2025 - Dr. habil. Kaposi József - A Művészetoktatás szekció összefoglalója
A szekcióban bemutatott nyolc prezentáció a művészetoktatás számos területét érintette. Hangsúlyosan képviseltette magát a tánc- és a drámaoktatás. Mindkét területet négy-négy bemutató képviselte. Új elemként jelent meg az egyetemi drámaoktatás, valamint ezzel összefüggésben a hallgatói öntevékenységen alapuló előadáskészítés, továbbá a különböző stílusú táncok, illetve a néptánc. Ez utóbbiak mindegyike jó szemléltette a zene és a tánc egymásra találását. A szekció egésze meggyőzően bizonyította, hogy számos új és innovatív kezdeményezés van a művészeti nevelés terén, ugyanakkor a szakmai diskurzus érintette a hazai művészeti nevelés ellentmondásait is.
A művészeti nevelés a hazai közoktatás egyik sajátos területe, hiszen a mindenki által ismert általános- és középiskolai oktatás mellett a 90-es évek közepétől egyre tágabb körben terjedtek el az alapfokú művészeti oktatási intézményekben folyó tehetségfejlesztő tevékenységek. A művészeti oktatás/nevelés terén éppen ezért kétarcú helyzet diagnosztizálható, hiszen a Nemzeti alaptanterv és a kerettanterv szabályozott közoktatási keretei között némileg csökkent a művészeti nevelésre fordítható időkeret, miközben az alapfokú művészetoktatás az elmúlt három évtizedben számos területen kiépült, és ha nem is tömegessé, de sokak számára hozzáférhetővé vált.
Az elmúlt 30 esztendőben a Nemzeti alaptanterv által szabályozott oktatásban is jelentős változások történtek. Új művészeti területek jelentek meg, amelyek közül kiemelhető a dráma és a tánc területe. A művészetoktatás e területei az elmúlt évtizedek során többé-kevésbé „nagykorúsodtak”, amit az is jelez, hogy a drámából megjelent az érettségi, a táncoktatás terén pedig a néptánc vált egyre elfogadottabbá. Olyannyira, hogy bizonyos helyeken alsó tagozatban és felső tagozatban – a megemelt testnevelés óraszám keretében – is néptáncot oktatnak néhány intézményben.
A művészetoktatás területeinek bővülése nem járt együtt a művészeti tárgyak presztízsének növelésével, és nem ment végbe egy olyan jelentős szemléletváltás, amely nem a művészi pályára nevelést, hanem a művészetek értését, és a művészeti tevékenységek gyakorlását állítja középpontba. Az is megállapítható, hogy különösen az ének-zene oktatás területén a tradíciók a meghatározók és nagyon kevés figyelem szentelődik azokra a zenékre, amelyeket a mai fiatalság szabadidejében hallgat vagy készít. A vizuális kultúra területén azonban komoly elmozdulás látszik, és a kizárólag rajzra összpontosító oktatás mellett előtérbe kerültek az IKT eszközök és média által indukált új szemléletmódból következő innovatív gyakorlati tevékenységek.
A szakmai beszélgetés résztvevői a szekcióban látott pozitív kép ellenére azt fogalmazták meg, hogy az elmúlt évtizedekben az egész művészeti oktatás reformja nem valósult meg. Például az alsó tagozaton a komplex művészeti nevelés programja – az állami oktatáspolitika támogatása ellenére – nem vált tömegessé, továbbá a kiadott Nemzeti alaptantervek időkeretei nem tükrözik megfelelően a művészeti nevelés személyiségfejlesztésben betöltött szerepének fontosságát. Pedig egy művészeti nevelési konferencián már negyedszázada megfogalmazódott a következő felismerés. „A művészeti nevelésnek egészen különös szerepe van az iskolában. Nem merülhet alá nem sodorhatik el a mai embertelenségben. Felszabadultnak és felszabadítónak játékosnak és álmélkodónak kell lennie. Különben önmagát veszítené el. Ha viszont – leleményesen és elszántan – hűséges marad sajátos küldetéséhez, valamit megőrizhet a jövő évezredre az ifjúság elveszett paradicsomából.” (Jelenics István: 1999. A művészeti nevelés országos konferenciáján mondott beszédéből)
