Dr. Aáry-Tamás Lajos

Az együttműködés iskolája

Köszönöm szépen, elnök úr!

Szeretettel köszöntök mindenkit a XX. nagyszerű szakértői konferencián. Már az is tradícióvá vált, hogy az oktatási jogok biztosa abban a megtiszteltetésben részesülhet, hogy utolsó előadóként a pódiumra lép. Én nagyon köszönöm a szervezőknek, hogy minden évben létrehozzák ezt a konferenciát. Ugyanis az történik, hogy Hajdúszoboszlóra összegyűlik egy elit csapat, a magyar közoktatás egy elit csapata. Ha a döntéshozók ide fordulnának, és megkérnék ezt az elit csapatot, hogy dolgozzunk együtt, akkor szerintem ez a csapat kiforgathatná a magyar közoktatást a sarkaiból. Olyan hatással rendelkeznek közösségeikre, régiójukra Önök ezerkétszázan, amelyeket, ha meg kéne vásárolni pénzzel, akkor valószínű, hogy a magyar GDP jelentős százaléka sem lenne elegendő.

Itt térek rá az előadásomra, az együttműködés iskolájára. Érdemes kialakítani az együttműködéseket egy olyan alrendszerben, amely Magyarország második legnagyobb társadalmi alrendszere. Csak a társadalombiztosításban vagyunk többen. Különleges ennek az alkotmányos alapja. Ugyanis, a művelődéshez való jog az, ami működteti, ami lehetővé teszi, hogy egyáltalán oktatásról beszéljünk. Milyen különleges, hogy ezt a szót sokkal kevesebbet használjuk, ezt a kifejezést, mint ahogy kellene. Művelődés. Helyette oktatást és nevelést, és a pedagógusok által használt kifejezések sokaságát használjuk. Lehet, hogy érdemes a jogászokra abból a szempontból figyelni, hogy a legmagasabb szintű szabályunk művelődésről szól. Lehet, hogyha műveltségről beszélnénk, kisebb mértékben lennénk tudományellenesek, szabadságellenesek. Különösen úgy, hogy ugyanaz az Alaptörvény a tanítás szabadságáról és a tanulás szabadságáról beszél. Milyen különleges, mikor az iskolát vizsgáljuk, vajon ki segíti hozzá a gyermekeket, hogy szabadok legyenek, szabadok legyenek majd akkor, mikor felnőttek lesznek. Vajon hogyan vívják ki a szabadságukat? Mit gondolnak arról, amit szabadságnak hívunk?

Kétségtelenül óriási a nyomás a tanárokon. Láttunk itt előadást is arról, hogy a digitális eszközöket tessék alkalmazni. Vigyázzunk, ne cseréjük fel a célt és az eszközt, mert lehet, hogy éppen a lassítás a fontos. Éppen az, hogy összefüggéseiben mutassuk meg a gyermeknek a világot, mert, hogy nem két bites a világ. Nem fekete-fehér a világ. Nem dönthető el egyszerűen, hogy kinek van igaza. Lehet, hogy sokaknak van igaza. A matematikatanárok pontosan tudják, hány olyan feladat létezik, aminek rengeteg megoldása van. És elképzelhető, hogy a gyerek is talál majd egy különleges megoldást. Egy kötelező alrendszerről beszélünk. A jelentősége nem csak attól különleges, hogy nagy az alrendszer, de kötelező igénybe venni. Nem lehet kilépni belőle. Kétezer milliárd forintot költünk évente az óvodáktól az egyetemig erre a nagyszerű alrendszerre. Már az összeg is azt mutatja, hogy nem kis dologról beszélünk.

De szerintem a rendszer sokkal nagyobb ennél. Olyan erőforrások állnak rendelkezésre, amelyeket nem biztos, hogy mindig fölmérünk. Gondoljanak bele, ha megpróbálnánk végigvenni, hogy vajon kik azok, akik úgy kapják a fizetésüket, hogy a munkaköri leírásukban, vagy szerződésükben, vagy az alapszabályukban benne vannak olyan kifejezések, hogy gyermek vagy fiatal vagy család, akkor kiderül, hogy nem is olyan kicsi ez a lista. Engedjék meg, hogy csak felsorolásszerűen érzékeltessem, hogy mekkora nagy erőforrásról van szó. Biztos, hogy a családsegítők ide tartoznak, a gyermekjóléti szolgálatosok, a családorvos, a gyermekorvos, a védőnők, akik szóba kerültek, a gyermekpszichológus, a pap, a lelkész, a bíró, a rendőr, az ügyész, az ügyvéd, a börtönőr. De ide tartoznak a tudomány művelői. Most hallottuk a professzor urat előadni. Micsoda csapatok állnak a háttérben, akik mind-mind az iskola erőforrását jelenthetik. A tudományt itt széles körben értem, hiszen nagyon sokan mutatnak olyat, ami kifejezetten hasznosítható az iskola világa számára. A kulturális területen dolgozók hosszú sora mind-mind az oktatás, a műveltség, a művelődés területén dolgoznak és az iskola rendelkezésére tudnak állni. A teljes sport világa, mind a fiatalokkal, csemetékkel, kicsikkel foglalkoznak, mindegy, hogy tömegsportról, vagy élsportról beszélünk. A civilek hosszú sora. Rengetegen vannak, akik segíthetnek. Majd egy példán próbálom bemutatni, hogy miért nélkülözhetetlen a civil logika az állam számára. A felsorolásból egyértelmű, hogy kérdezzék meg őket. Hátha nem nekem van igazam. Én többször kérdeztem őket. Mindegyiküknek fontos az iskola és az oktatás. Nincs olyan szakmaképviselő ezek közül, aki komolyan azt mondaná, hogy nem érdekes, ami az iskolában történik. Ráadásul, amikor különböző ügyekben megkérdeztem őket, segítenék-e az iskolát, határozott igennel válaszolt minden szakma képviselője. Ez olyan erőforrás, amit parlagon hagyni, azt gondolom, hogy vétek.

Hogyan alakíthatók ki együttműködések, ezt szintén csak példa jelleggel tudom mondani, hiszen régiónként más-más lehet ez. Ha a gyerekeket érintő negatív jelenségek közül néhányat előveszünk, akkor valószínűleg világossá válik, hogy miért lenne jó együttműködni. Ilyen a gyermekszegénység, vagy a gyermekhajléktalanság, ami létező jelenség Magyarországon, a drogfogyasztás és -terjesztés, az agresszió általában. Mind olyan ügyek, amikben a tanár egyedül kudarcot fog vallani. Hogy tudná fölszámolni a gyermekszegénységet? Hogy tudná fölszámolni egyedül a drogot? Hogy tudná egyedül fölszámolni az agressziót? Nem azért, mert rossz tanár, hanem azért, mert meghaladja az ő hatáskörét, tudását, eszközrendszerét. Ezekben az esetekben nagyon jól jönne, ha az előbb fölsoroltakból sokan segíthetnék a tanárt. Szerintem alkalmasak erre, mármint a szakemberek, és ha megnyílik az út az együttműködés előtt, akkor lehetséges a siker. Nem garantált, de egész más szinten lehetséges, mintha egyedül dolgoznának ezen a tanárok. Megpróbáljuk pozitív oldalról is megközelíteni mi az, amiben az együttműködés sikeres lehet. Kormányzati politika homlokterében most a család áll. Én azt gondolom, csak a kormányzat egyedül bármit tesz, bármilyen szép az, egyedül nem lesz ő sem sikeres. Kétharmaddal sem. Négy harmaddal sem. Itt az intézmények, a szakmák, a családok, közösségek együttműködése nélkül, meggyőződésem, hogy a család ügyeinek intézése, különböző megsegítése, a jövőkép kialakítása nem képzelhető el ilyen helyi együttműködések nélkül.

Hogy oktatási példát is mondjak: óriási vita volt a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyermekek, tanulók ügyében, hogy adjunk-e felmentést nekik, vagy sem. Talán emlékeznek, tavaly ez egy kiemelt ügy volt. Különleges látni ezeket a gyerekeket, mert az ő állapotuk nem tartós. Ez egy ideiglenes helyzet. Sok minden lehet ennek az alapja. A szülők válása, a nagymama halálától kezdve sokkhatások, traumák. A gyerekek leképezik azt a világot, amiben mi élünk, és ők nagyon rosszul tudják megélni mindezt. Ha nem vonunk be másokat, hogy segítsenek a gyerek adott helyzetét megváltoztatni, ami miatt ő most ideiglenesen más, akkor az iskolában csak látszatmegoldásokat alkalmazunk, vagy kudarcra vagyunk ítélve. Ha büntetünk, ha szőnyeg alá söpörjük az ügyet. Egyedül a tanárok a különböző magatartási, beilleszkedési zavaros gyerekeken nem tudnak segíteni. Számos ügy nem az iskolában keletkezik, nem ott van az eredője.

Még egy példát mondok, ahol a civilek sokat segíthetnek. A fogyatékossággal élő gyerekek esetében, vagy cukorbeteg gyerekek esetében egészen pontosan kiszámolható, hogy milyen nagy a családokban a válás. A pasik – mi pasik – nem bírjuk, ha megváltozik a környezetünk. Nem bírjuk, ha a szeretetsokszögből kikerülünk. Bennünket elküldenek még több pénzt keresni, mert a betegség drága. Magunkra maradunk azzal, hogy vajon most az én génjeim miatt…? Egyszerűen kilépünk ezekből a helyzetekből. Nincs az az állami politika, ami segíthetne azon, hogy a családok ne menjenek szét ezekben a helyzetekben. A civilek viszont segíthetnek. El tudják mondani, hogy a mi gyerekünk is cukorbeteg. Van élet a betegség diagnosztizálása után. Külön az apukákkal lehet foglalkozni, külön az anyukákkal, együtt a családdal. Csak a civilek tudnak akár apa után bemenni a kocsmába is, hogy: „Ne csinálj hülyeséget! Tudunk ezen segíteni.” Ha kihagyjuk a civileket ebből a munkából, akkor azt gondolom, hogy hibát követünk el.

Mi az, amit lehet tenni belül az iskolákban? Professzor úr előadásában is nagyon különleges volt látni azt, hogy van, amit belül meg lehet változtatni és van, amihez kétségtelenül külső erőforrások kellenek. Érdemes megkérdezni erről az érintetteket. Ha vesszük a bátorságot, és a szakértők azért minden évben itt vannak, és minden évben a saját szabadságuk terhére és költségére, akkor azt gondolom, hogy az egyik legbátrabb csapatról van szó. Érdemes megkérdezni az oktatási szereplőket és a környezetet. Milyen legyen az iskola? Mi az, ami érték az iskolában? Mi az, ami úgy érezzük, hogy nem működik jól? Hogyan segítsünk a változásban, hogy legalább azt, ami rajtunk múlik, azt meg tudjuk tenni?

Van egy település, ahol egy hosszú utcának mindkét végén van egy iskola. Három évvel ezelőtt úgy nézett ki mindkét iskola, hogy a tanárok dühösek voltak; az adminisztrációt hibáztatták; a dolgozatírások sokaságára panaszkodtak; hogy a gyerekek nem tanulnak úgy; hogy a szülőkkel nehéz együttműködni. A szülők azt mondták, hogy az iskolatáska nehéz, nem tudunk elmenni hétvégén a nagyihoz, mert hétvégén témazáró dolgozat, a gyerek későn fekszik le. Valószínű, sokat hallottak ilyet. És a gyerekek utálták azt, hogy anyu is, meg a tanár is bennünket izélget, és nem tudunk többet lenni a barátainkkal. Tipikus iskolát írok le, ami úgy tipikus, hogy nagyon sokat hallunk ilyen konfliktusokról. Az egyikben megkérdezték a szereplőket. Mi az, amit megtartsunk, mi az, ami rossz, és ezt hogyan változtassuk meg, hogy jó legyen. Kiderült, hogy az iskolatáska nehéz súlyára két dolgot kitaláltak. Az egyik, hogy nincs házi feladat az általános iskolában. Ha már úgyis nyolc órát bent vannak a gyerekek, akkor nem adunk házi feladatot. Mindent megpróbálunk ez alatt a nyolc óra alatt megcsinálni. Ezért nem kell hazavinni a könyvet, füzetet. De ami még vihető lenne, mindenféle felszerelés, azoknak a dolgoknak az apukák szereltek polcot a terem hátoldalára, és minden oda került. Innentől kezdve ebben az iskolában a tanárok nyugodtabbak voltak, a gyerekek nyugodtabbak voltak, a szülők nyugodtabbak voltak. És ugyanaz a miniszterelnök, ugyanaz a nemzeti alaptanterv, ugyanaz az oktatási jogok biztosa, csak az egyik iskolában vették a bátorságot és megnézték, mi az, amit helyben változtathatnak.

Most egy különleges helyzetben van a magyar oktatás, mert a miniszter és az államtitkár orvos. Érdemes megtalálni azokat a kifejezéseket, melyekkel láthatóvá, világossá tehetjük azt, hogy a tanár hogyan dolgozik, vagy az iskola világa hogyan is működik. Egy beszélgetés lenne izgalmas a két orvosprofesszor úrral, hogy hadd kutassanak a tanárok. Itt utalok vissza professzor úrra. Milyen különleges lenne, azt mondani, hogy minden iskola egy kutatóhely. Kezdjenek bele. Keressék meg a legjobb egyetemek legjobb kutatócsoportjait, hogy mentorálják őket, hogy segítsenek, hogy módszertani útmutatást kapjanak. De az legyen egy ilyen különleges, közös gondolat, hogy az iskola egy kutatóhely. Ott nagyon sok jó dolog születik, csak mivel nem írják le, nem alkalmaznak mérőeszközöket, ezért nem kapnak dicséretet, nem kapnak visszajelzést a nagyobb és kisebb közösségtől, ezért nagyon sokan idő előtt abbahagyják, mert nem érzik, hogy hasznos, amit csinálnak. Csak azt kérjük, amit az orvosok is megkapnak. Minden kórház egy kutatóhely. Minden SZTK, minden labor egy kutatóhely. Hadd kutassanak a tanárok is, mert hihetetlenül fontos, amit csinálnak, és különleges adatok gyűlnek össze.

Az adatokra alapozott politika. Mindegy, hogy az nagypolitika, kispolitika, az legyen az egyik legfontosabb elv. Amikor azt halljuk, hogy a tanárok tanítsanak gyorsabban, akkor elszörnyülködünk. Ugyanakkor az orvostudományról nem lehet butaságokat mondani. Mintha az oktatási ombudsman azt mondaná, nehogy már lézerrel műtsetek. Vegyétek elő azt a régi jó szikét, fenjétek meg a nadrágszíjon, aztán kapjátok le a zöld hályogot. Azt mondanátok, hogy milyen barbár vagyok és mennyire maradi. Hogy van az, hogy az adatok gyűjtése, az adatokra alapozott, a tudományra, a pedagógiára mint tudományra alapozott döntés, az nem elvárás. Lehet érzésekkel megközelíteni ezt a tudományágat, és az még jó is lehet. A legújabb vívmányok álljanak a tanárok rendelkezésére. Ez lehetne megint egy ilyen alapelv. Van, aki kéri, van, aki azt mondja, hogy nem akar ezzel foglalkozni, de az legyen egy közös érdek, hogy a legújabb tudományos vívmányok, azok jussanak el azokhoz az emberekhez, akik az oktatást működtetik.

Vissza az együttműködéshez. Milyen különleges lenne, ha a XX. Közoktatási Konferencia elindíthatna egy társadalmi vitát. Ezerkétszáz ember megteheti. De össze lehet kapcsolódni a sonkádi szabadegyetem résztvevőivel, a szakértői egyesülettel, számos olyan szakmai szervezet van, amiben Önök részt vesznek, és jól együttműködnek. Egy közös társadalmi vita arról, hogy milyenek legyünk mi magyarok ötven év múlva. Eljátszunk a gondolattal, hogy itt leszünk a harmincadikon, a negyvenediken. De vajon itt leszünk-e? Vajon miről fogunk beszélni? Mit fognak akkor mondani a tanárok, tíz év múlva, húsz év múlva, harminc év múlva, mi az, amit mi kultúrának hívunk? Mi az, amit mi közös műveltségnek hívunk? Erről érdemes megkérdezni a tanárokat, erről érdemes megkérdezni a gyerekeket, érdemes megkérdezni a nagymamákat. Szerintem a társadalmi vita az eredményétől függetlenül, egy hihetetlenül izgalmas vita lesz. Mert, hogy az én meggyőződésem, hogy a vitának keretei között meg fogjuk találni azt is, hogy miért oktatunk. Hogy mi az oktatás célja. Mert ez a cél ma, konszenzusosan hiányzik. Még ebben a teremben ülőket is, ha kiosztanék most egy lapot, hogy mindenki írja le, a levezető elnök úr nem tudna kihozni egy többszörösen összetett mondatot arról, hogy az itt ülők mit gondolnak az oktatás céljáról. Ez a célnélküliség lehetetlenné teszi azt, hogy az oktatás menjen előre, mint egy anyahajó, és az összes általam felsorolt szakma képviselői tolják hátulról, és segítsék. Bármennyire szétnézünk a Kárpát-medencében, nem látunk tengert, nem látunk gázmezőt, nem látunk olajmezőt, ásványkincseket. Ha elkezdenénk mégiscsak arról beszélni, hogy milyenek legyünk mi magyarok, ötven év múlva, akkor egy szétnézés után látjuk, hogy milyen erőforrás áll rendelkezésre. Az emberi erőforrás. Ez az, amivel a magyarok eséllyel indulnak arra, hogy a következő tíz, húsz, vagy harminc esztendőben legyenek konferenciák arról, hogy milyen sikeres volt a magyar oktatás.

Befejezésül egy ilyen különleges időutazásra hívtam Önöket, megpróbáltuk elképzelni, hogy milyenek leszünk mi magyarok ötven év múlva. Innen indíthatnánk egy izgalmas vitát. De nézzük meg, milyen volt az oktatás ötszáz évvel ezelőtt. Egy rövid idézetet olvasnék fel Önöknek. Ez egy Kálvin életéről szóló könyv, amit a XIX. század közepén adtak ki, nagyapám könyvtárából való. A genfi líceumról a következőképpen ír a könyv. „Kiváló jótékony hatása volt a főiskolának éppen magára a genfi köztársaságra is. Azok is, akik nem tudományos pályára szánták magokat, mint pl. kereskedők, iparosok stb., a gymnasium több osztályait elvégezték, s legalább annyi képességre szert tettek, hogy a római remekírókat olvashatták. Kereskedők, gyárosok, iparosok köréből bátran lehetett választani a köztársaság tisztviselőit s tanácsnokait, mert az úgynevezett humanisztikus műveltség nagy elterjedéssel bírt. A közügyekhöz alaposan értett mindenki, ami egy köztársaság virágzásához múlhatatlanul szükséges is volt. A virágzó népnevelés és közértelmiség meggátolta az úgynevezett proletariátus létrejövetelét; de nem volt aristokratia sem más, hanem csak az, amelyet műveltség, feddhetetlen élet és honszerelem adhat. A közügyek iránti érdekeltség és szeretet általános volt s a kis köztársaság oly öntudatra és erőre fejlődött, melynélfogva a legnagyobb ellenségnek is becsülettel ellentállani képes volt.”

Ötszáz év után én nem kívánok mást a magyar oktatásnak, mint hogy olyan fiatalok kerüljenek ki, akiket jó tisztségviselőnek megválasztani, vagy tanácsnoknak megválasztani. A közügyeket értsék, szeressék az emberek. A honszerelem, a honszeretet és a műveltség legyen az, ami dominál. Ha ötven év múlva egy ilyen köztársaságunk lesz, vagy ilyen Magyarországunk lesz, akkor azt gondolom, hogy sikeresek vagyunk. Ehhez kívánok Önöknek sok sikert! Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.