Dr. Rab Árpád

Ha jól működik a digitális oktatás, akkor
mi az iskola valódi funkciója?

Az emberiség számára a kultúra egy túlélési stratégia, azért fejleszt ki technológiai innovációkat, hogy ezekkel könnyebbé, jobbá, boldogabbá, gazdagabbá, egészségesebbé tegye az életét. Az emberiség – az elmúlt száz évben nagyon meggazdagodott – megduplázta, lassan megtriplázta várható biológiai élettartamát. Hihetetlenül megnőtt a lélekszáma, illetve nagyon magas életszínvonal-növekedést értünk el, ezt mind az elmúlt száz évben, a fogyasztói társadalom segítségével. Azaz az elmúlt 600 évben nem történtek ezen a téren változások, de az elmúlt 100 évben igen. Ezen látványos fejlődés eredményeképpen egy zárt rendszerben – a Földön – nagyon sok ember lett, akiknek együtt kell működniük, hogy ezt az életszínvonalat, amit elértünk, megtartsák. A digitális kultúra fő funkciója az, hogy idegenek tudjanak együttműködni egymással, illetve hatékonyabban kihasználjuk az erőforrásainkat. Ennek a logikának nagyon sok következménye vagy utángondolása létezik, amit tudatosítanunk kell magunkban. Az egyik, hogy a digitális kultúra minden társadalmi alrendszert újraprogramoz. Soha még ilyen gyors és ilyen mély újraprogramozása nem volt az emberiségnek, s ez az oktatásra is igaz. Az oktatás, amelyben nagyon hosszú ideig kevesek tanítottak keveseket – utána kevesek tanítottak sokakat – egy azonos tudásra, most egy olyan kihívással áll szemben, hogy kevesek tanítsanak sokakat személyre szabottan, ráadásul személyesen is és távoktatásban is egyszerre, ha kell.

A globalizáció miatt összezsugorodott a földünk, és most már mindenki versenyez mindenkivel, amit most nem kell föltétlenül pénzügyi versenyként értelmezni. De például az iskolai tartalom versenyez a közösségi média tartalmaival, az egyetemek versengenek akár külföldi egyetemekkel, és ez még igazabb a távoktatás esetében. Egyre több és egyre fontosabb adatot digitális szűrőn keresztül gyűjtünk be, hiszen egyre több tőlünk távol levő esemény befolyásolja közvetlenül az életünket. Gazdasági, technológiai, kulturális változások azonnal hatást gyakorolnak a mi életünkre is, illetve nem maradhatunk versenyképesek, ha mi nem hatunk a közeli vagy a távoli környezetekünkre.

Közhelyszerű állítás, hogy az adat az új olaj, ám ennél mélyebb dologról van szó. Egyszerűen világunknak egyre nagyobb részét digitális rétegen keresztül érzékeljük, az adat nem gazdasági felhajtóerő, hanem a látásunk. Egy újfajta tudás, egy újfajta képesség elsajátítását igényli, a valóságnak egy olyan érzékelését, amely teljesen eltér minden eddigi tapasztalásunktól. Megszoktuk, hogy biológiai érzékszerveinkkel hitelesítünk információkat, illetve az elmúlt évezredben azt is, hogy vannak kapuőrök, akik vigyáznak a tudásra. A digitális kultúra elterjedésével és fontosságának növekedésével mindkét stabilitás megingott.

Nézzük társadalmi szempontból, azaz messzebbről. Az emberiség, amikor a digitális kultúrát kifejlesztette, hatalmas sikert ért el. Az okostelefon térben és időben kiszakította a digitális kultúrát, ami azt okozta, hogy gyakorlatilag azokra a képességekre tettünk szert, amiket mindig is szerettünk volna elérni, csak régen mágiának, telepátiának, szellemősöknek hívtuk. Most végül is minden ember képes arra, hogy a világ összes nyelvén beszéljen, soha nem téved el, bárkivel kapcsolatban van, minden tudáshoz hozzáférhet és így tovább. A kihívás az az, hogy ezt nem valamiféle szellemi fejlődés útján értük el, hanem technológia segítségével. Nem azért vannak ezek a képességeink, mert sokat tanultunk, hanem mert a kezünkben lévő eszköz képessé tesz erre minket.

Nem léptük meg a tudatosság szintjét, így mindenki az oktatástól várja el azt, hogy a tudatosságnak a magasabb szintre lépését az egész társadalomban hozza el. Azt kell látni, hogy nagyon-nagyon izgalmas és nagyon-nagyon jó változások zajlanak a világban. A digitális kultúra nélkül nem fog túlélni az emberiség. Viszont minden, amit a digitális kultúra hozott: az új üzleti modellek, a kényelmen és a cselekvésen alapuló ingyenes adatszolgáltatás, az, hogy termékké válunk mi magunk, az, hogy az egész világon versenyzünk egymással, az, hogy széttöredezett a munkaidő, az identitásaink, a tanulás értéke stb. mind látszólagosan az oktatás alapvető céljainak a rombolását viszik végbe. Minden, amit az oktatás eddig jelentett, amit sugallt (tudatosság, rendszerszerűség, fegyelem, odafigyelés, vitakészség, közösség, hosszú ideig tartó tanulás) megkérdőjeleződik a digitális kultúrában. Az oktatásnak ebben az ellenszélben kell tudatossági szintugrást kényszerítenie az emberekre. Lehetetlen feladatnak tűnik.

A digitális kultúra alapvetően egy önmegfigyelő társadalom, imádjuk figyelni magunkat, gyűjtögetni az adatainkat, amikor sétálunk egyet máris nézzük a lépésszámunkat, tudjuk a kalóriát számolni, hány e-mailt küldünk, szeretünk statisztikákat gyűjteni és ez még mi magunk vagyunk. A világban egy nap alatt annyi adat gyűlik össze, mint az emberiség elmúlt 5000 éve során, s ez hamarosan egy óra alatt fog megtörténni. Ezek az adatok azonban nem az oktatásban hasznosulnak. Például az én diákjaimról is mindenki többet tud, mint én magam. A közösségi média többet tud, a kedvenc weboldalai többet tudnak, még a kedvenc levelezőprogramja is többet tud róla, mint én, ahelyett, hogy én tudnék róla nagyon sok mindent ahhoz, hogy személyre szabottan oktathassam.

Mit látunk most társadalmi változásokként? Nagyon-nagyon sok új technológia érkezett az oktatásba is. A digitális oktatásnak az első szintje az eszközökhöz való hozzáférés. A második szintje – amikor az ipari gondolkodás helyett egy új, személyreszabott, interaktív, rugalmas oktatásban gondolkodunk – egy mentális változás. A digitális oktatás második szintje természetszerűleg jóval nehezebb, megfoghatatlanabb, változóbb, mint az első, mely viszonylag számonkérhető – vagy van egy adott eszköz, vagy nincs (bár itt sem mindegy, képes-e a felhasználó értékteremtő módon használni). Megjelentek a számítógépek, hologramok, 3D nyomtatók, az írásvetítők és pdf-ek világán már messze túl tudunk lépni, interaktív eszközökkel lehet tanítani, programozható robotokkal, virtuális szemüveggel lehet történelmi helyszíneket végigjárni, vagy – akár egy számítógépes játékban – megvívni csatákat, bízva abban, hogy ezzel megjegyzi, hogy kik csatáztak egymás ellen és így tovább. A technológia nagyon sok új élményt hoz. Az, hogy a technológia növeli-e a tanulási sikert, amellett, hogy növeli az élményt, az már kérdésesebb. Az e-learning szakirodalma másfél évtizede méri, fejleszti, bővíti a lehetőségeket. Alapvetően különbözik, hogy alsófokú, középfokú vagy felsőoktatásról beszélünk, melyik tananyagról, milyen országban, milyen kulturális hátterű tanulóknak és így tovább. Az biztos, hogy egyelőre nem elég a technológiai eszköz, kell egy jó tananyag és kell egy jó tanár!

A koronavírus járvány a távoktatás ugrásszerű fejlődését idézte elő. Tavasszal egy viszonylagos kegyelmi állapotban – hiszen egyik napról a másikra kellett átállni és mindenki ideiglenes megoldásnak érezte. Ősszel ugyanezt már professzionálisan kellett hozni, hiszen ami egy vészhelyzetben elfogadható volt, hosszú távú oktatási színvonalként már nem az. Most azt látjuk, hogy legalább még egy tavasznyi időt így kell tanítanunk. Egy év kiesés túl sok lenne a minőségi oktatás számára. Hatalmas kihívás volt ez, melyet kezdetben hősi energiabefektetéssel, áldozatvállalásokkal oldott meg az oktatás, később pedig tananyag-fejlesztésekkel, türelemmel és anyagi áldozatokkal. A digitális kultúra hatalmas lehetőséget adott az emberiségnek a járvány idején. Ez az első olyan járvány, amikor karantén alatt is kapcsolatot tarthatunk szeretteinkkel, sokan dolgozhatnak, tanulhatnak, áramolhat az információ. Ez eddig még sosem volt így. De az életmentő funkció feletti teljesítmény hatalmas munka.

A távolléti oktatás – mert a vírusjárvány esetében inkább erről beszélhetünk, mint valódi távoktatásról – számos alapvető kérdést is felvet minden társadalmi alrendszerben, így az oktatásban is. Mi az oktatás valódi funkciója? A gyermekfelügyelet? A gazdaság közvetett és közvetlen kiszolgálása? A járvány egyszerre fókusz és görbetükör. A digitális kultúra fentebb már vázolt alapkérdéseivel együtt ezt is meg kell tudnunk válaszolni a következő években. A koronavírus járványnak az egyik alapvető hatása az volt, hogy mind a munkaerőpiac, mind az oktatás világában – egyébként a magánélet világában, a szórakozás világában is – nagyon sok értékkérdés merült föl. Mi az, ami fontos nekem? Ha valakivel fontos volt találkoznom, akkor a karantén alatt is találkoztam, kimentem a szabad térre, ilyen és olyan óvatosan, de találkoztam vele. Ki az, akivel elég online tartani a kapcsolatot? Milyen szerepe van az iskolának? Hiszen, ha mindent meg tudok tenni távolról, akkor miért is ne legyen mindig otthon a gyerek? Vagyis miért legyen az iskolában a gyerek? Nyilván azért, hogy mondjuk közösségbe tartozzon. Vagy lehet, hogy csak azért, hogy a szülők tudjanak dolgozni? A digitális kultúrának igazán még csak az első kezdeti időszakában vagyunk, az automatizáció térhódítása most kezd elterjedni úgy, hogy a társadalom mélyen átérezze és mély hatást gyakoroljon rá, akár munkahelyek elvesztésével, akár a munkahely tudatosságának növelésével, akár újradefiniálásával. Az, hogy mi az, amit az algoritmusok, vagy később akár a robotok el tudnak végezni olcsóbban, gyorsabban, hatékonyabban, fáradhatatlanul, azt végig kell gondolnunk nekünk már most. Egyrészt, mint tanárnak, hogy mit tanítok neki, hiszen teljesen fölösleges olyat, amit már amúgy is tud. Némi túlzással meg kell tudnom válaszolni azt, hogy pl. érdemes-e nyelvet tanulnia, hiszen most már mindig lesz nála egy eszköz, amivel a világ összes nyelvén tud. Meg kell tudnom magyarázni azt, hogy miért érdemesebb megtanulni olaszul, mert akkor megtanulok egy új kultúrát, a földrajzot megtanulom, szélesedik a világképem, a szókincsem, az agyam fejlődik. – viszont mindez a tanulás fárasztó. Nem véglegessé kell formálnunk, hanem képessé kell tennünk diákjainkat!

Az oktatás rengeteg olyan terhet vesz magára, amit nem kellene magára vennie. Próbálunk érdekesebbek lenni, mint a közösségi média, ami élmény alapokon és figyelemfelkeltésen működik. Próbálunk szórakoztatóbbak lenni, mint több professzionális iparág, a média, a mozi, a számítógépes játékok világa, ahol nagyon sok okos ember, nagyon hosszú időn keresztül, nagyon sok pénzre alapozva kiváló dolgokat fejleszt. Ezekkel nem fogunk tudni versengeni, de nem is kell. Azt a kérdést kell feltennünk, hogy mi az oktatás célja? Ha megválaszoljuk, és hiszünk ebben a válaszban, akkor ezt csináljuk csak. Számos terhet le kell dobni magunkról.

A távoktatás újfajta érdekfeszültségeket hoz az oktatásba. Ezek a következők:

  • Iskola: tömeg vs exkluzivitás.
  • Tanár: önérdek vs túlélés.
  • Diák: kényelmes vs pénz.
  • Munkaerőpiac: elvárások vs valóság.
  • Társadalom: manipuláció vs kritikai gondolkodás.

Egy iskolának a távoktatás szempontjából, vagy a digitális oktatás szempontjából a legfontosabb döntése az, hogy mennyi embernek közvetítse, árusítsa ki a tudását: hozzon létre tanfolyamokat több tízezer diákkal, vagy csináljon csak tíz diákos tananyagot. A több tízezer diákon nyilván lehet – az üzleti modell alapján – sokat keresni, viszont inflálódik a diploma, tehát ha már mindenkinek lesz egy ilyen diplomája, azzal nem fog sokat érni az a diák, aki megszerzi azt a diplomát, tehát nem fog érte sokat fizetni. Az egyik út az, hogy sokaktól keveset keresünk, a másik az exkluzivitás: azt mondom, hogy ezt a képzést csak száz ember nézheti meg, és egy olyan tudásra fog szert tenni, amire senki más (nyilván itt van egy egész komoly kiberbiztonsági és jogi kihívás is). Minden iskola eldönthette azt, hogy tananyagainak mekkora részét teszi valóban online elérhetővé és megszólít ezzel új hallgatókat, vagy a régi hallgatókat akarja ezzel megtartani. Ez egy pénzügyi döntés.

A tanárok szemszögéből a digitális oktatásra való átállás egy kicsit az önérdek és a túlélés közötti játszma. Tanárként az ember elhivatottsággal rendelkezik, általában én azt látom, hogy a tanárok részéről megvan a maximális elhivatottság, de emellett az önérdeket is figyelni is kell. Ha én a teljes tananyagomat bedigitalizálom, felmondom hanganyagra vagy videóra, akkor mi akadályozza meg az iskolát abban, hogy azt mondja, hogy hát köszönjük szépen, nagyon kedves voltál Árpád, majd két év múlva várunk egy egynapos update-re, azalatt a néhány videódat frissítsd föl, de amúgy nem akarunk fárasztani téged azzal, hogy fizetést adunk neked. Viszont, hogyha nem csinálom meg jól a digitális tananyagaimat, akkor a jelenben fogok a diákjaim szemében gagyinak, ezzel az iskolám szemében is gagyinak vagy alacsony színvonalúnak tűnni. A hibrid megoldás a legdrágább, és minden tanár azzal szokott szembesülni az oktatás minden szintjén, hogy amikor megjelenik egy új technológia vagy elvárás, akkor általában nem elvesz a terheiből, hanem még hozzáad. Erre az a válasz, hogy persze csináljuk így is, meg úgy is, és akkor majd jobb lesz. Ez egy csúszka, amiben mindenki maga dönt.

A diákok egy kényelmes világban élnek, és elvárják azt, hogy ingyenesen kapjanak dolgokat. Látjuk, hogy nagyon rövid ideig tudnak figyelni, látjuk, hogy valamiért az oktatás fut utánuk, ahelyett, hogy ők futnának az oktatás után, ami szerintem egy hiba. Szükségük van jó papírra, szeretnének jó pénzt is keresni. Azért már szembesülnek azzal, hogy a világ nem olyan egyszerű és szép, mint amilyennek elképzelték. Ennek különféle generációs sokkjai vannak, úgyhogy a diák aközött kell döntsön, hogy ő most kényelmesen otthonról megcsinálja, két klikkel, egy másik számítógéppel, vagy a barátaival, vagy a Facebook csoportjai segítségével csal, de megszerzi a diplomáját, így nyugiban van egy papírja. Vagy kifizet sokat, nyilván akkor éri meg kifizetni sok pénzt, ha az több pénzt hoz vissza. De az, hogy válasszon az iskolák közül, ez már egy olyan skill, amit eddig nem volt ilyen mértékben meg. Ugyanez a csúszka a munkaerőpiacra is igaz, az, hogy mit várnak el a hallgatóinktól egy olyan világban, ahol háromévente változnak az üzleti modellek, kevesebb, mint egy év alatt terjed el egy technológia, nagyon nehéz megmondani például egy egyetemi képzésnél, hogy – például a négy év múlva kimenő hallgatónak – most milyen informatikai rendszert tanítsunk, vagy ne tanítsunk. Természetesen rugalmasak vagyunk, de a munkaerőpiac sem azt várja el, hogy a lehető legrugalmasabbak legyünk és mindent tanítsunk meg, hanem tanítsuk meg pont arra őt, amit szeretne, hogy dolgozzanak neki. Munkaerő-piaci szempontból azért egyre jobban látszik, hogy az oktatás értéke csökken, azon egyszerű okból, hogy egyre több a félautomatizált munka, illetve az elsőre komplexnek tűnő feladatokat is inkább betanítják a cégek. Egyhónapos, háromhónapos, vagy akár féléves képzés árán azt a tudást tudja átadni annak a munkavállalónak, amit ő szeretne, és nem biztos, hogy ezt az iskolán keresztül mi át tudjuk adni neki. Ha ez a felismerés tudatosul a munkaerőpiacban, akkor igazából nagyon-nagyon nehéz lesz üzleti modelleket tenni az egyetemek mögé, és nagyon-nagyon nehéz lesz választ adni arra, hogy miért létezzen egyáltalán felsőoktatás.

Társadalmi szinten érezzük azt, hogy abban a világban, ahol a legkönnyebb információt keresni, mégis a legkönnyebben manipulálhatóvá válunk. Két nemzedéknyi hazugságot követtünk el. Az egyik az, hogy létezik olyan, hogy az idősek azt mondták, hogy nincs szükségük az infokommunikációs technológiákra. Ez egy nagy butaság volt, tudjuk jól, hogy az élhető idős lét, a munka világa, az intelligens otthonok, a kapcsolattartás egyáltalán nem létezik enélkül. A másik, hogy azt mondtuk: vannak digitális bennszülöttek, akik belenevelkedtek ebbe a világba, és őnekik ez most már nagyon megy. Azonban az, hogy valaki nem fél használni valamit, az nem azt jelenti, hogy értékteremtő módon tudja használni. Ezen a két hazugságon tíz évet buktunk, most az utóbbi két-három évben elkezdődtek az intergenerációs együttműködések, leginkább az oktatás világában. Mik lehetnek a digitális oktatás céljai? Azt látjuk, hogy ezt egy kicsit mi döntjük el.

Azok a pénzügyi, üzleti érdekkérdések, amikről most beszéltem, ezek most szeptembertől már fölmerültek. Az, hogy erre milyen válaszokat adunk, az érdektérképek szereplőinek a saját válaszai lesznek, tehát mi alakítjuk. Amit én gondolok vagy látok, az az, hogy a digitális oktatás lehetővé teszi azt, hogy a pedagógusokból mentorokká váljanak akkor, hogyha jó adatstratégiát rakunk mögéje. Lehetséges az, hogy egyre kevesebb ember egyre több embert személyre szabottan tanítson. Ha ebben nem lesz nagyobb infokommunikációs segítségünk – legyen az mesterséges intelligencia, adatstratégia –, akkor ez nem fog menni. Nekünk kell eldönteni, hogy abból az eszköztárból, amit mi kaptunk, mennyit akarunk mi használni. Ne használjunk többet. Ha elérjük a mentori viszonyt, akkor az oktatás hosszú távon is hasznos lesz üzletileg is és minden szempontból a társadalomnak.

A másik, amit látunk, hogy az egyszerű tényközlés vagy az egyszerű tudástranszformáció, az nyilván kevés. Az, hogy bizonyos dolgokat megoldanak a számítógépek helyettünk, nyilvánvaló, sőt jobban meg fogják oldani, mert hatékonyak, gyorsak és jól működnek. A számítógépeknek nincsenek céljaik, nem akarnak elérni semmit, nullák és egyesek – van áram, nincs áram – hosszú sorozata.

Mindig az ember lesz az, aki valamiféle akciót, valamiféle célt elindít. Az, hogy ezt majd a számítógép segítségével tudja megcsinálni, az kétségtelen. Ezért arra megtanítani az embereket, hogy felismerjék az érdekeiket, megfogalmazzák a céljaikat, találják meg, hogy melyik élethelyzetben milyen megoldáskészletre van szükségük és hogyan tudnak kritikailag gondolkodni, ez, ez szerintem a legfontosabb feladata most az oktatásnak.

Rab1.png