Kerekasztal-beszélgetés I.

OKTATÁS – DIGITALIZÁCIÓ = Fejlesztés
vagy Reform?

A beszélgetés résztvevői (balról jobbra):

• Dr. Lórodiné Lajkó Ágnes (LLÁ) igazgató asszony, a Székesfehérvári Széna Téri Általános Iskolából;
• Dr. habil. Gyarmathy Éva (GyÉ) klinikai és neveléslélektani szakpszichológus, tudományos főmunkatárs, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Természettudományi Kutatóközpont Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetéből;
• Dr. Ábrahám László (ÁL) ügyvezető igazgató úr, a Sensirion Hungary Kft. vezetője és a Magyar Innovációs Szövetség elnökségi tagja;
• Major Gábor (MG) ügyvezető igazgató úr, a Makerspace.hu Kft. Tananyagfejlesztő és Digitális Közösség alkotóműhely;
• Horváth Ádám (HÁ) digitális oktatási szakértő, központvezető, a Digitális Jólét Nonprofit Digitális Pedagógiai Módszertani Központjának munkatársa – a beszélgetés moderátora.

 

HÁ: Szeretettel köszöntöm a kerekasztal-beszélgetés összes résztvevőjét. A délelőtt során ágazati, intézményi előadásokat láttunk arról, hogy a köznevelés, a szakképzés és a felsőoktatás milyen újdonságokat, milyen digitális szolgáltatásokat vonultatott fel idén, illetve hogyan próbál reagálni a vírusjárvány okozta helyzetre. A kerekasztal-beszélgetés résztvevőit viszont arról szeretném most megkérdezni, hogyan jelenik ez meg a gyakorlatban. Hogyan tudjuk alkalmazni azt, amit az elmúlt években, évtizedekben tanultunk, és maga a digitális oktatás, a digitális pedagógiai módszerek hogyan válnak az életünk részeivé. Engedjék meg, hogy rendhagyó sorrendben szólítsam a vendégeinket és elsőként Ábrahám László úrtól kérdezzek, mert azt gondolom, hogy a digitális oktatás és a digitális pedagógiai módszereknek a bevezetése, megjelenése nem pusztán azért valósult meg az életünkben, mert lehetővé vált, hogy ilyet is csináljunk, mert akkor sok minden mással is foglalkozhatnánk, hanem mert egy olyan társadalmi és gazdasági, munkaerőpiaci igény keletkezett, ami gyakorlatilag azt elvárja, hogy maga az oktatás is a digitális kompetenciafejlesztést, a digitális pedagógiai módszereket beemelje az eszközei közé. És mi változik? Mi az, amiben mást vár el ma a munkaerőpiac? Mi az, amiben mást vár el a társadalom ma egy, a köznevelésben tanuló vagy a szakképzésben tanuló diáktól?

ÁL: Köszönöm szépen! Köszönöm a kérdést, én úgy gondolom, hogy a munkaerőpiacon az elvárás nem egy hirtelen kialakult dolog, hanem az idővel szépen fejlődött fel oda, hogy most már nem elég, ha valakinek szaktudása van, nem elég, ha emberileg tud egy csapatban dolgozni. Nagyon-nagyon fontos az, hogy azokkal a digitális kompetenciákkal rendelkezzen, ami a munkavégzésének a hatékony elintézésére szükségeltetik. Úgy gondolom, hogy valaki minél fiatalabb, annál inkább föl tudja ezeket a kompetenciákat szedni. Van egy mondás, hogy öreg kutyát új produkcióra nehéz betanítani, de a fiatalokat nagyon könnyű. Az előző cégemnél több mint tíz éven keresztül digitális eszközöknek az oktatását szorgalmaztuk egy mentorprogramon belül. Már az óvodába elvittük azokat az eszközöket, amelyek digitálisan programozhatók és a használatukhoz nem kell hatalmas tudás, hanem ki kell próbálni, megnézni hogyan működik, azt csinálja-e, amit szeretnénk, ha nem, akkor módosítunk rajta.

Ez a lényege a munkaerőpiaci igénynek is: legyen meg az a nyitottság, az a gyermeki kíváncsiság – ha ezt még nem tudom, akkor pillanatok alatt meg fogom tanulni, mert egy hasonlót már láttam és tudom azt adaptálni, tudok alkalmazkodni. Azt hiszem, ez a legfontosabb dolog: hogy ne blokkoljunk le. Láttam az életem során olyat, hogy valaki a szakmájában nagyon ügyes volt, de ha a munkautasítást egy lapos képernyőn – mondjuk számítógépen – kellett megnéznie, akkor már leblokkolt. Holott sokkal ügyesebb volt, mint a fiatal, de a fiatalok meg bementek, megnézték és csinálták. Tehát egy munkahelyen egy egészséges mixnek kell együtt lennie: legyen ott, aki tudta, csinálta, rengeteg háttérinformációval rendelkezik, és legyen ott olyan is, aki ennek az elsajátítására is képes, ha kell pillanatok alatt.

HÁ: Nagyon szépen köszönöm! Igazából ennél jobban nem is lehetne átvezetni a szót, mert a következő kérdésem Gyarmathy Évához az lenne, hogy képes-e a pedagógia úgy tanítani, hogy nincs minden előre megmondva, hanem nyitott válaszokat várunk olyan problémákra, amelyekre esetleg még nincsen kész megoldás.

GyÉ: Példát mindenre lehet mondani, mert van, aki képes, van aki nem. Azt gondolom, hogy a pedagógusképzés ma arról szól, hogy utasítások és tanmenetek végrehajtására kapnak kiképzést a pedagógusok. Ettől kezdve az a kreativitás, ami ott van a fiatalokban pedagógus-hallgatóként is, elkezd valamilyen irányba csúszni. Amikor kimegy az iskolába, és csak azt várják tőle, hogy utasításokat vigyen véghez, építse föl szépen a tananyagot. A tananyagot végig kell csinálni. Most a pandémia kapcsán például azt, hogy három betűt már előre megtanított a tanító néni szeptemberben, szeptember közepéig, azért, mert tudja, hogy le fog majd maradni. Utasításokat hajt végre ahelyett, hogy átgondolná, hogy teljesen fölösleges megtanulnia annak a gyereknek valamit, amire még nincs felkészülve az agya. Tulajdonképpen most az történik, én azt látom, hogy három dolog nagyon jól összetalálkozott, és ez talán elég erő lesz ahhoz, hogy megváltoztassa a mindennapokat.

Az egyik a munka frontjáról jön, hogy ott egészen mások az elvárások: autonóm gondolkodás, a helyzetekben újratanulás, vagyis nem valamit megtanultunk és egész életünkre az lesz az igazi, hanem el kell felejteni, újat kell tanulni, merthogy változik a világ.

A másik nagyon fontos dolog, hogy nemcsak a munka világa, hanem általában a körülöttünk lévő világ is nagyon erősen megváltozott. Ilyen nagyon érdekes, felemás helyzetbe kerülnek a pedagógusok, mert egyrészt ezt a világot azért valahol élik – saját gyerekeik vannak, megtapasztalják –, de ahogy bemennek az iskolába, mintha időutazás történt volna. A szocializáció – a pedagógusnak a leghosszabb a szocializációja, mert az óvodában elkezdődik, és onnantól fölkészítik a munkára, hogy milyennek kell egy pedagógusnak lenni –onnantól valami kövületté válik. Ez egy nagyon kemény dolog, hiszen közben a környezet segíti a fiatalokat.

A harmadik nagyon fontos probléma, hogy – ezzel a nagyon ingergazdaggá vált világgal – a gyerekeknek a képességszerkezete is változik, a gyerekek egymástól is elkezdenek egyre inkább különbözni.

A fentiekből következik, hogy az utasításnak nem lehet megfelelni. Ez a három dolog úgy, ahogy van, ki fogja húzni, sőt most már ki is húzta a talajt a pedagógusok alól, most már lendülettel próbál továbbmenni, a megszokásokkal, de aki egy kicsit is nyitott, aki egy kicsit is nem az utasításokra, hanem a gyerekekre figyel, ők már elkezdtek változni.

HÁ: Köszönöm szépen! Hallottunk arról, hogy megváltoznak a társadalmi, a munkaerőpiaci elvárások a kreatív ipar vagy a kreativitás megőrzése irányában, hogy erre a pedagógia is képes. Hogyan lehet ezt az iskolai életben implementálni? Hogyan kell megváltoztatni egy iskolát ahhoz, milyen óraszerkezetet, eszközöket kell ahhoz kialakítani, hogy meg tudjunk felelni ennek az elvárásnak? Lórodiné Lajkó Ágnest kérdezem ezzel kapcsolatban.

LLÁ: Székesfehérvár vonzáskörzetében is jelen van egy olyan munkaadói környezet, amely olyan új kompetenciákat vár el, amelyek fejlesztését a hagyományos pedagógiai környezet már nem képes hatékonyan teljesíteni. Szükség van a pedagógusok nyitottságára, lelkesedésére, kíváncsiságára a folyamatos fejlődés érdekében. Napjainkban a 4K igen népszerű kifejezés a XXI. századi kihívásoknak megfelelni vágyó pedagógusok és intézmények számára, amely lényegében a kreativitás, a kommunikáció, a kollaboráció, a kritikai gondolkodás és problémamegoldás kompetenciáit foglalja magában. Legfontosabb célkitűzésünk ezen kompetenciák minél hatékonyabb fejlesztése, konstruktív és játékosított szemlélet közvetítése tantárgyközi megközelítéssel együtt.

A pedagógusok nem mindegyike informatikai szakember, viszont kellő nyitottsággal és érdeklődéssel olyan alapvető digitális jártasságot szerezhetnek, amivel aztán a gyerekeket oly mértékben tudják segíteni, hogy jelentősen kompenzálhatják a tanulók közti különbségekből eredő hátrányokat, növelve a motivációt és a tanítás, tanulás hatékonyságát. Pedagógusaink hisznek benne, és magabiztosan használják a felületeket annak érdekében, hogy a tanulás a XXI. század kihívásainak megfelelve igazi élmény legyen a gyerekek számára.

Valóban, a világ változik, vele együtt a gyerekek környezete, eszközei is változnak. Máshogy szórakoznak és máshogy tanulnak a diákok. Mivel az iskola legfontosabb feladata az életre való felkészítés, ezért nekünk is változnunk kell, és a tanításnak is.

Országos összehasonlításban mindenképpen, de helyi viszonyok közt is kedvező szociális és anyagi helyzetben élnek iskolánk tanulói. Szeretnénk, hogy saját okoseszközeik ne csak játékszerként, hanem taneszközként is funkcionáljanak, és természetes módon vonják be azokat a tanítás-tanulás folyamatába. Ráadásul egy olyan világra kell felkészítenünk a gyerekeket, amelyben az információk mindig és mindenhol rendelkezésre állnak. Sokszor túl sok információ vesz minket körül, amelyek közül ki kell válogatni a valódit, az értékeset. Nekünk, pedagógusoknak kell megtanítanunk a gyerekeket arra, hogy kikeressék, kiválasszák, rendszerezzék és aztán megfelelően felhasználják ezeket az információkat.

HÁ: Hú, ez rengeteg további kérdést vet fel. Erre vissza fogunk még mindjárt térni, Éva is bólogatott ennek kapcsán, de előtte még egy olyan kérdést engedj meg, Gábor – Major Gábort kérdezem –, hogy a külföld és Magyarország között van különbség? Van arra esély, hogy mi átvegyünk nemzetközi gyakorlatokat, ne adj’ Isten, mi magunk is külföldre eljuttassunk ilyet? Van ebből a szempontból egyfajta követő magatartás, vagy elöl is tudunk járni?

MG: A gyerekek között nincs különbség és ez a lényeg. Tehát nyilván a pedagógusok között lehet, a képzési rendszerük között lehet, az oktatási rendszerben szintén lehet, az iskolaépületek felszereltségében, hangulatelemeiben szintén lehet, de egy átlag gyerek „ugyanazokat” a kulturális termékeket fogyasztja, „ugyanazok” határozzák meg a gondolkodását, „ugyanazok” a hősei, „ugyanazok” érdeklik – többé-kevésbé. Az „ugyanazok” szándékosan vannak idézőjelben, sőt erősen idézőjelben, mert sokkal-sokkal szélesebb ez a paletta, mint volt akár öt vagy harminc évvel ezelőtt. Ahol szerintem meg lehet fogni ezt a dolgot, az a motiváció. Mert a tanulásnak a legfontosabb eleme az, hogy érdekel-e az a dolog, meg akarom-e tanulni vagy nem. A múlt héten sokkolódtam, mert Kiskunhalasra utaztam és – szünet volt – vittem a gyerekemet is. Megkérdeztem tőle, hogy melyik me-gyében van Kiskunhalas. Hetedikes, illene tudnia – még a megye és a város nevében van hasonlóság, nagyjából benne van –, hogy mi a megfejtés. Pár perc után kiderült, hogy nemcsak ezt nem tudja, de azt sem, hogy Budapest milyen megyében van – mondjuk, ez be-csapós kérdés –, de általában azt sem tudja, hogy milyen megyék vannak. Az volt az indoklása, hogy ezt negyedikben megtanulta mint egy verset, de azóta ez nem érdekli. Mennyit utaztunk, mondom, hát milyen jó helyzetben voltál! Ő ki sem látott az ablakon az autóból, úgyhogy ez őt nem érdekli igazából. Viszont – mivel teaőrült – Kína összes termőterületét keni-vágja, ezt össze tudja hasonlítani Japánnal, Ceylonnal és Indiával. Tehát többet tud Kína földrajzáról, mint Magyarország földrajzáról pusztán a motiváció miatt.

Ezt kell megtalálni – szerintem az a nagy kérdés itt a következő évtizedben az iskolában és a tananyagoknál –, hogy az iskolát akarjuk ráhajlítani a gyerekre, vagy elfogadjuk, hogy egy teljesen más generáció, teljesen más érdeklődési kör, egy teljesen más, megváltozott világ, és ehhez adaptálódik az iskola. Ne felejtsük el, hogy a mai, Magyarországon ismert iskolarendszert a 19. században az ipari forradalom hozta létre: azonos korosztályú gyerekek egy irányba néznek, és felkészíti őket a munka világára. Mindannyian megemlítettétek, hogy a munka világa újra egy rendezőelv lett az oktatásban. Én azért ezt a saját tanulmányaim alatt nem hallottam, sőt 2010-ig sem nagyon hallottam, mintha a 20. század itt kimaradt volna. Tehát a 19. századból kell ugrani a 21. századba. Most nyilván egy teljesen megváltozott munkavilág van. Az eltelt másfél évszázadot kellene áthidalni úgy, hogy közben idősödő tanárok vannak, a szülők sem értenek szót a saját gyerekeikkel istenigazából, tehát ott is van egy nagyon komoly hézag. Azt látom – a tananyagfejlesztésből kiindulva –, hogy elfogadjuk ténynek azt, hogy a gyerekek olyanok, amilyenek, olyan médiát fogyasztanak, amilyet, olyan csatornákon tartják a kapcsolatot egymással, amilyeneken, de közben ugyanazt a tudást építjük köréjük. A pontosabb, a releváns tudást építve talán ugyanannyi tanulásból is kijönnének például olyan fogalmak, mint a fenntarthatóság, a környezetvédelem, az űrutazás – ezek sokkal jobban érdeklik a mai generációt, vagy mondjuk, amennyire engem érdekelt, vagy amennyire engem érdekel felnőttként. Megnézzük David Attenborough-t, és sajnálkozunk és tudjuk, hogy elrontott a generációnk egy-két dolgot, de én azt látom, hogy a mai fiatalok ezt – tényleg belső indíttatásból – sokkal komolyabban veszik. Tehát hogyha ezeken a csatornákon, kommunikációs rendszereken keresztül akarjuk megtanítani a földrajzot, a történelmet, a közgazdaságtant, akkor sokkal jobb talajra találunk, mint hogyha ilyen silókban, ahogy mostani tantárgyak vannak, próbáljuk ezt megközelíteni.

HÁ: Köszönöm szépen! Ez a hozzászólás újabb rengeteg kérdést felvet, de már az előző hozzászólások is, itt kialakul egy olyanfajta felvetés vagy párhuzam vagy inkább ellentmondás, hogy a tanárok és a diákok között feszül egyfajta világnézeti különbség, és ugye, olyan típusú kompetenciákat kell fejleszteni a tanulóknál, amiket maguk a tanárok sem tudnak. Ez megoldható, feloldható? Vannak erre példák, vannak olyan gyakorlatok, amelyek lehetővé teszik annak a feladatnak a megvalósítását – ezt nagyon szépen köszönöm, hogy Ágnes említette –, hogy ez továbbra is a pedagógusok feladata? Tehát a gyerekek nem úgy születnek, hogy tökéletesen kezelik a digitális eszközöket, meg tudják tanulni ezeknek az eszközöknek a felszínes használatát, hogy az alapvető igényeiket kielégítse, de a magasabb rendű szolgáltatásokat, ami ahhoz szükséges, hogy a teljes kontextust feltárják, arra valakinek rá kell vezetnie a tanulókat, ezeket feladatokkal és gyakorlással kell elmélyíteni – hogy ez hogyan valósítható meg? Bevihető-e ez a hagyományos iskola keretei közé? Itt most azt hiszem, hogy megadnám a szót, László?

ÁL: Úgy gondolom, hogy a hagyományos keretek közé ezt nagyon-nagyon nehéz lenne bevinni, mert egyszerűen a rendszer nem olyan. Néznek a diákok egy irányban, a táblán ami fönn van, azt nézzük, azt lemásoljuk a papírra – ez nem igazán jó. Úgy gondolom, hogy élményen alapuló örömteli oktatás kell. Minden gyereknek odaadom a kezébe azt az eszközt, és feladatot adok rá. Nem azt mondom, most nyomd meg a gombot és nézd meg, mi történik, hanem egy nyitott végű feladatot adok, hogy na, ezt próbáljátok megoldani! Ez szerintem sokkal, de sokkal hatékonyabb, mint hogyha most ... én láttam már olyan digitális – illetve nem én, hanem kollégáim mesélték, hogy az volt a feladat – az IT órán, hogy meg kellett tanulni a kódokat, hogy mi az „a” betűnek meg az „A” betűnek a kódja. Hát ezzel úgy el lehetett riasztani a gyerekeket, mint engem a zenétől, amikor szolfézson meg kellett mondani, hogy az a pötty most hányadik vonalon van és azt hogy kell kiejteni. Holott a zenét meg szerettem. Tehát azt kellene megtalálni, hogy játszva, ügyesen, kihívásos feladatokkal, és ne csak a digitális olvasástudás, hogy tudom nyomkodni a gombokat, és jaj, de ügyes gyerek, mert bármit megnéz. Ott kezdődik a digitális írástudás, hogy valamit csinál azon a gépen, ilyen feladatot kell kitalálni. Ez nyilván nem egy egyszerű dolog, de szerintem nem megoldhatatlan a feladat.

GyÉ: Alapvetően azt látom, hogy van itt minden, ami kellene, digitális program meg stb. Van egy Ferrarink, amit – szemléletváltás híján – egy kis rögös úton, földúton próbálunk vinni. Tehát hatalmas lehetőségeink vannak, de hiányzik hozzá a szemléletváltás. És ebben a szemléletváltásban látok egy olyan fontos problémát, ami tulajdonképpen bejött, hogy tanítsuk meg a gyerekeket, de mi se tudjuk igazán. Tehát akkor hogyan leszünk hitelesek, ha olyasmit akarunk megtanítani, amit mi se tudunk, és nem is tudhatunk, merthogy állandóan változik. Azért nyilván vannak pontok, amiket ki kéne tenni. Én itt behoznám, ami már a kooperáció kapcsán bejött, hogy nemcsak a diákoknak kell kooperálni, hanem a partneri kapcsolat a felnőttekkel is ki kell alakuljon, már a szülők esetében is. Egyszerűen figyelembe kell venni, amit már régen mondtunk, hogy olyan még nem volt, hogy gyerekek bizonyos tekintetben igenis többet tudnak, mint a felnőttek. Más tekintetben meg nem. Vagyis mit kell csinálni? A különböző tudások partnerként kapcsolódjanak össze. Ez ugyanolyan, mint amikor van egy vezető, aki lehet, hogy nem ért egy csomó mindenhez, amihez a beosztottjai. Nem is ahhoz kell értenie, hanem ahhoz, hogy ő hogyan fogja tudni ezt vagy azt, vagyis együtt kell működni, a jó vezető együttműködik a különböző helyzetekben lévő munkatársakkal, és a munkatársak is egymással. Ugyanez szükséges tulajdonképpen az iskolában is, hogy ne csináljunk úgy, mintha mi tudnánk, hanem mi sem tudjuk. Ráadásul ez egy komoly – nem feltétlen generációs, mert az mindig volt – feszültség forrása is. Tudjuk, hogy a mai fiatalok … kezdetű szöveg mindig volt, tehát ez rendben lenne, de most egyszerűen nemcsak a gyerekeknek gond, hanem a felnőtteknek is. Nemcsak a gyerekek bizonytalanok, hanem a felnőttek is. Mert régen ugye, hogyha tudtam valamit, az még érvényes volt a felnőttkoromban is. Most nem érvényes. Amit én felnőttkorban át akarnék adni, az adott esetben nem érvényes. A gyerekeimnek nem tudok jó tanácsokat adni. És nem csak a digitális eszközöket nézve, hanem az élet más területein is. Egész más terület a munka világa, hiszen mostanra kiderült, hogy a „legyen egy munkahelyed” megközelítés idejétmúlt, mert az a jó, hogyha fölmutathat valaki többféle munkahelyet, hogy ő ezt is csinálta, meg azt is csinálta. Tehát ez egészen más világ, és a partneri kapcsolat. A kooperáció nemcsak a gyerekek között, hanem – mint egy munkahelyen egy jó vezetőknél, aki megteremti a kooperatív környezetet – a gyerekek is egy csomó mindent hozzanak be. A gyerekek nagyon sok mindent tudnak, nagyon sok mindent nem tudnak. De ezzel mi is így vagyunk. A pedagógusnak tehát valahol van egy pozíciója – mint egy vállalatvezetőnek, tekintsük úgy –, de egy csomó mindenben rászorul a munkatársaira.

MG: Igen, és a tudástöbbletből fakadó primátus veszett el igazából, ahogy egy vállalatnál is a vezetőnek van természetesen primátusa, amit a tanár is ki tud magának alakítani, de nem a tudásbeli különbségre alapozva. Ezt kellene valahogy átadni, de arra nyilván nincs idő, hogy a tanárképzést megújítjuk, és majd felmenő rendszerben, néhány évtized alatt ez elterjed, mert addigra minden elmászik megint. Valahogy menet közben kell megszerelnünk a kereket, az egészen biztos.

HÁ: Ágnes, tőled szerettem volna én is kérdezni ezzel kapcsolatosan, de látom, hogy már szerettél volna valamit mondani. Parancsolj!

LLÁ: A Székesfehérvár Fejlődéséért Alapítvány és a Székesfehérvári Széna Téri Általános Iskola együttműködésében, a Pedagógusok digitális közösségi programjának keretében „Okostanterem” program valósult meg a 2019/20-as tanévben. A város első okostermének kialakítására került sor iskolánkban, amely egyedülálló tananyagfejlesztéssel is párosult Székesfehérvár Megyei Jogú Város, a Székesfehérvári Tankerületi Központ, az Alba Innovár és a Digitális Pedagógiai Módszertani Központ támogatásának köszönhetően.

A program keretében a fejlesztés két irányban történt.

Egyrészt kialakításra került egy „okostanterem”, egy digitális tanterem, másrészt sor került a kiválasztott pedagógusok szakmai képzésére, módszertani fejlesztésére.

A terem berendezését, a beszerzendő szükséges digitális eszközök körét az Alba Innovárral való szoros együttműködés során határoztuk meg. A tanterem egyedülálló lehetőséget nyújt arra, hogy egy újfajta környezetben fejlesszük tanulóinkat és felkészítsük őket a digitális élet kihívásaira.

A programban részt vevő pedagógusok kiválasztását, a tanév során történő koordinálásukat, a tantestület és a szülők tájékoztatását az iskola vezetősége biztosította. Öt szaktanár a napi munkájába építette be az új eszközök és új módszerek használatát.

Horváth Ádám irányításával, hétről hétre összeült az az öt pedagógusból és két vezetőből álló munkacsoport, amelynek a legfontosabb feladata azon felületek, programok elsajátítása volt, amelyek lehetővé teszik a 21. századi tanulásszervezés megvalósulását.

A munkacsoport tagjai ma már alapvető digitális jártassággal rendelkeznek. Ismerik azokat az alkalmazásokat és tartalmakat, amelyek a tanórákon felmerülhetnek. Természetesen könnyen lehet, hogy a gyerekek digitális kompetenciája előbb-utóbb megelőzi a mienket, azonban az információ hitelessége, a kritikus gondolkodás vagy a felhasználás lehetőségei területén mindig lesz mit tanulniuk tőlünk.

Alsós gyerekek kísérleti jelleggel kerültek a programba. Két jó képességű, fegyelmezett osztály csatlakozott a programhoz, náluk azonban az elsődleges cél egyelőre a tudatos médiahasználat fejlesztése, az eszközökkel és felületekkel való ismerkedés volt. Korán meg kell tanítanunk őket megtalálni az egyensúlyt a lehetőségek és a veszélyek közt. A szülők támogatását igénybe véve alakítunk ki egy biztonságos, odafigyelő, bizalmi légkört, amelyben a médiával kapcsolatos kérdésekről is őszintén lehet beszélni. 

Ismét kiemelném, hogy nagyon szerencsések voltunk egy szerencsétlen helyzetben. 2019-ben csatlakoztunk egyrészt a Microsoft Innovatív Iskolák Hálózatához, másrészt a Pedagógusok digitális közösségi programjához (PegDigCom program), így sokkal magabiztosabban tudtunk belevágni a digitális munkarend megvalósításába. Vannak közvetlen tapasztalataim külföldi iskolák vezetőitől is, külföldön élő szülőktől, és az a véleményem, hogy a magyar iskolákban sokszor legalább olyan jól – ha nem jobban – megállták helyüket a pedagógusok a digitális munkarend során, mint esetleg külföldön. Szerencsések voltunk azért is, mert támogató környezet mellett nevelőtestületünk is nagy lendülettel és őszinte lelkesedéssel vállalta fel a programot.

A digitális munkarendet három szerepkörben éltem át: szülőként, pedagógusként (angolt és matematikát tanítottam harmadik osztályos gyerekeknek) és intézményvezetőként is. Azt láttam, hogy a kislányom, aki a mi iskolánk tanulója, és azon szerencsés évfolyamba járt, amelyet először kínáltunk meg a programmal, lényegében októbertől kezdődően, sokkal könnyebben vette az akadályokat és örömmel vett részt még a digitális munkarendben is. A gyerekek az online órák nyújtotta támogatás mellett önállóan is képesek voltak tanulni, szívesen csinálták a feladatokat. Megtanultak felelősséget vállalni és együttműködtek a feladatok megoldása során. A programban részt vevő kollégák pedig belső továbbképzéseken mutatták be azokat a lehetőségeket és felületeket, amelyekben a gyerekek már ügyesen mozogtak, dolgoztak.

HÁ: Ez egy példaértékű jó gyakorlat. Parancsolj, László!

ÁL: Nekem volna egy-két gondolatom ahhoz is, amit a hölgyek az előbb fölvetettek. Mind Éva, mind Ágnes. Éva említette, hogy olyan dolgot kell megtanítani a gyerekeknek, amit még magunk sem tudunk. Nem könnyű, viszont segíti a munkánkat, hogy a gyerek nagyon fogékony. Például mi amikor a mentorprogram kapcsán eljártunk óvodába digitális játékokkal tanítani a gyerekeket, akkor ez nagyon pozitív élmény volt, hogy nemcsak a kisfiúk, hanem a kislányok is tolakodtak, hogy igen, ő is programozni akar, ő is össze akarja rakni. Nem volt az a különbség, hogy jaj, én most a Barbie baba meg a főzőkanál megy egyebek – ő gyerek volt, vegytiszta gyerek, és ő a tudásra hajtott. Amikor ezt át akartuk ültetni a napi gyakorlatba, akkor azzal szembesültünk, hogy az óvónő azt mondja: hát én ezzel nem tudok foglalkozni, nekem húsz gyerekre kell vigyáznom, én nem érek rá játszani. Persze a körjátékra ráér, a meseolvasásra ráér, a digitális dolgokra nem ér rá. Miért nem ér rá? Mert a komfortzónáján kívülre mozdítottuk. Ha kívül van a saját komfortzónáján, akkor nyilván nem tud úgy produkálni. Azért sikerült elérnünk, hogy a Debreceni Egyetem Hajdúböszörményben található pedagógiai intézetében – ahol óvodapedagógusokat is képeznek – sikerült a digitális játékok oktatását bevezetni. Ez egy nagyon nagy lépés, hogy a következő generációs óvónőknek már nem lesz probléma, hogy ő digitális eszközökön játszik majd a gyerekekkel.

Egy másik gondolat még ehhez a digitális oktatáshoz: énszerintem a köztudatban nagyon sok dolog keveredik. Attól, hogy e-mailben küldöm el a házi feladatot még korántsem digitális az oktatás. Attól, hogy látjuk egymást egy digitális eszköz képernyőjén, mert nem a teremben ülünk, hanem Zoomolunk vagy valamilyen más környezetet használunk, még nem a digitális oktatást valósítjuk meg. Számomra a digitális oktatás, az valahol ott kezdődik, mint a pilótaképzés. Ha söprűn szaladgálok körbe-körbe vagy repülök, az jó játék. Ha papírrepülőt hajtogatok és úgy próbálok pilóta lenni, az sem az igazi. Az igazi az, ha csinál valaki egy szimulátort, és bemegyek a szimulátorba, és ott eljátszom a repülést. Nem kell az Airbust vagy a Boeinget összetörni ahhoz, hogy gyakoroljak. Viszont ezt a munkát az oktatásba még nem fektettük be. Kellenének olyan programok, amibe a gyerek be tud menni, és el tud szépen „játszani”, de közben nagyon-nagyon intenzíven tanulna. Ez szerintem egy nagyon jópofa dolog lenne. Itt is elhangzott a kritikus gondolkodás. Ez az, amit valahogy mi nem szeretünk tanítani. A kritikus gondolkodást általában a politika sem annyira szereti: hogyha visszakérdezek, nekem más gondolatom van. Pedig erre például egy multinál nagyon nagy szükség van, hogy a bevett módszereket igenis, merjük megkérdőjelezni, mint a kisgyerek, hogy ez mért így van, meg a kis tudása alapján azt mondja, hogy ez butaság. Persze, ott úgy látszik, de egy magasabb szinten már látom, hogy ezt ezért kell csinálni. De ezt a folyamatos visszakérdezést és a jobbnak a keresését, ezt azért tanítani kellene. Ezzel szerintem adósak vagyunk. Márpedig ha ezt ügyesen be tudnánk vezetni, egy sokkal jobb társadalomba élhetnénk. Nekem is volt ilyen problémám: édesapám orvos, és feltettem neki olyan kérdést, ami gyerekként felmerült bennem. Ha egy csecsemőre egy felnőtt fület ráoperálunk, genetikailag stimmel, de mire megnő a gyerek, mi fog történni a füllel? A fül, az arányosan nagy marad, vagy pedig hozzánő a gyerekhez? Mint orvosnak föltettem a kérdést, elgondolkodott és az volt a válasz: hülye vagy fiam, ne foglalkozz ezzel. Pedig szerintem ez egy jó kérdés volt anno. Ha az ilyen kérdésekre megpróbálunk igazi választ adni, akkor előrébb tudunk jutni, mint ha csak a „biflázd be a tankönyvet, mondd vissza az évszámot, mondd vissza a szereplőket, azt’ jól van” típusú módszereket erőltetjük.

MG: Szerintem az egy nagyon fontos dolog, hogy mindenkiben van felelősségérzet, aki oktat, aki tanárként ott áll a katedrán. A szülőkben is azért jobbára van felelősségérzet, és a gyerekekben is fel lehet ezt piszkálni. A kérdés az, hogy mi a célfüggvény. A kimeneti követelmények fogják meghatározni azt, hogy mi történik az iskolában. Amíg az érettségi olyan, amilyen, addig mi okoskodhatunk, meg hozhatjuk a nemzetközi példákat, csinálhatunk egy-két mintaiskolát, telerakhatjuk eszközökkel ezeket, de érdemi változás nem lesz. Ha továbbra is tudni kell azokat az évszámokat, tudni kell azokat a megyéket és nem kell tudni a kínai megyéket. Én azt gondolom, hogy nyilvánvalóan meg kell tanítani az egyetemes és a nemzeti kultúra alapvetéseit, hogy természettudományi összefüggéseket átlássanak a gyerekek, de itt egyszerűen kell egy olyan önmérséklet, hogy maradjon idő, legyen mozgástér arra, hogy mindazok, amiről itt most beszélünk, az is beférjen oda. Mert ezek csak ilyen apró módszertani finomítások tudnak lenni, hogyha a célfüggvény ugyanaz marad.

LLÁ: Igen, én ezzel teljesen egyetértek, és valóban, a kerettantervek alapján állítjuk össze a helyi tantervet. A helyi tantervben pedig van egy bizonyos önállósága az intézménynek. A pedagógusoknak el kell fogadniuk, hogy a cél nem elsősorban egy óriási tudásanyag rázúdítása a gyerekekre, hiszen az információ egyébként is fellelhető. Helyette meg kell őket tanítani megkeresni a valódi és értékes információt, a tudást, és olyan kompetenciákat kell fejleszteni, amelyek valóban szükségesek annak érdekében, hogy sikeres munkavállalók lehessenek majd. Ha eredményesen tudjuk fejleszteni azokat a készségeket, amelyeket elvár később tőlük a munkaadói környezet és egyáltalán a XXI. század, akkor azt gondolom, jó úton járunk.

MG: Nem csak erre gondoltam, hanem az oktatási szerkezetre is. Hogyha továbbra is abból indulunk ki, hogy akkor kerülhetsz be egy számodra megfelelő egyetemre, ha neked nem tudom, milyen átlagod van, de ahhoz meg az kell, hogy egy jó gimnáziumba menj, ahhoz pedig legalább negyedikben vagy hatodikban kellene egy olyan gimnáziumba felvételizni, ott pedig mindenből ötösnek kell lenned ahhoz, hogy bekerülj, és egyszerűen nem vagy értékes, ha te, mondjuk, egy vagy két témacsoportban zseniális vagy, de van kettő hármasod, mert nem fogsz bekerülni abba a hatosztályos vagy nyolcosztályos gimnáziumba, amiből aztán majd jó egyetemre tudsz menni. Tehát ezt is meg kell törni. Én azt gondolom, hogy az a fajta generikus tudás, ami még az én időmben elvárt volt, ezt sem szabad elvárni. Ha egy gyerek sokkal specializáltabb, az is értékes, mindenki tehetséges valamiben, de most igazából mellékvágányra kerül, ha csak egy vagy két dologban jó. Sokkal jobban meghálálja a mostani rendszer azt, hogyha például generikusan 4,5 fölötti átlaga van mindenből.

HÁ: Egy olyan kérdéssel szeretnék itt beleszúrni ebbe a beszélgetésbe, hogy hány percig tart egy 45 perces óra. Hogyan kell készülni rá, és mi az utóélete egy 45 perces órának? Mit jelent ez a tanítás szempontjából, hogyha egy digitális oktatási környezetről beszélünk?

GyÉ: Azt gondolom, hogy benne van már a kérdésben a válasz. Ha azt mondjuk, hogy partneri kapcsolat, ha azt mondjuk, hogy a gyerekek legyenek aktívak és ne a pedagógus, akkor az azt jelenti, hogy sokkal többet dolgozik a pedagógus az órán kívül, mint az órán. Nagyon érdekes volt olyan programokat látni, ahol „szerencsés” helyzetben lévő iskolákban bevezettünk olyan módszereket, ahol valóban a gyerekek tevékenysége, tapasztalata, tanulás stb., volt az órán. Ekkor a pedagógus előre kellett fölkészüljön és ilyenkor jött elő, hogy a gyerekeknek nincs rám szükségük. Az óra ilyenkor arról szól, hogy a gyerekek tényleg ott dolgoznak. Itt már nem a szokásos tanóráról van szó, hogy ott mennyit tevékenykedhet a pedagógus és mennyit a gyerek, hanem hogy előre kell készülni. A pedagógus sokkal többet dolgozik előre, mert a tanórán már a gyerekeknek kell dolgozniuk. Ott már csak olyan, mint a szürke eminenciás, hátulról irányítja, de nem az övé a főszerep. Mert mindig az tanul, aki csinál valamit. Nem a pedagógusnak kell az órán tanulnia, hanem a gyerekeknek, tehát neki is kell többet tevékenykednie. Sokszor azzal tudjuk legjobban lemérni egy-egy ilyen programnak a hatékonyságát, hogy azt nézzük, hogy milyen arányban dolgoztak a gyerekek és milyen arányban a pedagógus. Ha a pedagógus az órán keveset volt aktív, akkor jól csinálta, mert az alatt a gyerekek voltak aktívak.

HÁ: Egy másik aspektusára is rákérdeznék, most kifejezetten Ágnestől. Vannak-e tapasztalatok a ti programotokban azzal kapcsolatosan, hogy mi történik délután. Van-e visszajelzés arról, amiről egyébként egy hagyományos rendszerben kevesebb az információ?

LLÁ: A digitális munkarend során, a programnak köszönhetően igyekeztünk valódi digitális oktatást is nyújtani. Nem 45 perces órákat tartottunk eleinte, mert a gyerekek kezdetben 30 percnél tovább nem is tudtak figyelni online óra során. A hatékonyság érdekében egy-egy osztály tanulóit csoportokra osztottuk. Egy ilyen 30–45 perces órára egy-egy lelkiismeretes pedagógus eleinte körülbelül 2–3 órát készült. A minél hatékonyabb differenciálás és a motiváció fenntartása érdekében azonban megérte. Óriási munkát végez tehát a pedagógus a digitális oktatás során, ennek a munkának a mennyisége azonban idővel csökken a létrehozott gyűjteményekkel, a módszertani ismeretek elsajátításával és tapasztalatok megszerzésével.

HÁ: Mi történt utána? Tehát például a gyerek délután visszajelzett-e online.

LLÁ: Ezt a digitális munkarendre gondolod?

HÁ: Igen.

LLÁ: A pedagógusok tulajdonképpen egész napos műszakban voltak, mert vagy informatikai segítségre volt szükségük a szülőknek, a gyerekeknek, vagy a szülő kérésére akár napközben többször is leadták ugyanazt az anyagot. Ennek az volt az oka, hogy nem minden szülő tudta biztosítani a gyerekek számára az eszközöket délelőtt. A tanulók késő estig küldték vissza a kötelező vagy szorgalmi feladatokat. Azokat azonnal ellenőriztük is, így biztosítottuk a folyamatos visszacsatolást, ami rendkívül hatékonnyá tette az egész tanítási-tanulási folyamatot. Ez persze rengeteg erőt és időt igényelt a kollégáktól, és nagyon nehéz volt megtalálni azt a bizonyos arany középutat annak érdekében, hogy bírja mindenki, a pedagógusok is, a szülők is és a gyerekek is. Annak ellenére, hogy kezdetektől egységes felülettel dolgoztunk, egy hónap kellett, mire élhető módon beállt mindenki napirendje. Ezt követően azonban már könnyebbé vált a tanítás megszervezése.

ÁL: Én még egy percre szeretnék visszatérni, hogy az a 45 perc mennyire 45 perc. Általános iskola hetedik osztályába elvittük kísérletképpen a problémamegoldásoknak, a hibamentes megoldásoknak a módszerét. Megbeszéltük az osztályfőnökkel, hogy az osztályfőnöki órát és az utána lévő, általa tartott normál órát ha kell, akkor beáldozzuk. Mi volt a tapasztalat? A gyerekeknek annyira tetszett, hogy nem voltak hajlandók kimenni szünetre, a második órát is végigcsinálták, hozzácsapták még a következő szünetet, tehát gyakorlatilag majdnem két teljes órát eltöltöttek vele. Nem voltak fáradtak, teljesen lelkesek voltak, és tulajdonképpen verték az asztalt, hogy legközelebb is ilyet szeretnénk. Az volt az igazi pozitív visszajelzés, amikor a pedagógus négyszemközt mondta nekünk, hogy neki mért nem tanítottak ilyet az egyetemen. Tehát ez a 45 perc, ez relatív, hogy az most hosszú vagy rövid – ha értelmes, magával ragadó, élményszerű, akkor a 45 percből lehet duplát is csinálni. Ha pusztán a száraz anyagot öntöm, az évszámokat meg a földrajzi helyeket, hogy itt, ott, amott, akkor valószínűleg tíz perc után is ki lehet száradni.

LLÁ: És élvezik a gyerekek, egyértelműen élvezik. Olyan gyerekek is szívesen ülnek a gép elé, akiket a hagyományos tanulásszervezési eljárások alkalmazása során sokkal nehezebb ösztönözni. Egy olyan környezetben vannak, amit szeretnek, és a tanulásra is sokkal könnyebb rávenni őket. Nem egyszerű feladat azonban minden gyereknek külön-külön kiválasztani azt a programot vagy felületet, ami számára a legkedvezőbb.

HÁ: Gábor vagy Éva kívántok-e hozzátenni ehhez a kérdéskörhöz valamit?

MG: Mi abból a szempontból speciális helyzetben vagyunk, hogy amit csinálunk, az alkotó pedagógiai módszertan, pedagógiai program, tehát ott eleve kézzel alkotnak valamit, de úgy, hogy közben digitálisan terveznek és utána fizikai eszközökkel – legyen ez 3D nyomtató vagy lézervágó vagy mikroelektronika – csinálnak eleve projektmunkát. Tehát ott nagyon adja magát, hogy a pedagógus, az csak egy coach, egy facilitátor, aki végigviszi ezen az úton, és maga a tananyag is igazából egy keretrendszer, amiben nemhogy nyitott végű feladat van, hanem gyakorlatilag egy küldetés van, amikor el kell jutni a Marsra bizonyos peremfeltételek mellett, vagy pedig közösen kell alkotni szuperhősöket, akik aztán majd együtt, a tulajdonságaikkal felvértezve tudnak megküzdeni egy főgonosszal vagy egy ellenséggel. Tehát egy ilyen környezet nyilván magával ragadó a pedagógusnak is, ha már egyszer azt mondta, hogy be merek lépni ezen az ajtón, akkor onnantól kezdve egyszerűbb, mert találkozik a gyerek motivációjával, és a gyereknek meg aztán nyilvánvalóan ez egy felüdülés az iskolai környezethez képest. De ugyanezt tapasztaljuk, amit te mondasz, tehát mondhatjuk nekik, hogy tízóraiszünet van, meg hogy megjött az anyukád, délután öt órakor egy nyári táborban, nem mennek sehova. Az egyik egyetemi docens gyereke ott volt, és azt mondta, hogy ha nem hagyjuk ezt abba, akkor soha többet nem áll velünk szóba, mert elege van abból, hogy a gyerek hazamegy és este 11-ig – egy olyan, egyébként egyetemi szintű szoftverrel – tervezett még valamit, mert másnap még ki akarta nyomtatni. Az nagyon fontos még, hogy – itt sokat beszéltünk, és viszonylag eltérő kontextusban digitális oktatásról, informatikáról, digitális tudásnak a megszerzéséről – nem lesz mindenki mérnök. Ez teljesen nyilvánvaló, de azt, hogy a világ hogyan működik, azt mindenkinek jó lenne megérteni. Amit digitalizálni lehet, digitalizálni fogják, amit automatizálni lehet, automatizálni fogják. Csak azok a munkakörök maradnak hosszú távon meg, ahol vagy valami művészeti, vagy egyéb kognitív tevékenység zajlik, tehát mindenképpen szellemi tevékenység, vagy a nagyon-nagyon manuális – például aszúszemeket szedni nem fog valószínűleg a robot még a következő évtizedekben, bár semmit nem szabad kategorikusan kijelenteni. Emiatt viszont nemcsak mérnöki munkák lesznek, azaz mindenkit be kell vinni azért valahogy ebbe az erdőbe. Ezért jó, hogy nemzetközi szinten ma már nem STEM-ről, hanem STEAM-ről beszél mindenki, egy nemzetközi oktatási kiállításon is már mindenki azt hirdeti magáról, hogy ő STEAM-kompatibilis, tehát az A betű is benne van, az art, ami valójában a design thinking és más – mondjuk azt, hogy a valós élet megközelítését – támogató folyamatokat is felkaroló tevékenységeket jelent. Ha ilyen környezetbe rakunk valakit és felnőtt világot szimulálunk, alkotótevékenységgel, olyan eszközökkel, amit a gyerekek szeretnek, és olyan témák köré, ami őket érdekli, akkor nagy baj nem lehet. Hogyha továbbra is matematikaóra van meg fizikaóra meg földrajz meg történelem meg magyar, és így külön-külön, akkor teljesen mindegy, akkor a digitalizáció meg az eszközkészlet, az csak egy olyan látszólag elfedő dolog lesz, hogy egy picit tudjuk a gyereket jobban odairányítani, de a lényegen nem fog változtatni. Amíg nem a valós világ problémáit próbáljuk velük feldolgoztatni, addig ez csak elfedi.

GyÉ: Ehhez képest azért tudjuk, hogy a pedagógusképzés üres termekben folyik. Tehát hogy tökéletesen üres termekben, ahol székek vannak meg kivetítő, ennyi. Mi is csináltunk az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán 21. századi tantermet. Kérdés: mi a legtöbb, ami ebben a tanteremben van? Labda. Ugyanis az, hogyha a gyerekek leülnek és órákon át egy helyben ülnek, az nem lesz jó munkaerő. És a 21. század, az arról szól, hogy tevékenykedni kell. Azért örülök, hogy bejött az art, tehát hogy a művészetek, a mozgás, tehát az, ami valódi világ, és a háromdimenziós világba viszi a gyerekeket. Örülök és nagyon promotálom a 3D-nyomtatót, mert hogy kézzelfogható dolgok készülnek benne. A tanuló mehessen oda, csinálhasson valamit, fölállhasson. Nagyon aranyos volt a digitális tanításban, távtanulásban – egyik szülő meg is kérdezte tőlem –, hogy most ez beleszámít a gépidőbe vagy nem számít bele, amit az iskolában van, mert a szülő ott szembesül azzal, egész nap ott ül a gyerek a gép előtt. Egyébként az agyam szétesik, merthogy én is tanítok, egész nap ott ülök a gép előtt. Most már felállunk, negyven percenként ugyanúgy, merthogy nem lehet ülni. És ez tulajdonképpen megint egy életmódkérdés, és a munkahelyen is. Az igazán menő munkahelyeknek ott van, hogy ott mozoghatnak, ott van a mozgáslehetőség, a tevékenység lehetősége, merthogy ez egy életmód. A 21. század, egy életmód, ahol ott van a digitális technika, a művészet, mert mindenki művész. A tehetségről nem tudjuk, hogy mindenki tehetséges-e, de azt, hogy mindenki művész, azt tudjuk. Az biztos. Közben mindenkinek mozgásra van szüksége, mert az ember fiziológiai, biológiai alapokon nyugszik. Ha erre nem figyelünk oda – azt gondolom, hogy az iskola már régóta nem figyel oda –, mert tudnunk kell, hogy a virtualitást nem az elektronikus virtualitás kezdte, hanem az iskola kezdte: papírvirtualitásban tartja a gyerekeket egész nap. Ehhez képest nem lesz jobb, ha áttesszük technikai vagy elektronikus virtualitásba. Egy egészen más gondolkodásból áll tehát tevékenységalapú, a tapasztalatalapú tanulás. Sokszor mondják egyébként élményalapúnak, ezért izgalmas dolognak, de rosszul fordították le. Egyik egyetemen is az oktatók mondták, hogy hát szerezzen neki élményt a barátnője vagy a barátja, mert élményalapú. Az experience based, az tapasztalaton alapuló. Legyen neki élményt adó, de valójában arról szól, hogy tapasztalat. Azért élmény, mert megtapasztaltam, de nem mindegy. Egy csomó minden hiányzik a mindennapokból: például a három dimenzió. Nekünk is hiányzik, merthogy a képernyő is csak egy kétdimenziós terep. Ezért is nagyon fontos felállni, valódi projekteket kinyomtatni, nagyon izgalmas, most ez a 3D tanulás, a virtuális mindenféle lehetőségek három dimenzióban. Itt van, és hát a szimuláció, az, hogy odamehet és kipróbálhatja, hogy milyen aszút szedni például. Én nyilazni tanultam meg most éppen virtuálisan. Fantasztikus ahogy belemegy az embernek minden mozdulat a kezébe, miközben élvezet, benne van minden jó.

ÁL: A projektet azért hozzátenném, mert a projektalapú tanulás eredményes, ezt tapasztalatból tudom. Évekkel ezelőtt a legkisebb fiam a gimnáziumnak az utolsó előtti évét Finnországban végezte. Ott nem úgy van, hogy feladtuk a leckét, holnap kikérdezzük, hanem azt mondták, hogy itt vannak a témák, válasszatok. Mindenki testhezállót választott, fel kellett belőle készülni, a harmadik héten ki kellett állni az osztály elé és elmondani az ő véleményét, a tapasztalatát úgy, hogy a többiek és a tanárnő is belekérdezhetett. Nincs ilyenkor az, hogy jaj, tegnap este rosszul voltam és most azért nem tudok szerepelni. Nem, három hétig folyamatosan nem volt rosszul. Ha egy-egy ilyen témát ügyesen fel tudott dolgozni a gyerek, akkor biztosak voltunk benne, hogy szinte bármilyen témát oda lehet neki adni, azt is föl fogja tudni dolgozni, ha kell. Nem öntjük tele a fejét lexikális tudással, hanem azt a képességet ajándékozzuk neki, hogy az információhalmazból ki tudja szedni azokat az elemeket, amikből ő logikus előadást majd tud tartani, és a véleményéért ki tud állni, tud vitatkozni, meg tudja védeni. Egy modern munkavállalótól azért ezt is elvárjuk. Ezt évekkel ezelőtt a finnek már csinálták, szóval nem kéne nagyon messzire mennünk ahhoz, hogy a jó példákat begyűjtsük, csak ez megint ez a kritikus gondolkozás, meg ez a frontális oktatás, ez ezzel úgy nem igazán párosítható.

HÁ: Egyáltalán, el kell mennünk a finnekig ahhoz, hogy alkotó pedagógiával vagy 3D nyomtatással vagy projektalapúbb megközelítéssel találkozzunk?

GyÉ: A Ferrari itt van a kezünkben, csak nem tud haladni ezen az úton. Tehát itt döcörészik, döcörészik, merthogy a szemlélet ... szóval nem fog átmenni egész addig, amíg pontosan ezt és ezt kell tudnia. Egyikből a másik felkészítőbe megy, hogy felvételire felkészüljön. Én már elég régóta foglalkozom tehetségekkel, akik rakásra hagyják ott a középiskolát, nem is mennek felsőoktatásba, mert nekik már megvan, hogy mit akarnak csinálni, már rég mennek előre. Azért látok egy veszélyt: ha sokáig itt döcörészünk, és mondjuk, van néhány szerencsés iskola, oké, de azért igazából a többség, az azért nem így néz ki – elveszítjük a gyerekeket. Tehát hogy ők anélkül, hogy közünk lenne hozzá, fognak valamerre menni, és nem biztos, hogy jól járunk, hogy arra mennek, amerre.

ÁL: De mért nincs autópályánk? Nekünk ilyen zötyögős, kátyús úton kell haladnunk?

GyÉ: A szemlélet.

ÁL: Hát igen, de a szemléletet ki alkotja? Tehát mégiscsak valakinek ki kéne menni Finnországba és szétnézni, hogy nemcsak a pedagógus, hanem magasabb szinten is hogy kezelik a kérdést.

MG: A változás-menedzsment – Laci ez neked nyilván sokat mond a vállalati környezetben eltöltött évek miatt –, ki kell tűzni, hogy hova akarunk odaérni, és mik azok a lépcsőfokok, amik még megugorhatók, de nem feszítik szét a rendszert. Szerintem egyelőre abban sincs még egyetértés, hogy hova akarunk eljutni. Attól a kultúránk nem fog feloldódni egy nagy nemzetközi masszában, ha munkaerőpiac-releváns oktatást csinálunk és nem mindenkitől várjuk el még, a mohácsi csata évszámát sem. Nem ettől fog igazából a magyar nyelv vagy a magyar kultúra eltűnni. De a félelmeket értem. Akár kimondjuk, akár nem: egy globalizált világ terméke ez. Ez a munkakultúra alapvetően a nemzetközi cégeken keresztül jön be. Ezek itt vannak, evvel szembeszállni nem lehet, ez Hegyeshalomnál nem áll meg. Már nem az a kérdés, hogy megáll-e, már itt van, hiszen a hazai GDP-nek is biztos, hogy felét ezek a nemzetközi cégek adják. Ezek így működnek, amit vagy tudomásul veszünk, vagy nem. Most azért mondom, hogy nincs forrásponton a helyzet, mert jelen pillanatban még a munkaerőpiac lenyeli ezt a békát. Gyakorlatilag elfogadtad te is vállalatvezetőként, meg akikkel beszéltem, mindenki, hogy hozzánk teljesen mindegy, hogy milyen szakgimnáziumból vagy egyetemről vagy érettségivel jön valaki, gyakorlatilag nekünk kell megtanítani a munka világára. Ez 3–18 hónap is lehet adott esetben. Lehet ECDL vizsgája, járhatott informatikaórára és tanulhatott Wordöt és Excelt – én is felvételiztetek, az elmúlt évben több száz embert, egyik se tudta úgy kezelni, pedig mindegyiknek be volt írva az önéletrajzába, hogy Word, Excel. Nem értett hozzá. Pedig Microsoft mintaiskolából jött, pedig ők most már évtizedek óta tanulják ezt. Nem tudták, mert azt a strukturált gondolkodást, ami ahhoz kell, hogy mondjuk, adatbázis-logikával gondolkodjak, azt már nem tanulja meg, csak azt, hogyan kell kiszínezni a PowerPointban valamit. Ez a multik elvárása – és nem csak a multik, mert a multinak van egy beszállítói lánca, annak követni kell ezt a struktúrát –, hanem már a magyar cégek is beépítik a költségeikbe, ami azt jelenti, hogy hatékonyságuk csökken.

GyÉ: Egyébként itt nagyon fontos volna, hogy mit várunk el a pedagógusoktól? Nem azt várják el, hogy kritikai gondolkodása legyen, hogy autonóm legyen. A gyerekek úgy fognak működni, ahogy a pedagógus működik. Tehát amit a pedagógusoktól elvárunk, azt ők garantáltan tovább fogják adni, mert mindenki abból tanul, hogy mi a környezet, mi az, ami az ő feladata. És képesek a pedagógusok a váltásra. Én nagyon régen dolgozom már a pedagógusképzésben, így kijelenthetem, hogy nagyjából a pedagógusok húsz százaléka úgy, ahogy van jó. Van durván hatvan százalék, amely szigorúan követi az elvárásokat, tehát annak változásával, egy év alatt jelentős lehet a szemléletváltozás. Ha azt mondjuk, hogy itt vannak az új elvárások és helyi tantervet csináljon mindenki, akkor egy év alatt olyan jelentős személetváltást lehet elérni. Most, egy olyan világban élünk, amikor gyorsan változik a helyzet, miért kell a különböző szinteken a döntést várni, mikor kell be zárni az iskolákat vagy nem kell bezárni. A gyorsan változó világban nem lehet egy ilyen hosszú központi soron végigmenni, pont az autonómia szól arról, hogy a gyorsan változó helyzetre reagálni kell. Tehát amíg a pedagógusoktól, az iskoláktól nem azt várják el, hogy reagáljanak a helyzetekre, hogy gondolják át, addig azt fogják továbbadni. Mivel nagyon különbözőek az iskolák, vannak szerencsések, illetve vannak nagyon szerencsétlen helyzetűek, amit egészen eltérő módon lehet kezelni. Amit a pedagógusnak elvárásként odateszünk, ő ugyanezt fogja továbbadni.

HÁ: Tudunk esetleg, a nézőknek, a hallgatóknak olyan példákat mondani, ahol ezek az elvárások már megjelennek? Tehát pont az előttünk lévő előadásban Magyar Zita, az NSZFH vezetője beszélt a digitális alkotóműhelyekről, amelyek már a szakképzési intézményekben elindultak. 3D nyomtatókkal és olyan programmal, ami lehetővé teszi azt, hogy a gyerekek még a szakmaválasztás előtt gyakorlatilag kinyomtassanak valamit, kipróbálják magukat. Ez nagyon sikeres program. Ilyen vagy ehhez hasonló példákat tudunk esetleg mondani?

MG: Én úgy érzem, hogy igen. Mi 250 pedagógust képeztünk ki – akkreditált képzés keretében – arra, hogy az alkotó pedagógiai módszertannal tudjon dolgozni. Idén nyáron megléptük azt, hogy a saját gyerektáborainkat nem a saját pedagógusaink, hanem a képzéseinken részt vett pedagógusok tartották. Ők semmi mást nem csináltak, öt napig egy viszonylag élvezetes tanárképzési programon vettek részt. Bedobtuk nekik, hogy aki akar, az jöhet tábort tartani, megvolt a kellő számú jelentkező, és mi is nagyon izgultunk, hogy egy ötnapos képzés után, meg némi ilyen orientációs beszélgetés után meddig tudnak eljutni, és azt kell mondjam, ugyanolyan jó táborokat tartottak, mint mi. Nyilván ehhez volt kellő dokumentáció meg mentorálás nekik, és volt, aki kettőt tartott, és a második még sokkal jobb volt, mint az első, de gyakorlatilag egyik sem bukott bele. Azt mondom, hogy egyik sem tartozott abba a húsz százalék szuperpedagógusba, ezek tipikusan a hatvan százalékban voltak, és mi egyébként azt is szoktuk mondani, hogy zérótól a hero szintre kell eljuttatni a pedagógust, tehát olyan tananyagokat, vagy olyan tanári segédleteket kell nekik adni, amivel eltalálnak ebben az útvesztőben. Nem csak azt kell leírni, hogy mit kell csinálni, hanem bizony, azt is, hogy a gyerekeknek a nagy része ezen a ponton elkezd trollkodni. Az alábbi témákat fogják bemondani. Tehát mondjuk, amikor a jövő városát tervezed, akkor biztos lesz olyan, aki militáns hangot üt meg, biztos lesz olyan, aki elviszi egy Mad Max-szerű valamibe, de ezekre készülj, és ezeket így és így tudod visszarángatni abba a produktív mederbe, aminek a végén eredmény lesz. Ez még egy nagyon fontos dolog egyébként, hogy azért az ad egy komfortzónát, hogy nekem van egy tanmenetem, és ezen a tanórán, ebben a hónapban és ebben az évben ezt kell megtanítanom. Amikor elmegyünk ebbe az – hívjuk projektpedagógia, alkotó pedagógia, bármi ilyen – irányba, akkor azért benne van a pakliban, hogy ha én ezt nem jól fogom meg, vagy valahol rossz irányba kezdjük el ásni az alagutat, meg szétszéled a ménes, akkor a végén nem lesz eredmény. Akkor én is frusztrált leszek, belebuktam a kísérletembe, a gyerekek is érzik azért majd, hogy hát itt akkor mi is történt. Régen még legalább tanultunk valamit. Tehát ehhez viszont teljesen más típusú tananyagok kellenek, amik egyszerre az irányt kijelölik, a kereteket megszabják, a veszélyekre felhívják a figyelmet és komfortzónában tudják tartani a pedagógust ahhoz, hogy a legvégén, legyen ez egy tábor vagy egy tanév, utolsó pillanatban ott leszünk, és mindenkinek elkészül a jövő városa, mindenkinek meglesz a szuperhőse, mindenkivel megtörténik, aminek meg kellett történnie. Szóval itt én azt gondolom, hogy egyetértek azzal, hogy nyolcvan százalékát át lehet húzni a pedagógusoknak ennek a tűnek a fokán, de ehhez kellenek új tananyagok, meg kell képzés. Nem vissza az iskolapadba, olyan jellegű pedagógusképzés, gyakorlatilag három–ötnapos kurzusok, tíznapos kurzusok, dupla kurzusok szerintem bőven elegendők ahhoz, hogy akiben megvan a motiváltság, azt átlendítsék a kezdeti nehézségen.

ÁL: Én ott látok egy alapvető gondot, hogy a multiknál megtanították nekünk, hogy nekünk vevőorientáltnak kell lennünk. Nekem úgy kell dolgozni, hogy az én vevőm, legyen az külső, legyen az belső vevő, az boldog legyen az én teljesítményemmel. Na szerintem az iskolában ez nagyon nincs helyretéve. Ma egy pedagógusnak ki a vevője? Hát bizonyára nem a gyerek, mert ugye ő a szenvedő alanya, és nem is az élet, hogy milyen gyerek kell majd az életbe, a cégekhez, hanem a szülő. Na most, a szülőnek is mi elképzelése van az igazi világról? Ha megkérdezek ezer embert az utcán, hogy ugyan, mesélje már el, hogy ma egy korszerű gyárban mi történik, egy korszerű munkahelyen, hát eléggé színes palettán érkeznek a válaszok. Tehát ők se tudják. Ezen kellene változtatni. Elvisszük őket, elvisszük a szülőt, megmutatjuk, hogy egy gyár milyen, elvisszük az osztályfőnököt, elvisszük a pedagógusokat, hogy a gyár, az nem attól gyár, hogy kéménye van és füstöl, ahogy a kabaré definiálja a gyárat, hanem ott milyen értelmes hozzáadott értéket teremtő munka folyik, ez volna az igazi. A pedagógus végül is ne a szülőnek a fals céljai szerint nevelje a gyereket: a gyerek boldog legyen, meg hazahozza a csillagos ötöst, mert lehet, hogy az a csillagos ötös semmire, de semmire nem jó a való világban, kint az életben. Abba az irányba kellene terelni, hogy a korszerű munkavállalónak ezekkel és ezekkel a kompetenciákkal, meg ilyen minimális tudással kellene rendelkezni, ha ez megvan, akkor ő boldog munkavállaló lesz a világban úgy, ahogy ez ma érvényes. Holnap majd még neki is kell tanulni, tehát a tanulási készségnek is valahol itt kell benne lenni, hogy ezt tudja folytatni. Szóval ez egy nagyon nehéz munka, és az EJMSZ-ben mi ezzel próbálkozunk, hogy bevonjuk az osztályfőnököket, bevonjunk még szülőket is, és hát magát a gyereket is, mert a gyereknek is meg kell mutatni, hogy mi ez. Hogyha ezt tudnánk igazán talpra állítani, és akkor látnánk, hogy az a célfüggvény és arra kell menni, talán ezek a vargabetűket kihagyhatnánk az oktatásból.

MG: Nagyon fontos szerintem ez. Annak idején mi csináltunk egy KIFÜ-s projektben egy mérést, hogy mik a szülők, milyen szakmákat tartanak ideálisnak a gyerekeik számára. És gyakorlatilag mintha a hetvenes-nyolcvanas években csináltuk volna a felmérést, ugyanazokat a szakmákat sorolják föl, nem is tudják, hogy milyen új szakmák vannak, és körülbelül a rangsor is ugyanaz. Pedig hát ezek között jó pár olyan szakma volt, amelyikről a szakirodalom azt mondja, hogy egy évtizede sincs hátra. Tehát például könyvelőnek senki ne írassa a gyerekét, azt most így üzenem mindenkinek, mert az biztos, hogy száz százalékig automatizált szakma lesz. És amikor néztem felméréseket, hogy mondjuk, a mobiltelefon-használat az iskolában, ki mit gondol erről, akkor sokkal negatívabb volt a szülői közösségnek az álláspontja, mint a tanári közösséggé. Tehát ebben egyetértek, hogy jelen pillanatban van egy egyáltalán nem retrográd kormányzati hozzáállás ebben, tehát néha még progresszívnek is mondanám, van egy viszonylagos elfogadottsága, vagy egy jelentős elfogadottsága pedagógus szinten, a gyerekekről ne beszéljünk, mert azok nyilván nyitottak rá, és a szülők, akik ezt visszahúzzák. Tehát teljesen egyetértek.

GyÉ: Áttenném a hangsúlyt a gyerekekre. A gyerekek legyenek kliensek, végül is róluk szól az oktatás, mert most valójában csak elszenvedő alanyok. A szülő is úgy szocializálódott, és a régi szemlélet szerint viszonyul a kérdéshez: a gyerekem mért csinál ezt is, azt is, amazt is. Tehát a gyerekre kell koncentrálni. A gyerekek tükrözik tulajdonképpen azt a világot, ami a jelen, ők legjobban képezik le azt a világot, ami van, mert ők ebben szocializálódnak, nekik ez természetes, az ő érdekük lesz az, hogy továbblépjenek. Én sokkal jobban koncentrálnék a gyerekekre, és a szülő, hogyha azt látja, hogy igen, most itt a gyerekek jövőjéről van szó, hát alkalmazkodik.

HÁ: Ez egy nagyon fontos téma, és ez át is visz minket egy olyan – talán utolsó – kérdéskörre, amit szeretnék még mindenképpen megtárgyalni. Ha a gyerekekről van szó, hiszen őket tanítjuk, akkor a gyerekek egyformák-e annyira, taníthatók-e úgy, hogy minden gyerekkel egyszerre kezdjük és egyszerre fejezzük be?

GyÉ: Kórusban mondhatjuk: nem.

H Á: Pontosítom is a kérdést: a digitális technológia nyit-e kiskapukat abban az irányban, hogy a differenciálásnak újabb eszközeit lehet behozni. Egy picit provokatívan Ágnest kérem, hogy meséljen arról az „extrém” példáról, amelyben egy matematikaórát szétbontottak négy 15 perces foglalkozásra, ami lehetővé tette, hogy különböző kiscsoportokban lehessen foglalkozni a gyerekekkel.

LLÁ: Igen, valóban, a digitális munkarend során többször alkalmaztuk a differenciálásnak ezt a formáját. Nem 15, hanem 30 perces blokkokra osztottuk a gyerekeket a megfelelő minőségű és mennyiségű feladatkiosztás érdekében. Eközben a gyerekeket egész más aspektusból ismerhettük meg. Visszakanyarodva az előző kérdésedre, ezek az eszközök nálunk megvannak. Vannak 3D nyomtatóink, vannak algoritmizáláshoz és robotikához kapcsolódó eszközeink. Amellett, hogy kihasználjuk az ezekben rejlő technikai és módszertani lehetőségeket, a gyerekeket abból a szempontból is meg tudjuk ismerni, hogy kinek milyen érzéke van ezekhez az eszközökhöz. Jó kapcsolatban vagyunk az Alba Innovár Digitális Élményközponttal, melynek foglalkozásait a hetedikeseink és nyolcadikosaink rendszeresen látogatják. Itt aztán tényleg kitágul számukra újra a világ.

A pedagógusok védelmében pedig szeretném elmondani, hogy nagyon sok lelkes, nyitott és érdeklődő pedagógus van. Ne felejtsük el, hogy a digitális munkarendbe ők úgy álltak bele, hogy egyik pillanatról a másikra szinte autodidakta módon képezték ki magukat. Kevesen voltak olyan kedvező helyzetben, mint a mi iskolánk, akik mögött nagyon komoly szakmai támogatás állt. Emellett nagyon sok olyan pedagógus van, aki tényleg rengeteg időt áldoz fel a saját idejéből és magánéletéből annak érdekében, hogy minél többet nyújtson a gyerekeknek, de természetesen van egy olyan határ, amit nem tud túllépni. Nem azért, mert nem képes rá, nem azért, mert nem akar, hanem egyszerűen nincsen rá lehetősége.

Azt gondolom, ahogy Gábor utalt is erre az előbb, a mai oktatást valóban meghatározza a tantárgyak elhatárolódása egymástól. Amíg ebből nem tudunk kilépni, addig valóban nem tudunk óriási nagyot váltani, tehát alapvetően egy szerkezeti átalakulásra van szükség. Ezt némileg ellensúlyozza a projektalapú oktatás bevezetése és támogatása, ehhez kapcsolódóan a témahetekbe való bekapcsolódás. Az a célunk, hogy elsőtől nyolcadik évfolyamig minden egyes diák vegyen ezekben részt, és azon a héten csak „erről szóljon az élet”.

GyÉ: Nagyon különbözők a gyerekek, és tulajdonképpen pont ezért a pedagógusoknak már hátán feláll a szőr, mikor azt mondják, hogy differenciálás. Egyszerűen nem lehet úgy differenciálni, hogy a nagyon különböző gyerekeket valóban megtaláljuk. Itt jön képbe az autonómia. Miért ne választhatná ki a gyerek a feladatát? Ha már megvannak a differenciált feladatok, tehát hogy ilyen, olyan, amolyan. Az összeállító pedagógus tudja, hogy nagyjából ide kell eljutni, erre készült. Miért ne adhatnánk oda a gyereknek, hogy válasszon? Itt jön elő a partneri kapcsolat. Senki sem szeret unatkozni, a gyerek persze először a könnyű feladatot választja, de ki akar huszadszor is egy unalmas feladatot, amikor már a kezemben van az érdekes is. Ha már csak egy picit ki mer lépni a komfortzónájából, mert a gyerekek nem a komfortzónájukban vannak, a mélyére mennek vissza, mert állandóan kirángatjuk őket, adott esetben pont azért, mert azt gondolom, hogy … Ott vannak ezek a digitális eszközök, és sokszor az van, hogy a digitális eszközökön ugyanazokat csinálják a gyerekek, mint korábban nélküle. Ilyenkor én mondom meg, hogy neked ezt, neked azt, neked amazt. Nem ez a jó megoldás, hanem: itt vannak ez, meg az, meg amaz. Válasszatok! Nem feltétlen kell nekem kialakítani a csoportokat. Van olyan eset – például különböző képességűek, vagy a hasonló képességűek összeválogatása –, amikor én alakítom ki, hogyha valami egyedi cél van. De az ugyanazt a feladatot megoldani akarók ülhessenek össze. Itt jön az, amikor a gyakorlatba fordíthatjuk azt autonómiát. Mert ettől máris egy nagyon fontos dolgot kap, ami szerintem a munka világában az egyik legfontosabb, hogy önreflektál. Hogy ez nekem jó-e? Mi a jó, mi a nem jó. A feladatát, a számára megfelelő feladatot, a képességeimnek megfelelőt – ami aztán a munka világában a legfontosabb – mindig megtalálja. Amíg kívülről osztják rá, addig ugye, jó, megcsinálja, nem csinálja, kötelező, izé stb. Ez a régi. A szemléletváltás lényeg. Ebben a folyamatban benne van a kritikai gondolkodás, hogy meg tudom csinálni vagy nem tudom. Nem azért hagyom ki, mert nem vagyok elég jó, hanem mert nem érdekel. Engem ez a feladat érdekel, és ami érdekel, abban fogok fejlődni. Elméletileg ilyen egyszerű a dolog, hogy a gyerek egy adott kínálatból választ és nem abban, hogy csinálja vagy sem. Nem valamit csinál, hanem az előkészített, a differenciált feladatok közül választ számára érdekeset. A digitális eszközök pont ezt segítik, tehát itt van a nagy lehetőség, az eszközök lehetővé teszik, hogy az egyik gyerek digitálisan csinálja, de a másik lehet, hogy labdával próbálja ki a fizika feladatot. Az egyik szimulálja, a másik pedig ki fogja nyomtatni. Ugyanazt a fizika feladatot meg tudjuk csinálni legalább háromféle dimenzióban, papíron és nyomtatva, szimulálva, digitálisan és kipróbálva három kütyüvel.

LLÁ: Kezdetben a felkészülés azért rengeteg időt igényel a pedagógus részéről.

GyÉ: Én úgy gondolom, hogy már megvannak a differenciáláshoz a feladatok.

LLÁ: Valóban, de azokat meg kell tervezni, elő kell teremteni.

GyÉ: Már megvannak, mert ahol differenciált oktatás folyik, ott feladatok is vannak hozzá.

LLÁ: Egyértelműen differenciáláspárti vagyok, az iskolánkban teljesen elvárt és elvárható dolog, működik. Mint ahogy működnek a kooperatív tanulásszervezési eljárások is. Ugyanakkor nagyon céltudatosnak kell lennünk, pont azért, mert óriási a tananyag mennyisége. Az új Nat bevezetésével ugyan csökkent némileg, de még mindig nagy, és a pedagógusok még mindig ragaszkodnak a tanmenet ritmusához.

Fontos meghatározni a célt, átlátni az első pillanattól kezdve azt, hogy hová szeretne eljutni a gyerekekkel a pedagógus.

GyÉ: Megvannak a differenciáláshoz a feladatok, csakhogy nem a tanár osztja ki. Egyszerűen szemléletváltás. Én azt gondolom, hogy nagyon egyszerű a szemléletváltás, mindent fordítva kell csinálni, mint most. Tehát mindent fordítva csinálunk: a gyerek választja ki, a pedagógus kevésbé aktív, legyen a gyerek aktív. A digitális eszközöket a gyerekek használják, fedezzék fel, nem én mondom meg a tudást, hanem …

ÁL: Az volt a kérdés, hogy egyformák-e a gyerekek. Hát bizton állíthatjuk: nem. De megfordítanám a kérdést: a pedagóguskar egyforma? Egyenszilárdságú? Hány olyan van, hogy az egyik iskolában – saját gyerekeimen tudom – nem nagyon tud a gyerek helytállni. A gyereket nem programoztam át, átvittem egy másik iskolába, és ott nagyon jól teljesített. Mért? Mert az a pedagógus megértette, hogy annak a gyereknek most mi a baja.

Ugye látjuk, hogy most az egészségügyben vészhelyzet van, és hála a Jóistennek a kormány úgy döntött, hogy akkor most a fizetéseket rendezi.

Én úgy gondolom, hogy már évek óta egy oktatási vészhelyzet van, mert sajnos olyan gyerekek jönnek ki az iskolából, akiknek hiába van meg a papírja, a tudás nincs meg a fejében. Ez egy még nagyobb vészhelyzet, mert ezzel nem mostani állapotot, hanem a következő ötven évet fogjuk elrontani, tehát az oktatási vészhelyzet kapcsán én nem mint költséget, hanem mint befektetést kezelném az oktatást. Bizony a pedagógusoknak a bérét nagyon szépen helyreraknám, zárkóztatnám fel az európai bérekhez, és ennek lenne egy jó hatása. Mert aki alkalmatlan, az dupla pénzért is alkalmatlan lesz, viszont lesz jelentkező, aki azért a pénzért bárhonnan – akár oktatási, tehát tanári diplomával, akár tanári diploma nélkül is nagyon szívesen – visszajönne oktatni, és sokkal jobb módszerrel csinálná. Akkor nem fordulna az elő, hogy jön a gyerek a hegesztőpapírjával, de még hegesztőpisztoly nem volt a kezében, és jön a gyerek, hogy ilyen és ilyen végzettsége van, de nem tud semmit. Szóval szerintem ennek nagyon neki kellene állni, mert ha valóban az Invented in Hungary programot akarjuk előtérbe helyezni a Made in Hungaryvel szemben, akkor kellenének a kiművelt emberfők, oda pedig a pedagóguson keresztül lehet eljutni, és ez a réteg szerintem ma nincs helyzetben, nincs motiválva arra, hogy a legjobbat hozza ki magából. A korfa se egy igazán egészséges, hogyha megnézzük. Sajnos ilyen magamfajta nyuggerekkel – vagy ahhoz közel állókkal – tele van az oktatás, és akik ott vannak, néha bizony a kontraszelekció eredményeként maradtak ott, esetleg van neki egy nagyon jól kereső férje/felesége, ezért ő hobbiból tanít. Na de ezeket kellene egy kicsit rendbe rakni egy tisztességes, teljesítményalapú bérrel, és szerintem akkor egyszerűbb volna egy kicsit a világ számunkra.

MG: Hogy egyformák-e a gyerekek, arról nekem az orosz borotvagép jut eszembe: az elején még nem, de aztán sokan dolgozunk azért, hogy mire érettségiznek, addigra egyformák legyenek. Nyilván ezt kéne magunk mögött hagyni, ugye, a social mediában most már sokszor mondják azt, hogy segment of one. A differenciálásnak akkor van értelme, ha az személyre szabott. Ha három csoportra osztom a matekosokat: a nagyon gyenge, a közepes meg a jó, ez szerintem nem igazi differenciálás. Például a nyelvtanulás egy nagyon érdekes kísérlet szerintem. Gyakorlatilag minden gyerek videójátékozik. A nagy részük, vagy mondjuk, a fiúk nagy része, az ugye, nagyon hamar, 10–11 éves korában rátalál az online játékokra. Az azt jelenti, hogy a gép sorsolja, hogy kivel játszik. És ez tényleg az lesz, hogy a koreaitól az oroszon át a némettel fog játszani, ugye a lingua franca, az az angol ilyen esetben. A gyerekek úgy tanulnak meg angolul, hogy észre sem veszik, majd bemennek az iskolába, ahol – gyakorlatilag még a progresszív iskolában is – azt mondják, hogy a jobb angol csoportba mész. Ahogy fel van építve az angoloktatás korosztályokra, tehát körülbelül hatodik–hetedikes korban messze elhagyják. Annyira unják azt az egyik legfontosabb tárgyat, ami gyakorlatilag a sikerességük egyik záloga lesz, hogy gyakorlatilag visszahúzza őket az iskolában. A differenciálást csak az adott korosztályon belül mehet, azt tudom neki megmondani, hogy akkor a hetedikes angolból akkor jó, te már ezt tanuld meg. De neki már rég nem ott kellene tartania, mert lehet, hogy már a gimnáziumi harmadikos angolt kellene neki tanulni, de arra meg nincs lehetőség.

GyÉ: Még mindig ott van a nyelvvizsga, megint ugye, a kimenet.

MG: Igen, megint a kimenet. Nyelvvizsga meg érettségi.

GyÉ: Igen, mert a nyelvvizsgán nem tud az a gyerek átmenni, amelyik a nyelvtant nem tudja elég jól, mert a tesztet majd elszúrja.

HÁ: Az előbb itt körbejárt célokat hogyan lehet ösztönözni? Tudjuk, hogy nem leszünk gyorsabbak a robotoknál, nem leszünk erősebbek a robotoknál, de a World Economic Forum is azt mondta, hogy olyan típusú kompetenciák és készségek jelennek meg az álláshirdetésekben, mint amiről itt az előbb beszéltünk: kritikai szemlélet, a kreativitás, a csoportmunka képessége, ezek vannak a legmagasabb szinten, amit elvárnak, hogy az oktatási rendszer ezeket ösztönzi? Tehát jobb jegyet kap az a gyerek, aki egyébként több kérdést tesz fel vagy kreatív? Hogyan lehet egyáltalán ezeket a típusú kompetenciákat fejleszteni?

GyÉ: A probléma megint ugyanaz: a kimenet. Nagyon nehéz, amíg úgy akarjuk mérni, ahogy most: osztályzatokkal – egy kreatív helyzetet nem lehet minősíteni, hogy ez most kreatívabb volt, mint a másik, egyáltalán a minősítéstől megáll a kreativitás. Tulajdonképpen a kreativitást három dolog tudja megölni: a minősítés, az időkényszer, a teljesítménykényszer. Na most ez van az iskolában. Ennyit a kreativitásról, de ugyanez igaz az autonómiára is: most elég autonóm voltál vagy nem. Most négyesre voltál autonóm, te meg hármasra. Tehát van egy olyan keret, amiben ezek nem működnek: a tanórakeret.

MG: Szerintem az oktatási rendszer nem tudja ezt megoldani. Se itt, se máshol. Ezt társadalmi összefogás tudja megoldani, ahol a vállalkozások és a társadalom – értsük alatta a szülőket – és az oktatási rendszer egymásra talál. Megértik egymás igényeit és egymás lehetőségeit. Csak ez fogja kikényszeríteni szerintem azt a fajta változást, hogy a kimeneti követelményeknek másoknak kell lenni. Akkor majd hozzá idomul, automatikusan belerázódik úgyis az oktatási rendszer is. Az Európai Uniónak van erre egy kísérlete, ami pont erről szólt, hogy a vállalkozások fogalmazzák meg az igényeiket, a politika transzferálja ezeket az igényeket az oktatási rendszerre, és folyamatos visszacsatolással legyen ez megoldva, mindeközben pedig a szülőket is érzékenyíteni, meg tájékoztatni kellene. Maga az oktatási rendszer nem tud megváltozni önmagában, hanem a munkaerőpiacnak kell rákényszeríteni. Most ott tartunk, hogy a felismerés megvan, már mindenki erről beszél, volt rá nagyjából egy fórum, ami nagyjából ezt járta körül, de ez akcióba még nem ment át. Amikor erről majd miniszterek beszélnek, és nem egy-egy miniszter beszél róla, hanem a problémát kell megoldani, akkor lesz ez egy másik szinten kezelve.

HÁ: Elértünk egy olyan pillanathoz, házon belül is, itt a kerekasztalon belül is, amikor ellentmondást lehet kitapintani talán: én azt gondolom, hogy ez az új típusú szemlélet az intézményen belülről is jöhet. Ha a szülők mint megrendelők vannak megnevezve, vagy valamilyen úton-módon mint az oktatásnak véleményezői, akár azzal is, hogy az iskolaválasztáson keresztül véleményt nyilvánítanak az intézményekről, akkor az visszajelzés például egy intézményvezető számára. Egy ilyen típusú változást, amit Ágnes intézményében is bevezettek, azt a szülők is értették? Értékelték-e valamilyen módon?

LLÁ: Az okosteremhez kapcsolódó módszertani fejlesztés a digitális munkarend bevezetése miatt nem a terveknek megfelelően forrta ki magát, így nálunk nagyon egyértelmű visszajelzés végül a digitális munkarend időszakához köthető. Terveztünk ugyan szülői bemutatókat, sőt sor is került rá még a program indításakor, de természetesen nem tudott úgy kifutni, mint ahogy mi ezt terveztük annak idején. Márciusban is kapcsolatban maradtunk szakmai támogatónkkal, Ádámmal és az Alba Innovár szakembereivel. Tőlük kértünk és kaptunk segítséget, a szülők pedig hálásak voltak érte. A szülők igazából csak annyit láttak belőle, hogy jól működnek a dolgok. Ők akkor látták mindennek a pozitív hozadékát, amikor belekényszerültünk egy olyan helyzetbe, amire igazából senki nem készült. Nagyon nehéz – egy 610 fős iskoláról beszélünk –, sokan vagyunk, és nyilván nem mindenki százszázalékosan elégedett. Esetenként köztünk is ütköznek a vélemények – ez egy ekkora iskolában ugyanúgy előfordulhat, elő is fordul –, de azért összességében egyértelműen látták a pozitív hozadékát a módszertani és technikai fejlesztésünknek. Látták a különbséget a digitális munkarend és a digitális oktatás között, sok elismerést kaptunk. Ez azonban nem valósulhatott volna meg ilyen színvonalon a Pedagógusok digitális közösségi programjába való bekapcsolódás nélkül.

MG: Vannak országok, ahol az iskolasorrendet gyakorlatilag a felvételi eredmények alapján teszik közzé. Ez egy fontos sorrend, de lehetne egy másik fontos sorrend például a pedagógiai programoknak a milyensége vagy a digitális eszközellátás vagy a digitális módszertanok milyensége alapján. Ekkor a szülők el tudják dönteni, hogy mi a fontos nekik, az, hogy jó eséllyel vegyék fel a Közgázra a gyerekét, vagy az, hogy jó soft skilljei legyenek, vagy hogy korszerű környezetben tanuljon. Szerintem ez például egy olyan dolog, amit egy független szervezet is el tudna a mostani rendszerben irányítani, hiszen ez egy kérdőív, amit lehet központilag mérni, vagy lehet függetlenként is azt mondani, hogy igen, a legdigitálisabb iskola Fehérváron van. Vagy a módszertanilag a rendszerből a legtöbbet kihozó iskola, az ez az iskola. A szülők tájékozódhatnak, amikor a gyereküket valamilyen iskolába íratják, és akkor ez is egy újabb versenyhelyzet, ami nem csak egy szempontúvá teszi ezt az egészet, hanem behoz más szempontokat is.

LLÁ: Azt gondolom, hogy a szülő a segítségért nagyon hálás, ez pedig felmérhető abban, ha a pedagógus valódi segítséget ad, ő pedig látja, hogy a gyermeke jól boldogul és szívesen tanul, szívesen ül le és szívesen vesz részt a foglalkozásokon. Ez az igazi visszajelzés. És szintén nagyon komoly hozadéka a programnak az is, hogy a lemorzsolódási mutatóink több mint öt százalékot csökkentek egy éven belül. Ez jelentős eredmény.

HÁ: A kerekasztal-beszélgetésnek a végén még azt szeretném mindenkitől megkérdezni, hogy egy-két mondatban mondja el, ha végeztünk a mai kerekasztal-beszélgetéssel, akkor az elkövetkezendő hetekben, hónapokban mit fog tenni annak érdekében, hogy az oktatás ilyen legyen. László!

ÁL: Most mondhatnám, hogy folytatom, amit eddig csináltam. Nem, pontosan azt szeretném, hogy az EJMSZ-en belül szervezünk a pedagógusoknak egy online találkozót, amelynek keretében elmondanák, hogy a véleményünk szerint ha valaki műszaki pályára akar menni, akkor milyen előkészítéseket érdemes tennie, mire kell a gyerekeknek a figyelmét fölhívni, hogyan kellene a szülőt, pedagógust egy kicsit jobban edukálni. Azokra az információkra szeretnénk fölhívni a figyelmüket a diákoknak, a szülőknek, amit az Oktatási Hivatal adataiból ki lehet bányászni – például most a mérnöknek, az IT-snak a fizetése így fog emelkedni, ha elmegy médiakommunikátornak, akkor majd itt fog valahol kullogni, és ez egy nagyon jó szemfelnyitó dolog.

Az Együtt a Jövő Mérnökei Szövetség körülbelül 19 nagyvállalatot fog össze, és azon dolgozunk, hogy legyen elegendő mérnök azért, hogy a társadalom tudjon fejlődni, meg az Invented in Hungary irányába mehessünk.

GyÉ: Én is folytatom, amit elkezdtem. Most van egy olyan projektünk, aminek keretében az Atipikus Fejlődés Módszertani Központot megalapítottuk. Úgy gondolom, hogy módszertanokról van szó, módszereket kell kapniuk a pedagógusoknak, olyan módszereket, ami a szerencsétlenebbekhez is eljut. Olyan többrétegű módszertanról kell gondoskodni, ami alkalmazható ott is, ahol nagyon kevés a digitális eszköz, és ott is, ahol nagyon sok. A 21. század az extremitásról szól, tehát a szélsőségekről. Az nekünk nagyon nem jó, ha egyik oldalon nagyon szépeket fölmutatunk, de közben hatalmas nagy ballaszt van a másikon, ami lehúz minket.

Elkezdtük a tanulókártya projektet, mert nem mindenkinek sikerült az a tavasz annyira jól, és főleg ahol nem sikerült, ott a gyerekek lemaradtak. Nyáron kéne tanulni. Hogy tanuljanak nyáron? A gyerek majd éppen nyáron tanulni? Akkor játsszunk! A tanulókártya, a flashcard egy ismert dolog, ha ezt hozzátesszük akár egy bármilyen egyszerű játékhoz – ilyen a Ki nevet a végén?, vagy a Torpedóban –, akkor robban, hogyha válaszolsz a kérdésekre. Gyártjuk a tanulókártyákat, a pedagógusok jönnek, csinálják és most ott tartunk, hogy a műszaki egyetemisták besegítenek nekünk, és csinálnak hozzá mobilapplikációt. Vagyis elérhető lesz így is, úgy is, amúgy is. Minden formában. Letölthető, papírról, nyomkodható. Mert még a legszegényebb rétegeknél is akad azért egy jó mobiltelefon. Igaz, hogy nincs rá internet, de amikor bemegy a tanodába, feltölt rá ilyeneket, és otthon is nyomkodhatják, játszhatnak.

Olyan módszerek kellenek, amik egyszerre alkalmazhatók a digitális lét és a nem digitális viszonyai között, hogy átvezessenek és minél szélesebb rétegeknek legyenek elérhetők, mert én nagy veszélynek látom a leszakadást. Az fogja meghatározni, hogy Magyarország hova jut, hogy mekkora a ballaszt. Mindig a leglassabb autó határozza meg, hogy hogy tud haladni a sor.

LLÁ: Székesfehérváron újabb iskola kapcsolódik a programhoz. A PeDigCom programban résztvevő pedagógusok elkötelezettek annak érdekében, hogy terjesszék ezeket a jó gyakorlatokat. Bármikor készek vagyunk arra, hogy akár fizikai, akár online közösséget alkotva a programban részt vevő pedagógusok élményeiket, tapasztalataikat megosszuk egymással, és jó gyakorlatokat cseréljünk.

Szükséges egy virtuális tanulási környezet megteremtése is, amely csoportlétszámát fokozatosan növelve terjesztené egyre szélesebb körben a programhoz kapcsolódó módszertani fejlesztéseket, óravázlatokat, digitális tananyagelemeket, online képzési anyagokat a bevont pedagógusok támogatása érdekében.

Fontosnak tartom a szülők bevonását is a programba, akár a munkaerőpiaci igények megismertetésével. Számukra is terveztünk bemutató órák és foglalkozások megszervezését, a jelenlegi járványügyi helyzet azonban ezt nem teszi lehetővé. Amint lehetőségünk nyílik rá, pótoljuk ezeket a rendezvényeinket.

MG: Mi alapvetően annak a húsz százalék innovatív pedagógusnak a tudását szeretnénk bedobozolni úgy, hogy a hatvan százalék, ahol még van jó talaj, ott termőre tudjon fordulni. Mi ezen dolgoztunk, egyelőre három ilyen pedagógiai programot indítottunk el, van még a tarsolyunkban vagy egy tucat.

A tapasztalás nagyon fontos. Most már van az országban körülbelül hetven digitális közösségi alkotóműhely, remélem, hogy egy év múlva lesz százötven. Az azt jelenti, hogy gyakorlatilag minden városias településen lesz egy olyan hely – az én időmben a művelődési ház ilyen volt –, ahova be lehetett menni, ott voltak számítógépek, és akit picit is érdekelt az egyszer legalább megnézte, odamehetett programozni. Most ugyanezt szeretnénk az alkotással, a digitális alkotással elérni, hogy minden településen legyen egy olyan közösségi hely, ahol vannak 3D nyomtatók, van mikroelektronikára lehetőség és van egy olyan vezetett program, amin keresztül ezzel meg lehet ismerkedni és később el lehet mélyülni ebben.