2025 - Komiszár János – A díjazott alkotások értékelése
XX. Országos Középiskolás Képzőművészeti Diáktárlat - díjazottak kiállítása
Tisztelt kollégák, kedves művészetkedvelők, hölgyeim és uraim!
A jubileumi, XX. Országos Középiskolás Képzőművészeti Diáktárlat részbeni megnyitásakor a zsűri – Aknay János, Rácz Imre és jómagam – nevében nagy örömmel és elismeréssel köszöntöm a megjelenteket, és persze azokat is, akik ezt az eseményt élettel, gondolattal és alkotással töltötték meg.
Húsz tárlat – húsz fejezet a magyar fiatal képzőművészet történetében. Ez a sorozat mára nem csupán egy diákpályázat, hanem egy tükör, amelyben visszatekinthetünk arra, hogyan látja a világot az új generáció. Milyen színekkel, formákkal, belső ritmusokkal építik fel saját látásmódjukat – és milyen bátorsággal kérdeznek rá a valóságra. A beérkezett művek – akárcsak az elmúlt években –- rendkívül sokszínűek. Nincs közös téma, de van közös szándék: a kifejezésé.
A zsűri munkája során azt tapasztaltuk, hogy a fiatal alkotók bátran nyúlnak minden eszközhöz: a hagyományos technikákhoz éppúgy, mint a digitális vagy konceptuális formákhoz. Egyaránt jelen van a személyes hang és a társadalmi érzékenység; a kísérletező gesztus és a klasszikus formafegyelem. Ez a sokféleség nem széttartást, hanem életet jelent. A kortárs művészetben ugyanis nem a stílus egysége adja a minőséget, hanem a hitelesség. És a hitelesség az, ami a leginkább megérintett bennünket a zsűrizés során. Nem volt közös téma, s talán éppen ezért válik ez a tárlat különösen izgalmassá. A képek értékelésénél Oscar Wilde jutott eszünkbe, aki a következőt mondta: „Nekem nagyon egyszerű ízlésem van, mindig a legjobbal vagyok megelégedve.” Valahogy hasonló módon próbáltuk kiválasztani a díjas és különdíjas alkotásokat. És Önök most ezeket az alkotásokat láthatják itt.
Elégedettek voltunk, és örültünk, hogy szemtanúi lehetünk a sokoldalúságnak és az ifjú alkotók páratlan tehetségének. Aknay János művészi látásmódja, Rácz Imre pedagógiai tapasztalata és az én személyes nézőpontom sokszor különböző oldalról közelítettek a művekhez – de a végén mindig ugyanoda jutottunk: a tehetség és az őszinte kifejezés felismeréséhez. Ez a zsűrizés legszebb pillanata: amikor a szakmai szempontok mögött egyszer csak megérint minket valami emberi, valami személyes – egy alkotás igazsága.
A fiatal művész ma egy különösen összetett vizuális világban nő fel – képek, képernyők, jelrendszerek között. Az, hogy e zajos vizuális közegben mégis megtalálja saját, csendes vagy éppen radikális hangját, az alkotói bátorság egyik legszebb jele. Ezt a bátorságot is ünnepeljük ma.
Engedjék meg, hogy a zsűri nevében köszönetet mondjak a felkészítő tanároknak, akik türelemmel és hittel segítik a fiatalokat abban, hogy a kéz és a lélek együtt formálódjon. Köszönet illeti a szervezőket, az intézményeket, a támogatókat, akik mindent megtettek azért, hogy ez a rangos tárlat immár két évtizede fennmaradjon és fejlődhessen.
A kiállított műveket látva azt érezzük, hogy a magyar vizuális kultúra jövője jó kezekben van. A tehetség, a gondolat és a kifejezésvágy nemzedékről nemzedékre új alakot ölt – de mindig ugyanabból a forrásból fakad: az emberi kíváncsiságból, érzékenységből és önkifejezésből. Ez a tárlat nemcsak egy verseny, hanem egy találkozás: az alkotó és a közönség, a múlt és a jövő, a mesterek és a tanítványok találkozása. Bízom benne, hogy ez a kiállítás minden látogatót gondolkodásra, figyelemre és – talán – alkotásra is inspirál majd.
Kívánok mindannyiunknak jó nézelődést, elmélyülést, és a fiatal alkotóknak sok további sikert, kitartást és hitet abban, hogy a művészet nemcsak kifejezés, hanem életforma is.
