Nyíriné Fejszés Tóth Edit

Felzárkóztatás, fejlesztés projektmódszerrel – a tervezéstől a megvalósításig

Az előadásom munkacíméül választottam a fenti címet, majd meg is tartottam azt, mert igaz.

Bemutatóanyagom első diáján két olyan jelmondatot láthatnak a kollégák, ami az iskolánkban mindig fönt van a falon. Az egyik a „Nem mi tanítunk, Ti tanultok!”. Ezt az iskolánk igazgatója mondta öt évvel ezelőtt. Kitűnő megfogalmazás volt ez, amire később, amikor meglátta a falon már nem is emlékezett, de mi a mai napig is hivatkozunk rá. A másik pedig, a „Tedd, hogy tudd!” egy új Dobbantó nevű programunknak a jelmondata. E két mondat köré próbáljuk szervezni mindig a gyerekek életét. Nagyon jól összecsengenek ezek ennek a konferenciának a „Tanulva tanítunk” szlogenjével és ez remélem, hogy előadásom végére egyértelmű lesz.

A projekt egy diákcentrikus tanulási folyamat, tulajdonképpen egy probléma centrikus modell, ahogy egy problémát több oldalról megközelítve, mégis a diák tanulási munkáját középpontban tartva szervezhető meg az oktatás.

A minőségi oktatás öt kulcsdimenzióját [Quality education for all, UNICEF publication, 2002] szem előtt tartva kezdtük el a fejlesztést öt évvel ezelőtt. Ezek szerint a legfontosabb tényezők:

1. A tanulók előző tapasztalatai, ismeretei, amit magukkal hoznak az iskolába
2. A tanulási-tanítási környezet
3. A tartalom
4. A folyamat (oktató-nevelő, tanulási-tanítási)
5. Eredmények

Mai napig e szerint igyekszünk tervezni az oktatási éveket és szervezni a napi munkánkat. Hisszük, hogy az új ismeretek átadásának folyamatát a tanulók előző ismereteire, tapasztalataira, magukkal hozott attitűdjükre kell építeni. Nagyon meghatározó a tanulási, tanítási környezet, az is, hogy mit veszünk be abba az anyagrészbe, amit meg szeretnénk tanítani velük. Milyen folyamaton visszük őket keresztül, és végül, hogy milyen eredményt várhatunk el tőlük, illetve mit várnak el ők maguktól. Eközben nem mi produkálunk, nem mi érünk el eredményt, hanem ők. A gyerekeket, akik hozzánk kerülnek, először ki kell csalogatnunk a burkukból. Ha frontálisan próbálok meg velük beszélni, vagy próbálunk meg velük beszélni, pár perc múlva begubóznak. Van úgy, hogy fizikálisan is magukra húzzák a ma nagyon divatos kapucnit, vagy csak úgy kimegy a szemük a térből, beüvegesedik a tekintetük, vagy esetleg szunyókálni kezdenek. Tehát nekik egyáltalán „nem jön be” a frontális tanítás, hiszen általában éppen ez volt az oka, hogy hozzánk kerültek. Tehát nagyon aktivizáló, cselekedtető és érdekes feladattal kell előállnunk, hogy egyáltalán hajlandó legyen figyelni ránk.

Kikről beszélek? A mi iskolánk a Kecskeméti Műszaki Szakközépiskola, Speciális Szakiskola és Kollégium (KEMŰ) Gáspár András Intézményegysége. Tisztán projektoktatással a szakmatanulásra előkészítő osztályainkban szervezzük a tanulói munkát, de sikeresen alkalmazzuk a projekteket a 9. és 10. évfolyamon a gyakorlat és a szakmai alapozás tantárgyakban is. Az előkészítő osztályt először a Szakiskolai Fejlesztési Program keretében kezdtük el öt évvel ezelőtt. Korábban is voltak az iskolában előzményei a projektoktatásnak. Ennek a tapasztalatán elindulva pályáztunk mi is az SZFP–I. körben. A programnak négy komponense volt: a közismeret megújítása, a szakmai oktatás, az iskolai minőségbiztosítás, és a reintegráció, vagyis a szakmatanulásra előkészítő, 10 hónapos képzés. Iskolánk mind a négy elemre pályázott. Alapvető célja volt a módszertani váltásnak számunkra az, hogy a 9. osztálytól kezdve a szakoktatás legalább megóvja az eddig megszerzett tudást, amivel a 8. után, illetve nálunk akár a 6. után érkező gyerekek rendelkeznek. Szerettünk volna teljesítményjavulást elérni, olyan módon, hogy az eddig a tanulástól teljes mértékben elzárkózott gyerek az év végére „önként és dalolva” folytassa tanulmányait vagy nálunk, vagy valahol másutt.

A pedagógiai feladatok, mint ahogy az összecseng az előző előadással, négy alapterületre koncentrálnak. Egyrészt a személyiséget stabilizáljuk – és nagyon örülünk, ha csak ennyit is sikerül elérnünk egy tanév alatt– és ha lehetséges az általános műveltségben eddig megszerzett tudást próbáljuk megszilárdítani, a lehetséges mértékig fejleszteni. E területen mi a reintegrációban csak mérsékelt haladást tervezhetünk reálisan, ámbár nagyon sok általános műveltséget szilárdító alapkompetencia elemet csempészünk be a projektekbe, amiről a gyerek nem is tudja, hogy ez magyar irodalom, vagy társadalomismeret, csak foglalkozik vele. A legfontosabb területünk a szakmatanulás megkezdéséhez szükséges úgynevezett szakmabemeneti kompetenciák szintjének elérése a gyerekekkel. A reintegráció deklaráltan is azt a célt szolgálja, hogy a bekerülő tanulók tíz hónap alatt felkészüljenek arra, hogy átlépve a 11. évfolyamba, ott el tudják kezdeni a szakmunkás létre való fölkészülést, és eljussanak a sikeres szakmunkás vizsgáig. Természetesen nem mindenki a 11. évfolyamban folytatja, akik már nálunk betöltik a 18. életévüket és nem tankötelesek, saját elszánásból vagy szülői késztetésre munkába állnak (őket természetesen a munkakeresés, a munkába állás ismereteire kell felkészítenünk), vagy a képző központban, esetleg egyéb más felnőttképzésben folytatják tovább a tanulmányaikat. Ezért negyedik fejlesztendő területként az élethosszig tartó tanulást próbáljuk megalapozni.

A módszertani váltást nagyban segítették az SZFP által finanszírozott képzések, a kooperatív tanulás, a projektoktatás, a tanulás tanítása és a konfliktuskezelő tréning. A drámapedagógiát mi nem vettük fel a képzési listánkra – bár van az iskolában olyan pedagógus, aki felkészült ennek a módszernek a használatára.. Szakoktatási intézmény lévén azonban e területen nem voltak a kollégák nagyon vállalkozóak, viszont a mentorálást és a mediálást, mint segítő módszert többen alkalmazzuk. Utóbbi a konfliktus kezelésének egy a pedagógiában új módszere, amely nagyon sikeresen alkalmazható tanuló-tanuló, tanár-tanuló, illetve tanuló-szülő közötti konfliktusok feloldására.

Munkánk alapdokumentuma a moduláris szerkezetű kerettanterv, amely 2006-ban jelent meg. Ebben a reintegrációs - szakmatanulásra előkészítő – évfolyam tantervében célként a tevékenységgel fejleszthető kompetenciák szerepelnek. A tanításban a frontális jellegű tanítás teljes egészében nélkülözhető és mi következetesen kerüljük is.

A projektoktatás bevezetésében az SZFP mindkét programjában úgy alakult, hogy tanári-team-ünk segítő szerepet kapott. Több iskola kezdett el foglalkozni ezzel a módszerrel, így sokan jöttek el hozzánk tapasztalatcserére és nagyon sok iskolában jártam is tanácsadóként. A leggyakoribb probléma az, hogy nagyon keményen megküzdöttek azzal, ezt az oktatási formát nem lehet a 45 perces szokásos keretek közé szorítani. Próbálkoznak ugyan ezzel több helyen, de többször előfordult, hogy egy iskolának újra kellett szerveznie 1-2 év elteltével a szakmatanulásra előkészítő oktatását, mert nem sikerült neki a megfelelő eredményeket hozni. Lemorzsolódtak a tanulóik, vagy nem bírták a tempót a további tanulmányoknál, de előfordult olyan is, hogy a pedagógus hagyta ott az iskolát (esetleg még a pályát is). Ez a küzdelem mára sem ért véget, a projektoktatás a tanárok számára olyan ismert módszerré vált, amelyet talán ki is próbáltak, talán jól is érezték benne magukat, a hagyományos formában bebetonozott óraszervezési keretek azonban nem teszik lehetővé, hogy az iskolákban rendszeresen alkalmazott módszerré válhasson.

Szeretném kicsit bemutatni azt a munkát, amely iskolánkban a hátrányos helyzetű gyerekek tanítása érdekében. „Az ismeretszerzés fő forrása a tapasztalás” - valljuk mindannyian, akik évek óta együtt projektezünk. Ennek szellemében valamennyien a gyakorlatias teendők köré szervezzük a foglalkozásainkat attól független, hogy tanár, szakoktató vagy mentálhigiénikus, esetleg pszichológus foglalkozik a gyerekekkel. A projekt módszernél kimondottan az a cél – és csak ennyit az elméletről –, hogy egységben kívánja láttatni a darabokra szedett világot. A különböző helyről megszerzett ismereteket megpróbálja egy egésszé rendezni a gyerek agyában. A megismeréshez mindig az egész személyiséget mozgósítjuk, tehát nincs amikor csak beszél, csak ír, csak számol, hanem egy napon belül is nagyon gyakran változik a feladat. Több oldalról közelítjük meg az adott témát, váltogatva a különböző módszereket. Esetenként két tanár van bent, esetenként tanárok és szakoktatók váltják egymást nem órai, hanem heti beosztásban. Alapelvünk az, hogy autentikus forrásból tudja meg azt a gyerek, hogy milyen jó dolog asztalosnak lenni, és ne egy nyomdamérnök magyarázza el neki.

A tanulók aktivizálása az elég nehéz feladat, főleg az elején. A frontális tanítás helyett mi minden mást csinálunk. Az első ilyen elemünk, az január környékén jelenik meg, amikor is a tanulók a saját maguk által választott témában egy PowerPoint-os anyaggal kiállnak a meghívott vendégek és társaik elé, és előadást tartanak. Tulajdonképpen ez az első, és mondhatnám majdnem utolsó frontális elem a tanításunkban, bár a tanulói bemutatók ezek után gyakran ismétlődnek szűkebb körben, saját osztálytársaik előtt.

A projektmódszerrel úgy érezzük, hogy Ariadné fonalát kaptuk a kezünkbe, mert teljesen kétségbeesett helyzetben voltunk a szakiskolában. Egyszerűen olyan tömeggel zúdultak ránk kilencedikes gyerekek – ez 2003-2004-ben volt –, hogy 9. évfolyamon egy teljes osztálynyi gyerek bukott meg osztályismétlésre. Nos, nem hiszem, hogy Kecskemét másféle város, mint a többi. Ugyanakkor azt is tudtuk – egy korábbi statisztikából –, hogy Kecskeméten a gyerekek 8%-a nem végezte el az általános iskolát (bár remélem, hogy ez az adat azóta jelentősen javult). Tehát valami megoldást kellett találni – elsősorban saját iskolánk bukottjai számára! Ekkor szerveztünk belőlük – önkéntes alapon – egy osztályt, ahol az arra (szintén önkéntesen) vállalkozó tanárok másként próbáltak tanítani, például projektekben. A labirintus az egyike volt első projektjeinknek, nyílt projektben egy fénylabirintust építettünk föl a gyerekekkel egy interneten talált külföldi példa nyomán. De nagyon sokféleképpen fölhasználtuk ezt az elemet, és miközben Thészeuszról beszéltünk (társadalomismeret!) és a labirintusról olvastunk, különféle labirintusokat kerestünk az Interneten, aközben például a sövény labirintusnál természetismerettel is foglalkoztunk, a sok szövegen keresztül bővült a gyerekek szókincse és fejlődtek egyéb kompetenciáik.

Az első néhány év sikerei alapján iskolánkban a projektoktatással túlléptük a reintegráció keretét mivel, mint azt korábban említettem, a 9-10. évfolyamon a gyakorlatot és a szakmai alapozást harmadik éve projektmódszer alkalmazásával tanítjuk. E tárgyakban minden osztály minden hónapban egy hetes projekt keretében fejleszti az éppen esedékes modulban elvárt kompetenciáit. Véleményem szerint nagyrészt ennek az eredménye lett az, hogy a tavalyi kecskeméti városi szignifikáns javulást mutatott – és a mi iskolánkban egyedül – a szövegértés. A projektmódszerben ugyanis a 9-10. évfolyamon is rengeteg szövegértéses feladattal dolgoznak a gyerekek, ami sosem úgy megy, hogy kap egy akármilyen szöveget és értse meg, hanem mindig egy összefüggésbe helyezve, tehát a projekttel kapcsolatban olvas, és ez alapján oldja meg a következő feladatát, készít el valami érdekes tárgyat. Ezzel a módszerrel motiváljuk a tanulót, a rengeteg internetes kereséssel, internetes munkával a gyerekeknek a szövegértése nagyon jelentősen fejlődik – és közben még élvezi is. Őszintén remélem, hogy ezt a projektmódszert meg tudjuk tartani a továbbiakban is.

A projekt alapú oktatásban a kulcsszereplők mindig a projektcsoportban dolgozó tanárok, amelyek egy-egy projekt köré szerveződnek vagy adott esetben például a reintegrációs osztályok köré. Minden iskolában jelen vannak az ellenérdekeltek is, azok a tanárok, akik nem szívesen tanítanak délután, illetve akik nem szeretnének egy hétig nap mint nap ugyanazzal az esetleg nehezen kezelhető kilencedikes-tízedikes csoporttal dolgozni (hiszen nincsen az, hogy 45 perc után kijövök, tehát csak ennyit kell ma kell velük túlélnem), vagy egyszerűen csak jól érzik magukat az eddigi jegyzeteikkel, óravázlataikkal, módszereikkel. Igaz, hogy iskolánk esetében csak az osztály felével találkozik, hiszen gyakorlatban csoportbontás van, tehát ez valamennyire kívánatosabbá tehetné a dolgot, ugyanakkor a frontális elemeket nélkülöző munka, a partneri kapcsolat, a gyerekek különböző haladási üteme és a gyakran tanulónként eltérő feladatok valóban nagy állóképességet és jó módszertani kultúrát követelnek a projektvezető tanártól. A projektek beillesztése az órarendkészítést is valóban erőteljesen megnehezíti. Tehát minden évben aggódhat azon a projekt munkaközösségünk - amelynek most már 25 tagja van –, hogy folytathatjuk-e tovább ezt a munkát. Eddig sikerült, remélem, hogy győzni fog a tanulói érdek minden további évben is.

Ma már a nem frontális technikákat alkalmazó tanárok nagyon jó feladatbankokat találhatnak, például a MódSzertárnak nevezettet, amely szabadon letölthető, sőt interaktív felülettel szerepel a www.szakma.hu honlapon. Ebben több száz módszer szerepel teljes leírással, anyagszükséglettel, tematikával együtt. Az induláskor azonban még távol voltunk ettől, ezért elsősorban saját anyagainkkal dolgoztunk. Nagyon sok multidiszciplináris projektet találtunk ki, miközben próbáltunk rájönni arra, hogy a különböző tantárgyi tartalmakat hogyan lehetne folyamatorientált projektekkel átadni.

Nagyon nagy vita volt az SZFP-ben, amikor a projekteket, az első projekteket elkezdtük írni – hogy mi is a projekt – hiszen a klasszikus projektek nyílt végűek. Az SZFP-ben végül is arra a megállapodásra jutottunk, hogy a projekthez értő szakemberek által folyamatorientáltnak deklarált projektet fogunk alkalmazni, ahol a kulcspontokat és a célt előre kitűzzük. Tehát például az adott projektben a négy számtani alapművelet gyakorlása a cél. Vannak kulcselemei, amelyeket minden tanulóval célszerű megismertetni, de ezen túl nagyon nagy szabadságfokkal dolgozik a tanár és a tanuló is. A gyengébb tanuló kevesebb merítéssel dolgozik, a jobb tanuló meg szárnyalhat a témában. A tanár pedig már a felkészülés időszakában hozzáigazíthatja a projektet a saját érdeklődési köréhez és attitűdjéhez. Ez nagyon fontos elem, mert amelyik projekttel egy tanár nem tud azonosulni, azt nem is tudja jól levezetni. A tervezés természetesen a tanár szempontjából nyílt végű, hiszen amikor földobunk egy projekt témát, például, hogy csillagtérképet szeretnénk csinálni – ez most éppen a kimunkálás alatt lévő, gyerekekkel közösen készített projektünk – akkor még nem tudjuk a végeredményét. A gyerekek szempontjából viszont ez már folyamatorientálttá válik, miközben folyamatosan visszahat a készülő projektdokumentációra is.

A tanáraink mindig multidiszciplináris projektekkel dolgoznak és száznál is több a team által készített projektek száma. Sokat közülük felkérésre adaptáltunk más oktatási formákra, sőt akár más korosztályra is. Van olyan projektünk, amelyet általános iskolások használnak, mert az volt a kérés a Városi Mentálhigiéniás Tanári Munkaközösségben – amelyben óvodapedagógusok és általános iskolai tanárok is benne vannak –, hogy a megismert Boszorkányok és a madárijesztők projektet szeretnék Halloween környékén az általános iskolában megcsinálni.

Annak ellenére, hogy mi műszaki jellegű iskola vagyunk – nagyon sok témakört dolgoztunk fel, ami első pillantásra szokatlan témájú lehet. Hogy kerül a Kenyér, sajt, bor egy műszaki iskolába? Úgy, hogy közös bennük az erjedés. Tehát az erjedés szempontjából vizsgáljuk meg ezeket a termékeket, kiindulva a régi kenyérsütéstől a napjaink nagyüzemi technikájáig.

Több helyen használják a projektjeinket, köztük a Sárkány, a Hídépítés és a Toronyépítés, valamint a Tetoválás címűt is. Természetesen adaptálták, tehát átdolgozták, és ezt nagyon jól tették. Egy téma kapcsán több műveltségi területet járunk be, és mindig van manuális tevékenység, amely természetesen lehet egy Word dokumentum, egy plakát, egy PowerPoint programmal elkészített bemutató, egy kiállítás, de nagyon sokszor olyan használati tárgy, amit utána a gyerekek nagyon nagy előszeretettel hazavisznek.

A minőségi oktatás egyik kulcsdimenziójaként jelöltük meg az előadás elején a tanulási-tanítási környezetet. Előkészítő osztályaink indításához a tanműhely területén találtunk annak idején egy nagyon-nagyon lerobbant épületet, amit a szakoktatók, saját tanulóink és az iskola több tízmillió forintos áldozatos hozzájárulásával fölújítottunk. Most már ott tartunk, hogy sporteszközök vásárlására is fordíthatunk pénzt. Tehát a termek minden jóval felszereltek, interaktív tábla is van, természetesen, számítógépek, több száz kötetes könyvtár, CD-tár, eszközök, kisgépek,- és mára bekerült az evezőpad, a sífutópad, a csocsóasztal, a szobakerékpár, van pingpongasztal és lengőteke.

Ebben az évben indult a Dobbantó nevű programunk, amelyről bővebben a www.fszk.hu honlapon lehet tájékozódni. Ebbe a szintén kis létszámú csoportba az átlagosnál több SNI tanulót vettünk fel, és a tanulásszervezési keretek is kissé mások, de már itt is dolgozunk a modulokban alkalmazható projekteken. Áprilisban kaptuk meg a pályázati pénzt a berendezéshez, az iskola saját forrásából újított fel ehhez egy épületrészt, és szeptember elsején tanítottunk a termekben. Eközben kellett megvalósítani ezúttal is főleg szakoktatóink és tanítványaik nagymértékű segítségével a teljes átalakítást, a tetőcserét, a padlófűtés, a konyha kialakítását és az épületrész összekötését az eddig reintegrációs épülettel – nagyon szép tágas, négy tantermes tanítási teret sikerült így kialakítani. Nagyon sok helyszínen tanítunk, tehát kimegyünk az iskolából. Múzeumokba, kiállításokra járunk, elvisszük tanítványainkat különböző műhelyekbe, gyárakba, a Csodák Palotájába, a Nyíri Erdőbe, meg mindenhova, amely helyszín éppen illeszkedik az aktuális projektünkhöz. Rendszeresen megyünk velük könyvtárba, és „az árnyas fák alatt könnyebben megy a munka” fölkiáltással kint is szoktunk dolgozni az udvaron – most már oda is sikerült beszereznünk a nagy rönkasztalokat, készül a térburkolat, tehát tavasszal már két csoport is dolgozhat a szabadban. Így most a hátrányos helyzetben lévő tanulóink az oktatás feltételeit tekintve az iskolában a legelőnyösebb helyzetben vannak.

Mire jó a projekt módszer?

Egyrészt nagyon jó a szocializálásra. A gyerekeink egy része 15 évesen még a hatodik vagy a hetedik osztályban ült (és már biztosan nem tanult), esetleg magántanuló volt, vagy elvégezte a 8. osztályt, de éppen csakhogy, esetleg elkezdte a 9. osztályt, de hatból bukott. Most pedig kap tíz hónapot arra, hogy újra gondolja az életét. Nincsenek osztályzatok, nincs az a szorongás, hogy újabb egyes dolgozat, nincs házi feladat. Minden feladatot az iskolában kell elvégezni, ahol a tanárokat nem foglalkoztatja az, hogy honnan és miért érkezett a tanuló. Azt nézzük, hogy most mit tud, és vele onnan kezdünk dolgozni. Tehát ha elakadt az osztásnál – (nagyon gyakori probléma, a fejben számolásról nem is beszélve) vagy akadozik az olvasása, akkor onnan kezdődik a fejlesztés. Ha diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás – de igazából nem nagyon foglalkozott ezzel a kérdéssel a szülő, vagy az iskola – akkor mi megpróbáljuk menteni a menthetőt, és kap tíz hónap „szabadságot” arra, hogy pótoljon és újragondolja, hogy mit akar. Ennek a célnak az érdekében segítik a tanárok, a szakoktatók, a pszichológus, a mentálhigiénikus, a mentor, és ha él a lehetőséggel, a következő évben beléphet a 11. szakmatanulást elkezdő évfolyamba. Nagyon gyakran ez azt jelenti, hogy utoléri saját korosztályát, és visszacsatlakozik. Milyen eredménnyel? Most az ötödik évfolyamunk megy, tehát négy évről tudok beszámolni. 96 tanuló iratkozott be hozzánk a négy év alatt, hiszen 12 fős osztályokban dolgozhatunk állami normatíva alapján, és elég jó támogatással, mert gyerekenként havonta plusz tízezer forintot hívhat le a fenntartó jelenleg, amit az iskolánk valóban erre a képzésre költ el. Tehát minden évben 2,8 millió forintból gazdálkodhatunk a normatíván kívül.

Az iskola szempontjából ezek „rendes” osztályok, megéri tehát, hogy ilyen gyerekeket fogadjon, hiszen ez több tanári státusz is, amit ezzel meg lehet tartani. Persze ha azt akarja az iskola, hogy ez a képzés jól funkcionáljon, hogy minden évben megmentse a továbbtanulás számára a gyerekeknek ezt a csoportját, akkor nem azt a tanárt helyezi oda, akitől szívesen megszabadulna, vagy akinek abban az évben éppen nem jön ki másként az óraszáma, hanem nagyon-nagyon elhivatott és magukat nagyon odaszánó tanárokkal lehet ezt jól csinálni. Mondhatom azt, hogy a kollégáim ilyenek. A 96 reintegrációs tanulóból 77-ről tudjuk, hogy mi történt vele. Tudjuk azt, hogy mind a 77 vagy bent van még az iskolarendszerben, vagy már végzett valahol – nálunk, egy másik iskolában, vagy felnőttképzésben (CNC forgácsolók is vannak közöttük egyébként, pedig az nem egy könnyű szakma) – vagy pedig munkába állt valahol. Lehet, hogy a kórházban ő tolja a kerekes székben ülőket, de dolgozik, nem munkanélküli, pedig a 7. osztályból került át hozzánk. Nagyon sokan közülük úgy döntöttek, hogy megszerzik a dolgozók általános iskolájában a nyolcadikos bizonyítványt is, mire szakmunkások lesznek. Azok, akiket mindenki leírt. Akik handicap-pel indultak.

Mire jó még a projekt?

Természetesen az osztályokban a közösséget is építjük, alapvetően azonban nem a közösség létrehozása a célunk – hiszen tíz hónapig vannak együtt – viszont nagyon jó baráti kapcsolatok alakulnak ki közöttük, és együtt, egymást támogatva lépnek tovább különböző képzésekre az azonos érdeklődési körűek. A projekt módszer nagyon jól fejleszti az együttműködést, hiszen erre épül nagyon sok feladatunk. Eleve úgy van kitalálva, hogy egyedül nem tudja elkészíteni azt a valamit. Tehát kénytelen együttműködni, muszáj konszenzusra jutnia, kell, hogy meghallgassa a másikat és elfogadja a véleményét, vagy kulturált módon vitázzon vele.  Ez úgy az év közepe táján már meg is valósul, akkorára kicsit kikopnak a „k” s „p” betűs szavak a szótárukból.

Nagyon jól fejleszti a kreativitást, hiszen sok esetben maguk választhatják meg, hogy mit szeretnének elkészíteni. Ehhez természetesen hatalmas eszköztár kell, bár nem olyan sok, mint először gondoltuk. Meglepő, hogy hulladék anyagból, egyszerű eszközökből milyen sok mindent tudnak a gyerekekkel alkotni. Nagyon sok új ismeretet szereznek a projektekben. Nyilván rendkívül pontos munkavégzésre próbáljuk őket szoktatni, hiszen szakképzésbe lépnek tovább. Az, aki az év elején még azt mondja, hogy „én nem tudok rajzolni”, eljut odáig, hogy csúsztatott vonalzóval precízen megszerkeszt egy ábrát - ez óriási lépés az életében.

Sokfajta produktumot készítenek és ezek köre folyamatosan bővül, mert minden projektvezető saját örömére újabb és újabb elemeket kutat föl és mutat be a gyerekeknek. Szinte nincs két év, amikor ugyanazt a projektet ugyanúgy csinálnák. Volt olyan, hogy a kolléga által elkészített úgynevezett pergetőbe hozták létre a gyerekek festékkel képeket, miközben a centrifugális erőt tanulmányozták, majd az így elkészített ábrákból digitálisan egy naptárt készítettek.

Természetesen nem csak a szakmatanulásra előkészítő osztályok projektjei izgalmasak. A 9-10. évfolyamos tanulóink is sokfajta anyaggal dolgoznak, gyakran sok hulladék anyaggal, ami a szakoktatásban keletkezik, meg természetes anyagokkal is. Minden osztály számára van például kilencedikben egy várostervezés feladat, ahol a poliszról, mint olyanról nagyon sok szó esik.  Megalkotják a törvényeket, meghatározzák a földrajzi és gazdasági jellemzőket, a népességet, megtervezik az alaprajzot. Utána a gyerekek az általuk meghatározott anyagokból  el is készítik a városuk makettjét. Még otthonról is hoztak nagyon sokféle anyagot, például Kinder figurákat, meg Kinder tojást, amiből elkészítették a kandelábereket. A  tavalyi építőipari orientálású osztályok az ezt követő népi építészet projektjükben előzetes kutatásaik alapján alkottak levehető fedelű tanya maketteket agyagból készített téglákból, nádból, úgy, hogy a klasszikus elemek, a belépő, a füstös konyha, jobbra a kamra, balra a tisztaszoba, a gémeskút, de még a kutyaól is felkerült rá. Egész falvakat alakítottak ki, olyan minőségben, hogy a kecskeméti Népi Iparművészeti Gyűjteményben is kiállították azokat. Nagyon sok látogató rendkívül kedvezően nyilatkozott a gyerekek munkájáról.

Ehhez természetesen a tanároknak rengeteget kell dolgozniuk. Projekt esetén nem tantárgyi rendszerben és nem 45 perces órákban tanítunk. Alapelv az, hogy egy projektet egy tanár visz végig egy csoporttal. Ez azt jelenti, hogy egy hétig vagy két hétig ő van velük az egész tanítás folyamatában. Szünet akkor van, amikor a gyerekek elfáradnak, vagy a tanár elfárad (azért a megállapodás szerint ez nem lehet több kilencven percnél). Sokszor könyörögni kell nekik, hogy álljanak fel egy kicsit, mozogjanak, menjenek ki a szünetben. Ez úgy szeptember vége felé szokott bekövetkezni. Őket akkor már „megnyertük”. Frontális tanításnál mikor találkozunk ilyennel? Szerintem ritkán. Hatalmas sikerélményt ad egyébként ez az oktatási forma a tanárnak is, aki még nem próbálta, vágjon bele! Tökéletesen jó módszer arra, hogy a kiégettséget megelőzzük.

Köszönöm szépen a figyelmüket!