2025 - Prof. Dr. Pléh Csaba – Merjünk tudni?

Köszönöm szépen a lehetőséget, hogy a pedagógus kollégákhoz szólhatok. Az eddig elhangzottakhoz és az összejövetel egészének témájához képest jóval elvontabb leszek, de megpróbálok nem szárazzá válni. Előadásom címének két forrása van. az egyik forrása Horatius egyik episztolája, ahol a Sapere aude (Merj tudni) mondatot az előzi meg az episztolában, hogy gyűjtsd össze a tényeket, és merj tudni. Horatius ezen azt értette, hogy a tények alapján merjél következtetni. A kifejezést Immanuel Kant tette népszerűvé, tudva persze, hogy Horatiustól veszi át. Kant számára a Sapere aude elve a felvilágosodás jelszava. Használjuk a tudást, ne féljünk szembenézni a világ összetettségével.

Arról fogok beszélni, egy korábbi elődásom logikáját (Pléh, 2023) is felhasználva, hogy milyen kétirányú, furcsa, az emberi gondolkodás erejét és esendőségét egyszerre mutató dolgokat tudtunk meg az utóbbi évtizedekben az emberről. Használjuk a Merjünk tudni! elvet az emberre magára is. Milyenek is vagyunk mi emberek, és – ez már az önök dolga – hogyan segítheti a közoktatás feladatrendszerének érvényesítését, ha szembenézünk az emberrel, mint sokszor esendő információfeldolgozó lénnyel, akit érzelmei, elvárásai és sok egyéb, az adott megismerési feladathoz képest külső tényező befolyásolja. Ennek kapcsolatát a mai világ „tény válságával” bemutattuk egy konferencián és egy kötetben Nyíri Kristóffal (Pléh és Nyíri, 2022).

Az emberi megismerés társas keretei: Rossz és jó dolgok

A pszichológia egyik közhelye a XX. század közepétől, hogy az emberi megismerés mindig társas kontextusokba ágyazott. Jerome Bruner (1957), a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja fiatal korában azzal foglalkozott – mint az ábra (1. ábra) mutatja –, hogy kontextuális tényezők mindig befolyásolják még az észlelést is.

1. ábra: A kontextus befolyásolja a középen látható jel értelmezését

A középső jelet hol 13-asnak, hol B-nek olvassuk, attól függően, hogy előtte betűket láttunk vagy számokat. A társak is kontextust teremtenek számunkra, és ez torzíthatja ítéletünket. Egy úgynevezett csoportnyomás helyzetben, ahol különböző magasságú vonalak közül kell kiválasztani a legmagasabbat – mint Solomon Asch (1952) kimutatta – nagy arányban behódolunk a többség akár téves megítélésének is. A feladat az volt (2. ábra) hogy el kell dönteni, a jobb oldalon melyik vonal azonos nagyságú a bal oldalon látható vonallal.

2. ábra: Asch kísérleti anyaga a csoportnyomás vizsgálatára

A helyes válasz C. Csoporthelyzetben azonban beépített ügynökök (12 emberből 7-8) rosszat mondanak, az A vonalra mondják azt, hogy egyenlő a cél vonallal. Mi történik néhány ilyen félrevezető sorozaton keresztül a naiv résztvevőkkel? Általában azt találjuk, s a szociálpszichológia tankönyvek mindig ezt emelik ki, hogy néhány sorozat után bedőlünk a csoportnak. Ezt konformitás hatásnak szoktuk nevezni. Sok vita van arról, hogy ilyenkor hosszabbnak is látjuk-e a rövidebbet, vagy pedig csak inkább belenyugszunk a többség ítéletébe. Ezt a különbséget nevezte akadémiánk másik tiszteleti tagja, Daniel Dennett 1991-ben – a kelet-európai rendszerváltások ihletése nyomán is – az orwelli (máshogy is látom) és a sztálini (az elvárásoknak megfelelően nyilatkozom) torzításnak.

Ugyanakkor fontos emlékeznünk rá, hogy az ilyen konformizmus kísérletek közben az emberek 25–30%-a 10 próba után is ellenállt. Tehát nem igaz az, hogy mindig bedőlünk a csoportnyomásnak. Minket a Sapere aude elv érvényesítésében mindig az érdekel, hogy kik azok, akik ellenállnak.

Azóta sokat vizsgáljuk akár a modern kísérleti pszichológia eszközeivel is, hogy a csoport nemcsak észlelésünket és ítéleteinket befolyásolja, hanem az emberek saját hovatartozásuk, in group élményeik, a „kik is vagyunk mi” elbeszélések alapján óriási áldozatokra is képesek saját csoportjuk mellett elköteleződve (Zmigrod, 2025). Ez megint a Sapere aude elv követésének egyik dilemmája: szembe kell néznünk azzal, hogy a világban vannak kétértelműségek. Nem igaz az, mint a véleményvezérek hirdetik, hogy csak egyféleképpen lehet mindent látni.

A közösségi hovatartozás szelektív figyelmi mechanizmusokkal irányítja azt, hogy a valós világban milyen információkra vagyunk érzékenyek. Ha például elkötelezettek vagyunk a klímaváltozás fenyegető problémája mellett, akkor egészen más cikkeket fogunk olvasni, mintha klímaválság-tagadók lennénk.

„Vagyis nem egyszerűen a gyakoriságnak, a kontextusnak és vágyainknak vagyunk kiszolgáltatva, hanem közösségünknek is. Ezek a nagyon erős folyamatok stabil világban segítik az észlelést és gyorsítják a döntést. Gyorsan változó és az idegenek közötti állandó kapcsolatteremtést igénylő világunkban is jelen vannak, s néha tévútra vezetnek. Ezeket nem tagadni kell az embert rózsaszínűre festve, hanem figyelmeztetni, hogy ez mindig, állandóan végbemenő folyamat, melyet sokszoros önellenőrzéssel tudunk csak kiegyenlíteni” (Pléh, 2023:1277).

Nézzük a pozitív oldalt a társak szerepéről. Mind a szervezett körülmények között zajló (gondoljunk a tanár mintaképző szerepére), mind a köznapi élet tanulási folyamataiban nagy szerepe van a társaknak. Az egész tantervelmélet ennek tartalmi oldaláról szól. A klasszikus pszichológia utánzás elmélete, az azonosulás, a véleményirányítás elemzésével sok mindennel hozzájárult ahhoz, hogy ennek a keretrendszereit is megértsük. Ennek a klasszikus témának egy mai kibontakoztatása a természetes pedagógia magyar kutatók (Csibra Gergely és Gergely György, 2007, 2007 szerk., 2009) kidolgozta elmélete. Nem egyszerűen arról van szó, hogy mi felnőttek, legyen az szülő vagy iskola, beleteszünk valamit a gyerek fejébe, hanem ez egy interaktív helyzetben, egy állandó, a természetes pedagógiai helyzetekben egy állandó tanítási micsodában jelenik meg.

A természetes pedagógia elmélete szerint az ember már mint csecsemő is olyan lény, aki biológiailag elvárja, hogy tanítsák és elvárja, hogy rá figyelve tanítsák. Ezért például laboratóriumi helyzetekben a csecsemő egész mást csinál akkor, amikor ránézünk s megszólítjuk, mint ha nem nézünk rá. Amikor felé fordulunk és hozzá beszélünk, akkor úgy gondolja, hogy tárgyak osztályáról, s nem egy konkrét tárgyról és nem is pusztán az éppen beszélő egyedi lelki állapotáról kap információkat. Ez a természetes pedagógiai helyzet a kultúraátadásnak a cselekvés és a társ értelmezésén alapuló kifinomult rendszere. Itt a társas mozzanat pozitív. Az egyénített figyelemmel irányított, rámutató támpontokon át tanítás a kultúraátadás pozitív kerete. Ez a társadalmi konvenciók és szerveződések kialakulásának, de ugyanakkor az önkényes tudások átadásának is a kerete.

Ugyanezekben a tanítási helyzetekben ugyanis – s ez nagyon fontos a mai társadalom megértése szempontjából is – a kisgyerekek elfogadják az önkényt. Elfogadják azt a 2–3 éves gyerekek, hogy ezt a dolgot asztalnak, a másikat pedig széknek hívják stb. A természetes pedagógia ennek az „önkény elfogadó” rendszernek az aktiválása is. Sokat beszélünk arról, hogy a mai politikai kommunikáció világában, a demagóg kommunikáció valójában infantilizálja a közönséget. Amikor azt hánytorgatjuk fel, hogy „infantilizálja”, emlékezzünk arra, hogy a populista politikus egy olyan evolúciósan kialakult mechanizmust aktivál újra, amely a tekintély-személyektől – ilyen kisgyerekkorban a nevelő – hajlandó elfogadni az önkényes szabályokat és jeleket.

A tudományos megismerés és a torzítások

A tudomány optimista értelmezésében különleges fejezet az, amikor azt vizsgáljuk meg, hogy maga a tudományos felfedezés, vagy a tudományos felismerés hogyan is szerveződik. Tudunk-e valami újat mondani itt A kíváncsiság szerepe mellett. Hosszú időn keresztül, 300–400 éve, Newtontól kezdve úgy gondoltuk, hogy a tudománynak szigorú elvei csak az igazolásban vannak, a felfedezésben nincsenek.

Ahhoz, hogy szembenézzünk az ember esendőségével és azzal, hogy a Sapere aude elvnek megfelelően mégis hogyan tudunk túllépni ezeken az állandó torzításokon, érdemes foglalkoznunk azzal, hogy milyen típusú hibázásai vannak az emberi gondolkodásnak.

Az 1950-es évektől kezdve, Simon (1982) korlátozott racionalitás elméletének megfelelően észrevettük, hogy az ember nem mindig gyűjt be minden információt egy döntéshez, s nem optimális, csupán a jelenleginél kicsit jobb megoldásokra törekszik. Nemcsak beszűkülés értelemben vagyunk korlátozottak azonban, hanem szisztematikus hibákat is vétünk.

Mára több tucat elemet tartalmazó listává nőtte ki magát a fél évszázaddal ezelőtt Tversky és Kahneman (1974) elindította szisztematikus döntési hiba kutatás. Bemutatok néhányat.

• Hozzáférhetőségi heu­risztikák révén könnyen előhívott kategóriákkal és összefüggésekkel élünk, jobban odafigyelünk azokra az eseményekre, amelyek megfelelnek elvárásainknak.
• Elvárás és prototípus alapú heurisztika. Új helyzetekről elvárásaink vannak a hasonló régiek alapján.
• Kulturális sztereotípia alapú szemantikai elvárások. Shakespeare: Julius Cesar-ja kifejti, hogy a sovány emberek tele vannak gyanakvással, paranoiával, olyan éhes-színűek. Az alkat és a gondolkodásmód között valamiféle sztereotip összefüggést feltételez.

Tedd, hogy kövér nép foglaljon körül,
És síkfejű s kik éjjel alszanak.
E Cassius ott sovány, éhes szinű;
Sokat tünődik s ily ember veszélyes.

(Vörösmarty Mihály fordítása)

• Korreláció és okság gyakran összekeveredik. Nehéz elválasztani őket egymástól, csak a kísérleti módszer segíthet ebben, amire viszont nincs mindig módunk. A társadalomtudományok nagy mintavételi gondja, s ebben érintett a pszichológia egy jó része is, hogy bonyolult folyamatoknál az együttjárásokat úgy kell tisztáznia, hogy közben maga nem tudja előidézni a folyamatokat. Családi gyermeknevelési szokásokat például nem tudunk kísérletileg változtatni.

Tegyük fel azonban, hogy kiderült, az együttjárás nem véletlen, hanem valódi korrelációt, függvényszerű viszonyt takar. A kézügyesség például mindig együttjár a gyorsabb reakcióidővel. A következő kérdés, hogy melyik az ok. Sok boncolgatásra van szükségünk, hogy a korrelációból oksági viszony legyen. Vajon a gyorsaságból fakad-e a kézügyesség, vagy fordítva? Néha segít az életkor. Az oki viszony csak az egyik irányban érvényesülhet. A 10 éves gyerek okossága befolyásolhatja a 16 éves iskolai sikerét, de fordítva nem.

• Az esszencializmus. Az ember hajlik arra, hogy a dolgok tulajdonságait azok valamilyen lényegi, megmásíthatatlan természetéből vezesse le.
• A klinikus paradoxona. Wason (1968, 1972) híres példáját mutatom be kiindulásként, ahol a kártyák két oldalán vagy betűk vannak, vagy számok. A tézis az, hogy ha magánhangzó, akkor a túloldal páratlan (3. ábra). A logikus ellenőrzése annak, hogy igaz-e a tézis az E és a 4-es megfordítása. Az emberek többsége képtelen itt az indirekt gondolkodás felvételére és úgy tesz, mintha a tétel kétirányú ekvivalencia lenne, mintha azt mondaná, hogy mindegyik páratlannál magánhangzót kellene találni: megnézi az E-t és a 7-est.

3. ábra: Wason feladathelyzete

A köznapi életben nehéz áttérnünk arra, hogy a feltevésünket megkérdőjelező eseteket keressünk és ellenőrizzünk. Karl Popper (1934/1997) falszifikációs felfogása szerint ez a lényegi eltérés a köznapi, illetve metafizikus és a tudományos gondolkodás között. A tudományos igazoláshoz saját feltevésünk ellentettjével kell próbálkoznunk. A lélektan különlegessége, s ezért nevezem ezt a klinikus torzításának, hogy általában nehéz a teljes táblázat, a pozitív és negatív esetek figyelembe vétele. Hiszen a gyakorlatban a pszichológus többnyire a problémás viselkedésekkel találkozik. Például agresszív gyerekkel. Akiknél boldogan veszi észre azt a szemantikailag koherens tényt, hogy valamelyik szülője verte vagy veri. Kész is az oksági modell. Csakhogy ennek igazolására meg kellene nézni a problémamentes gyerekeket is. Nem ugyanolyan gyakori-e náluk is az élettörténetben a bántalmazás.

Társas torzításaink is sajátos rendszert alkotnak, mint Kahneman, Sibony, és Sunstein (2021) összegezték. Túl könnyen, néhány eset alapján ismerünk fel példákat és a mintafelismerés erejéből sztereotípiáink lesznek (a férfiak érzéketlenek, a nők gyengék stb.). Gyakran túlbecsüljük magunkat, túl fontosnak tartjuk, biztosak vagyunk, egyszerre van tehetetlenség bennünk, kockázattól való félelem és túlzott magabiztosság. És mint láttuk, befolyásol a csoportnyomás és a saját csoport érdekei. Fontos a pszichológus számára, hogy ennek részleteit feltárja.

Bizonyítási elveket követünk, ahol a bizonyítási elvek Merton (1942) gondolatmenetének megfelelően közösségi elvek. Közösségi elvek abban az értelemben, hogy az éppen érvényes bizonyítások, az éppen érvényes metodikák és az éppen használt érvelési módszerek világával dolgozunk. Ez természetesen, állandóan változik.

„Fontos hangsúlyozni, hogy a tudomány nem végső igazságokat kíván mondani. Ez a nyitottság és folytonos revízió azonban minket nem oda vezet, hogy a tudomány értelmetlen és haszontalan, mint ahogy azt például az oltással kapcsolatos szkeptikusok szeretik hangsúlyozni, hanem éppenséggel ennek a felismerése jobb tudományhoz vezet.

Isaiah Berlintől (1953), az Oroszországból Nagy-Britanniába származott filozófustól származik a gondolkodási stílusoknak egy sajátos metaforikus elemzése: a sündisznók és a róka meseszerű szembeállításával. Természetesen Berlin tudja, hogy egy ókori mesét újít fel, amikor azt mondja, hogy a tudomány világában is kétféle gondolkodásmód van. A sündisznó gondolkodásmódja, amely mindent és mindig csak ugyanúgy tud kezelni. Nem zavarja az ellentmondás, szélsőségesen általánosít és dogmatikus. A tudományban ez azt jelenti, hogy mindenben ugyanazt látja, gondoljuk csak Sigmund Freudra és a korai pszichoanalitikusokra, vagy a klasszikus mechanikára. A róka nyitottabb és eklektikus. Az ellentétekből tanul, mértékletes, nem gondolja, hogy a világnak van egy végső, ellentmondásmentes rendje. Tudja, hogy mi szeretnénk ellentmondásmentesen gondolkodni a világról, de ez nem azt jelenti, hogy a világ ellentmondásmentes lenne. Eklektikus hozzáállás ez, amit bátran vállalnunk kell. Magamat ehhez a második táborhoz, a rókák közé sorolom. Fontos ezt a metaforikus kettősséget emlékezetünkben tartanunk, azért, hogy bizonyos eseményekkel, vagy tudományos modellekkel kapcsolatos vitákat józanul tudjunk kezelni.

A vágyak és társak irányította gondolkodás közepette ne higgyük el, mert nem igaz, hogy itt lenne a tudomány vége, hiszen mindig torzítunk. Ugyanakkor tudnunk és hangsúlyoznunk kell, hogy maga az ember és az emberi érzés és megismerés világa is a tudomány hatálya alá tartozik. A tudomány magunk megismerésének is királyi útja. Ezen az úton fontos látnunk, hogy a kultúra nem valamiféle korlátja és puszta felügyelője az emberi természetnek, ahogy egy naiv pszichoanalitikus gondolná, vagy Dosztojevszkij, hanem a kultúra maga az emberi természet része. Az emberi természethez tartozik maga a kultúra-alakítás és a kulturális szabályozás kialakításának lehetősége. Mindez azt is jelenti, hogy másokat és a másikat a tudomány nevében ne fölényeskedve, hanem elemezve próbáljuk értelmezni.” (Pléh, 2023: 1283-4).

Clark és Winegard (2020) provokatív elméletet kidolgozó szerzőpáros magukat a tudósokat figyelmezteti önkontrollra elméleteikkel kapcsolatban. Az emberi törzsies gondolkodás, a szelektív észlelés, a saját csoport preferencia s hasonló torzítások nemcsak az utca világát, hanem a modern társadalomtudományt is befolyásolják. Miközben a különbségek kultuszáról papolunk, valójában egy preferált gondolkodásmódot használunk, egy szent értékeknek (például egyenlőség, különbségcsökkentés) elkötelezett liberális eszmerendszert. Pedig a (társadalom)tudomány kriticista módszertanát magára a társadalomtudományra is alkalmaznunk kell. Nem szabad, hogy csőlátással nézzünk. „A tudomány a szinte elkerülhetetlen eltolódást az ideológiai ismeretelmélet irányába nem úgy kezeli, hogy gyökerében kiirtja ezt a tendenciát az egyéneknél, vagy akár úgy, hogy különlegesen szenvedélymentes tudósokat választ ki, hanem úgy, hogy olyan incentivum szerkezetet alakít ki, mely a gondosságot, a szkepticizmust és az információs küzdelmeket támogatja. Mikor a legtöbb tudós osztozik egy ideológiában s különösen mikor közös szent értékeik vannak, ez az incentivum rendszer kudarcot vall, lehetővé téve bizonyos gondolatok felvirágzását anélkül, hogy ezeket szigorú bírálatnak vetnék alá, miközben más gondolatokat elhallgattat vagy ignorál, anélkül, hogy fair módon meghallgatná őket” (Clark & Winegard 2020: 16).

Hivatkozások

Asch, S. (1952/1969). A csoportnyomás hatása az ítéletek módosulásra és átalakulására. In Pataki Ferenc (szerk.): Csoportlélektan. Budapest: Gondolat, 180–192.

Berlin, I. (1953). The hedgehog and the fox: An essay on Tolstoy's view of history. New York: Weidenfeld & Nicolson

Bruner, J. (1957/1975). A perceptuális készenlétről. In Marton L. Magda (szerk. 1974): A tanulás szerepe az emberi észlelésben. Budapest: Gondolat, 125–170.

Clark, C. J. és Winegard, B. M. (2020), Tribalism in war and peace: The nature and evolution of ideological epistemology and its significance for modern social science. Psychological Inquiry 31, 1–22. https://doi.org/10.1080/1047840X.2020.1721233

Csibra, G. és Gergely, Gy. (2007). Társas tanulás és társas megismerés: A pedagógia szerepe. Magyar Pszichológiai Szemle, 62: 5−30.

Csibra, G., és Gergely, Gy. (szerk.) (2007). Ember és kultúra: A kulturális tudás eredete és átadásának mechanizmusai. Budapest: Akadémiai Kiadó

Csibra, G. és Gergely, G. (2009). Natural pedagogy. Trends in Cognitive Sciences, 13, 148–153.

Dennett, D. (1991). Consciousness Explained. Boston: Little, Brown & Co.

Gergely György – Egyed Katalin – Király Ildikó: A természetes pedagógiáról. Magyar Pszichológiai Szemle 62) 107−125.

Kahneman, D., Sibony, O. és Sunstein, C. S. (2021). Zaj. Budapest: HVG Könyvek

Merton, R. K. (1942). Science and technology in a democratic order. Journal of Legal and Political Sociology, 1, 115–126.

Pléh Cs. (2023). A tudások feszültségei a megismerő emberben: A modern pszichológia hozzászólása a tudományos világnézet vitáihoz. Magyar Tudomány, 184, 1274–1286. https://epa.oszk.hu/00600/00691/00243/pdf/EPA00691_mtud_2023_10_1274-1286.pdf

Pléh, Cs. Nyíri, K. (szerk., 2022). A tények utáni világ mítosza. Budapest: Gondolat Kiadó

Popper, Karl (1934/1997). A tudományos kutatás logikája. Budapest: Európa Kiadó.

Tversky, A. és Kahneman, D. (1974). Judgment under Uncertainty: Heuristics and Biases. Science, 185, 1124–1131.

Wason, P. C. (1968). Reasoning about a rule. Quarterly Journal of Experimental Psychology, 20, 273–281.

Wason., P. (1972). Gondolkodás. In Foss, B. M. (szerk.). Új távlatok a pszichológiában. Budapest: Gondolat Kiadó, 170–191.

Zmigrod, L. (2025). Ideológiák az agyban. Budapest: Gondolat Kiadó