Thaisz Miklós

Pedagógiai innovációk a máltai iskolákban, nehéz szociokulturális körülmények között élő gyerekek számára

Jó reggelt kívánok!

Bemelegítésképpen kicsit gondoljunk mindannyian arra, hogy a családunkban élő kisgyermekek és iskolások hogyan készülnek iskolába, óvodába? Mit érzünk mi, miközben ők ott vannak…? Úgy érezzük, hogy biztonságban vannak. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársaiként mi az ország legszegényebb településeinek egy részét látjuk, az ott tapasztaltakról és nem a magyar átlagról fogok most beszélni.

A mi munkánkban a képeken látható, lepusztult állapotú házak nem annyira kirívóak. Vajon innen milyen bejönni az iskolába? Az elmúlt néhány napban rendkívül sok izgalmas előadást, szekciót, workshopot hallhattunk, láthattunk. Tegnap arról beszélgettünk a kollégáimmal, hogy mintha picit kevesebb szó esett volna a kelleténél arról, hogy azok a gyerekek, akikről itt most beszélnünk kell egy oktatási konferencián, egyébként milyen szociális, mentális, érzelmi, fizikai állapotban vannak.

Mindannyian tudjuk, hogy a lemorzsolódás elsősorban a középiskolában következik be, nagyjából 16 éves korban. A gyerekeknek legfeljebb 1–2 százalékát nem veszik fel középiskolába, de ott aztán – sajnos főleg a szakképző intézményekben, azon belül is elsősorban szakképző iskolai osztályokban, ahová jellemzően azok a gyerekek járnak, akik a leghátrányosabb helyzetű településekről érkeznek – lemorzsolódnak. Keressük, kutatjuk, hogy ennek mi az oka és próbálunk rá megoldásokat kidolgozni, ezekről szintén fogok beszélni, mert most nem az a célom, hogy „pánikhangulatot” keltsek.

Mindenekelőtt muszáj arról beszélnünk, hogy honnan indulunk. Ahhoz például, hogy a Jász-Nagykun-Szolnok megyében lévő tiszabői iskolánkhoz földrajzilag egyébként legközelebb, 15 kilométerre lévő Kunhegyes középiskolájába eljusson reggel 8-ra egy tiszabői gyerek, már fél 6-kor el kell indulnia. Kettő és fél órát kell utaznia a 10 kilométerre lévő középiskolába. Ha autóval szeretne menni, az is megoldható, mert az uzsorás bármikor elviszi, csakhogy ennek ugyebár nemkívánatos következményei vannak... Szóval innen indulunk, ezeknek a gyerekeknek kell segítenünk abban, hogy a lehető leginkább egyenlő esélyeket kapjanak.

Örültem, amikor megtaláltam a legfrissebb ábrát – tíz éve minden nyilvános előadásomba beteszem ezt a diát, most csak aktualizálni kellett – arról, hogyan teljesítenek a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek az országos kompetenciaméréseken az átlaghoz képest. Talán azt emelném ki leginkább, hogy a nem halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek hatodik osztályban szövegértésből 1500 pont környékén vannak. Ehhez képest a halmozottan hátrányos helyzetű tizedikes gyerekek körülbelül 1370 ponton állnak. Tehát jóval jobbak a hatodikos gyerekek átlageredményei, mint a tizedikes halmozottan hátrányos helyzetűeké.

Ilyen eredményt látva az első gondolatunk, a „reflexünk” távolról nézve az lehet, hogy diszfunkcionálisan működik a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket nevelő iskola, ezért beavatkozásra van szükség: ha nem javul az eredmény, akkor az iskola után a fenntartó is megírja az intézkedési tervet, és ha továbbra sincs javulás, akkor csodálkozunk és további adminisztratív lépésekre gondolunk. Ez a szokás…Ezzel természetesen nem arra akarok utalni, hogy az iskolák nem tudnak tenni azért, hogy javuljanak ezek az eredmények. Sőt, kell is tenniük, és tendenciaszerűen javulniuk is kell. Ez nem kérdés. Aki utánaolvas, az tudja, hogy a kompetenciamérés eredményeinek hátterében mindenképpen nagyobb szerepe van a szociokulturális háttérnek, mint az oktatás-nevelés színvonalának. A helyzetet komplexitásában – a terepi tapasztalatokat is figyelembe véve – kellene néznünk és kezelnünk, nem kizárólag a becsontosodott sémákban kellene gondolkoznunk ezekről a kérdésekről.

Egy kicsit arról, hogy kik vagyunk mi: a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Iskola Alapítvány jelenleg 11 vármegyében tart fenn iskolákat, óvodákat. Ezek az intézmények jellemzően a 300 legszegényebb magyar település egyikén vannak, ahol a Máltai Szeretetszolgálat az állammal és más civil szervezetekkel együttműködve, egy komplex program keretében – úgy hívják, hogy felzárkózó települések program – próbál segítséget nyújtani a lehető legtöbb területen. A 300 legszegényebb település lakossága egyébként ma körülbelül annyi, mint Komárom-Esztergom megye lakossága, de ha a gyerekek számát nézzük, akkor háromszor annyi. Az Iskola Alapítványnál mi szeretnénk esélyt és biztonságot adni a gyerekeknek – a rendelkezésre álló eszközöket maximálisan kihasználva, a nem klasszikus oktatási eljárásokat is bevetve. Ez sem olyan magától értetődő, mint amilyennek látszik: biztonságot adni a kollégáknak, a pedagógusoknak, a gyerekeknek és a családjuknak is. Szakmailag az az egyértelmű célunk – minden döntésünknél ezt próbáljuk szemünk előtt tartani –, hogy minél többen szerezzenek szakmát és növekedjen valamelyest azoknak a diákjainak az aránya, akik érettségit adó képzésekre jelentkeznek. Olyan fiatalokat szeretnénk segíteni, elengedni, akik helyt tudnak állni a munkaerőpiacon.

Nagyon sokan kérdezik mindig – itt a konferencián is –, hogy mit csinálunk „másképpen”. Erre nyilván nem könnyű válaszolni, és egyszerűen nincs is teljesen egyértelmű, egzakt válaszunk arra, hogy mit csinálunk másképp. Az biztos, hogy némileg jobb lehetőségekkel rendelkezünk, mint mások, mivel a Máltai Szeretetszolgálatnak van egy nagyon komplex rendszere, mi tudunk bölcsődét, óvodát, iskolát is fenntartani, és saját kollégáink vannak a szociális, az egészségügyi és a foglalkoztatási területen.

A legfontosabb vezérfonalunk – ez az, amit itt talán szeretnék az „asztalra tenni” – a gyermekek mindenek felett álló érdeke. Benne volt a közoktatási törvényben, benne van a köznevelési törvényben is, de valahogy olykor mintha elfelejtenénk. Tehát amikor például gyermekvédelmi ügyekről van szó – nem megbántva senkit – néha az az érzésünk, hogy a gyerek elvész a sok bába között. Történik valami probléma, és mindenki arra figyel, hogy a saját kis területén belül megtett-e mindent. Az iskola megtette a jelzést, akkor nem kell „rettegni”, hogy két évre lecsukhatják a kollégákat és akkor onnantól kezdve rendben van a dolog… A gyermekvédelmi szervezetek megnézik, kimennek, meglátogatják a családot, tartanak egy esetkonferenciát, esetleg várólistára teszik, és majd, ha lesz nevelőszülő vagy férőhely, akkor esetleg majd kiemelik a gyereket. Ha nem lesz hely, akkor nem, eltelik egy vagy fél év, és akkor majd vagy történik valami, vagy nem. A mi alapelvünk – és természetesen nekünk sem mindig sikerül ezt a gyakorlatban végigvinni, mert sajnos az élet nem ilyen egyszerű –, hogy addig megyünk, amíg nem sikerül azt a segítséget megadni, amire konkrétan annak a gyereknek szüksége van, akiről éppen beszélünk.

Például idén, augusztus 29-én szembesültünk azzal, hogy az egyik iskolánkba jön egy olyan kisfiú, aki gyakorlatilag süket. De hivatalosan: hall. Merthogy nincsen szakértői papírja. Óvodába nem igazán járt be, és ez nem tűnt fel senkinek, vagy ha fel is tűnt, akkor sem történt semmi érdemleges. Ebben a helyzetben azonnal megbeszélést hívtunk össze minden érintett részvételével, majd azon kezdtünk el dolgozni, hogy a gyerek kapjon egy diagnózist, találjuk meg a megoldást. A saját kollégáink vitték el a kistelepülésről a szakértői vizsgálatra (több száz kilométerre) és nagy nehezen sikerült elérni azt, hogy ez a gyerek egy neki megfelelő intézménybe került. Vagy mondhatnék egy másik példát: amikor egyik kollégánk két héttel ezelőtt éppen egy másik kistelepülési iskolánkban vett részt egy megbeszélésen, amikor hívták a szomszédos iskolánkból, „hogy te figyelj, gyere már ide, mert van itt egy gyerek, aki nem jár iskolába, és borzasztó körülményeket találtunk náluk”. Kolléganőnk fogta magát, csatlakozott a többi kollégához, kimentek együtt családot látogatni, aznap harmadszorra. Képzeljenek el egy házat, amin nincs se ablak, se ajtó, se bútor, se semmi. Olyan orrfacsaró bűz fogadta a kollégákat, hogy konkrétan majdnem rosszul lettek. De innen a gyerekek nem lesznek kiemelve a családból, mert nincs hova tenni őket. És ezzel persze megint nem azt akarom mondani, hogy rögtön minden gyereket ki kellene emelni a problémás családokból, főleg nem azért, mert szegény valaki. Ez utóbbi egyébként is ellenkezne a Máltai Szeretetszolgálat küldetésével, vagyis azzal, hogy tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy családban tudjon maradni a gyerek. De nyilván vannak olyan extrém helyzetek, amikor tényleg a kiemelés a gyerek egyértelmű érdeke, de mégsem tudjuk ezt megtenni – sajnos.

A másik nagyon fontos dolog, amit ide szeretnék helyezni önök elé: mi a helyzet ezeknek a gyerekeknek az alapkészségeivel, mennyi esélyük van arra, hogy jobban teljesítsenek?

Mit jelent az országos kompetenciamérésen az alapszint? Gyakorlatilag azt jelenti, aki az alapszintet eléri, az képes önálló tanulásra, van valamiféle esélye arra, hogy megfeleljen majd később a középiskola, a felsőoktatás vagy a munkaerőpiac elvárásainak. Ebből következik, hogyha valaki ezt nem éri el, akkor gyakorlatilag esélye sincs arra, hogy megállja később a helyét. Mi a helyzet most? Nem büszkén, de őszintén megmondjuk, hogy tragikusak az iskoláink eredményei a kompetenciaméréseken, különösen, ha távolról nézünk rá, és főleg, ha nem tendenciákat figyelünk. Nagyon-nagyon rosszul állunk, és ezért az idei tanév fenntartói céljaként azt fogalmaztuk meg általános iskoláink számára, hogy 2026 tavaszára, tehát a következő tanév végére, ne legyenek olyan gyerekeink, akik nullás vagy 1-es képességszinten vannak, és legalább a gyerekeinknek a 30 százaléka érje el az alapszintet. Ha ezt nem egy hozzáértő közönségnek mondanám, hanem valamilyen más jellegű konferencián, akkor lehet, hogy megdobálnának tojással, hogy milyen hülye vagyok. Most mondtam el, hogy az alapszint azt jelenti: egyáltalán van esélye arra, hogy elvégezze a középiskolát és a munkaerőpiacra lépjen. Ehhez képest azt várjuk, hogy a 30 százalék jusson el erre a szintre? Igen, mert adott körülmények között ez egy ambiciózus, de legalább nem irreális célkitűzés. Sőt, volt olyan igazgatónk, aki szerint ez a cél nem teljesen reális. Ennek ellenére kitűztük. Ha elérjük, az nagyon jó lesz, ha nem, természetesen akkor sem fogjuk „levágni” az igazgatóink fejét, de mindenképpen egyértelmű, ambiciózus célokat szerettünk volna kitűzni.

Ennek a problémának a megoldására indítottunk el egy nagyszabású mérés-értékelés fejlesztési projektet. Ennek a lényege, hogy – komoly külső szakértői segítséggel, az Iskola Alapítvány saját szakembereivel és az iskoláink munkatársaival együtt közösen, tanulószervezetként – megtanuljuk, hogyan kell értelmezni a kompetenciamérés eredményeinek részleteit, hogyan kell legalább alapszintre eljuttatni a diákjainkat szövegértésből és matematikából. Tudom, hogy van még többféle kompetenciamérés, amit ma meg kell írnunk, de mi a szövegértésre és a matematikára koncentrálunk, és ott az a cél, hogy 0-1-es képességszinten ne legyen senki, és legalább 3-4-es szintre eljussanak a gyerekeink.

Most ennek a folyamatnak az elején vagyunk. Nyilván nagy sikerekről még nem tudok beszámolni, mert néhány hónapja tart ez a projektünk, de nagyon-nagyon bízunk benne, hogy ezzel a fejlesztéssel egy működőképes modellt tudunk kialakítani. Ezt, valamint az időközben megszerzett tapasztalatainkat igyekszünk majd megosztani a szakmai közvéleménnyel is.

Köszönöm a figyelmüket!