb állnak egymástól a terveink és a realitások. Emlékeznek arra a vitára, amit tavaly arról folytattunk, hogy helyes-e egy nagy pedagógus bérintézkedésnél a pályakezdőkre koncentrálni, vagy inkább el kell osztani ezt a forrást az összes pedagógus között. Ezt a vitát a gazdasági válság sajnos okafogyottá tette. Lényegében kétfajta forrásunk marat az égető problémák rendezésére. Egyrészt kis mértékben emelni tudtuk azokat a pótlékokat, amelyek a neveléssel összefüggő többletfeladatokat ismerik el (gyógypedagógiai pótlék, osztályfőnöki pótlék), és bevezettük az integrációs képzésben résztvevők többletjuttatását. Másrészt a továbbképzési lehetőségekkel szakmai támogatást tudunk nyújtani a pedagógiai megújuláshoz. Ezt a következő időszakban elsősorban uniós forrásokból, a TÁMOP 3.1.5 konstrukció keretében tudjuk támogatni. Felhívom a figyelmet a már meghirdetett ’A’ komponensre. Ez oklevéllel záruló felsőfokú tanulmányokat és kapcsolódó költségeiket támogatja. Fontosnak tartom, hogy a program egyrészt lehetővé teszi a kollégák számára, hogy elvégezzenek egy olyan felsőfokú képzést, ami tartalmában illeszkedik a mindennapi szükségletekhez, kihívásokhoz, másrészt a helyettesítési költségek elszámolhatósága biztosítja az intézmény működésének zavartalanságát a képzés idejére. Ezt egészíti majd ki az átdolgozás alatt álló ’B’ komponens, ami akkreditált pedagógus továbbképzéseket támogat. Az átdolgozás célja, hogy a program minél jobban tudja pótolni a területen hiányzó költségvetési forrásokat.

Kulcskérdése a továbbképzések sikerének, hogy rendelkezésre áll-e megfelelő képzési kapacitás, ami biztosítja a minőségi és mennyiségi elvárások egyidejű teljesülését. Egyértelmű célunk ugyanis, hogy a lehető legtöbb pedagógus részesülhessen ilyen képzésben, ugyanakkor ragaszkodunk ahhoz is, hogy a továbbképzések rendszere az eddigieknél szabályozottabban működjön és valódi, érdemi segítséget jelentsen a mindennapi feladatok ellátásához.

Végezetül még két fontos témára térek ki. Az egyik a magyar közoktatás megújulási képessége. Az elmúlt több mint öt évben személyesen is megtapasztaltam, hogy kialakult és létezik a közoktatásban egy nagyon jelentős fejlődési potenciál, egy eredményorientált szakmai kultúra, ami a megújulás motorja. Mindenki morog természetesen, amikor éjszaka pályázatot kell írni iskolai munka után, ezt tudom jól. Ezek hihetetlen erőfeszítések. De mégis megteszik az intézmények, és megteszik a pedagógusok, azért, mert van a magyar közoktatásnak egy szilárd szakmai étosza. Egy olyan étosz. ami nem egy kormányprogramot akar igazolni, vagy diszkreditálni, amit nem az határoz meg, hogy a pedagógusoknak mi a pillanatnyi véleményük az aktuális miniszterről, hanem az, hogy a kollégák belátják és átérzik az iskola egyedülálló felelősségét, azt hogy a közoktatás 20-30-40-50 évre határozza meg emberek életét, lehetőségeit. Én és kollégáim azon dolgozunk – hol eredményesebben, hol kevésbé eredményesen –, hogy a felsorolt és bemutatott hazai és uniós fejlesztési programok, intézkedések ezt a jobbító szándékot segítsék, ennek kibontakozásához biztosítsanak teret.

Egy másik gyakori kérdés, sőt kritika, hogy miért nem költjük a most számba vett fejlesztési forrásokat a mindennapi működési körülmények javítására: arra, hogy legyen elég kréta, meg egy kicsit tisztességesebb pedagógus bér. A válasz technikai oldala, hogy azért, mert nem lehet. Mert az Európai Unió nem finanszíroz működést, csak fejlesztést, beruházást. De van a kérdésének egy tartalmi oldala is. Ezek az uniós források a közoktatás teljes, évi kb. 700 milliárdos költségvetése mellett - hét évre elosztva – nem lennének elegendőek a működős minden gondjának megoldására, ugyanakkor jól befektetve hozzájárulhatnak ahhoz, hogy néhány év múlva a mostaninál lényegesen jobb teljesítményt tudjon felmutatni az iskolarendszerünk. Vallom, hogy nem jól tervez az, aki föladja a jövőt, a jelen gondjai miatt.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!