Tamási Dávid, Kapu Tibor, Cserényi Gyula, Dr. Ferencz Orsolya, Farkas Bertalan, Dr. Schlégl Ádám - HUNOR Program

Kerekasztal-beszélgetés: HUNOR Program – Az első magyar űrhajós – Mai magyar űrhajósjelöltek – Az iskola, a pedagógus szerepe

Moderátor:

Tamási Dávid alapító főszerkesztő – spacejunkie.hu

Felkészített űrhajósjelöltek – videóüzenet:

Kapu Tibor (űripari fejlesztőmérnök) űrhajósjelölt – HUNOR Magyar Űrhajós Program

Cserényi Gyula (erősáramú villamosmérnök) tartalékos űrhajósjelölt – HUNOR Magyar Űrhajós Program

Résztvevők:

Dr. Ferencz Orsolya űrkutatásért felelős miniszteri biztos – Külgazdasági és Külügyminisztérium; űrkutató, az ELTE TTK Földrajz- és Földtudományi Intézet űrkutató csoportjának tudományos főmunkatársa

Farkas Bertalan vadászpilóta, űrkutató, űrhajós, eszperantista, nyugállományú dandártábornok, az Űrhajósok Nemzetközi Szövetségének alapító tagja, az MTA Interkozmosz Tanács kutatócsoportjának munkatársa, a Space for Earth Alapítvány alapító tagja – Balázs-Diák Kft. Farkas Bertalan Oktatási és Módszertani Központ

Dr. Schlégl Ádám (ortopédsebész) orvosbiológiai kísérletek szakértője – HUNOR Magyar Űrhajós Program; egyetemi tanársegéd, ortopédiai és traumatológiai szakorvos – Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar

Tamási Dávid: Mielőtt elkezdenénk beszélgetni, egy rövid bejátszást nézzünk meg a kint tartózkodó kutatóűrhajósainktól, Kapu Tibortól és Cserényi Gyulától, akik jelenleg Houstonban végzik kiképzésüket, tehát az asztronauta-tréninget végzik. Mielőtt elkezdenénk a videót, még gyorsan egy kis önreklámot hadd mondjak: nekünk is volt alkalmunk másfél hónappal ezelőtt a két úriemberrel beszélgetni, és ez az interjú pont holnap este fog kikerülni a Spacejunkie Youtube-csatornájára. Én Tamási Dávid vagyok, a Space Junkie alapító főszerkesztője. Weboldalunkon és YouTube-csatornánkon igyekszünk a világ űrkutatási és űripari dolgairól beszámolni, és jelentős része ennek a HUNOR-program, tehát nagyon szívünkön viseljük a program sorsát és bemutatását, ezért gondoltuk, hogy a két űrhajóssal mi is szeretnénk egy interjút készíteni, de most nem ezt fogjuk látni, hanem a bejátszást, nézzük is!

Kapu Tibor: Üdvözlünk minden kedves jelenlévőt! Kapu Tibor vagyok, a HUNOR-program kutatóűrhajósa.

Cserényi Gyula: Cserényi Gyula vagyok, a HUNOR-program tartalékos kutatóűrhajósa. Köszönjük szépen a meghívást. Sajnos nem tudunk részt venni a konferencián, hiszen még Houstonban tart a kiképzésünk, de a szívünk veletek van.

Kapu Tibor: Arra gondoltunk, hogy ebből az alkalomból szeretnénk megosztani pár gondolatot, ami a mi oktatásunkkal kapcsolatos, hogy számunkra mi volt különösen fontos az elmúlt pár évben az űrhajós-kiválasztás szempontjából. Nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, hogy a mi iskolás éveinknek nagy szerepe volt abban, hogy ki legyünk választva űrhajósnak. Számomra a középiskolás és egyetemista évek a legszebb éveim, úgyhogy mind jellemfejlődésileg, mind szociális szempontból rengeteget számított ez a néhány év. Hatosztályos gimnáziumba jártam, aztán pedig a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem gépészmérnöki szakára. Nem kérdés az, hogy tanulmányilag mennyit jelentett számunkra ez az időszak. A középiskolás tanáraim voltak azok, akik felnyitották a szememet és az érdeklődésemet a matematika és a fizika iránt. Az egyetem pedig egészen természetes módon személyiség- és szemléletformáló hatással bírt rám. Arról viszont kicsit kevesebbet beszélünk, hogy főleg egy űrhajós-kiválasztás során mennyire fontos az, hogy az ember megfelelő kapcsolatokkal és megfelelő szociális érzékkel rendelkezzen. Hiszem azt, hogy mind a középiskolám, mind egyébként az általános iskolás évek, de főleg az egyetem rengeteget segített nekem ebben.

Cserényi Gyula: Remek emlékeim vannak a különböző matematika- és történelemórákkal kapcsolatban, ahol a tanáraim felnyitották a szememet, és velem is megszerettették ezeket a tárgyakat.

Azt gondolom, hogy a tanáraimnak és az oktatóimnak köszönhetem – és ez igazából mindenkire vonatkozik, aki nevelt az életem során –, hogy ezt a sikert (a kiválasztás és az űrhajós képzés során) elértük. Köszönöm szépen az összes oktatónknak, tanárunknak, edzőnknek, aki az életünk során segített nekünk, nélkülük valószínűleg nem lennénk ott, ahol most vagyunk.

Kapu Tibor: Így van, tőlük kaptuk meg azokat az üzeneteket, amiket mi is szeretünk továbbadni, miszerint az a fontos, hogy minden gyermek megtalálja az igazi céljait, és abban próbáljon kiteljesedni minél jobban. Mindig szeretem elmondani, hogy ássanak ezeknek a dolgoknak a mélyére, legyen az biológia, legyen az matematika. Nagyon örülnék, ha az fizika lenne például, de tényleg a fontos, hogy megtalálják az álmukat, és törekedjenek arra, hogy abban ők legyenek a legjobbak.

Mit tanulunk Houstonban? Már harmadik hónapja tart a képzésünk. Egy küldetés-specifikus tréningen veszünk részt jelenleg, ami három modulból áll. A legfőbb modulunk az a NASA által biztosított modul, emellé becsatlakozik a SpaceX modulja, és mindezt az Axiom Space vállalat koordinálja. Az Axiom emellett nemcsak a koordinációban vesz részt, hanem megtartja mindazokat a képzési elemeket, amiket nem a NASA és nem a SpaceX vállal. A NASA-nál – amellett, hogy elméleti képzésekkel kezdjük általában a moduljainkat vagy a tantárgyainkat – már a legelső pillanattól kezdve gyakorlatiasak a képzéseink. Például már az első elméleti képzéseken is kezünkbe kaptuk a kamerát vagy láthattuk azt, hogyan működik odafent a mosdóhasználat vagy a tűzoltókészülék és a vízadagolás és még sok más. Szóval látjuk azt, hogy a NASA-nál az a hozzáállás, hogy minél hamarabb gyakorlatiassá tud válni egy oktatás, annál hamarabb meg fogja jegyezni az ember, hogyan kell majd odafönt az űrállomás fedélzetén viselkedni, és azokat a berendezéseket működtetni.

Emellett 

mihelyt végeztünk az elméleti oktatással, elkezdünk valóban gyakorlati órákat venni, és ezek után pedig szimulációkat csinálni. Itt - a Johnson Űrközpontban - van a 9-es épület, ahol fel van építve a Nemzetközi Űrállomás teljes mása, minden egyes amerikai modul. Ott több alkalommal több órás szimulációkon veszünk részt, mind vészhelyzeti vonatkozásban, mind pedig olyan vonatkozásban, hogy a mindennapjaink hogyan fognak fent működni. Különböző beosztással, különböző kommunikációs csatornákkal tényleg elvégezzük azt, amit nagyjából odafönt, az űrállomás fedélzetén fogunk csinálni. Ezáltal még mélyebben meg tudjuk tanulni azt, amire nekünk abban a két hétben szükségünk van, amikor fent leszünk a fedélzeten. Talán még egy érdekesség, amit mindenképpen szeretnék megemlíteni, hogy ezekből természetesen vizsgát is teszünk. Nem mindenből, de a legfontosabb tárgyakból igen, viszont a vizsgával nem áll meg az élet, ugyanúgy folytatjuk a szimulációkat, ugyanúgy folytatjuk a gyakorlást még abból a tárgyból is, amiből vizsgáztunk, hiszen nemcsak az a lényeg, hogy levizsgázzunk belőle, hanem az is, hogy amikor felkerülünk a fedélzetre, akkor ezeket tudjuk. A HUNOR-programmal az a célunk, hogy magyar űrhajós végezhessen magyar kísérleteket a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén.

Cserényi Gyula: Mivel ez egy űrhajós program, ez a szó kerül először fókuszba, ezt látjuk a legjobban. De az űrhajós csak a jéghegy a csúcsa, ami kilátszik a vízből, és egy kicsit nagyobb reflektorfényt kap. Ennek a jéghegynek a kilenctized része az igazából a víz alatt van – a HUNOR-program részét képezik azok a kutatók, egyetemek, kutatóműhelyek is, akik pályázatukkal részt vesznek a programban. Látjuk azt, hogy az egyetemek terén a kutatócsoportokban megjelenhetnek már azok a fiatalabb kutatók, akik most végzik az egyetemet, valamint a kutatóműhelyek is munkát tudnak biztosítani az egyetemek számára, akár diplomamunkák, akár PhD-k területén. Azáltal, hogy van lehetőség egy egyetemen űrtémában diplomamunkát végezni, egy olyan lehetőséget teremthetünk azoknak az egyetemistáknak vagy középiskolásoknak, akiket ez motivál, hogy el mernek ebbe az irányba indulni. Ezt nagyon fontos motivációs tényezőnek tartom. Számomra ez nemcsak a program szempontjából fontos, hanem a saját gyermekeim szempontjából is, hiszen én azt szeretném mind a két gyermekem számára, hogy tanulhassanak, azt tanulhassák, amit élveznek, és erre pedig lássanak egy olyan példát, hogy igenis azáltal – hogyha az ember készül, tanul, dolgozik az életében, akkor – el tudja érni azt az álmot, amit kitűzött maga elé. Ez lehet egy űrhajós álom, de lehet egy teljesen más is, amit el sem tudok jelenleg képzelni. Az a legfontosabb szerintem, hogy ezeket a fiatalokat inspiráljuk, ezeket a fiatalokat támogassuk, ezeknek a fiataloknak talán egy kicsit példát mutassunk, hogyha engedik.

A legszebb dolog ebben a programban, hogy példát mutathatunk, és ezáltal a fiatalabbak elérhetnek valami olyat, ami egy kicsit több, mintha nem lettünk volna. Bejelentkezésünk végeztével köszönjük a megtisztelő figyelmet és a meghívást.

Kapu Tibor: Jövőre – a küldetés végeztével – pedig valóban az a célunk, hogy minél több iskolába és középiskolába eljussunk, úgyhogy reméljük találkozunk!

Cserényi Gyula: Viszontlátásra!

Kapu Tibor: Viszontlátásra!

Tamási Dávid: Folytassuk élőben a beszélgetést! Szeretném hozzátenni, hogy bárkiben, bármilyen kérdés merül fel, azokat a beszélgetés végén mindenképp várjuk, hiszen egy kicsit interaktívvá szeretnénk tenni, tehát ne csak négyen beszélgessünk, hanem minden jelenlévő közreműködésével, úgyhogy várjuk a kérdéseket majd.

Először miniszteri biztos asszonyhoz fordulnék, hogyha már a két úriembert hallgattuk, akkor hogyan értékeli Kapu Tibor és Cserényi Gyula eddigi kiképzését a három szervezet függvényében, tehát a NASA, az Axiom Space és a SpaceX szempontjából?

Ferencz Orsolya: Nagyon büszke vagyok arra, hogy Magyarország elmondhatja magáról, hogy újabb nemzeti kutató-űrhajós programja van. A nemzetin és a kutatón is nagy hangsúly van, mert ez jelenti azt a biztonságot, hogy képesek vagyunk a saját nemzeti kompetenciánkat fejlesztve egy ilyen nagy küldetésnek a végrehajtására. De ez egy nemzetközi világ. Nekünk nem lesz nagy rakétánk, űrhajónk, sőt űrállomásunk sem a saját nemzeti hatáskörünkben. Tehát egy ilyen program csak úgy értelmezhető, hogy illeszkedik a nemzetközi partnerek sztenderdjeibe, és az ő támogatásukat élvezi.

Elmondhatom, hogy kitűnő együttműködésben vagyunk az Európai Űrügynökséggel is, tehát az ESA is a partnereink között van. Az egész kiképzés, illetve kiválogatás-kiképzés, amiről majd Ádám sokkal többet fog tudni mondani, mert ő ennek részese, és a saját bőrén érzékelte, hogy ez milyen komoly felkészültséget jelentett. Büszke vagyok arra, hogy már most egy csomó képességben, kompetenciában a szakembereink előre tudtak lépni, de kitűnő az Egyesült Államok partneri támogatása.

A NASA-t, azt hiszem, nem kell bemutatni, hogy micsoda óriási tapasztalata, tudása, képessége van az űrtevékenység területén. Ugyanígy a két magánvállalat, ha úgy tetszik, a SpaceX, illetve az Axiom Space is. Ez egy érdekes modell, amit az Egyesült Államokban kifejlesztettek, ahol van egy állami űrügynökség, a NASA, amely állami kormányzati pénzeket kap a központi költségvetésből, de a magánvállalatok – piacosítva egy kicsit ezt a logikát – átvállalnak feladatokat a NASA-tól. Azt tudom mondani, hogy a hatékonysága jól lemérhető, hiszen ez az Ax-4-es küldetés már az Axiom Space-nek a negyedik küldetése lesz, amiben majd a magyar űrhajós feljut a világűrbe. Mi magyar oldalról nagyon hálásak vagyunk, nagyon sokat tanulunk folyamatosan, és kitűnő az együttműködésünk velük.

Tamási Dávid: Ezt jó hallani. Maradunk a küldetésnél, illetve a kiképzésnél, Dr. Schlégl Ádámhoz fordulok. Ugye említette miniszteri biztos asszony, hogy te részt vettél ebben egészen a legutolsó kiválasztási körig. Mit lehet tudni azóta? Tehát maradtál a HUNOR-program közelében, esetleg másfelé vitt az élet? Mesélj egy kicsit a kiválasztási kör óta eltelt időszakról.

Schlégl Ádám: A kiválasztás után, ahogy a fiúkkal is megegyeztünk, és ahogy miniszteri biztos asszony is kért, maradtam, úgy döntöttem, hogy a program végéig a HUNOR-ral maradok, és ha igény van rám, akkor nyilván tovább is, támogatom a küldetést, támogatom Tibort és Gyulát, egyelőre innen a Földről. Úgyhogy a HUNOR-programnak a kutatás-fejlesztési osztályához csatlakoztam, ott az orvosbiológiai kísérleteknek a támogatásával foglalkozom, segítek a kutatóknak, hogy tényleg a kanyargós és eléggé meredek ösvényen, ami az Axiom Space-n és a NASA-n keresztül vezet az űrbe, átsegítsem a projekteket. Emellett sikerült egy olyan kompromisszumot, megegyezést kötni a programmal, hogy heti egy napra visszatérhettem az eredeti szakmámba, úgyhogy hétfőnként újra Pécsett az Ortopédiai Klinikán dolgozom. Ez egyébként a nemzetközi gyakorlathoz is illeszkedő megoldás. A legtöbb űrhajós – azon kívül, amit az űrhajós kiképzésen kapott – azt tudja az űrhajós programhoz, az űrprogramhoz hozzátenni, amit az eredeti szakmájával szerzett, a meglévő tapasztalatát. Amit én még pluszban tudok adni – azon kívül, amit a programtól kaptam –, hogy gyakorló klinikus és kutató voltam.

Ferencz Orsolya: Tumorspecialista ortopéd sebész. Azért egy kicsit szűkítsük le, hogy azért ez nem kevés, és hétfőnként operál is.

Schlégl Ádám: Jól indul a hét.

Ferencz Orsolya: Jól indul a hét, igen.

Schlégl Ádám: Nagyon nagy segítség, hogy ezeket a képességeimet is meg tudjam őrizni, hogy ezen keresztül is jobban tudjam segíteni a programot.

Tamási Dávid: Most dandártábornok úrhoz fordulnék, hogy miben látja a fő különbséget a hajdani, azaz az ön kiképzése között és azon kiképzés között, amit most a két űrhajósunk kap.

Farkas Bertalan: Én is tisztelettel köszöntöm valamennyiüket. Úgy gondolom – nagyon-nagyon kevesen tudják –, hogy a két rendszer összehasonlíthatatlan. Amikor bennünket két éven keresztül a Csillagvárosban kiképeztek – az Interkozmosz keretén belüli űrhajósokról beszélek –, az egy teljesen más rendszer volt. A mostani – az amerikaiak által felajánlott kiképzési rendszer – teljesen más, mint amiben mi részt vettünk. Mi, vagy legalábbis én fedélzeti mérnökként készültem, és az űrhajó apró szögecseitől kezdve mindent ismerni kellett, minden rendszerét, a rendszerek közti összefüggést, a különleges esetek sokaságát tanultuk két éven keresztül. Ez nem egyszerű dolog volt. Mellette végre kellett hajtani a kutatásokat magyar részről, illetve résztvevő országok javaslatára és a szovjetek javaslatára azokat a tudományos programokat, ami házi feladat volt számunkra a nyolc nap alatt. Ez azt jelentette, hogy – egy nap a start és az összekapcsolás, egy nap a visszatérésre való felkészülés – gyakorlatilag hat nap alatt kellett elvégezzek 54 tudományos kísérletet, azon kívül, hogy a fedélzeti mérnök munkáját is el kellett látnom. Fontos szerepem volt a start során, a pályamagasság megjelenésében. A négyszeri hajtóműkapcsolást, a fő hajtóműkapcsolást gyakorlatilag én intéztem a mi repülésünk idején. Az összekapcsolásnál is hihetetlen fontos szerepe van a fedélzeti mérnöknek, de a szétkapcsolásnál és a visszatérésre való felkészülésnél is így volt ez.

Ez egy óriási különbség. Ádám – ha még emlékszel –, beszéltünk veletek erről annak idején. Most nekik annyival egyszerűbb a dolguk, hogy fölmennek a világűrbe négyen, összekapcsolódnak az űrállomással, és a tudományos munkát – amiért fölmentek, mint kereskedelmi űrhajósok, kereskedelmi repülés űrhajósai – végrehajtják, elvégzik a betervezett programokat, aztán visszajönnek. Különbség az is, hogy nem sivatagban fognak földet érni majd, hanem az Atlanti-óceánban, bár igazából ez nem nagy különbség. Óriási különbség van tehát az űrhajós felkészítésében a két rendszer között. Nem mondom, hogy a mienk bonyolultabb volt, mert mindent ismerni kellett – még az űrállomás részegységeit is. A mostani űrállomás nyilván sokkal összetettebb, de mi mindössze négyen voltunk a Szaljut-6 űrállomás fedélzetén. Annak az űrállomásnak négy modulja volt összesen, ennyiből állt az űrlaboratórium. A mostani már olyan, hogy el lehet tévedni benne, ki vannak téve az irányok, hogy merre egyirányú az utca. Nekik most ezt kell megismerni. Az is nagyon nehezíti az összehasonlítást, hogy mi összesen négyen voltunk, ők pedig négyen repülnek, és csatlakozni fognak az űrállomáson lévő személyzethez. Lehet, hogy ott is lesznek négyen.

Tamási Dávid: Most heten vannak fönt, de akkor, amikor ők mennek, nem biztos, hogy ennyien lesznek. Lehet, hogy négyen maradnak, lehet, hogy tízen lesznek.

Ferencz Orsolya: Igen, lehet, hogy többen lesznek, és lehet, hogy egy kis csúcsforgalom is lesz, hiszen most is ketten ragadtak ott extra személyzetként.

Farkas Bertalan: Ők már visszajönnek akkorra.

Ferencz Orsolya: Azért egy ekkora helyen az nem mindegy, hogy öten vannak vagy tizenöten.

Farkas Bertalan: Óriási különbség van a sok-sok blokkból kialakított űrállomás és a mi űrállomásunk között. Nálunk nem is lehettek volna annyian, nem is fértünk volna el. Négyen voltunk, ketten aludtunk a falon. Velem szemben aludt Kubaszov, és a legmagasabb szovjet űrhajós kollégánk a plafonon. Nem volt több hely, illetve lett volna, az űrhajó belsejében, de hihetetlen kellemetlen dolog lett volna ott aludni.

Visszatérve, én fantasztikusan örülök annak, hogy – ha már nekem nem sikerült még egyszer a világűrbe kerülni –, hogy éljem meg azt az életkort, amikor lehet a következő magyar űrhajósnak segíteni, ami az álmaim között is szerepelt. Úgy néz ki, hogy ez a dolog, ez az álmom teljesült. Még csak 75 éves vagyok, de ha jövőre fog repülni a következő magyar űrhajós, akkor megünnepeljük az ő repülését. Biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan szeretettel fogjátok/fogják fogadni, mint annak idején bennünket. Egy biztos: megint egy óriási lépés kell a magyar oktatás területén a továbblépéshez. Minden egyes tudományos program, amit ők magukkal visznek, az egy éppen olyan fontos dolog lesz az űrkutatás számára, mint annak idején volt az, amit mi csináltunk. A Pille nevű műszert – azt hiszem nem kell (itt felnőttek vannak) különösebben emlegetni. Ennek a műszernek a továbbfejlesztett változatai mai napig fent vannak a világűrben. Az elsőt az első magyar űrhajós vitte föl a világűrbe, addig a világon nem volt ilyen. Milyen csodálatos dolog lenne, ha a mi következő űrhajósunk is valami olyan produktumot – a kutatás-fejlesztés szempontjából – tudna létrehozni, ami egy nemzetközi, békés célú együttműködés tekintetében megint világraszóló esemény lenne. Tiszta szívből gratulálok nekik, illetve azoknak is, akik felkészítik őket. Egyetértesz velem?

Schlégl Ádám: Minden szóval.

Farkas Bertalan: Nagyon aranyos vagy. Köszönöm szépen. Örömmel hallgatom mindig, amíg elmondod, hogy mi mindenen mentetek keresztül. Hát egy kiválogatás azért nem egy egyszerű dolog. Itt is óriási különbség volt a két csapat között. Hát mi vadászpilóták voltunk, ez egy katonai szervezet. Az orvosaink mindent tudtak rólunk, tehát az orvosoknak, mérnököknek sokkal egyszerűbb volt a feladat, mint a mostaniaknak.

Ferencz Orsolya: 247-ről indult a létszám a válogatáson, aztán pillanatok alatt lett belőle 201, majd 100, később 44, 25, nyolc és négy így.

Farkas Bertalan: Igen, nálunk is 220-240-en voltunk. Belőlünk 95-en írtuk alá önkéntesen azt, hogy igen, szeretnénk a világűrbe kerülni és abból lettünk mi is 27-en, 27-ből 11-en, 11-ből 7-en, teljesen ismétli a történelem önmagát, és a nyolcból lettetek négyen. Mi a hétből lettünk négyen, de a különbség az, hogy most az utolsó körben maradt négy jelöltből idehaza választottak ki két űrhajósjelöltet, a mi esetünkben viszont – a hét magyar vadászpilótából Kecskeméten – már csak a szovjetek válogattak, akkor már a magyarok nem szólhattak bele. A szovjetek döntötték el, hogy Magyari Béla, Buczkó Imre, Elek László és Farkas Bertalan kerül a legjobb négy közé. Ez ugyan kis különbség, de egy fantasztikus dolog volt a válogatás maga. Örömmel hallgatom, amikor mesélitek a dolgokat.

Ferencz Orsolya: Nem akarom átvenni Dávid szerepét, de az előbb nem mondtuk végig a történetet. Ádám, mondasz egy pár szót arról, hogy hogyan élted meg azt az elmúlt két és fél vagy három évet, ami onnantól, hogy eldöntötted az indulást ezen az úton odáig tartott, hogy belekerültél a tréningbe?

Schlégl Ádám: Ez egy fantasztikus kaland volt. Ugye annak idején én tényleg azért jelentkeztem az esélytelenek teljes nyugalmával, hogy a saját lelkiismeretemnek válaszoljak, hogy jó, beadtam, de be sem fognak hívni az első körbe sem. Aztán rácsodálkoztam az e-mailre, ami felszólított, hogy jelenjek meg a következő megmérettetésen is. Ez egy olyan álom, ami gyerekként elérhetetlennek tűnt. Amikor mi tinédzserek voltunk, akkor az, hogy valaki űrhajós legyen, nem volt egy valós álom, mert nem volt az út, ami oda vezessen.

Farkas Bertalan: Mikor születtél?

Schlégl Ádám: ’89-ben.

Farkas Bertalan: Nos, ’80-ban már született egy példa neked, hogyha az akarsz lenni, akkor lehetsz te következő magyar űrhajós.

Schlégl Ádám: Volt egy kivételes példa előttünk, de akkor az út, hogy elérjük azt a magasságot, mint te, az sajnos nem volt előttünk világos.

Úgyhogy ténylegesen fantasztikus megmérettetéseken és hihetetlen kalandokon mentünk keresztül. Az, hogy – akkor még nyolcadmagammal – azt mondták nekünk, hogy tessék, itt egy vadászbombázó, és bele lehet ülni, sőt bele kell ülni. Egy órán keresztül kellett tűrnünk azt a mozdulatsort, azt a gyorsulást, amit ők kitaláltak nekünk. Ezeknek nagy része meglepetés volt, ki kellett bírni. A mai napig beleborzongok: amikor egy Gripen hajtóműve van az ember alatt, mögötte felbúg, és érzi, hogy a világ összes erején ül, ez hihetetlen, és tényleg olyan élmény, amihez talán máshogy nem is lehet hozzájutni.

Nehéz elfelejteni azt a péntek estét, amikor közölték velünk, hogy a jelöltek közé kiválasztottak, akkor tényleg komoly érzelemhullámok törtek ránk. Tényleg sosem felejtem el, ez az „Úristen megtörtént, Úristen, tényleg én? De mit fog szólni, nagymamám? Jó, de mégis bent vagyok, de mit mondok a betegeknek? De űrhajós lehetek, na de a kutatások?” Ez egy nagyon-nagyon gyors folyamat volt, amikor elkezdődött a kiképzés, amikor tényleg olyan hihetetlen dolgokat tanulhattam a kozmológiától kezdve a villamosmérnökségen át egészen a repülés alapjaiig. Tényleg megtanultunk kisrepülőgépet vezetni, műrepülővel repültünk. Ott volt a túlélő kiképzésünk. Tehát ha nekem két és fél évvel ezelőtt azt mondják, hogy egy helikopter lenyitott hátuljából fogok a Holt-Tiszába beleugrani, vagy amikor elmentünk Amerikába, és ott voltunk a tűz közelében, az Axiomnál és a NASA-nál kaptunk kiképzést, amikor beülhettünk egy centrifugába, ahol tényleg másodpercpontosan tudták szimulálni azt, hogy mit jelent egy felbocsátás és egy visszatérés. Lépésről lépésre mindig picit közelebb került az az álom, ami két évvel korábban elérhetetlennek tűnt. Aztán sajnos jött egy másik vasárnap este, egy másik boríték, amiben kevésbé jó hír volt. Ezt persze nagyon nehéz az embernek elfogadni, feldolgozni, de én úgy szeretem megfogalmazni, hogy én nem kiestem, csak várnom kell a küldetésemre még egy kicsit.

Tamási Dávid: Jó hozzáállás. Ha már ennyiszer szóba került a tanulás, illetve a gyerekkor, akkor egy kicsit általános kérdéssel fordulnék Orsolyához, hogyan tud az űrkutatás mint téma bekapcsolódni az iskolás gyerekek mindennapi tanulmányaiba, illetve miért fontos, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kapjon ez a témakör?

Ferencz Orsolya: Én még olyan gyerekkel nem találkoztam, aki ne akarna űrhajós lenni vagy ne rajzolna csillagokat, tehát bennünk van, az emberben ott van egy mérhetetlenül nagy kíváncsiság és nyitottság. Azt látom – talán ez a konferencia is egy nagyon jó alkalom erre, a mai előadások is számos lehetőséget mutattak be –, hogy igazság szerint karnyújtásnyira vannak azok az interaktív, modern oktatási lehetőségek, amelyekkel a gyerekeket észrevétlenül – mármint adott esetben számukra észrevétlenül – be lehet vonni nagyon komoly és komplex tudományterületekbe, ami által később valaki rakétamérnök lesz vagy űrhajókat fejleszt, épít vagy benne ülhet. Amikor ez az oktatás elkezdődik a kicsi gyerekeknél, akkor még szinte észre sem veszik, hogy tulajdonképpen minek a részeseivé kezdenek válni. Erre tökéletesen alkalmas az űrkutatás, és akár a mai napon bemutatott különféle eszközök – itt van ez a szőnyeg kint (javaslom mindenkinek nézze, figyelje meg); a Spacebuzz kabin (kötelező házi feladat, aki még nem ült be, az próbálja ki, üljön bele). Ezek olyan lehetőségek, ahol a gyerekeket úgy vonjuk be a tudományba, hogy észre sem veszik. Aztán egyszer csak ott ragadnak. Mert előbb érzi meg azt, hogy „igen, én képes vagyok erre”, „igen, meg tudom csinálni”, minthogy azt érezné, hogy „jaj, ez nagyon bonyolult, én ezt nem értem”. Tehát ezek a lehetőségek megfordítják az oktatást. Nem úgy kezdjük el, ahogy általában el szoktuk a dolgokat kezdeni, hogy kiállok és elmondom a gyerekeknek – mert akkor rögtön az az érzésük, hogy ők milyen picikék, a tanár pedig milyen óriási nagy hozzájuk képest –, hanem rögtön, észrevétlenül, játékos módon belekerülnek valamibe, és mire észbekapnak, addigra már érdekli őket a következő fejezet. Nézzük meg, hogyan működik! Találjuk ki, hogy te ki tudnád-e számolni! A fokról fokra, a lépésről lépésre történő előrehaladás borzasztóan sokat jelent, ez a fajta inspiráció szükséges, mert egyébként egy rettenetesen komplex területről beszélünk, ami állandó erőforráshiánnyal küzd.

Az űrtevékenység területén mind a mérnöki, mind az orvosi, a biológiai, mind az űrhajós területet illetően – hiánnyal küzdünk. Annyira gyorsan fejlődik a terület, olyan sok misszió van, olyan sok küldetés, olyan sok tudományos feladat, hogy akárhány képzett munkaerőt fel tud szívni jelenleg ez a piac. Például egy űrhajós kiképzése évekig tart, és ők is nyugdíjba mennek egyszer, bár az ember ezt nem szeretné végiggondolni, de azért ez óhatatlanul így van. Most is, akik fent vannak, az a két űrhajós, akik fent ragadtak, és nyolc nap helyett nyolc hónapig lebegnek ott – egyikük 59 éves, a másik 61. Veterán űrhajósok már ők is, nem először vannak fönt. Magyarul szükség van a fiatalokra, borzasztóan nagy szükség van, de ezt nem lehet már 20 éves korban elkezdeni, hogy eszünkbe jut, hogy tulajdonképpen van olyan, hogy világűr. Persze lehet így is, de sokkal jobb, ha már az általános iskolában is hallunk róla, és elkezdünk érdeklődni iránta. Azt gondolom, hogy most Magyarországon nagyon sok olyan programot próbálunk indítani – szinte egyszerre –, ami segíteni fog a pedagógusoknak is abban, hogy a gyerekeket bevonják ebbe a világba.

Tamási Dávid: Mindenkinek a véleményére kíváncsi lennék: ki hogyan látja a mostani űrrepülés lehetőségét Magyarországra tekintve, tehát mit profitálhat ebből az ország, akármilyen szempontból, azaz a tudományos kutatás, az ipar, az emberi erőforrás szempontjából?

Schlégl Ádám: Úgy gondolom, hogy három nagyon fontos hozadéka lesz ennek az űrutazásnak, ennek a küldetésnek. Az egyik talán az – ami már most is zajlik –, hogy Magyarország kompetenciát épít. Most azokkal a kutatócsoportokkal, azokkal a cégekkel dolgozunk együtt és vezetjük be őket az űriparba, az űrkutatás világába, akik ezt fontosnak tartják. Korábban is mondtam: egy ötlettől eljutni odáig, hogy az űrben is megvalósuljon, az egy nagyon-nagyon hosszú és nehéz út. Rengeteg szabályozás van, rengeteg dokumentáció szükséges. Azt szokták mondani, hogy minden űrbe juttatott kilóhoz tartozik egy kilónyi adminisztráció. Egy Falcon 9-es kb. 300 tonna, tehát körülbelül ennyi adminisztráció tartozik egy ilyen küldetéshez. Tehát nagyon fontos, hogy létrehozzunk egy olyan magot Magyarországon, amelyiknek meglesz a képessége arra, hogy egy űrkutatást vagy egy űripari fejlesztést lebonyolítson. Ezzel együtt kiépítettük azt a kompetenciát is, hogy űrhajóst válogassunk és képezzünk ki. Megcsináltuk, együtt megtanultuk, és most már úgy gondolom, hogy van egy tapasztalt csapat, aki erre képes.

A másodlagos hozadék nyilván, azok a kutatási eredmények, azok a fejlesztések, amelyek megvalósulnak a programon keresztül, amelyeket Tibor visz majd magával. Sajnos még mindig nem mondhatok részleteket, de a gyógyszerfejlesztéstől egészen a növénytermesztésig a teljes tudományos spektrumot le fogjuk tudni fedni.

A harmadik – talán a legfontosabb, a szívemhez és tudom, hogy Orsi szívéhez is legközelebb álló – az, hogy a fiatalokat újra inspirálni és motiválni tudjuk, azt tudjuk nekik mondani, hogy igen, lehetsz te is űrhajós, akár vidékről, Magyarországról, akár egy rosszabb anyagi lévő helyzetből is.

Farkas Bertalan: Főleg Szabolcsból. (nevet)

Tamási Dávid: A szabolcsi levegőben van valami.

Ferencz Orsolya: Ott van valami, igen.

Schlégl Ádám: Igen, én is éreztem picit, hogy arrafelé lejt a pálya, ezt szóvá is akartam tenni.

A magyar fiataloknak, a magyar gyerekeknek azt tudjuk mondani, hogy tessék, itt a példa, itt van még egy példa, hogy Magyarországról igenis el lehet jutni tényleg a kutatás csúcsára, tényleg arra a magasságra, amit az űripar, az űrkutatás jelent, sőt akár űrhajós is lehetsz. És talán ez a legfontosabb.

Tamási Dávid: Dandártábornok úr?

Farkas Bertalan: Egy érdekes példát szeretnék elmondani önöknek. Vadászpilóta voltam, de visszajöttem a világűrből, és a Téglás nevű településre hívtak meg általános iskolások. Odajött egy fiatalember, lehetett talán 14 éves, általános iskolás volt. Azt mondta nekem, hogy én vadászpilóta szeretnék lenni. Mosolyogtam, megdörzsöltem a fejét, el is köszöntünk egymástól. Eltelt körülbelül 15–20 év. Balatonakarattyán voltunk – minden évben csinálunk egy vadászpilóta-találkozót – az akkori Gripenes vadászpilóták közül, akik nem voltak ügyeletben, beöltözve, Gripenes ruhában, eljöttek, meghívtuk őket a vadászpilóta találkozóra. Nyilván voltak nyugdíjasok is. Odaáll elém az egyik, azt kérdezi tőlem egy fiatalember: megölelhetlek? Utána elmagyarázta nekem, hogy azért lett vadászpilóta, mert akkoriban hazament a szüleihez Tégláson és elmondta, hogy találkozott Berci bácsival, és azt mondta, hogy ő vadászpilóta akar lenni. Nyilván ez volt számomra a legeslegfontosabb. Egy mostani példát fogok elmondani. Nem olyan rég, három hete voltam egy településen, körülbelül voltak 350-en, rengeteg fiatal gyerek volt. Egy kupacban ültek a nézőtér bal oldalán. A fiatal gyerekek, az iskolások két hetet kaptak arra, hogy „valamivel lepjétek meg Berci bácsit”. Sok-sok festőművész vagy rajzművész jelent meg, hozták csillogó szemmel az általuk készített azon rajzokat, amelyek nem kaptak elismerést vagy oklevelet. Azok jöttek oda, akik nem kaptak, csak nekem kellett aláírni ezeket az általuk készített rajzokat. Fantasztikus élmény volt. És ott is nagyon sok gyerektől megkérdeztem, mi szeretnél lenni? „Hát persze, hogy űrhajós”, de a kisfiúk, kislányok mind, az olyan fantasztikus élmény volt.

Tisztelettel szeretném, hogyha megtapsolnátok Balázs Jánost. Állj föl, légy szíves. A Balázs-Diák Kft. tulajdonosa, akinek a barátságunkból született egy gondolata, és úgy döntöttünk – már mondhatom így –, hogy a fiatalok számára létrehozunk egy olyan oktatási és módszertani központot, ahol az ifjú palántákat fogjuk valamilyen úton-módon az űrkutatás, valóban az űrkutatás szellemében segíteni. Utána kitaláltuk azt, hogyha oktatás, akkor nem csak a gyerekekről szól a történet. Szeretnénk azoknak a nevelőknek, pedagógusoknak is segítséget adni, akik már oktatják az ifjúságot. Ezért döntöttünk úgy, hogy oktatási és módszertani központ lesz a neve.

A pontos neve Farkas Bertalan Oktatási és Módszertani Központ. Most voltunk Telkibányán, ahol ez a csodálatos, a segítségünkkel megtervezett, a fiatalok és az idősebbek – a tanárok, a pedagógusok – számára nagy lehetőséget biztosító létesítmény létrejön. Mi az, ha ez nem az ifjúsággal való törődés? Aki ezt megérti – szerencsére vannak ilyenek –, akik ezt megértették és mellénk álltak, segítséget ajánlottak. Hadd ne soroljam, mert még nagyon friss ez a történet. De megéri ilyennel foglalkozni, és azt hiszem, hogy az ifjúság számunkra mindig – és számomra személy szerint mindig – hihetetlen fontos dolog volt.

Hadd mondjam azt is, hogy – az ifjúság mellett – az elmúlt időben rengeteg olyan magyar szakemberrel is találkoztam, akik közül nagyon sokan egyetemet végeztek, de valahogy kiváltak az egyetemi szférából, elindultak saját elképzeléseik szerint. Most hétfőn találkoztam egy olyan fiatalemberrel, aki nagyon megörült, hogy kezet fogtunk. Én is nagyon megörültem, miután elmondta, hogy mit csinál. Tessenek elképzelni egy 300 kilogramm tömegű alumínium tömböt. Ebből 15 kilogrammnyi, 2 milliméter falvastagságú elemeket kellett összeállítani, ezt fogják a világűrbe küldeni. Ez lesz egy berendezésnek a kosara. Ez a csodálatos találmány már a harmadik küldetésben fog részt venni. Azt kérte a fiatalember, hogy gyere, nézd meg, mert ilyet még nem láttál. Valóban ilyet nem láttam. Na hát ez az űriparnak egyik tevékenysége.

Ami a legfontosabb – ezt mindig el szoktam mondani –, hogy ma az űrkutatásban dolgozó emberek életkortól teljesen függetlenül kapnak egy széles skálát – legyen az orvosbiológia, mérnök vagy fodrász, vetőmagkutató vagy bármi. Most csak néhány szakmát mondtam, mindenki megtalálhatja a saját érdeklődésének megfelelően kiválasztott területét. Óriási a lehetőség, ezt ki kellene használni, ezt át kellene adni a fiataloknak. Itt kell megtalálni azt a motivációs készséget, és átadni a fiataloknak, hogy tessék, próbáljatok. Nem kell itt mindenkinek űrhajósnak lenni. Ha valaki elfogadja, valahogy belecsöppen az űrkutatás szellemébe, akkor rájön arra, hogy mi minden van, amire még nem tudunk választ adni. Minél többet tudunk, annál több kérdés fog felmerülni. Ez az évszázad az űrkutatás évszázada kell legyen. Most akarunk újból fölmenni a Holdra, a Marsra és még tovább akarunk menni. Miről szól a történet? Van mit csinálni az ifjúság számára. Tanulni, tanulni, tanulni, ahogy annak idején Lenin bácsi után az én időmben mondták. Emlékszem rá, ezt magyarázták nekünk. Itt vannak, akik visszaemlékeznek rá, hogy Lenin bácsi ezt mondta, és igaza volt, tanulni, tanulni, tanulni. Én mindig kiegészítem, sportolni, sportolni, sportolni és nyelveket tanulni, tanulni, tanulni. Nyelvtudás nélkül a világűr közelébe sem szabad és lehet kerülni. Így van vagy nem így van? Egyetértesz velem?

Schlégl Ádám: Teljes mértékben.

Farkas Bertalan: Köszönöm szépen.

Tamási Dávid: Még Orsolya válaszát is kérem.

Ferencz Orsolya: Azt hiszem, erre a kérdésre itt már minden elhangzott. Ha nincs magyar állami döntés, szerepvállalás, és nincs beletett állami pénz, ami viszont összességében relatíve nem olyan nagy, mint amennyit hoz, hiszen ez programokat indít el, fejlesztéseket katalizál, karrier lehetőségeket biztosít a képzett magyar embereknek, nemcsak akik űrhajós válogatásra jelentkeztek, hanem mindazoknak, akik ilyen nagy programokba, itthonról szeretnének becsatlakozni. Nem tudjuk itthon tartani a kiművelt emberfőket, az agyakat, ha nem adunk nekik olyan programokat, amiben dolgozni tudnak. Nem azért mennek el a tanult emberek adott esetben egy országból, mondjuk Magyarországról a Szilícium-völgybe, mert nem szeretik eléggé ezt az országot, hanem azért, mert ott vannak a programok. Tehát legyenek itthon is.

Tamási Dávid: Már ennyit beszéltünk arról, korábban is szóba került már sokszor, hogy a HUNOR-program nemcsak egy küldetésről szól, hanem remélhetőleg lesz folytatása is. Van-e esetleg már bármilyen terv – lehet, kicsit előreszaladok –, hogyha Kapu Tibor visszajön, akkor utána hogyan folytatódik ez az egész? Tehát bármilyen elképzelés van-e arra esetleg, hogy mikor lehet a harmadik magyar kutatóűrhajós, mikor indulhat, vagy ez még nagyon korai?

Ferencz Orsolya: Szeretnénk, ha lenne folytatása. Akkor lenne igazán értelme. Ez politikai döntéstől is függ, meg állami támogatásoktól is függ. Most már van olyan tudásbázis, ami mindenképp tud működni. Az űrhajósok válogatásába, kiképzésébe, a programokba már most be tudunk csatlakozni.

Tamási Dávid: Ádám, esetleg valami hozzáfűznivaló?

Schlégl Ádám: Csak reménykedni tudok. Nagyon fontos, hogy Magyarországnak van egy nagyon komplex és átgondolt űrstratégiája, aminek a megszületésében és elfogadásában nem kis szerepe és feladata volt miniszteri biztos asszonynak. Ennek a nagyon komplex programnak a HUNOR-program csak egy eleme. Ez talán a leglátványosabb. Ez az, ami a leginkább eléri az embereket. Ennek részben ez is a célja, de csak egy kis eleme a nagy, hosszú távú stratégiának. Maga a HUNOR-program most egy ugródeszka vagy egy katalizátor. Bízunk benne, hogy egyre jobban működik, de nem kizárólag az a célja, hogy ezek a kísérletek megszülessenek, hanem az, hogy beindítsa azokat a folyamatokat, hogy Magyarországon egyre több űriparral foglalkozó cég, egyre több űrkutatással foglalkozó kutatóműhely létrejöjjön, és ezek a folyamatok fogják egyszerűen követelni, hogy legyen következő magyar küldetés, legyen következő magyar űrhajós, mert lesznek fejlesztések, lesznek kutatások, amelyeknek meg kell valósulnia. Ha sorba kell állni a NASA-nál vagy az ESA-nál, hogy a magyar küldetések vagy a magyar kutatások sorra kerüljenek, akkor lehet, hogy 2030-ban vagy 2040-ben is arról beszélgetünk, hogy még mindig várunk arra, hogy a 2025-ös ötletek, hátha már a következő küldetésre felkerülnek. Úgy gondolom, hogy lesz folytatása, kell, hogy legyen folytatása, mert látjuk azt, hogy ez a szektor milyen dinamikusan, milyen robbanásszerűen fejlődik. Ez a vonat most kezd felgyorsulni. Ha most nem ül föl rá Magyarország – mert most még föl lehet –, most még megtalálhatjuk a helyünket, most még kivághatjuk a szeletünket a tortából, de ha most nem ülünk föl rá, akkor lemaradunk róla. Azt gondolom, hogy nem kis szerepe és munkája abban van miniszteri biztos asszonynak, hogy a döntéshozók ezt megértették, ezért is jöhetett létre a HUNOR-program, és bízunk benne, hogy ennek kapcsán lesz folytatása is.

Farkas Bertalan: Persze, persze. Talán kiegészítésként, ha szabad egy mondatot. Azt tudni kell, hogy az űrkutatást, a szó jó értelmében kettő területre kell bontani. Az egyik az űrhajósok részvételével végrehajtott programok, a másik az űrhajósok nélkül, a mesterséges holdak segítségével végzett tevékenység. Ha egy ország űrhajóst tud világűrbe küldeni, az egy óriási elismerést jelent az ország számára, egy nemzet számára kutatás-fejlesztés szempontjából. De az nem azt jelenti, hogy mindez a HUNOR-programmal, ha Kapu Tibi, vagy éppen Gyula, valamelyikük visszajön a világűrből, befejeződik. Tudniillik, a mai nap is olyan egyetemek dolgoznak különböző berendezéseken, ahol mesterséges holdak fedélzetére fog felkerülni például – amit az előbb említettem –, a 300 kilogrammos alumínium tömbből 15 kilogramm. Világméretű dolgot csinált ez a fiatalember a csapatával. Ilyen nem volt még. Erre azt mondták az amerikaiak, hogy le a kalappal, hajrá, és ezért csináljuk a harmadik példányt, amit a világűrbe fognak küldeni. Tehát ez egy óriási dolog attól, hogy a HUNOR-program emberes része, reméljük, és bízunk benne, hogy sikerrel végrehajtható, ez nem azt jelenti, hogy be kell, hogy fejezzük. Abban igaza volt Orsinak, hogy ez nyilván politikai hozzáállás kérdése is, ez nagyon sok mindentől függ, az adott ország gazdasági, jelen esetben Magyarország gazdasági helyzetétől, mert pénz nélkül ez sajnos nem megy. És az a gyorsvonat, ha visszaemlékszel, biztos, hogy hallottad máshol is, de amikor legelőször találkoztunk, ott nálatok akkor ezt a gyorsvonatot, én említettem, négyen voltatok még. Ha erről lemaradunk, nem tudom elképzelni, hogy mi minden pénzmennyiségbe kerülne, és szakembergárdába, erre a vonatra, az emberes űrrepülés vonatára fölkapaszkodni? Hát csak ennyit szerettem volna mondani.

Tamási Dávid: Még egyébként pont a következő kérdés önhöz szól a dandártábornok úr, hogy ön az egyedüli magyar kutatóűrhajós, aki átélte, hogy milyen látvány több száz kilométer magasságból a Földet látni, és az egyik kérdésem, hogy Tibor mire számíthat, és egyáltalán ezt vissza fogja-e tudni adni, hiszen nyilván az a célja, hogy valamennyire ezzel is inspirálja a fiatalságot. Vissza lehet-e adni egyáltalán azt az élményt, amit egy ilyen több száz kilométer magasságú repülés jelent?

Farkas Bertalan: Azt hiszem, hogy ez az a kérdés, amire nem lehet válaszolni űrhajósként, mert mindig azt szoktam mondani, hogy át kell éljed. Csodálatos dolog 240 kilométerről, a Csendes-óceán fölül visszanézni a mi bolygónkra. Fantasztikus dolog – 350 km-en keringve – egy nap 24 órájában 16-szor napfelkeltét vagy napnyugtát nézni. Erről lehetne nagyon-nagyon sok dolgot mondani. Ezt személyesen át kell élni. Amit átél Tibi, azt én nem tudom megmondani. Én egyetlen egy dolgot kértem tőlük, Tibitől és Gyulától is: ha van lehetőség és idő, rengeteg felvételt, fényképet csináljatok, mert teljesen más a lehetőség most számukra, mint az én számomra volt akkor. Az űrállomás ablakai kisméretűek voltak. Most van egy olyan csodálatos modul, ahol szinte bárhova nézel, valami úton-módon, ha lenézel, kinézel az ablakon, a földet látod. Nálunk ez nem volt mindig lehetséges.

Remélem, hogy meg fogja Tibi fogadni, amit tanácsoltam neki, rengeteg fényképet fog csinálni, hogy utána majd elmondhassa, mit jelentett. Ha belegondol az ember, hogy másfél óránként megkerüli a Földet. Ez földi értelemben nagyon bonyolult dolognak tűnik. Fönt pedig erről szól a történet. Mindig meg szokták kérdezni tőlem, hogy mihez viszonyítod ezt az egészet? Nem tudtam mást kitalálni. Legelőször azt mondtam, egy gyerek kérdezte meg tőlem, és mondtam neki, hogy ha kocsiban ültök, és édesapa vagy édesanya 100 km/óra sebességgel robog a sztrádán, akkor jönnek a kilométertáblák egymás után. Ha véletlenül 160-nal menne, akkor mi lenne a táblákkal, gyorsabban jönnének. Éppen ez van a világűrben is. Csak az űrhajós nem kilométertáblákat néz, hanem óceánokat, földrészeket, kontinenseket, egyik jön a másik után. Ez egy fantasztikus, csodálatos érzés.

Tamási Dávid: Még egy kérdés, ha szabad, és utána a közönséget is hagyjuk érvényesülni. Talán abból a szempontból érdekes kérdés, hogy a Hold már szóba került, mint célpont, sőt a Mars is. Ki szerint melyik űrhatalom fog először most a Hold déli pólusára jutni: mondjuk az Egyesült Államok vagy Kína? Egyre éleződik a verseny.

Ferencz Orsolya: Fogadásokat nem kötnék, de hogy valamelyik a kettő közül, az szinte biztos. Az, hogy az Egyesült Államok és Kína van jelenleg abban az állapotban a Földön, hogy ha képes valaki embert eljuttatni a Holdra, akkor valahol közülük kerül ki. Pontosabban Kína és Oroszország közösen vállalkozik erre. Az Egyesült Államokat pedig segíti az Európai Űrügynökség közössége, tehát az európai országok is, de ember nélküli misszión Izrael vagy India is dolgozik.

Schlégl Ádám: Japán.

Ferencz Orsolya: Így van. Onnan több vállalkozó is van, akik már sikeresen juttattak el szondát a Holdra, de emberrel valamelyik a két blokk közül. Ez annyira éles kérdés, hogy Bill Nelson, a NASA vezetője pont egy pár héttel ezelőtt az amerikai döntéshozók felé azzal indokolta meg a költségvetést, hogy értsék meg, a földi történelem sorsa fordulhat meg azon, hogy ki, melyik náció embere tapossa újra először a Holdat. Tehát ki tér oda vissza? Mert ott valamit majd csinálni fog. Az, hogy ott ki és mit fog csinálni, az befolyásolni fogja a földi hatalmi viszonyokat is. Tehát ez egy nagyon éles kérdés. Nem szeretnék fogadásokat kötni rá, hogy ki hol áll, mert azt látjuk, hogy az Egyesült Államoknak óriási dinamizmussal megy előre a programja. A Starship-programot Anett emlegette már, ez egy ötezer tonnás űrjármű, és száz embernek a Kármán-vonal fölé juttatására lenne alkalmas. Elképzelhetetlenül hatalmas. Tehát ők is elég közel vannak hozzá, hogy elérjék a Holdat. Kína pedig szépen, csendben, újra és újra meglep minket, mert egyszer csak fölöttünk van egy kínai űrállomás, meg van a nemzetközi közösség űrállomása. Kínának van sajátja. Űrsétára csak úgy ki-be járkálnak, kétnaponta fellőnek műholdat, kis túlzással. Nem egyszerű ezt eldönteni, de egy dolog biztos, és ezen érdemes elgondolkodni. 1961-ben azt mondta John Fitzgerald Kennedy, hogy nem azért, mert könnyű, hanem azért, mert nehéz, még abban az évtizedben elmegyünk a Holdra. 1969-ben leszállt az első emberes küldetés a Holdon. Gondoljunk bele, Buzz Aldrin és Neil Armstrong küldetéséhez milyen óriási tudás és elszántság és töretlen erő kellett. Amikor még a digitalizáció messze nem tartott ott, ahol most tartunk, amikor jóformán, most visszatekintve számunkra értelmezhetetlenül egyszerű elektronikai eszközökből megépítettek egy fedélzeti számítógépet, ami vezérli és segíti a küldetést. Ez heroikus korszak. Három éven át, kvázi ingajáratban, összesen 12 űrhajós eljut a Holdra. Majd egyszer csak ez a dolog abbamarad, ez is egy politikai döntés volt, hogy az Apollo-programot leállították, és eltelt 50 év. Most, jelen pillanatban, november 5-én este fél 9-kor egyetlenegy ország sem tudna feljuttatni embert a Holdra. Mert ezek a képességek nem velünk születettek, ezek tanulható, megtanulandó dolgok. Az a nagy generáció, Werner von Braunék, Koroljovék, azok, akik a rakétákat tervezték, építették, már nincsenek velünk. Mindent újra kellett tervezni, újra kellett tanulni. Bizony, küzdelemmel teli. Látjuk, a Luna-25 végül is egy félig sikerült misszió, mert becsapódott a Holdba. Nem egyszerű dolog egy másik égitestre landolni, pláne, ha ember van a fedélzeten. Tehát ez nem triviális dolog, hogy ha egyszer már eljutottunk a Holdra, akkora megint el fogunk jutni. De az biztos, hogy még ennek az évtizednek a végére emberes jelenlét lesz. De hogy ki, arra biztosan nem is kötnék fogadást.

Tamási Dávid: Ádám?

Schlégl Ádám: Én sem fogadnék nyugodt szívvel. Ebben a pillanatban még mindig úgy látszik, és úgy tudjuk, mintha Amerika 15–20 év előnyben lenne. De valószínűleg ez csak a látszat, mert a kínai űrprogramról és a kínai űrképességekről nagyon kevés konkrétumot tudunk. Néha egyszercsak egy űreszközt fölküldenek, fönt tölt valamennyit, aztán egyszer csak visszatér, és fogalmunk sincs, hogy mit csinált fönt. Egyébként biztos vagyok benne, hogy az amerikaiaknak és az oroszoknak megvan a képessége, hogy nyomon kövessék, hogy mit csinálnak fönt, de erről mi nem tudunk.

Viszont hogyha tippelnem kéne, én azért még mindig az amerikaiakra tenném le a voksomat, már csak azért is, mert úgy tűnik, hogy ők is felismerték azt, hogy ez az előnyük, ez lehet, hogy csak látszólagos, és úgy tűnik, hogy észbekaptak, hogy bizony Kínában és szépen lassan Indiában egy ugyanolyan versenytársra, partnerre leltek, mint korábban Oroszországban, és ez a folyamatokat Amerikában is fel fogja gyorsítani. Ettől függetlenül azt a hihetetlen fejlesztési tempót és azt az erőfeszítést, amit Kína megtett az elmúlt időszakban, hogy az űrképességeit fejlessze, nem szabad lebecsülni. Tehát itt mindenképpen, ha nem is veszett még el az amerikai, vagy mondjuk úgy, a japán, európai, kanadai, amerikai szövetségnek az előnye, de folyamatosan kopik. És bizony ennek az évszázadnak a meghatározó geopolitikai kérdése lesz, hogy az űrben ki milyen képességeket, milyen erőforrásokat tud mobilizálni, ki fog tudni a Holdon, majd később más égitesten is bázist létrehozni, az ottani erőforrásokat kinyerni. Azt lehet mondani, hogy megkezdődött a második gyarmatosítás, csak már nem a Földön, hanem az űrben.

Tamási Dávid: Van-e tábornok úrnak esetleg kiegészítése ehhez?

Farkas Bertalan: Elindulnak, visszajönnek, néhány hét múlva, néhány hónap múlva, meglátjuk. Nem tudja megmondani ezt senki. Én nem olyan rég voltam Kínában, három évvel ezelőtt. A Kínai Űrkutatási Akadémia vezetése fogadott és bemutattak mindent. Fantasztikus élmény volt, és mosolyogva megöleltek, azt mondták: „várjál egy pár évet még”. Én mondtam, hogy hány éves vagyok, ők tudták: „várjál egy pár évet, és akkor, amikor a mi űrállomásunk már nemzetközi személyzetet képes lesz fogadni, akkor gyere, repülj velünk”. Ha kimegyek Amerikába, azt mondják: „gyere, repülj velünk”, ha kint vagyok Moszkvában: „gyere, repülj velünk”. A kínaiaktól ezt most először hallottam. De mondom, hogy „nyelvi problémáink lennének”. „Ne izgulj, megoldjuk”. Hát, hogy ők megtanulnának magyarul vagy én kínaiul? Ezt viszont nem tudom. De fantasztikus élmény volt számomra velük. A kínaiak igen, valóban ilyenek. Nem tudni, hogy mit fognak csinálni, de van egy, amit említettetek mindketten: India egy olyan népcsoporthoz tartozik, ahol mindent csak maguk akarnak megcsinálni. Nem kell az amerikai, nem kell az orosz, nem kell a kínai, indiaiak kell, hogy csinálják. Most voltam Hollandiában, a Nemzetközi Asztronautikai Szövetség kongresszusán, és egy indiai leendő űrhajós mondta el a véleményét erről. Nem kellenek a külföldiek, nyilván nagyon sok mindent elsajátítottak, elcsentek, magukévá tettek, ez rendben van, és mindent India akar. India akarja csinálni az űrhajót, India akarja építeni saját magának az űrállomást. Ez egy fantasztikus dolog az indiaiak részéről.

Tamási Dávid: Nem tudom, akkor vannak-e közönségkérdések. Reméljük, hogy vannak.

Közönségből: Köszönöm. A panel minden résztvevőjéhez szólna a kérésem, hogy mit gondolnak a magánűrutazásról? Mert szóba jött a Hold-utazás, Kína és Amerika elszántan szeretne visszajutni. Ami nem hangzott el, hogy Amerikában van egy forradalom, mégpedig a magánűripar forradalma, ami lehetővé teszi azt, hogy Kapu Tibor is menjen majd az űrbe egy magáncég rakétáján, egy magáncég űrhajójával. Kínában is látszik ez. Mit szólnak a panel résztvevői ehhez a tendenciához, ami Kínában is egyébként körvonalazódni látszik?

Ferencz Orsolya: Gyorsan válaszolok, hogy mindenkinek maradjon ideje. Azért ez bonyolult. Így nem hiszek benne, hogy magánűrutazás, mert most sem ez történik. Ez is egy állami program: az Axiomnak és a SpaceX-nek egy nem elhanyagolható partnere a NASA. Tehát a NASA hitelesít, a NASA ad engedélyt arra, hogy ki léphet a fedélzetre, de a NASA tartja fenn az ISS-t amerikai részről. Az kétségkívül igaz, hogy ki van szervezve – ha úgy tetszik – profitorientált, magáncégekhez egy-egy fázis. De hozzáteszem, hogy itt most az űrugrást vegyük külön. Tehát az más, amikor felmegy, lejön, negyedórát eltölt mondjuk egy ballisztikus pályán. Fellőnek egy rakétát, visszaérkezik, és eltölt egy rövid időt a Kármán-vonal közelében az egység. Azt mondják, hogy ez egy űrutazás. Ez nem az volt, ez elmegy egy űrugrásnak maximum. Nem kerülte meg a Földet és így tovább. Azért ide nagyon komoly sztenderdek kellenek. Ez nem az a világ, ahol unatkozó, hóbortos, gazdag emberek befizetik magukat, és akkor ott ellebegnek egy űrállomáson akár napokig vagy hetekig, mert egész egyszerűen fizikailag bírni kell, ki kell képezni. Mindenkinek egy adott szintű tudást el kell ahhoz érni, hogy el lehessen engedni egy ilyen eszközzel. Tehát ez nem lesz vidámpark soha. A finanszírozási struktúra változhat. Már régen nem igaz, hogy csak állami lenne. Hozzáteszem, az oroszoknál se. Már sehol sem az, mindenhol ott vannak benne a magáncégek, legalábbis a beszállítói láncban valahol megjelennek. Ez egyébként meg is kavarja a képletet, mert ez biztonságpolitikai kérdéseket is felvet, és közben meg profitot akarnak rajta realizálni ezek a cégek. Mindenképpen nehéz kérdéseket nyit ki, nincs már arra idő, hogy ezeket is végigvegyük. De ez önmagában nem probléma, ha a magánszereplők, ugyanúgy, mint a légiforgalomban a magánvállalatok a pilótaképzéstől kezdve a repülőgépek gyártásáig hasznot realizálva belépnek, de azért itt az államok szerepe mindig megmarad. Tehát a NASA-t sem lehet kikerülni, az ESA-ban is államok vannak, és ez a program is a magyar államnak a programja. Ez nem egy magánprogram.

Schlégl Ádám: Én úgy gondolom, hogy miniszteri biztos asszony megfogta a magánűrprogramoknak a kulcsszavát: profit. Nekem a magánegészségüggyel van tapasztalatom, szoktam vele példálózni, hogy a magánegészségügy is kiszemezgeti azokat a területeket, azokat a tevékenységeket, amiken ő profitot tud termelni, így fognak ezek a magán űrutazással foglalkozó vállalatok is tenni. Ők sosem fogják kiváltani az állami programokat, az állami űrügynökségeket, mert ők csak azzal lesznek hajlandók foglalkozni, ami nekik profitot termel. Azt a fajta kutatótevékenységet, az úttörőtevékenységet, ami nem profitábilis, ami az emberiség javát szolgálja, de rövid távon biztosan nem termel pénzt, ők nem fogják csinálni. Úgyhogy meglesz a szerepük. Nyilván, amivel pénzt lehet csinálni, azt ezen a bolygón csinálni fogják, de semmiképpen sem fogja átvenni teljes egészében az állami szférának a szerepét, már csak a biztonságpolitikai és stratégiai fontossága miatt sem.

Farkas Bertalan: Csak annyit szeretnék mondani, hogy számtalanszor megkérdezték tőlem, és megkérdezik, hogy mi a véleményem az űrturizmusról. Biztos vagyok benne, hogy az űrturizmust egyetlen egy állam sem – beleértve Amerikát, Kínát, Oroszországot, Indiát –fogja vállalni állami variációban. De az biztos, hogy lesznek olyan magáncégek, akik – ha tetszik, ha nem, a profit miatt – fognak olyan űrállomást tervezni, olyan űrhajót tervezni, aminek a parancsnoka egy régebbi, valós űrhajós lesz, mondjuk az űrhajó fedélzetén, és az űrállomásban 8–12 ember fog egy hetet, egy „mézeshetet” eltölteni, mert éppen a fiataloknak erre van pénzük, és erre van lehetőségük. Sokkal, de sokkal másabb kritérium kell majd ahhoz, hogy lehetőséget kapjanak mondjuk orvosi vagy technikai szempontból, mert magát a startot meg a visszatérést nem olyan egyszerű kibírni. Ez egy fontos dolog nyilván. De hát voltak már olyanok fönt a világűrben, olyan amerikai vállalkozók, akik abszolút magánemberként megjárták a világűrt. Pénzük volt, nem sokat voltak fönt a világűrben, de megtették. Most miért ne lehetne? A XX. század elején, közepén el sem tudtuk képzelni, hogy a repülőgépek fedélzetén nem tudom én, egy állapotos vagy terhes hölgyet föl mernek-e venni. Ma már arról is szól a történelem, hogy a repülőgépek fedélzetén szültek hölgyek gyerekeket, és nem volt semmi probléma. Tehát megoldották a problémát. Biztos vagyok abban, hogy a világűr a turizmus számára, haszonszerzés érdekében meg fog valósulni. Nyilván nem lehet összevetni egy tudományos kísérletsorozattal. Mi erről beszélgetünk most már több, mint tíz éve, az űrturizmusról. Sőt, az első, amikor az első amerikai űrturista, Szojuz típusú űrhajóval a világűrbe került, akkor nálunk már fölvetődött a gondolat, hogy mit fogunk csinálni a következő űrturistákkal. Ma még a szervezetünk csak azt tudja elfogadni űrhajósnak, aki a Földet egyszer megkerülte. Gagarin egyszer megkerülte, és az nálunk törvény. Lehet férfi, és lehet nő természetesen, mindentől függetlenül.

Úgyhogy az űrturizmusról ennyit. Nagyon köszönjük, hogy ennyien eljöttek, én szeretném megkérdezni, nyújtsa fel a kezét az életkortól teljesen függetlenül: ki az, aki merte volna vállalni, ha erre lehetősége lett volna az életben? Egy már van, kettő van, három van. Ó, hát nagyon jó. Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm. Óriási dolog lenne, milyen nagyszerű dolog lenne.

Ferencz Orsolya: Nem szoktak ám mindig ilyen sokan jelentkezni.

Farkas Bertalan: Ádám én neked tiszta szívből azt kívánom, hogy fogadd el tőlem, amit fogok mondani: (el fogom mondani Andrásnak is, meg a másik két barátodnak is) miután járom az országot, és ti mindig szóba kerültök. Ahány ember, annyiféle elképzelés volt, megszerettek benneteket nagyon. Vannak olyan emberek, akik téged választottak volna, vannak olyanok, akik az Andrást választották volna, vannak, akik a Kapu Tibort választották, vagy éppen a Gyulát választották volna. Erről szól a történet. Én tiszta szívből azt kívánom neked, hogy műtsél, legyen nagyon sok elégedett páciensed, gyógyíts embereket, de gondolj arra, hogy te még olyan fiatal vagy, hál' istennek, hogy neked még van arra lehetőséged, hogy akár te legyél a következő magyar űrhajós. Mert ha visszajön a HUNOR-program, akkor utána megint lesz egy kiválogatás, mert másképp nem működik. Nem törvényszerű, hogy Gyula akkor be fog kerülni, vagy éppen a Kapu Tibor, hanem te már ezt kipróbáltad, te már egyszer megméretődtél, és neked akkor óriási előnyöd lesz a többiekhez képest. Tiszta szívből kívánom. Borzasztó jó dolog lenne látni azt, hogy tíz év múlva visszajössz a világűrből.

Tamási Dávid: Ámen!

Nagyon szépen köszönjük a megtisztelő figyelmet, illetve köszönjük a panelbeszélgetés résztvevőinek a lehetőséget, illetve a magam részéről is szeretném megköszönni, hogy lehetőségem volt moderálni a beszélgetést. Nagyon sok sikert, illetve jó szórakozást kívánok a további hátralévő két napra ezen a kongresszuson, hiszen nagyon jó előadók lesznek, aki teheti, minél többet hallgasson végig. Köszönjük szépen és jó éjszakát!