Kerekasztal-beszélgetés II.

OKTATÁS – DIGITALIZÁCIÓ = Fejlesztés
vagy Reform?

A beszélgetés résztvevői (balról jobbra):

• Dr. Maruzsa Zoltán (MZ) közoktatásért felelős államtitkár, Emberi Erőforrások Minisztériuma;
• Rácz Zsófia (RZs) fiatalokért felelős helyettes államtitkár, Családokért felelős tárca nélküli miniszter;
• Dr. Langerné Victor Katalin (LVK) társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkár, Belügyminisztérium
• Dr. Cser-Palkovics András (CsPA) polgármester, Székesfehérvár megyei jogú város;
• Horváth Ádám (HÁ) digitális oktatási szakértő, központvezető, a Digitális Jólét Nonprofit Digitális Pedagógiai Módszertani Központjának munkatársa – a beszélgetés moderátora.

HÁ: Első lépésként azt hiszem most elég messze ülünk egymástól, hogy levehessük a maszkot. Látom polgármester úr szolidáris velünk, így felvette a maszkját is. Köszöntöm a kerekasztal résztvevőit és hallgatóinkat, nézőinket!

Gyakorlatilag a mai nap záró eseménye a beszélgetésünk. Ennek kapcsán is és a címbeli egyezésből is adódóan az előző kerekasztal témáit szeretném folytatni csak egy másik kontextusban helyezve.

Alapvetően a digitális pedagógiáról, a digitális kompetenciafejlesztésről és a digitális oktatásról beszélgettünk az előző kerekasztal keretében iskola igazgatóval, tanárképzésben résztvevővel, gyárvezetővel, illetve tartalom fejlesztővel. Az a kontextus alapvetően arról szólt, hogy maga a digitális pedagógia milyen kihívások elé állítja az intézményrendszert, a pedagógusokat, hogyan lehet felkészülni akár a normális időszakban a digitális pedagógiára, akár a tantermen kívüli digitális oktatásra, a digitális munkarendre.

A mostani beszélgetésnek egy sokkal szélesebb kontextust érdemes választani, mégpedig azt, hogy maga a digitalizáció milyen szerepet tölt be a társadalomban, hogyan lehet az oktatáson, a köznevelésen keresztül azt a fajta társadalomépítő szerepet a digitalizációnak megadni, amelyre mind a társadalomnak, mind pedig a gazdaságnak alapvetően szüksége van. Az első szakaszban ezért arról beszélgessünk, hogy hol tartunk ezen a területen, maga a digitalizáció milyen módon jelenik meg az oktatásban, az oktatás a célkitűzéseiben, a tartalmi szabályozókban.

Utána pedig arról beszélgetnénk, hogy ez társadalmi szempontból milyen mélyen épül be, mennyire fontos az, hogy mindenki hozzáférjen a digitális oktatásnak a lehetőségeihez, és hogy alapvetően van-e kihívás ezzel kapcsolatosan, amelyet vagy a köznevelési rendszeren belül, vagy a települési önkormányzatokon vagy más szociális ellátó rendszereken keresztül kezelni kell.

Ennek a késő délutáni, kora esti kerekasztal-beszélgetésnek éppen azért én nem is adnék nagyon szoros keretet, hanem kezdjünk el beszélgetni a témákról. Az érintettség okán először, ugyanakkor mégiscsak államtitkár úrnak adnám meg rendhagyó módon – elnézést kérve a hölgyektől – a szót. Arra kérem, elsőként meséljen nekünk arról, hogy maga a köznevelési rendszer és a digitális oktatás milyen kapcsolatokat ápol és milyen prioritásként jelenik meg a köznevelésben a digitalizáció.

MZ: Köszönöm szépen a szót, és sok szeretettel üdvözlök mindenkit, ilyen online módon is, hiszen – egy köszöntő és egy előadás után – a mai napon már harmadszor találkozhatok a konferencia résztvevőivel az online térben. Most ismételten, interaktívabb módon vissza tudunk térni a felvetett témaköre.

Szerintem érdemes az idén március előtti és a március utáni időszakot kettéválasztani, mert az egy jó évtizede nyilvánvaló – de lehet hogy két évtizede –, hogy a nevelő-oktató munkában egyre innovatívabb szerepet tud játszani a digitális technológiák alkalmazása, gazdagítja a módszertant, olyan érdekességeket, innovációkat von be a nevelő-oktató munkába, ami azt sokkal eredményesebbé tudja tenni. Sok esetben megkönnyíti a pedagógusok munkáját, és persze azt is kell látni, hogy sok esetben meg is terheli, hiszen ezzel azért néha több munka van, mint egyes más technológiákkal, viszont az eredményesség terén, a diákok odafigyelése terén nagyon meg tud térülni a befektetés.

Azt, hogy az oktatási kormányzat ezt a témát komolyan vette, jól mutatja, hogy az uniós tervezésnél, a továbbképzések szervezésénél, az IKT eszközökkel való felszereltség elősegítése területén, vagy éppen a stratégiai dokumentumokban miként kerül elő, milyen megvilágításban szerepel.

A digitális oktatási stratégia 2016-os elfogadása is meghatározott irányba terelte a figyelmünket. A stratégia megvalósítása haladt a maga ütemezésében, a rendelkezésre álló források tükrében és fényében, aztán hirtelen elérkezett ugye a pandémiás időszak, ahol pedig nyilván egy nagyon komoly fokozatváltásra volt szükség ezen a téren, amikor néhány nap alatt kellett egy teljes oktatási rendszert átállítani az új munkarendre, ami nyilván nagyon komoly kihívásokat jelentett mindannyiunk számára. Azt gondolom, hogy ennek a környezete, ennek az eredményessége a délelőtti előadásomban a részemről összefoglalásra került. Most ősszel megint egy más típusú, egy újfajta kihívással állunk szemben, amikor a rendszer egészében nem, de egyes helyszíneken (és számos helyszínen) digitális munkarendre kell átállni. Ennek is megvannak a maga tapasztalatai.

Egy picit abba kapaszkodnék bele, ami a címe is ennek a beszélgetésnek, hogy ez egy reformer fejlesztés és azt gondolnám, hogy mind a kettő és egyik sem. Reformnak talán azért lehetne kevésbé nevezni, hiszen benne voltunk egy folyamatban, amit gyökeresen más pályára és más kihívások elé helyezett a járvány, de semmiképpen sem lehet azt állítani, hogy az a márciusban bevezetett munkarend ez valaha tervben lett volna, valaha készültünk volna ilyenre, valaha a teljes rendszernek a teljesen tantermen kívüli működtetése felmerült volna. Egy reformnak fontos ismérve, hogy van egy ütemezése, vannak céljai, ehhez eszközöket tervezetten és szervezetten felállítunk, felkészítünk, és aztán eljutunk valahova és ezt értékeljük. Itt a felkészülési fázis, a célok fázisa tanügyileg nem volt előre definiálható.

Azt, hogy egy ilyen helyzetben – járványügyi helyzetben, veszélyhelyzetben – az oktatást meg kellett tudni oldani nyilván ennek így is megvannak a hozadékai, az, hogy fejlesztésekre tudtunk építeni – hál’ Istennek korábbi fejlesztéseknek eredményei –, továbbá nyilván egy nagyon komoly – nem is azt mondanám, hogy fejlesztés, hanem – fejlődés ment végbe az iskolákban, a kollégáknak a gépein, az online térben, a tanügyi nyilvántartásokban minden olyan digitális rendszerben amit használni tudtunk ebben az időszakban. Azt gondolom, hogy ezen a téren nem voltunk eszköztelenek. Nagyon sok olyan korábbi fejlesztés köszönt vissza, vagy bizonyulhatott most rendkívül eredményesnek, ami korábban mondjuk egy i-n jelentette a pontot. Például – egy abszolút tanügyi és nem módszertani kérdés volt – a beiratkozásnak az online megvalósítási lehetősége a tavasszal, ami a Klebelsberg Központ megfelelő uniós projektjében korábban bekerült az egyes eljárások digitalizációjának sorába. A döntés előkészítése során még gondolkodóba is estem, hogy miért pont a beiratkozás, vajon nem az lenne a cél, hogy a szülő legalább egyszer biztosan az iskolakezdés előtt bemenjen az iskolába, ahova járni fog majd a gyerek, de aztán láss csodát, egy hasznos rendszernek bizonyult a kijárási korlátozások időszakában. Tudtunk online beiratkozást csinálni gyermekek tömegei esetén.

HÁ: Köszönöm szépen, és megragadom rögtön az alkalmat, hogy átléptünk egy olyan következő témára, ami a digitalizáció, a digitális pedagógiának az elterjesztésén eggyel továbblép. Az előző kerekasztal-beszélgetésnél téma volt, hogy a gyerekek és az őket tanító tanárok között olyan generációs különbség van, amely gyakorlatilag hatalmas kihívás elé állítja a pedagógusokat, olyan dolgokat kell nekik megtanítani a gyerekeknek, amiket ők maguk sem tudnak. Most kifejezetten nem az államtitkár urat kérdezem ezzel kapcsolatosan, hanem Rácz Zsófiát, hogy a fiatalok részéről ez a típusú elvárás, hogy a digitális oktatásra való áttérés ez megtörténjen, olyan kompetenciát kapjanak az oktatástól, ami egy megfogalmazott elvárás, tehát hogy ez kitapintható dolog a diákság részéről?

RZs: Most elsősorban nem helyettes államtitkárként, hanem felsőoktatásban tanuló joghallgatóként válaszolnék erre a kérdésre, annak ellenére, hogy most itt a közoktatásról beszélünk, de ugye a felsőoktatásban is jelentkező probléma és igény, hogy ez jobban működjön. Nagyon nehéz, pláne most úgy egyetemre járni, úgy vizsgázni, hogy egy teljesen új rendszerrel kell az embernek megismerkednie, nem tudja, hogy mire számítson, eleve az a nyomás, az a vizsgadrukk, ami benne van, az így gyakorlatilag a négyszeresére emelkedik, Nem tudjuk mikor fog elmenni az internet, mikor fog összeomlani a program, tehát rengeteg olyan nehézség és kihívás van, ami még pluszban lelkileg megvisel.

Amikor középiskolás voltam, részünkről már megfogalmazódott – és azt látom, hogy a mai középiskolásokban is él – az igény, hogy a tanárok, ha nem is kezelik úgy a technológiai berendezéseket vagy a digitális eszközöket, mint mi, de legalább legyen meg bennük a szándék. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ez egy oda-vissza játék, tehát nekünk fiataloknak is kell egy olyan alázatos türelem a tudásunkban, hogy ez számukra egy megtanulandó dolog, ami teljesen idegen, mi pedig ebbe születtünk bele, teljesen más a viszonyunk a digitális eszközök használatához.

A mindennapjainknak, gyakorlatilag már minden percünknek a része az, hogy egy telefont, egy tabletet, egy laptopot tartunk a kezünkben, azon dolgozunk, azon olvasunk, még a recepteket is onnan nézzük, tényleg az élet minden területén ezzel élünk együtt, számukra ez pedig gyakorlatilag olyan, mint egy külön világ. A generációk közötti különbség ilyenkor nagyon erősen kirajzolódik. Azt gondolom, hogy a probléma megoldásának egyik legjobb módja, hogy tudjuk türelmesen kezelni, azaz már a családunkon belül – mondjuk a saját nagyszüleinknek – kezdjük türelmesen elmagyarázni, hogyan is működik ez, hogyan tudjuk használni. Nekem egy teljesen újszerű élményeim vannak ezen a téren: most a pandémiás időszak alatt, amikor az embernek úgy kellett a nagyszüleivel tartania a kapcsolatot, hogy távban kellett elmagyarázni, hogyan is használjuk a videóchat alkalmazást, hogyan tudunk egymásnak e-maileket írni. Úgy gondolom, mindannyian tudnánk mesélni, hogy hogy működik az a zoom, mi az, hogy videóhívás, és ilyenkor az emberben több tolerancia, több türelem van, mert egy családtagjának magyarázza. Nagyon fontos, hogy ez a pedagógusokkal szemben is megjelenjen bennünk, tehát a részükről is fontos a szándék, a nyitottság arra, hogy megértsék és elfogadják, hogy ez egy jó dolog. Sokaknál igazából azt látom, hogy azért nem merik használni, mert félnek attól, hogy milyen hatása lesz ennek a fiatalokra, ami érthető egyébként, mert mi attól függetlenül, hogy használjuk, nem biztos hogy jól használjuk, tehát meg kell tanulni jól használni ezeket az eszközöket, de erre meg kell, hogy tanítsanak minket, ehhez megvannak a megfelelő szakemberek, a megfelelő programok, tehát mind a közoktatásban, mind a felsőoktatásban minden pedagógiai módszerben fontos az, hogy legyen kétoldalú megértés, türelem és szándék arra, hogy egymást segítsük, mert ebben közös érdekünk az, hogy a két világot picit jobban közelítsük egymáshoz.

HÁ: Nagyon fontos, amit az előbb említett, mert az előző kerekasztal-beszélgetésen is elhangzott, hogy bár beleszületnek a fiatalok a digitális világba, azért ennek az értő használatát, az ismeretszerzésnek a megfelelő módjait, ezt tanulniuk kell. Erre most jelen pillanatban nincs más, mint a pedagógus, az iskolán kívül nincsen olyan intézmény, amelyik ezt meg tudná tanítani, mert legtöbbször a szülők sem tudják, tehát ezt valamilyen úton-módon a köznevelésnek vagy az intézményrendszernek kell közvetítenie, ezért ezt én tényleg nagyon fontosnak tartom.

Ha viszont már beiratkozásról, illetve egyetemi beadandókról volt szó, nem olyan régen voltam Fülesden, ami Fehérgyarmattól nem messze található kis település. A polgármester úrral volt szerencsém találkozni, beszélgettünk, miközben a közösség éppen szilvalekvárt főzött. Nagyon finom szilvalekvár készült, de az is előjött, mint téma, hogy a polgármester úrnak a lánya egyetemre jár. A tavaszi pandémia időszakában az egyetemi beadandóit úgy tudta csak beküldeni, hogy előtte fölült egy buszra, elment Fehérgyarmatra és ott valamelyik ingyenes wifin elküldte, mert egyébként magán a településen nem volt megfelelő internet. Ha áttereljük a köznevelés egy részét digitális területre, akkor hogyan lehet ezeket a problémákat kezelhetővé tenni, hogyha valakinek otthon nincsen megfelelő internethozzáférése vagy megfelelő eszköze. Van-e erre megoldás!?

LVK: Akikkel még nem találkoztam, nagyon nagy szeretettel köszöntök mindenkit. Társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkárként kimondottan szegénységet csökkentő és szegénység ellenes, vagy szegénység ellen küzdő programokat viszünk és indítunk. Most már el lehet mondani, hogy három olyan szolgáltatás is működik az országban, ami nem programként működik, hanem szolgáltatásként: a Biztos Kezdet Gyerekház, a Tanoda és a Roma Szakkollégiumok Hálózata. Ez három teljesen különböző generációt érint. A Biztos Kezdet Gyerekház a három év alatti gyermekeknek nyújt támogatást, a Tanoda az általános és középiskolások tanulássegítése, illetve az egyetemistákat a Roma Szakkollégium támogatja.

A három biztosan működő szolgáltatás alapján, az odajáró gyerekek és fiatalok, valamint a szülőkkel szerzett tapasztalatok alapján egy egészen új világ nyílt ki számunkra. Az egyik fajta nehézség - ami teljesen jól látszik -, ha nincsen internetelérés, akkor gyakorlatilag megszakadhat a tanár, a szülő, meg bárki bármit tudhat, de akkor vége van a tanulásnak.

Ez az egyik legnagyobb nehézség, mert hozzá kell férni ahhoz, amit föltett az internetre a tanár, le kell tudni tölteni. A hátrányos családok nagy része nem tudja megengedni magának az előfizetést – ha a lehetősége adott is –, mert nagyon komoly adatmennyiséget igényel a tanulás, hiszen nemcsak olvasgatni kell, hanem letölteni, feltölteni, filmeket megnézni, és pillanatok alatt elfogy az adatmennyiség. Az például nagyon sokat segítene, ha ilyen esetekben, ilyen környékeken, ilyen családoknál lenne egy kedvezőbb internetes csomag is, kimondottan tanulási tartalmakra. Tegyük fel, hogy van lehetőség helyben az internet elérésére, mert szerencsére ritka az olyan település, ahol nem áll rendelkezésre. Szatmárban én is több ilyen településen jártam, de azért a legtöbb helyen már elérhető. Ha van egy olyan csomag, ami minimális pénzért - netán térítésmentesen - elérhető bizonyos szociális helyzetben, akkor igenis ezek a gyerekek hozzáférnek a tanuláshoz.

Az viszont egy pozitív tapasztalat, hogy hihetetlenül kinyílt a világ ezeknek a pedagógusoknak és ezeknek a gyerekeknek. A Biztos Kezdet Gyerekházakban alapvetően nem a gyerekek használják az internetet – hiszen három éves kor alattiak –, hanem nyilván a szülők. Korábban azt el se tudtuk képzelni, hogy egy Gyerekházban olyan chat-csoportokat hozzanak létre az ottani pedagógusok, amiket otthonról használnak a szülők. A krízishelyzetben megoldották, és megtanították a szülőket arra, hogy például otthon vegye föl videóra a gyerek mozgását, küldje el a Gyerekházba a szakvezetőnek, aki megnézi, és aztán tanácsot ad az édesanyának, hogy mit csináljon otthon. Az a szenzációs benne, hogy létezik a Gyerekház, és az édesanyának van kivel tartsa a kapcsolatot. A mondataim mögül ki kell hallani, hogy ez egy óriási dolog. Talán ez volt a legfontosabb tapasztalatunk, hogy ebben a szinte elveszett világban, ami nekünk is egy dzsungel, hát még egy akár írni-olvasni is nehezen tudó, az információt nehezen értelmező, hátrányos helyzetű családnak. Volt tehát kapcsolati pont, volt kihez fordulni. Ez a kapcsolat ugyan digitális, de megmarad.

Még a hátrányos helyzetű gyerekek is beleszületnek a digitális mindennapokba. Ott van a kezükben a mobiltelefon, nagyon sok cigány telepen, hátrányos helyzetű településen is. Lehet, hogy víz, meg áram éppen nincs a házban, de ül a gyerek és játszik a telefonon, amit tud, azt csinálja. Ez a fajta digitális fogyasztás - én azt gondolom -, hogy ez a „chips” kategória. Vonzó, eszi, nem tudja abbahagyni, de amikor arról van szó, hogy állítson össze egy olyan anyagot a társával, ami egy iskolai téma, akkor ott már megáll a tudás. Talán az volt a legnagyobb kihívás, hogy a Tanodákban ezeknek a gyerekeknek ezt a felhasználói tudást valahogy megadják. Lássuk be: ilyenfajta aktív használatra eddig még nem voltak rákényszerítve, nem volt ilyen helyzet. Bizonyos esetekben ez nem is sikerült, ott megmaradt a papír, már ha a nyomtatást is digitális technikának számítjuk, akkor tulajdonképpen részben teljesítették: mert nagyon sok helyen az maradt, hogy kinyomtatták a tananyagot, kivitték a házhoz, megcsinálták a gyerekek, és akkor összegyűjtötték.

Közel száznyolcvan Gyerekházról beszélünk, de beszéljünk a közoktatáshoz nagyon közeli száznyolcvanöt Tanodáról is. Felmértük a Tanodák tevékenységét és kilencvenhét százalékuk már az első pillanattól megoldotta, hogy valamilyen módon tartotta a kapcsolatot a gyerekekkel és a családokkal.

Az első dolog – amit említettem már - az internetelérés, de a másik az, hogy aktív tudást kellene adni a gyerekeknek. Most arra törekszünk, hogy olyan Tanodáktól szerezzünk „jó gyakorlatokat”, amelyek sikeresek ezen a téren. Mondok egy példát, egy iciri-piciri települést, Etest, amely egy eldugott kis település. Ott hihetetlen aktív tanárok digitális programozást tanítanak, napelemes robotokkal dolgoznak a tanodában. Ők azt is megcsinálták, hogy az otthon lévő gyerekeket is bevonták a csoportokba. Csoportban dolgoznak és az online térben úgy alkotnak, úgy dolgoznak a részfeladatok megoldásán, mintha a tanteremben lennének.

Még egy hiányt megemlítenék:, eszközhiány van. Olyan eszköz is kell, amit ők föl tudnak használni. Nagyon fontos, hogy ezeket a szolgáltatásokat nyújtó helyeket (Gyerekházak, Tanodák, stb.) - ahova a családok, vagy a gyerekek be tudnak menni -, azokat nagyon komoly felszereléssel, de lehetőleg a legmodernebbel fel kell szerelni. A hátrányos helyzetű gyerekeknél nem lehet szempont, hogy „nekik az is jó lesz, ami van, ami a legolcsóbb, csak legyen valamilyen”. Nem, ott kell a legeslegszuperebb, mert ő akár egy generációugrást is meg tud csinálni, aztán kinyílik előtte a világ. Úgyhogy most ez a másik, amin nagyon próbálunk dolgozni, például hogy a Tanodák, nagyon-nagyon jó felszereléssel legyenek ellátva, és egy ilyen helyzetben is a legnaprakészebb tudás tudják átadni..

HÁ: Nagyon szépen köszönöm, amit az előbb elmondott, mert én is kerestem azt az átkötést, hogy ne a pusztán a pandémiáról meg annak a jelenlegi hatásáról beszéljünk, hanem arról a transzformációs helyzetről, ami egy módszertani váltást igényel. Az előző kerekasztal-beszélgetésen alapvetően az volt az egyik fő megállapítás, hogy az oktatásnál vagy a köznevelésnél az egyik elvárás társadalmi és gazdasági szempontból, hogy a kreativitást, azt a fajta alkotó készséget emelje be, amiben a tanulók képesek egy nem ismert választ is megtalálni, és hogy ezt valamilyen úton-módon be lehessen emelni az oktatásba. Ennek bizonyos elemei megjelennek az új Nat-ban, a téma napok, téma hetek beemelésével, a projektmunkának a beemelésével. Ez a váltás elindul, ennek egy lökést adott a tavaszi helyzet, de erről szeretném megkérdezni polgármester urat, hogy mondjuk egy település életében egy ilyen fajta kihívás, a digitalizáció, milyen módszertani elvárást, milyen váltást feltételez mind a helyi vállalkozások, mind a helyi közélet szempontjából.

Mielőtt válaszolna polgármester úr egy picit engedjék meg, hogy a szerepemből kilépve válaszoljak az ön egyik kérdésére. A digitális összefogás program keretében az ITM és az EMMI meghatározta azoknak a honlapoknak a körét, amelyek ingyenesen, tehát mobilinterneteken keresztül is díjmentesen, az adatforgalmi keret felhasználása nélkül elérhetők. Én azt gondolom, hogy a Nemzetközi Köznevelési Portál, a KRÉTA és a Szakképzési Tananyagtár, meg még néhány más portál vonatkozásában ez megvalósult, gyakorlatilag ingyenesen elérhető a szolgáltatásoknak ez a köre. Most visszaadom a szót polgármester úrnak.

CsPA: Először is nagy tisztelettel és szeretettel köszöntöm a konferencia nézőit, hallgatóit, és egyben beszélgetőtársaimat is. Elnézésüket kérem, hogy nem személyesen tudunk most beszélgetni, viszont a témához illően azért így online formában ez mégiscsak megtehető. Az igazi mentségem, ami miatt nem tudtam személyesen ott lenni, hogy én másfél órával ezelőtt egy érdekes és abszolút ebbe a témába vágó beszélgetésen vehettem részt, még pedig az ország egyik legnagyobb követő számával rendelkező TikTok-os tanárnőjénél, egy TikTok live-on. Magyarul a fiatalok között voltam, az ő online terükben, de nem egy fiatal TikTok-ozó meghívásából, hanem egy nagyon fiatal tanárnő, egy középiskolában tanító tanárnő meghívásának eleget téve. Egy média szakkör keretében – gyakorlatilag a fiatalok eszközén és kommunikációs csatornáján – ugyanazokról a kérdésekről volt szó, amiről ez a konferencia is szól, és nagyon szépen megmutatta hogy igenis egy tanár kész és képes is arra, hogy a fiatalokat a saját eszközükkel találja meg, és szólítja meg. A fiatalok abszolút nyitottak arra, hogy az adott tanárral az ország különböző részeiről a TikTok-on vagy bármilyen más közösségi média felületen keresztül tartsák a kapcsolatot. Szerintem nagyon szimbolikus most ehhez a konferenciához ez a fajta és abszolút minden szempontból élő példa.

Ami a kérdést illeti, hogy egy település mit tehet és mit gondol, először is – az előző néhány gondolathoz csatlakozva – talán kimondhatjuk, hogy az internet ma közszolgáltatás. Nem is azt mondom, hogy olyan mint az ivóvíz, de majdnem olyan jelentőségű ma már egy-egy település, egy-egy közösség és adott esetben egy-egy család, vagy egyén vonatkozásában. Azt is kimondhatjuk szerintem, hogy a digitalizáció, az emberek – nemcsak a fiataloknak, hanem a felnőtteknek is – erre való felkészítése már nem opció, hanem ezt meg kell tennünk, mert ők ebben fogják leélni az életüket. Tehát ez nem akarom vagy nem akarom kérdése. Ők nemcsak a munkájukat, a pályaválasztásukat, az ahhoz kapcsolódó tudást kell megszerezzék, vagy a digitalizációban a készséget, hanem az életüket nem fogják tudni élni akkor, ha ezekkel a készségekkel nem rendelkeznek. Nem fognak tudni pénzügyeket intézni, az e-közigazgatásban részt venni, nem fognak tudni buszbérletet vásárolni, nem tudnak elmenni egy színházba vagy egy moziba, ha nem tudják ezeket a platformokat készség szinten használni. Nem azokról beszélünk, akik ezeket létrehozzák, hanem azokról, akik ezeket használják. Csak ezt követően jutunk el oda, hogy nagyon kevésszer lehet megmondani, hogy milyen munkakörök várják őket, magyarul pontosan ez a digitalizáció egyébként mire kell, hogy őket felkészítse. Szerintem egy nagyon nemes kihívás, amihez a teljes köznevelési rendszer, sőt nemcsak az, hanem a családok, a szülők, de a munkáltatók, adott esetben egy önkormányzat is kell, hogy valamilyen módon viszonyuljon.

Az összefogás jó gyakorlatáról Fehérváron is be lehet számolni. Mind a kettő összefogás eredménye, az egyik a kormányzattal történő összefogás keretében az úgynevezett Titkok háza, az úgynevezett természettudományi tárgyaknak egyfajta új megközelítésben oktatását, nevelési munkáját befogadó hely. Nemcsak eszközökkel, hely kialakításával, infrastruktúrával, módszertannal, de nagyon-nagyon fontos egy éves tanulságokkal jár az eltelt időszak, és ezek abszolút pozitívak. A másik jó gyakorlatunk az Alba Innovár, amely digitális élményközpont néven az első az országban. Egy helyi összefogásnak az eredménye, Ádámra nézve, ő most nemcsak moderátora ennek a beszélgetésnek, hanem az egyik szakmai kitalálója ennek a helynek, amit ezúton is köszönök neki, nemcsak a magam nevében, hanem annak a 15 000 fiatalnak a nevében, akik az elmúlt három évben már ingyenesen ezeken a szakmai programokon részt vettek. Magának a digitális élményközpontnak a kialakításában, az ahhoz kapcsolódó tematikus módszertan kialakításában nagyon fontos: itt egész napokat töltenek el a fiatalok, két életkorban a középiskola végéig, tehát két napon vesznek részt. Ez a két nap csak erről szól, ehhez kapcsolódóan tehetséggondozás, különböző szakkörök indultak, ez nem informatikaoktatás, hanem ennél sokkal sokrétűbb történet.

Ezt kiegészítettük egy felnőttképzési programmal, mert ugyan itt most a fiatalokról beszélünk, de a ma munkavállalói, akkor tudnak megfelelő piacon maradni, ha ugyanezzel a tudással fel tudjuk őket vértezni. Az itteni munkaerőpiacnak egyértelmű a visszajelzése. Vagyis tőlem 5–6 kilométerre, különböző ipari parkoknál legkorszerűbb technológiával dolgoznak a ma felnőttjei, csak akkor tudják a lépést ezzel tartani, hogyha őket a felnőttképzésben hozzájuttatjuk ehhez a tudáshoz, egyébként a cégekkel közösen, munkáltatókkal közösen végezzük, ebben vannak tematikus foglalkozások, de van már olyan ipari üzemünk, ami 3800 embert ingyenesen képez ebben az Alba Innovár program keretében, tehát az operátortól a mérnökön át a könyvelőig mindenki részt vesz ezeken a programokon, és ez ki fog egészülni egy okostanterem programmal, ennek az első fejecskéje már megvan, és ha jól tudom, talán ma már téma is volt egy fehérvári általános iskola tekintetében. Itt szeretnék államtitkár úrnak részben gratulálni és vissza is jelezni, hogy az egyik legnagyobb kétségünk, vagy kérdésünk az volt, hogy a tanárok, hogy fognak erre vállalkozni. Nemhogy vállalkoztak, örömmel tették és fantasztikus vehemensen vettek részt először azokon a képzéseken, amik ő rájuk vonatkoztak, utána pedig adják át ezt a tudást a fiataloknak, illetve más iskolákban tanító oktatóknak, nevelőknek, tehát nagyon-nagyon pozitív az iskolák hozzáállása. Szeretnénk minden általános és minden középiskolában végigvinni, és ez mind-mind egy helyi összefogás eredménye, állam, adott esetben a munkáltatók, vállalkozások, ugye magukat a tanárok, diákok, munkavállalók, és természetesen maga az önkormányzat is. Nagyon hangsúlyozni szeretném, ez nem elsősorban eszköz kérdése, bár eszközök kellenek hozzá, tehát nem olcsók, de be lehet őket szerezni. A humanoid robottól a különböző robotsorokon keresztül nagyon sokféle 3D-s nyomtató technológiák, kommunikációs technológiák. Önmagában az eszköz semmit nem ér és az internet sem ér semmit, ha nem tudunk ezzel bánni, ha nincsen hozzá módszertan, és ha nem tudjuk ezt átadni felnőtteknek vagy fiataloknak. Nagyon jók a tapasztalataink, hogy ez a módszertan könnyen elsajátítható, nem kis energiabefektetéssel tanárok ezt el tudják sajátítani, és utána abszolút alkalmazni tudják, nemcsak egy informatika-, vagy egy matekórán, hanem egy töriórán, földrajzórán, magyarórán vagy éppen egyébként egy média foglalkozás keretében. Úgyhogy a tapasztalatok jók, ez abszolút járható út, és nagyon sokat segített a tavaszi időszakban is, ami szerintem egy, a körülményekhez képest nagyon jól, nem hibátlanul, de nagyon jól sikerült időszak volt, nagyon szép összefogásával a tanárnak, a diáknak, a szülőnek és az őket segítő szervezeteknek, társszereplőknek, adott esetben bízom benne, hogy az önkormányzatok is hozzá tudták tenni a magukét, és ennek az együttműködésnek a keretében ez egy működőképes modell.

Persze látjuk, hogy mi az, amit nem lehet online oktatni, és mi az amire ez a technológia jelenleg alkalmas, és nyilván a technológia folyamatosan változik és fejlődik, tudjuk hogy mi az előnyei, és azt is tudjuk már, hogy mi a hátránya, tehát hogyha túl leszünk ezen a járványhelyzeten, azt hiszem, hogy egyszer abszolút érdemes értékelni nyugodt normális körülményi keretek között mit lehet ebből az egészből alkalmazni, és mi az, ahol igenis még a hagyományos oktatási szerepeknek és tartalomnak van létjogosultsága, az összefogás fontosságát vissza szeretném igazolni, de úgy látom, hogy ebben mindenki partner, és ennek aztán utána meg is vannak a az eredményei.

HÁ: Köszönjük polgármester úr és rögtön akkor tovább is adnám a szót államtitkár úrnak, hogy visszatérünk majd az oktatásba a pandémiát követően. Milyen oktatásba térünk vissza, az amit átviszünk tapasztalatként, adott esetben akár a tavasszal tanultakból, vagy akár a korábbi digitális fejlesztésekből, és mi az, ami meg fog változni, és már biztosan nem lesz úgy, mint korábban.

MZ: Az ember, ha a szakmáját tekintve történész, akkor azért óvatosan nyilatkozik a jövőről, mert a múlt sokkal biztosabb, ráadásul – bár szokták azt mondani, a magyar köznevelésről, hogy túlságosan centralizált – ez az időszak megmutatta, hogy valójában rendkívül sokszínű rendszerről beszélhetünk. Egyébként – minden más állítással ellentétben – nem is szeretnénk megmondani, hogy az iskolában pontosan mi fog történni, mert ilyen jellegű kötelező standard nincs, de az biztos, hogy jól skálázható módon van szükség intézkedésekre, másrészt ezek az intézkedések zajlanak is, illetve tudunk meglévő eredményekről.

Egyrészt tovább kell folytatni az infrastruktúra kiépítését, felszerelését – tavasszal nyilván hozott anyagból dolgoztunk minden téren, és voltak olyan fejlesztések is, amiket nem tudtunk használni. Az elmúlt nagyjából kettő évben minden iskolai épületbe elért a szélessávú internet, bár vannak Magyarországon olyan települési fehér foltok, ahol valamilyen technikai okból nincs internet, de az iskolákban mindenhol van. Ehhez képest a járványnak az abszurditása volt, hogy pont ezeket a termeket nem tudtuk jól használni. Hozzáteszem, ahol nem volt más megoldás az internet használhatóságára, ott a gyermekfelügyelet lehetséges volt az iskola épületében. Ekkor természetesen tudták használni ezeket az épületeket, tudták használni az iskolai eszközöket, ha kellett, akkor tudott bent úgy tanulni néhány diák, hogy az osztálytársai vagy a pedagógusok nem voltak bent a többiekkel az adott épületben. Az infrastruktúrának ezt a részét fejleszteni érdemes és kell is. Emellett Magyarországon – a felmérések szerint – a családok, a gyerekek nagyjából több, mint a kilencven százaléka otthon is hozzáfér személyi számítógéphez – ez is egyébként egy jó adat, sőt európai mértékben, összehasonlításban is megállja a helyét. Azt is látjuk, hogy a családok számára ez mennyire fontos, hiszen rengeteg eszközvásárlás történt. Emlékezhetünk, milyen üresek voltak az informatikai üzletek polcai március–április folyamán. Tehát amellett, hogy az iskolák eszközfelszereltségét bővíteni kell, emellett azt gondolom, hogy a családoknál is megtörténtek ilyen jellegű beruházások. Helyettes államtitkár asszony is említette, hogy a tavasszal a tanodák felszerelésére – a szociális ágazattal szorosan összefogva – több, mint háromezer számítógépet biztosítottunk olyan szociális intézményeknek, ahol egyébként tanulók nagy számban laknak: különböző otthonoknak, ahol a családra abszolút nem lehetett számítani, érthető okokból ezeket priorizáltuk, hogy tényleg mindenkinek biztosított legyen a teljes lefedettség. Tudtunk segíteni, elősegíteni ebben az időszakban, ezekre is oda kell figyelni, hogy azoknak a tanulói köröknek, amelyek nem abba a szerencsés kilencven százalék fölötti körbe tartoznak is meglegyen az eszköze.

Nyilván ugyanez vonatkozik a pedagógusok eszköztárára is. Itt nagyon nagy szerencse az, hogy például az EFOP-3.2.4-ben több mint negyvenezer laptop került beszerzésre annak idején, ami a teljes benyújtott igényt fedezte is. A kihelyezésre került eszközök az intézmények elég széles körében most rendkívül jól jöttek, de ezt a programot is érdemes tovább vinnünk.

Ha infrastruktúráról beszélünk, akkor azért nemcsak a számítógép, az internet, hanem a tartalom is rendkívül fontos. Ebben is tudtunk előhúzni egy nyuszit a kalapból: a Nemzeti Köznevelési Portálnak az okos tankönyveit, amelyeket egyébként szeptemberben az új Nat bevezetésével párhuzamosan indítottunk volna. Számos magánszolgáltató is ingyenesen közzétette minden tartalmát a tavaszi időszakban. Az elmúlt hónapokban is arra fókuszáltunk, hogy tovább tudjanak menni ezek a fejlesztések, tehát a tartalomszolgáltatás teljeskörűsége, a lefedettség bővítése, több okostankönyv, minden olyan tankönyv, ami megvan, az legyen fönt a tankönyvkatalóguson, elérhető legyen papír alapú, nyomtatott verzió mellett is. Zárójelesen megjegyzem ebben az időszakban, amit tavasszal megéltünk, azért az is nagyon jól jött, hogy Magyarországon van egy, néha túldimenzionált, de jól megszervezett tankönyvellátás. Az olyan országokban, amelyek lejöttek a tankönyvről és projekt alapon tanítanak, tehát kevésbé tartalom fókuszúak, ezért nem is használnak olyan erősen tankönyvet, na ők kifejezetten bajban voltak most tavasszal, amikor a hagyományos módszerek megrogytak. Nálunk lehetett használni a tankönyveket, még akkor is, ha adott esetben a digitális hozzáféréssel akadtak gondok. Ahol megvolt a hozzáférés lehetősége, ott a hagyományos tankönyv mellett az elektronikus tankönyv, ad abszurdum az okostankönyv, azt gondolom, hogy egy nagyon érdekes kombinációt is tudott jelenteni.

A kollégák terén is hatalmas fejlődés következhetett be a tavaszi időszakban. Szerintem ebből visszük magunkkal a legtöbbet, hogy olyan innovációs – nem is azt mondom, hogy lehetőség, hanem kötelező – feladat volt a tavasszal, amihez mindenki fel kellett nőjön, olyan kollégák is, akik egyébként igazából már elkerülni szerették volna, hogy ezzel a technológiai forradalommal lépést tartsanak, most nyilván be kellett kapcsolódniuk. Nagyon sok olyan visszajelzés jött, hogy sokan meg is kedvelték, nyilván olyan is van, akinek még inkább elment a kedve, és a hagyományos oktatás iránti igénye erősödött meg. Érdekesek – zárójelben jegyzem meg ismét – egyébként a tanulói reakciók. Miközben a Zsófi is mondta, hogy számukra ez nagyon varázslatos, innovatív és vonzó, de közben azt is látni kell, hogy – különösen ahogy múlt az idő –, azért a jelenléti oktatásnak a varázsa, a nimbusza vagy augusztus vége felé az iskolába járás iránti vágy is korábban ritkán látott pozitív erővel jelent meg az osztályközösségekben, úgyhogy ez is egy picit talán a helyére került.

Természetesen vannak olyan lépések, olyan lehetőségek, amiket már emlegettünk, ha túl leszünk rajta akkor érdemes meglépni. Azt tapasztaltuk, hogy például az érettségi felkészülés, felkészítés időszakában, az érettségi előtti egy-két hét például a tantermen kívüli, digitális munkarendben a felkészülés kifejezetten eredményes tudott lenni. Megfontolandó, hogy intézményi hatáskörben tartva a döntést, de erre legyen mód a későbbiekben is, így ennek a jogi környezetét ki kell alakítani majd a járványt követően.

Felmerült az áthelyezett munkanapok kapcsán, hogy mit lehet csinálni azokon a napokon, amikor tudjuk, hogy a gyerekek egy jó része nem fog megjelenni, hiszen a szülők szabadságon vannak. Ezek megoldásában is tökéletes lehetőséget tud kínálni a digitális tanrend, de azt is gondolom, hogy például a hiányzások pótlása kapcsán is megfontolandó. Ha valaki beteg, ha súlyos betegsége van az megint egy más történet, de amikor csak lábadoznia kell otthon, akkor egy osztályteremből streaming-elt, bocsánat, hogy így mondom, de lehetőség amibe bekapcsolódhat, ha be tud kapcsolódni otthon lévő tanuló is az óra tartásba, az egy egészen új dimenzió ahhoz képest, ahogy tíz, húsz vagy harminc éve kellett ezt megoldani. Régen egy osztálytárs elhozta a leckét, ha lehet így mondani, most már beírják a KRÉTA-ba, de ennél azért egyre több lehetőség lesz. Ez kórházpedagógiai, vagy egyéb lehetőségeket is felvet, ezeken a szálakon érdemes szépen végigmennünk a későbbiekben.

HÁ: Ezekbe a lehetőségekbe milyen módon tudnak bekapcsolódni maguk a tanulók, vagy akár már nem tanuló, de fiatalemberek? Elmesélek el egy nagyon rövid példát. Nem olyan régen Észtországban jártunk egy intézménylátogatáson, és egy feltűnően fiatal ember jött ki élénk, aki az intézménynek, a Gusztáv Adolf Iskolának az informatikai igazgatója volt. Ő fogadott és körbevezetett minket, bemutatta milyen informatikai beruházások történtek satöbbi, és a többi, de hogy siessünk, mert neki órára kell mennie. Kérdeztük hogy tanít-e, és mit tanít. Nem, ő negyedikes gimnazista és 800 €-ért – nem évente, havonta – ott dolgozik az intézményben mint informatikai vezető. Adott esetben ez elképzelhető-e, hogy akár az IKSz keretében, az Ifjúsági Közösségi Szolgálat keretében tanulókat bevonnak az intézményi rendszergazdai feladatokba? Például ez egy lehetőség és lehet, hogy a kórházsuli programjában – meg más projektekben – a fiatalok bekapcsolódnának az államtitkár úr által is említett, olyan tanulóknak a tanításába, akik mondjuk otthon lábadoznak, vagy kórházban. Lehetne ezt rendszer szintűvé tenni, érdemes ezzel foglalkozni, van ilyen típusú lehetőség a tanulóknál?

RZs: Nagyon örülök, hogy pont az IKSz-t hozta fel példának, ugyanis azt láttuk, tapasztaltuk, hogy olyan időben, amikor igazából nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap, és talán a bizonytalanság az, ami a legtöbb embert frusztrál, egyetlen egy olyan dolog van, ami biztos lesz, az pedig az, hogy egymásnak tudjuk segíteni. Mint az önkéntességért is felelős helyettes államtitkár el kell mondanom, hogy nagyon jó volt azt látni, hogy mennyire gyorsan átálltak a fiatalok fejben arra, hogy igenis most segíteni kell az időseknek, segítenünk kell egymásnak, azt viszont nem gondolnám, hogy ezt intézményi vagy rendszerszinten, tehát úgymond felülről kellene irányítani, mert ez tipikusan egy olyan terület, ahol az alulról szerveződés a járható út. A gyakorlat is ezt bizonyította, teljesen önszerveződő módon fogtak össze a fiatalok, és mentek el bevásárolni vagy szállítottak ételt, ha kellett, vittek ruhát a rászorulónak, tehát alulról szerveződő saját kezdeményezések tudták kinőni magukat. Volt hogy ezek a kezdeményezések összekapcsolódtak, elkezdtek együtt dolgozni. Én úgy gondolom, hogy ez így van rendjén, nem gondolnám, hogy ennek kell felülről egy intézményi vagy keretrendszert adni, mert pont az a szívügy jellege veszne el, amit csak azt tud beletenni, aki tényleg azért csinálja ezt, mert ő úgy gondolja, hogy ez fontos, és ezt kell tennie.

Én általánosságban véve sem szeretem az általánosításokat. Az olyan típusú mondatok hallatán, amik úgy kezdődnek, hogy „Bezzeg, nézd a mai fiatalokat”, szabályosan kiráz a hideg. Az egyik ilyen mondat: „Bezzeg, ezek a mai fiatalok, ha tehetnék, akkor csak az online világban élnének”. Száz százalékban meg kell erősítenem azt, amit államtitkár úr mondott: most megmutatkozott, hogy amikor csak az online világban kell élniük, azt nagyon rosszul viselik. Pár hétnek, talán még egy hónapnak sem kellett eltelnie ahhoz, hogy már mindenki arról posztolt a közösségi médiában, hogy ő ezt iszonyatosan unja, most már nem bírja ki, hogy nem találkozhat személyesen a barátaival, hogy a szülinapokat Zoom-on kell megünnepelni, tehát teljesen olyan világnak a képe jött el mindannyiunk számára, amit nem gondoltunk volna, hogy el fog jönni, vagyis azt gondoltuk, ha majd eljön, abba a fiatalok milyen szuperül fogják érezni magukat, mert hát ők úgyis ebben élnek, és kiderült, hogy nem.

Valóban felértékelődött a személyes kapcsolatoknak a fontossága, az iskolába járásnak a fontossága. A tizennyolc éves húgomon látom, ennyire még soha nem akart iskolába menni, mint most nyáron. Soha, soha nem volt ilyen lelkes, nem mondta azt, hogy „jaj, bárcsak iskolába mehetnék”. Mondtam, hogy majd vissza fogja ő még sírni ezeket az időket. Ha van előnye ennek a vírusnak, vagy inkább úgy mondom, ha vonhatunk le jó következtetéseket, jó tapasztalatokat ebből az időszakból – a szükség kényszert szült –, de a kényszer is eredményezhet olyan innovatív dolgokat, amik más módon nem következhettek volna be. Ilyen például az önkéntesség területén megszerzett tapasztalat. Azt látom – államtitkár úrral is beszéltünk erről –, hogy az Iskolai Közösségi Szolgálatba ez tökéletesen be tud csatornázódni, és ahhoz is másképp viszonyulnak azután, hogy megtapasztalták azt, hogy mennyire fontos az önkéntesség, mert most már nem úgy tekintenek rá, mint egy kötelező rosszra, amit gyorsan le kell tudni, és essünk túl rajta, hanem egyre több olyan visszajelzés érkezik, hogy igazából most megértették azt, hogy ez mennyire fontos, hogy amikor tényleg semmi mást nem tudunk csinálni, akkor ebben az egyben biztosak lehessünk. Nagyon fontos kiemelni például a tehetséggondozás szerepét is, hiszen a tehetséggondozás is egy olyan terület, ami igen nagy kihívás elé lett állítva azáltal, hogy az egész szakpolitikát gyakorlatilag online térbe kellett helyezni. Egy picit reflektálva az eszközhiányra, például a Nemzeti Tehetség program keretén belül az EFOP-3.2.1-es, Tehetségek Magyarországa című projektünk volt ebben az évben, ahol olyan közoktatási intézményeknek osztottunk ki IKT eszközöket, amelyek minősített tehetségműhelynek minősülnek. Itt is az volt a célunk, hogy a tehetséggondozás ne haljon el csak azért, mert mondjuk nem tudnak a mentorok találkozni a mentoráltjaikkal, hanem meglegyenek azok az eszközök, azok az infrastrukturális igények biztosítva legyenek, hogy egy élő kapcsolat fennmaradhasson, ugyanúgy a tehetséggondozásban, mint a közoktatásban és a felsőoktatásban.

MZ: Bocsánat, hogy megszólítás nélkül, de egyetértve egy kiegészítést tennék. Valóban nem lehet rendszert építeni önkéntességre, de abban szerintem a szakpolitikának van egy fontos felelőssége, hogy világossá tegyük a választ a kérdésre: igen, ahol lehet, ahol erre van lehetőség, nyitottság, az olyan fiatalok, akik szívesen segítik egymást, adott esetben a kollégákat, ahol ilyen műhelyek létrejöhetnek azt ösztönözni és támogatni kell, mert ebben semmi kivetni való nincsen, csak csinálni kell.

HÁ: A másik nagyon fontos aspektusa a fiatalok bevonásán túl a digitális technológiának, az mindenképpen a hátrányos helyzetűek kezelésének valamilyen megoldása, és ennek a biztosítása. A digitalizáció kapcsán ez még nagyobb kihívást, vagy még nagyobb problémát jelent. Andras Sleicher – az OECD oktatási igazgatója – is arra hívta fel a figyelmet, hogy amikor a digitalizáció egyre magasabb és egyre komolyabb szerepet tölt be az oktatásban, akkor egyre fontosabbá válik az, hogy minél többen hozzáférjenek ehhez a technológiához, mert amíg valakinek volt egy számítógépe otthon, akkor legfeljebb gyorsabban tudott tanulni, vagy több dolgot tudott megnézni, de nem alapvetően befolyásolta a tanuláshoz való hozzáférését. Ha a digitális technológia a csatornájává vagy egyetlen csatornájává válik az oktatásnak, akkor a digitális technológiához való hozzáférés egyben az oktatáshoz való hozzáférésnek a feltételévé is válik, ami nem jó. Egy ilyen típusú átállással nyilvánvalóan nem a társadalmi különbségeket szeretnénk növelni. Vannak-e olyan megoldások, amelyek képesek kompenzálni azt a fajta társadalmi és gazdasági elvárást, hogy a digitalizáció szerepét növeljük az oktatásban, de ne legyen még nagyobb a kiszolgáltatottság, vagy ne legyen még nagyobb a különbség, ne nyíljon tovább a társadalmi olló ennek következtében?

LVK: Mi lenne hasznos, vagy hogyan látom én, hogy mi segítené a hátrányos helyzetű és roma közösségeknél a felzárkózást? A nagy leszakadást az tudja okozni, hogyha egyáltalán nem foglalkozunk vele, tehát például a pedagógus nem kap erre képzést, felkészítést. Lássuk be, egészen más egy budapesti II. kerületi általános iskola pedagógusainak felkészültsége már csak azért is, mert őket egy városban, egy nyüzsgő városban szorosan veszi körül az informatika, mint minden embert – a szomszéd is ezt használja, tehát akár egymástól is megtanulják. Egy elzárt, kicsi településen - sok esetben azt látom, hogy - idős pedagógusok tanítanak már, ők már nem biztos, hogy ezt a fordulatot önmaguktól felveszik – és a környezetük sem erre ösztönzi őket. De ezzel ellentétben én azt gondolom, – amit ugye Maruzsa államtitkár úr is mondott –, hogy mégis kíváncsiak voltak rá, mégis fel tudták benni a tempót,  csak segítség kellett hozzá.

Azt gondolom, hogy a pedagógusoknak ezeken a hátrányos helyzetű településeken, iskolákban nagyon célzott képzés szükséges. Olyan, ami elhiteti velük, hogy erre ők is képesek, mert a tanulás nem korfüggő, ötven vagy hatvan éves kor után is meg tudja tanulni ezt. Miért ne tudná ezt megtanulni? Valahogy ezt kellene a pedagógusokkal elhitetni, és a hátrányos helyzetű iskolákba ezt nagyon célzottan odavinni. Akkor könnyebben szót ért a gyerekekkel.

De milyen az informatika, meg ez az egész digitális világ! Amíg itt beszélgetünk, máris változik, mire fölállunk már más az egész, tehát olyan dinamikusan változik, hogy arra képtelenség minden pedagógust kiképezni. Itt jönnek a képbe a fiatalok, és erre nagyon jó példáink vannak. Éppen a roma szakkollégiumokról nem beszéltem az előző válaszomban, így most itt elmondhatom, hogy ezek a fiatalok felkarolnak, mentorálnak kettő, három, négy olyan gyereket – általában középiskolásokat –, akikkel - például a pandémia alatt is - tudták tartani a kapcsolatot, mert ezek az egyetemisták vagy tizenévesek az a korosztály, akik képesek ezzel a dinamikus változással is megbirkózni. Sőt, nekik ez teljesen természetes. Én bevonnám őket az önkénteskedésbe, de nem lehet kötelezővé tenni, hiszen akkor már nem önkéntes. Amíg nem tudja egy fiatal, hogy létezik a Tanoda, hogy ott pedagógusok ugyanúgy segítik a gyerekeket, addig azt sem tudja, hogy tulajdonképpen ő is jót tud tenni, ha oda besegít. Sokan álmodoznak arról – nagyon fontos persze a misszió –, hogy elmennek Afrikába, Indiába, vagy más egzotikus helyre, hogy ott segítik majd az embereket, hogy az mennyire jó lesz. Ha ez benne van a fiatalokban, akkor ezt a missziós kalandvágyat én átfordítanám itt helyben, a mi hazánkban, hogy vállaljon föl Nógrádban, Baranyában, Borsodban egy-egy feladatot, menjen el, ismerkedjen meg ottani gyerekekkel, és utána akár az online térben tanuljon vele, tartsa vele a kapcsolatot. Reményeim szerint nagyon sok fiatal van, aki ezt elvállalná – a szakkollégistáink ezt végigcsinálták már, büszke vagyok rájuk –, de akárhogy is nézzük, ők csak háromszázan vannak összesen, tehát ez a szám kevés. A mentoráltak számára a legfontosabb a példamutatás, azaz nemcsak azt tanulná meg, ismerné meg, hogy miként lehet például egy robotot programozni, vagy egy videót megszerkeszteni, hanem az is húzná magával, hogy megbeszélhetnék, hogyan került a mentor az egyetemre. A fiatalnak, ott azon a kicsi településen, ahol élnek, ez egy mágnesként működik, egy társadalmi mágnesként. A mentorálásnak tehát többszörös hatása van, ha az egyetemistákat valahogy ebbe az önkéntességbe és a közös tanulásba belevonjuk.

MZ: Ehhez kiegészítésül annyit mondanék, hogy az jól látható módon jelen van a fejlesztéspolitikai koncepcióinkban, hogy ezek a helyekre erős fejlesztéspolitikai fókusz jut, úgy Uniós, mint költségvetési forrásokból. Ne feledkezzünk meg arról, hogy az EFOP-3.1.5. projekt keretében például háromszáz gyengébben teljesítő, feladatellátási helyre fókuszáltan került támogatás, és a következő ciklusban is tervezzük ennek a programnak a folytatását, úgy a módszertani fejlesztéseket, mint a hozzá kapcsolódó eszközök beszerzését. Ez a kompenzációs mechanizmus például az infrastruktúra, illetve a módszertan terén jelen van. Vannak olyan projektek, amelyekhez nem az elitgimnáziumok férnek hozzá, hanem kifejezetten az átlag alatt teljesítő intézmények. Hozzáteszem rögtön, ezek között nagyon sok olyan van, amelyekben az átlag alatt teljesítenek, de a hozzáadott pedagógiai értékük sokszor kifejezetten nagy. Ezért fontos például nemcsak a kimeneti, hanem a bemeneti mérést is elvégezni, hogy láthassuk, mihez képest teljesít a végén mégis átlag alatt. Én annak az adatnak örültem talán a legjobban a tavalyi PISA mérésnél, ami megmutatta azt a trendet, hogy az elmúlt egy évtizedben a családi háttér szerepe százalékokban, különböző statisztikai adatokban mérhetően csökkenni látszik Magyarországon. Senki nem vitatja, hogy még mindig átlag feletti az érték, tehát ez egy olyan adottsága a magyar oktatási rendszernek, ami elég régi alapokra vezethető vissza, de a tendenciája az egyébként ezen a téren nem romló, hanem javuló, nemzetközi mérések szerint is, tehát nemcsak dumálunk most róla, hanem azt gondolom, ez egy igazolt dolog. Tovább kell vinni ezeket a fejlesztéseket.

HÁ: Köszönöm, és rögtön át is kapcsolnék Székesfehérvárra, hogy előbb említette a társadalmi mobilitásnak a szerepét, illetve célkitűzését, hogy ezt hogyan kell segíteni és az önkormányzat számára ez is egy feladat. A múlt héten volt egy robotkonferencia – egy robotokról szóló konferencia, de a célközönség a helyi pedagógusok és a helyi oktatási intézmények voltak, így nem robotok ültek a padsorokban, hanem valós, hús-vér pedagógusok – Székesfehérváron, amit összekapcsoltak a pedagógusoknak a képzésével.

CsPA: A konferenciával szerettük volna bemutatni azt, hogy látjuk azt a jövőt, ami valóban itt van és elemei a jelenben is megtapasztalhatók. Nem arról beszélgettünk, hogy majd öt vagy tizenöt év múlva jönnek a robotok, mert a robotok évek óta jönnek, egyre nagyobb arányban és ütemben itt vannak az élet egyre több területén. A humanoid robotok már megjelentek olyan közszolgáltatásoknál is, amelyekről adott esetben néhány évvel ezelőtt még nem gondoltuk volna, hogy lehet benne a robotikának szerepe, márpedig van. Az iparban pedig teljesen egyértelmű. Ennek a konferenciának az volt a célja, hogy egy kicsit közelebb hozzuk a vállalkozásokat, a munkáltatókat, a köznevelés szakmai szereplőihez. Egymással is találkozva, beszélgessenek ezekről a kérdésekről, és a munkaadók elmondhassák, hogy ők milyen készségeket látnak szükségesnek egy mai fiatalnál, vagy éppen a felnőttképzésben. Nagyon hatékonynak és hasznosnak láttam ezt a konferenciát, szerintem oda-vissza nagyon sok értékes információ, gyakorlati tapasztalat hangzott el. Egyértelmű a kölcsönhatás egy város életében, mert együtt sírunk, együtt nevetünk, csak együtt tudunk fejlődni.

Fölvetődött sokakban az a kérdés, hogy robot vagy ember? Nem jó a kérdésfelvetés: ember és robot, tehát meg kell találni az együttműködést e tekintetben, arra pedig készség szinten nevelni kell. Erre nem érünk rá, mert ez nem tíz, tizenöt, húsz év távlata, hanem elmondták a cégek, hogy az elmúlt két–három évben milyen arányban jelent meg a robotika a különböző automatizálási, gyártási vagy logisztikai feladatokban, ami inkább gyorsulni látszik a járványhelyzet következményei okán. Ezzel lépést kell tartani, ez felelősség is, hiszen Fehérváron mintegy harminckétezer ingázó munkavállaló dolgozik, ami a budapesti adat után a második legnagyobb az egész országban. Ez a harminckétezer ember már az elmúlt egy-két-három évtizedben kijött a kistelepülési hagyományos létformából, a városba jár be dolgozni, csak azok a munkahelyek, ahová bejárt tíz, húsz, harminc évig, azok abban a vonatkozásban lassanként megszűnnek. Őket képeznünk kell annak érdekében, hogy az új kihívásoknak is meg tudjanak felelni – hozzáteszem ezzel pedig magasabb egzisztenciát biztosítva nekik –, mert egy robottal együttműködni képes szakember az egészen más pénzt keres ezeknél a vállalkozásoknál, mint aki korábban a soron dolgozott. Ez közös és kölcsönös érdek, egyben pedig kihívás is, és azt szerette volna ez a konferencia bemutatni, hogy az előbb említett lépésekkel igenis jó értelemben vett együttműködés alakítható ki.

Akár a fiatalok, akár a mai felnőttek felkészíthetők erre a dologra, ebben mondom vannak helyi elképzelések nemcsak Fehérváron van már, hanem Debrecenben, Győrben, Budapesten, ha jól tudom talán Zalaegerszegen is létesült. Mi azt a javaslatot tettük, hogy ilyen digitális innovációs élményközpont legalább minden megyei jogú városban, minden megyeszékhelyen meg kellene jelenjen. Mintegy három–négyszázmilliós bekerülési költséggel létrehozható, így kevés olyan város van, amely ezt saját maga képes finanszírozni, viszont most már van tapasztalat ebben a néhány városban, hogy ebben mi működik jól, mit kell esetlegesen máshogy kialakítani. Van módszertan, rengeteg pedagógus vesz részt például nálunk ebben a programban, nekik is megvannak a saját tapasztalataik. Szerintem ezt érdemes országos programmá is tenni. Kikényszeríti egyébként ezt a munkaerőpiac, mert szerencsére az ipari befektetések, beruházások jönnek, ebben a nehéz néhány hónapban is jöttek, sőt nagyon sok helyen éppen ezt az időszakot használták ki technológia váltásokra, ami nagyon-nagyon sok helyen pont azt jelentette, hogy a robotok megjelentek, és nagyon nagy számban jelentek meg. Ezekkel való együttműködést meg kell tanulni, és meg kell tudnunk tanítani a fiataloknak.

Még egy dolgot szeretnék, mert a kommunikáció is szóba került. Használják a fiatalok ezeket az eszközöket, leginkább nyilván kommunikációra és játékra. A játékra nem térnék ki, de a kommunikációra mindenképpen. Valójában soha, sehol nem találkoznak azzal, hogy ennek mi a veszélye, mert a saját hátterük ezt a tudást nem biztos, hogy át tudja adni, mert az édesanya és az édesapa valószínűleg legfeljebb Facebook-ozik, csak ott már nincs ott a gyereke, de az Insta-n nincs ott, a Snapchat-en nincs ott, a TikTok-ról pedig nem is hallott. Ha ugyanez igaz lesz a pedagógusi körre is, akkor valójában elbeszélés lesz egymás mellett, és nem tudunk a fiatalok eszközével a fiatalokkal kapcsolatba lépni, ezeknek az eszközöknek a jó értelemben vett felhasználását elősegíteni, illetve a veszélyeire a figyelmet felhívni, ezekkel kapcsolatban tudást átadni. Ezek a központok szerintem ezt a tudást is át tudják adni. Itt nem az a kérdés, hogy a fiatalok ott vannak-e a közösségi médián és ez jó vagy nem jó, ez ténykérdés. Ott vannak, ott is lesznek és már biztos, hogy különböző boszorkánykonyhákban újabb és újabb platformok jönnek létre, amelyek már a ma középiskolásainak is újak lesznek. Tehát itt a készséget és a képességet kell megtanítani, hogy miként lehet az előnyöket megtalálni, vagy azt jó értelemben véve használni, mik a veszélyek, mik a problémák, mik azok a kihívások, amelyekkel viszont meg kell őket ismertetni, hogy nehogy félre siklódjon a saját életük azáltal, hogy rosszul használnak ilyen jellegű felületeket. Nem elfelejtve, hogy tévét nem néznek, rádiót nem nagyon hallgatnak, mindent ezeken az eszközökön, és a videómegosztó csatornákon néznek. Az igazi sztárok ott vannak, az igazi óriási követő számok ott vannak, a vélemény formálása a fiataloknak nagyrészben ott történik, és ezekre oda kell tudnunk figyelni, mert szerintem ez lehetőség is, nemcsak veszély.

Ha nem tudunk mit kezdeni felnőttként – ezt mint családapa is mondom –, akkor sokkal nagyobb lesz a véletlen szerepe abban, hogy mit és hogyan használnak e tekintetben a fiatalok. A „Bezzeg a mi időnkben” és a „Bezzeg a fiatalok” kezdetű kitételeket el kéne felejteni. Mi is ugyanúgy meghallgattuk ezeket, emlékszünk rá, hogy mi túl sokat néztünk tévét nem mentünk ki focizni az udvarra. Jelezném, hogy mi is kimentünk focizni az udvarra és ők is kimennek focizni az udvarra, szeretnek egymással találkozni. Igen, úgy találkoznak, hogy közben néha megnyomják azt a gombot – mi is megtesszük ezt, nem kell ehhez egyébként mai fiatalnak lenni. Legyünk velük igazságosak, ne felejtsük el, hogy mi is voltunk fiatalok, inkább próbáljuk őket megérteni, ha megértjük őket, akkor lehet is velük kommunikálni, lehet is velük e tekintetben, ezekről a kérdésekről beszélni. Kiderül, hogy nem gondolják mindenhatónak sem ezt az eszközt, sem a netet, sem a különböző chat-programokat satöbbi, nagyon is vágynak a közösségre, az emberi kapcsolatokra, a barátságra, a szerelemre, adott esetben arra, hogy önkéntesként segítsék akár a náluk idősebbeket, csak próbáljuk őket megszólítani. Szerintem az ilyen típusú állami, önkormányzati, egyházi, civil programok pedig alkalmasak erre és elérik a céljukat. Ugyanúgy, mint minden területen, energiát, időt kell ebbe beletenni, be kell fektetni ezekbe a területekbe.

HÁ: Köszönöm szépen! Ez a befektetés, vagy ez a típusú plusz ez úgy jelenik-e meg, kérdezem államtitkár urat, hogy a hagyományos, a frontális negyvenötperces oktatásra ráteszünk még egy lapáttal, hogy na most még ezt is tanítsátok meg, vagy ez, mint ahogy egyébként már korábban elhangzott, ez be tud épülni nemcsak plusz tartalomként, hanem hordozó csatornaként is a rendszerbe, hogy ilyen módon összekapcsolhasson – nemcsak a témahetek kapcsán, hanem egyéb tanítási formák kapcsán is – különböző tantárgyakat, és a diákok számára egy olyan pluszt adhasson, amivel egyszerre tanulnak digitális kompetenciát és közben hatékonyabbá válik az egyéb ismereteknek a megszerzése is.

Az előbb említetted, hogy az érettségi előtt állóknak vagy az átrendezett munkanapokon végzett munkának a kiváltására akár az e-learning vagy hibrid tanítás megmaradhatna. Az ilyen típusú eszközökből be lehet-e még csöpögtetni a köznevelésnek az oktatásszervezési elemei közé annyit, amely lehetővé teszi a digitális közösségépítésre épülő tanulásnak az elsajátítását nemcsak a tanulók számára, hanem a tanárok számára is. Ebben a tavaszi időszakban az egyik nagy tanulság az volt, nem a hagyományos harminc, hatvan, kilencven órás akkreditált képzéseken, hanem egymástól tanulták a legtöbbet a tanárok, például: hogyan kell egy adott technikai problémát megoldani.

MZ: Azért volt nagyon jó ez a kérdés, mert már a választ is félig-meddig jól belefogalmaztad. Szerintem ehhez a platformokat érdemes biztosítani és nem erőltetni kell, hanem hagyni. Egyébként ez zajlik, nagy volumenben zajlik, ez nagyon jó dolog és valóban nagyon jó tapasztalat is. Amit az előbb félig viccesen jeleztem, hogy már a válasz is benne van kicsit a kérdésben: az út szerintem pontosan nem az, hogy a meglévő tartalmak mellé pakolunk még valamint. Pontosan ez vezette az új Nat és a tantervek készítésénél is a kezünket. Az óraszámok további növelése, a terhelés további növelése nem járható út, tehát vannak olyan ügyek, amelyeket horizontálisan lehet elhelyezni. Nem véletlen, hogy az informatika és a digitális kultúra ebben a fogalomváltásban is markánsan megjelent. A digitális kultúra elsajátítása – ha szabad így mondani, akkor – interdiszciplináris készség. Ezért nagyon fontos, hogy ez tényleg független legyen a tantárgyaktól, ezért fontos az is, hogy okostankönyvek legyenek, nemcsak történelemből, hanem lehetőleg minden közismereti tantárgyból. Mindenhol legyenek elérhetők azok a tantárgyspecifikus elemek, amelyek szükségszerűek, de a változás terjedjen ki a további ilyen típusú fejlesztő hátterekre, eszközökre is, tehát nem a hagyományos mellé kell tenni, hanem a hagyományosnak is valamennyire változnia kell, és változik is. A frontális negyvenöt perc – ebben nagy és éles viták szoktak a szakértőink között is zajlani – létezik-e még a maga klasszikus formájában? Néha azzal szembesülünk – ez sosem jó szembesülés –, hogy bizony azért még létezik, de a fordítottjával is nagyon sokszor szembesülünk, hogy úgy abban a formájában egyébként már régen nincs meg. Nem igazak tehát azok a kritikák sem, amelyek ezzel kapcsolatosan teret szoktak kapni, de nyilván intézmény és intézmény, pedagógus és pedagógus, óra és óra, tantárgy és tantárgy között megvannak a különbségek. Ez egy lassan forduló anyahajó, de fordul, azt gondolom.

HÁ: Mit mondanának a fiatalok, hogy milyen irányban kell tovább tekerni ezt a kormányt?

RZs: Azt gondolom, hogy pontosan abból levonva a következtetést, hogy mennyire váratlanul jött ez a vírus, és mennyire nem láttuk jönni, lesz még ilyen, lesz még rengeteg váratlan helyzet az életben, amiről most elképzelni sem tudjuk, úgyhogy konkrét elvárást nem fogalmaznék meg, mert szerintem mindig az igényekhez kell ezt viszonyítani és rugalmasan alkalmazkodni.

Nekem ezen a téren nagyon jó tapasztalatom volt, akár csak az érettségit vesszük. Ott államtitkár úrral összefogtunk, és többszáz érettségizőnek a kétségbe esett és jogos kérdéseit válaszoltuk meg, és alkalmazkodtunk a helyzethez. Talán mondhatom azt, hogy napról-napra az igényekhez, mert pontosan egy olyan időszak volt, hogy egyik nap még ez volt a hivatalos előírás, másnap már teljesen más volt, mert alkalmazkodni kellett ahhoz a plusz megszerzett tudáshoz, amit időközben megtudtunk a vírusról. Úgy gondolom, hogy nem lehet kőbe vésni, hogy milyennek kell lennie a jövő oktatásának, vagy ha egy szót kéne mondani, akkor rugalmasnak, és olyannak, ami mindig alkalmazkodik az adott körülményekhez.

Úgy gondolom, hogy – ahogy az életnek számos területén – itt is a középút az, ami a jó megoldás. Erre szoktam mondani, hogy egyszer az autó is újdonságnak számított, viszont a városban már mégsem lovaskocsival és szekéren közlekedünk. Az sem jó, ha egy városban lévő kisgyerek nem tudná, hogy mi az a lovaskocsi és a szekér. Legyen a kettő között egy egészséges átmenet. Úgy gondolom, hogy az igény megvan, a digitalizációnak az előnyeit megtanuljuk és a jövőben alkalmazzuk, de ez közel sem jelenti azt, hogy a hagyományos köznevelési-közoktatási eszközöket, vagy a frontális oktatást, azt teljesen felül kell írja. Egy jó tanár-diák kapcsolatot semmilyen videókonferencia, vagy digitális eszköz nem tud felülírni.

HÁ: Henry Ford mondta: ha az embereket kérdeztem volna, akkor ők gyorsabb lovakat kértek volna, úgyhogy nagyon fontos a megrendelői szerepnek az átgondolása. Az oktatás az nem úgy alakul át, hanem alakítják. Ezt azok fogják alakítani, akik megmondják, hogy nekem erre, meg erre, meg erre van szükségem. Ebből a szempontból polgármester úr elég határozottan elmondta, hogy a munkaerőpiac, a vállalkozások és az átalakuló társadalmi igények azok milyen irányban tolják az oktatási igényeket. Erre megvannak rendszer szintű válaszok, de a finomhangolás részben az alrendszereken múlik.

Az utolsó kérdéskörömet arra szeretném még fordítani, hogy az elkövetkezendő időszakban – nem pusztán a pandémiára gondolok, hanem inkább arra a fajta változó munkaerőpiaci, társadalmi elvárásra, ami részben a digitalizáció következménye – hogyan lehet azokat a felzárkóztatási mechanizmusokat kialakítani, amelyek hatékonyabban segítik annak a társadalmi különbségnek a megszüntetését vagy csökkentését, ami nálunk viszonylag nagy, és jó lenne csökkenteni, hogy minél kevésbé hasson ki részben a köznevelésre, részben pedig a köznevelés képes legyen ennek a maradék társadalmi különbségnek a felszámolására, vagy legalábbis az ollónak a zárására?

LVK: Ezt a zárást pusztán digitalizációval nem lehet megoldani. Nagyon fontos, hogy sosem feledkezzünk el arról, ami alapszabály az egész szegénység elleni küzdelemben és a felzárkóztatásban: a legkorábbi időponttól, tehát születéstől folyamatosan tenni kell érte.

Nagyon fontos az óvoda, hogy óvodába járjanak a gyerekek. Hihetetlen fontos a Gyerekház után, hogy az iskolában nagyon nagy hangsúlyt fordítsanak arra, hogy képes legyen értően olvasni a gyermek. Mert hiába digitális a szöveg, ha nem érti azt, ami oda van írva, akkor teljesen mindegy, hogy digitálisan, vagy papíron nem érti. Ugyanezt el tudnám mondani például a lényeglátásról is.

Fontos lenne, hogy olyan állapotban kerüljenek a hátrányos helyzetű gyerekek az iskolába – ezért ismétlem többedszer a Gyerekházat, vagy az óvodát –, hogy az iskolában már ne legyen neki probléma, hogy egy-egy olvasmányból a lényeget kiszűrje, mert ha azt nem tudja megcsinálni, akkor egy honlapon sem fogja megtalálni a lényeget. Ezt látom a legnagyobb problémának korosztálytól függetlenül. Azt látom, hogy sokan azért sem igazodnak el a digitális világban, mert egyszerűen elvesznek a felületen, nem találják meg a funkcióját bizonyos dolgoknak, egyszerűen nem értik, nem látják a lényeget belőle, tehát ezeknél a gyerekeknél különösen kell ügyelni arra, hogy az alap kulturális tudás, az írás, az olvasás, a számolás a lehető legbiztosabban menjen. A digitalizációról beszélgetünk és közben én ezt a problémát hozom fel: de ha ez nincs meg, akkor a kutya ott ette meg, ahol van. A digitális világban is akkor tudunk lépni előre, ha ez megvan.

Ha viszont már, úgymond betette a lábát ez az újfajta digitális világ, mert a kényszer így hozta, akkor ezt meg kell tartani. Ha a kényszer elmúlik, ezt a tudást, ezt az igényt az internetre, az online kapcsolattartásnak a használatát nem szabad elengedni, nem engedhetjük, hogy elmúljon, hogy leszokjanak róla, mert a társadalmi mobilitásban pont ezeknél a gyerekeknél nagyon nagy hatása lehet. Az online térben ők - például egy pályaválasztással kapcsolatban - sokkal nagyobb világot láthatnak maguk előtt, mint amennyit fizikailag be tudnak járni. A településéről el tudnak „utazni” például egy szakképzési centrumba, ahol be tudnak mutatni nekik akár tíz szakmát is. Az online térben annyi mindent meg tudnak tapasztalni, ráadásul számos dolog digitálisan elsajátítható. Nem kell műhelyt építeni hozzá, nem kell hozzá hatalmas befektetés. Azt látom, hogy ezt a tudást meg kell tartani, ott kell hagyni, aktívan kell tartani, akkor ez segíteni fog az ország legtávolabbi pontján lévő kistelepülésen is, hogy onnan, azokból a gyerekekből bármi is lehessen felnőtt korában.

RZs: Bocsánat, csak egy mondat erejéig erre rácsatlakozva: száz százalékosan egyetértek azzal, hogyha megvan a készség, ezért nagyon fontos a készségfejlesztés, akkor az már utána adaptálható. Ha megvan arra a készség, hogy valaki tudjon szöveget értelmezni papíron vagy írásban, akkor ez sokkal könnyebben átültethető az online térbe, mint hogyha valaki ott próbálná megtanulni. Ennek szerintem az egyik legjobb példája az, hogy a számítógépen is, rengeteg dolog úgy van elnevezve, ahogy mi azt materiálisan hívjuk. Talán ebbe sokan nem is gondolunk bele, hogy valamely programban könyvjelző, az nem véletlenül könyvjelző. Viszont nem fogjuk tudni értelmezni azt az online könyvjelzőt, ha nem tudjuk a papír alapú könyvjelzőt használni, de ugyanez igaz a nagyítótól elkezdve a mappára, tehát már csak a fogalmakat megnézzük azt, hogy milyen fogalmakkal dolgozunk az online térben, ha arról nincsen egy materiális fogalmunk, nem fogjuk tudni értelmezni azt, hogy ez mit jelent a digitális világban.

HÁ: Ha jól emlékszem, akkor ezen a székesfehérvári konferencián a vállalatvezetők elmondták, hogy az értő gondolkodás az az egyik legfontosabb. Tehát nem az, hogy számítógépet programozni tudjon valaki, hanem hogy a szövegértés az meglegyen, mert akkor lehet gyakorlatilag bármilyen munkakörre fölkészíteni. Kérem polgármester urat erősítse meg, hogy valóban ez hangzott-e el!

CsPA: Elhangzott a technológia, amely annyira gyorsan változik, hogy nem elég egy technológiára felkészíteni és megtanítani, mert mire megtanulja, addigra már új technológia van, és ez a folyamat inkább gyorsul, ez a fejlődés. Azon nyilván lehetne filozofálni, hogy ebben pontosan mi a fejlődés és mi nem, ezért – közben a világ folyamatait látva – nem mindig a fejlődés szóval lehetne ezt leírni. Mindenesetre a technológiai változás az biztosan fenn fog maradni, tehát a készséget és a képességet kell megkapni úgy, hogy ehhez mindenki hozzájusson. Ne attól függjön, hogy mi a családi háttere vagy milyen anyagi háttere van, ahhoz az eszközökhöz hozzá tud jutni vagy nem, hogy talál-e netet otthon vagy nem. Zárójel. Azért én azt tapasztalom, hogy egy mai fiatalnak a netminőség iránti igénye az össze sem hasonlítható mondjuk a mi ilyen igényeinkkel. Én még otthon soha nem hallottam azt: apa, végre jó a net. Mindig azt hallom, hogy ez ezért lassú, ez azért nem tökéletes, mert azok az eszközök, amiket ők elkezdenek használni, azoknak teljes más igényei vannak. Egyébként nagyon érdekes összefüggésről lehetne beszélgetni, hogy miközben a fiatalok a klímavédelmi célok iránt nagyon elkötelezettek, és ez nagyon helyes, és ez nagyon pozitív, de közben rengeteg olyan elektronikai és digitális elvárásuk van, aminek mondjuk az energiaigénye elég jelentős, tehát érdemes lenne egyszer erről is beszélgetni, akár velük, az ő bevonásukkal is, hogy ez úgy nehezen lesz fenntartható, és közben pedig egyébként azoknak a zöld céloknak is megfeleltethető, tehát nagyon sok kérdést nyit ez a kérdéskör.

Egy valamit szerintem nem szabad elfelejtenünk, hogy valójában mi a cél. A cél szerintem összességében talán legfontosabbként, hogy boldog embereket neveljünk. Olyan embereket, akik megtalálják a nagybetűs életben a helyüket. Azzal a dologgal foglalkozhatnak egy életen keresztül, még ha nyolcszor is fogják azt megváltoztatni, amit szeretnek, nem munkának élik meg, mikor reggel el kell indulni valahová, hogy jaj, már megint dolgozni kell, hanem olyan dolgokkal foglalkozhatnak, amit szeretnek, mert azt nem érzik teherként, tehát boldog embereket, mosolygós, jókedvű embereket kell nevelnünk, ehhez nagyon sok minden hozzátartozik. Valójában erre kell őket egy kicsit felkészíteni, valójában ez a legfontosabb cél, mert ha boldog emberek lesznek a saját életükben, akkor majd ők ezt fogják átadni a saját gyerekeiknek, saját unokáiknak, akkor a fenntarthatóságnak egy emberi minőséghez kapcsolódó, a világ egészére vonatkozó nagyobb célokat is ki lehet tűzni, és azokat meg lehet valósítani.

HÁ: Köszönöm szépen, ez már majdnem végszónak is tökéletes lenne, de mindenképpen még egy-egy mondatra szeretném megadni a kerekasztal résztvevőinek a szót, hogy a mai kerekasztal-beszélgetésünkkel kapcsolatosan egy konklúziót, hogyha esetleg megfogalmaznának.

LVK: Én azt mondanám, hogy hagyományos tudás és teljes nyitottság az innovációra. Ha ennek az egyensúlya megvan, akkor előre lehet menni. Nekem ez az egy mondatom van. Köszönöm.

RZs: Én szeretnék rákapcsolódni arra, amit polgármester úr mondott, mert másfél órája arról beszélgetünk, hogyan és néha elfelejtjük azt, hogy miért. Például a vírus alatt is foglalkozunk mondjuk a fizikai egészségünkkel teljesen jogosan, de a fiatalok körében a mentális egészség kérdése az elég komoly, és nem túl jó fordulatot vett az elmúlt hónapokban. Rengeteg olyan frusztráció, olyan nyomás van, amit a helyzet produkált és nemcsak előteremtődött valahonnan, ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Körültekintéssel, türelemmel és toleranciával kell a helyzetet kezelni és nem szem elől téveszteni azt, hogy minden, amit teszünk, akár a digitalizáció, akár a közoktatás azt a célt szolgálja valójában, hogy lelkileg is kiegyensúlyozott életigenlő, boldog embereket neveljünk. Tehát itt tényleg száz százalékig egyet értek ezzel.

CsPA: Mosolyogjunk! A maszk alatt is lehet! Nagyon fontos kérdéseket vettünk elő, beszéltünk meg. Abban teljesen egyetértek az előttem szólókkal, hogy ez az egész folyamat nagyon-nagyon felgyorsította a változásokat. Zsófiával és Zoltánnal együtt ültünk az Országos Diákparlamenten februárban és eszünkbe nem jutott, szerintem egyikünk sem gondolta, hogy mi fog bekövetkezni március közepén, néhány héttel később. A világ az ilyen hely, sok minden megtörténhet nagyon gyorsan.

Szerintem nagyon sok pozitív változást hozott, ez nagyon-nagyon nehéz időszak, de egyet értek vele, hogy jó lenne, ha már túl lennénk rajta. Közben lehet értékelni, nagyon sok tapasztalat összegyűlhet, megnézni, hogy merre érdemes továbbmenni. Az biztos, hogy ez a ketyere megkerülhetetlen, azokat is beleértve, amik majd ezt fogják leváltani, mert ugye ez most nagyon modern technológia, de hát nagyjából félév múlva kuka, és valami egészen más technológia fog jönni, készséget kell szerezni, de nem felejthetjük el, hogy alapvetően az embert mi teszi emberré, és folyton ott legyen a szemünk előtt. A közneveléstől e tekintetben nem nagyon van fontosabb kérdés.

MZ: Utolsónak lenni sem hálátlanabb, mint elsőnek, ha lehet így mondani, hiszen a frappáns zárszó az fontos és szerintem azt bizonyítja a mai megbeszélés is, hogy a célokban egyébként alapvetően egyetértés van. Azt gondolom, hogy ha a széles társadalmi reprezentativitást nézzük, akkor is. Az oktatási rendszer célja, illetve az elkötelezettsége az nem szabad, hogy változzon, az eszközökben, a módszerekben, technológiában viszont a maximális innovációt be kell tudnunk vetni, nyitottnak kell lennünk.

HÁ: Nagyon szépen köszönöm a beszélgetőpartnereknek, és köszönöm a bennünket nézőknek, hallgatóknak, hogy kitartottak velünk ezen a késői időponton.