2025 - Komiszár János - Holló László- és Csokonai-díjas festőművész, művészeti író, a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetettje

Egyszerre könnyűnek látszó és nehéz dolga van annak, aki Komiszár János portréját kívánja megrajzolni. Könnyű, mert igen sokrétű, sokszínű, széles érdeklődési körű egyéniséget kell bemutatni, s nehéz is – éppen a szerteágazó tevékenységi körből kifolyólag. Komiszár János a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagjaként, hivatásos festőművészként sem mondott le művészpedagógusi vállalásairól. Évtizedeken keresztül nagy szerepet tulajdonított a művészeti oktatásnak, a diákok vizuális nevelésének, a szükséges tárgyi és környezeti feltételek megteremtésének.

Tanított a Medgyessy Ferenc művészeti gimnáziumban, 1990-től gondozta a debreceni Brassai Galéria kiállításait, ahol közoktatási intézményben gyakorlatilag egyedülálló, állandó kazettás pannó tárlatot rendezett. Ebből a szerepéből adódóan is számos művésszel tart élő kapcsolatot, de művészetszervező tevékenysége egy másik vállalása kapcsán ugyancsak sokat kamatozott: rádióbeszélgetéseiből szerkesztve négy, művészinterjúkat és művészeti portrékat tartalmazó Paraván-kötete jelent meg, ötödik, mintegy szintéziskönyve Színes Paletta címmel 2004-ben látott napvilágot. Mindegyik kiadványa hiánypótló, dokumentum értéküknél fogva is nagy segítséget nyújtva az ezredforduló művészeti életét majdan feldolgozni kívánó műtörténészeknek is. Tagja több művésztelepnek, s nem feledkezik meg közben útra bocsátó közösségéről sem: a máriapócsi művészeti élet fellendítésén ugyancsak fáradozik – a városban állandó kiállítása tekinthető meg. Sűrűn jelentkezik új anyagaival a közönség előtt, hiszen életeleme az alkotás. S talán e rövid felsorolás elején kellett volna említenem a 2001-ben kapott elismerését: Komiszár János nemcsak Debrecen város Kiváló Pedagógusa lett, de alkotóművészetéért Holló László-díjjal tüntették ki, 2004-ben pedig Boromisza Tibor-díjat kapott. Művészeti anyagaival rendszeresen jelen van az országos közoktatási szakmai konferenciákon, s nem csupán a rendezvény résztvevői, hanem tulajdonképpen annak támogatói között is sorolhatnánk a nevét. Nemcsak kiállításai és felajánlásai fémjelzik részvételét és támogatását, hanem műveinek reprodukciói időről-időre megjelentek a konferenciaanyagokat közrebocsátó szakmai kötetekben. Köztük számos debreceni témájú alkotását – olaj és akvarell festményt, lavírozott tusrajzot – fedezhettünk fel. A cívisváros anzixei, épületábrázolásai, Debrecen hangulatának és szellemiségének művészi dokumentumai arról tanúskodnak, hogy Komiszár János nagy szeretettel és érzékenységgel fordul a város lelke felé. Ha nem is itt született, munkásságának korszakai itt teljesedtek ki, s méltón tarthat számot arra a minősítésre, hogy ma már őt is számontarthatjuk Debrecen arcának legjelentősebb formálói között.

Esztétikai érdeklődésünk abban a kérdésben is megfogalmazódhat, hogy milyen eszme érzéki láttatása figyelhető meg művészetében. Láthatóan a természeti szépből indul ki – amennyiben tájképet fest olajjal vagy akvarellel, hagyományos tájasszociációkat vagy csendéletet; a látható környezetből indul el, annak felismerhető tárgyi motívumait is alkalmazva. De nála szintén bebizonyosodik, hogy a művészi szép alapvetően különbözik a természeti, a látható tárgyi széptől. Komiszár János szellemi és lelki intelligenciát feltételezően alakítja egyben a befogadói ízlést is. Közel hozza alkotása révén a természeti, avagy a tárgyi, az épített környezeti szépet, de át is alakítja azt. Festményeinek „tartalma” elválaszthatatlan attól a módtól, ahogyan közvetíti azt a bizonyos tartalmat. A természeti formák, az épített alakzatok, a belakott térstruktúrák szellemi és lelki képződményekké válnak, az eszme, ami itt a gyönyörködtetésben, valamint az emberi minták felhasználásával az érzelmek és indulatok képi kifejezésében ölt testet, a látható világon túl az érzékfelettit közvetíti. Ezzel a fajta érzékfelettiséggel – bár absztrakciót, elvonatkoztatást kíván – Komiszár János mégis meg tudja őrizni nemcsak a természet, hanem a város eredeti karakterét is a kompozícióban. Vallja, hogy az alkotás nemcsak a szépség, a harmónia szigete, de olyan világnézet is, amely sajátos életfilozófián alapszik. Ez pedig a külső látvány és a belsővé tett élmény találkoztatásából adó­dik, az élmény átszűrtségét is fontosnak tartva, miközben nemcsak érzékeny, de érzékletes kifejezésmóddal közvetít. Ebben az interpretációban nem alkalmazza a divatos elidegenítő eszközöket, absztrakciói megőrzik tehát a természeti vagy városkörnyezeti látvány jellemét, karakterét. Képeit megtekintve ugyanakkor már nemcsak az inspiráló, a festőszándékot útra indító eredeti látvánnyal találkozunk, hanem tulajdonképpen a festőművész belső természetének kivetítéseit is látjuk. Azt is e mellett, hogy a természet folyamatos változása, évszakos körforgása hogyan befolyásolhatja az ember lélekállapotát.

Komiszár János városképei arra a sajátosságra hívják fel a figyelmet, hogy a kollektív életterek szintén meghatározzák az egyéni hangulatot, kisebb vagy nagyobb mértékben árnyalják az ember mindennapi viselkedését. Ama épített és hétköznapi gesztusainkkal belakott tér, ahol élünk, ahol járunk, illetve az a mód, ahogyan élünk, ahogyan érzünk, és ahogy a külvilág számára mutatott szokásrendünk alakul, szoros összefüggésben van egymással. Az embernek van egy kialakult életvitele, világnézete, érzelmi és gondolati világa, amely külső és belső megnyilvánulásaiban egyaránt tükröződik. Minden környezetben megőrzi alapsajátosságait, de minden új környezeti világban attól függően is árnyalódik ez a lelki struktúra, amilyen erővel hatni tud az emberre az új környezet. Természetesen ezeknek az újabb hatásoknak a minősége attól is függ, hogy milyen intenzitással éli mindennapjait az a bizonyos város, milyen ereje van például a hagyományainak, a történelmi múltjának, a kialakult életformájának, a szellemi örökségének. Ez az erő jól tükröződik az épületeken, a térformákban, az utcarészletekben, abban, ahogyan az ott élő emberek az utcán, a közösségi tereken viselkednek, abban, hogy milyen szoros kapcsolatot mutat fel egymással a mindennapi környezetük és a mindennapi életük. Hogy csak a városoknál maradjunk: kicsit másképpen viselkedik az ember Debrecenben vagy Sopronban, másként Párizsban és Velencében, Prágában vagy Szentpéterváron. A város úgynevezett lelke mindenütt más és más térformákat ölt, ezért ezeknek a formáknak a képi, művészeti megragadása végső soron egy áttételes, kollektív pszichológiai elemzés alapjául is szolgálhat. S nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy a profán és szakrális tereknek, épületeknek szimbolikus jelentésük is van. Minden város véges tér, és mindenhol törekszik a közösség arra, hogy kialakítsa a maga „szent” helyeit. A művész nagy érzékenységgel bukkan rá Debrecenben is ezekre a szakrális középpontokra, az „imago mundi”, az egyetemes világ képére formált téri és épületi centrumokra.

Komiszár János egyrészt magáévá teszi a külső élményt, de a valóság kiválasztásánál már saját szubjektivitása munkál. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, mit tart ő maga szépnek, mi az, amivel üzenni tud, mit emel befogadói élményforrássá is. Saját etikai, esztétikai, filozófiai normái ebben a vonatkozásban ugyancsak meghatározók. Érzékenység és vitalitás talált termékeny összhangra a művész életében, és ez tükröződik művészetében is, melynek főbb karakterjegyei az akvarelleken, a tusgrafikákon is nyilvánvalóan nyomon követhetők. Festészeti és grafikai, vagy mondjuk úgy: színbeli, tónusbeli és vonalérzékenysége egyaránt megfigyelhető. Komiszár János meggyőz bennünket arról: ha ritmusaiban, kompozíciójában, a tömegek és a vonalak habitusában, kapcsolat­rendszerében vannak is meghatározó grafikai jellemvonások, egyértelműen festészeti karaktert ölt keze alatt az anyag, s ez nem is lehet másként, hiszen minden ízében festőművész a bemutatkozó alkotó. Korábbi illusztrációiban szintén ez az egyszerre grafikai és festői szemlélet volt megfigyelhető. Az egy-egy verseskötethez vagy kisprózai munkához készített templom- és más épületi vagy környezetábrázolások arról tanúskodtak, hogy az adott térhez és az általa indukált lelki környezethez kapcsolódó, az írásban is megnyilvánuló élmény a vonalak és tömegek, a foltok és hiányok drámaiságában ugyanúgy megjelent, mint a vonalértékek és lavírozott árnyalatok egymásra rímelő játékosságában.

Érzékenységről és vitalitásról beszéltem, de meg lehet ezt a jellemvonást úgy is közelíteni, hogy impressziót és expresszivitást mondunk. Az impresszió jelent benyomást – lelki, han­gulati tehát a gyökere –, az expesszió pedig a kifejezés erejét hordozza, ami a szimbólumokból és az indulatiságból egyaránt eredeztethető. Megközelíthetjük azonban Komiszár János festészetét a bemutatott motívumok oldaláról is, tehát afelől: hogyan, milyen eszközökkel jeleníti meg a környezetet. Ha érzékenységre és vitalitásra utaltam fentebb, röviden foglalva össze jellemző jegyeit, itt azt mondhatom: a művész az élő világot festi úgy annak tárgyi, mint természeti-környezeti megvalósulásaiban. De abban az értelemben teszi ezt, ahogyan a virágcsendélet is akkor jó, ha a csend, a virág életét mutatja be, s egyaránt túlmutat csenden és virágon, akár az épített világ is úgy jelenik meg Komiszár Jánosnál, hogy az valóban élő organizmus, működő, mindenütt titkokat, elevenséget, gazdagságot mutató világ lesz. Lüktetése van, ritmusa van, élete van az ábrázolt környezetnek. Mindehhez nagymértékben hozzájárul a látvány úgynevezett szubjektivizálódása.

De hogyan értsük ezt a kifejezést? A festészet történetének alakulásában is nyomon követhető ez a folyamat. A 19. századi tájfestészetben előbb egyfajta panteista örökséget vallottak magukénak az alkotók: Az ember a természeti táj grandiózus egységét szemlélve, ráébredt saját parányságára, s a környezetben egyfajta világlélek megnyilvánulását látta. Ezt az a szakasz követte, amikor a környezet a lélekállapot kifejezőjévé vált. A festő a bensőséges megfigyelés során az ellesett apró titkokat lírai hangulattal vonta be, majd az impresszionizmus egy látszólag objektívebb, optikai képet kívánt adni, a színértékekre, a fényviszonyokra helyezve nagy hangsúlyt. Az impresszió itt érzékelést jelentett, de benyomást is jelent, amiről Fülep Lajos művészettörténész joggal írhatta: „Amikor azt mondom: benyomás, akkor egész határozott valamit neveztem meg, mert már nem akármelyik és akármilyen természetről beszélek, hanem pontosan arról, amely semmi más, csak az én benyomásom, érzékletem, optikai látszatom. (...) A természet az én benyomásom, és ez már világnézet is.”

A művész és a természet, az alkotó és a megjelenített környezet teljes eggyé válása következett be az expresszionista korszakban, teljesen ellentmondva a romantikus panteista attitűdnek: a művész nem beleérzi magát a mindenséget jelképező természetbe, hanem magába szívja és szuverén módon átformálja a természeti képet azzal, hogy belevetíti szubjektív lelkivilágát, és ezzel a saját képére formálja át a látható világot. Komiszár János művészetében ez utóbbi viselkedésmód jelei fedezhetők fel, így képei már nem csupán esztétikai, de egzisztenciális érvényűek is, nemcsak esztétikai, hanem etikai üzenetük is van. A művésznek a műben visszatükröződő kedélyét ugyanúgy érzékelhetjük, mint az épületek vagy városrészletek által tükrözött szellemiséget. Önmagát és saját bensőjének kisugárzásait fedezzük fel a képeken.

E fenti vonást alapul véve közelíthetjük az ilyen kifejezésű világot például a zeneiség felől. A zene és a líra közötti kapcsolatok talán nyilvánvalóbbak, alkalmasnak találom azonban Komiszár János műveit is arra, hogy rávilágítsanak a zene és a kép rokonságára. Figyeljünk itt ismételten a ritmusokra, a kompozícióra, a fény markáns jelenléte révén a képi akkordokra, az akvarell vagy a tus eszközeivel szintén érzékenyen kifejezhető árnyalatok viszonylataiban a zenéhez hasonló harmóniarendszer megnyilvánulására. Komiszár János műveire sem az a jellemző, hogy elkészültük előtt modellálta, azaz: a fény-árnyék segítségével plasztikailag formálta volna a tárgyát, hanem zenei kifejezéssel élve modulációt hajtott végre. A művész mint alany s a környezet mint tárgy között teljes az összhang, s ez teszi teljes hatásúvá azt a képességet, hogy az alkotó észrevegyen maga körül minden finomságot és sziporkát, pontosabban: hogy a benső finomságai, sziporkái keressenek maguknak akkordokat a környezetben. Ott van tehát az érzékenység és a vitalitás termékeny kettőse. De ennek a ténynek nemcsak a rögzítése a fontos, hanem ez az üzenete is az alkotásnak. Bár a természetnek, a tájnak, a környezetnek, az épített motívumoknak nincsen úgymond direkt lelkiállapota, vidámságát, örömeit, jó kedélyét, gazdagságát, nyugalmát és titokkal teli izgatottságát azonnal felfedezzük, ha előbb magunkat is azzá tesszük: érzékennyé és erővel telivé, értéket féltően is örömössé, mint amilyenné Komiszár János teremti a képeit.

Vitéz Ferenc (PhD) főiskolai docens, költő, művészeti író

Az elmúlt évtizedben kapott díjai, kitüntetései:

• Máriapócsért kitüntető oklevél (2011);
• Fehér Mária-díj – a NAP alapítvány és a Magyar jövő folyóirat alkotói díja (2013);
• Csokonai-díj – művészeti alkotómunkájáért (2016);
• Kossuth Lajos-emlékérem – KLTE BK (2018);
• Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés Emlékplakettje (2019);
• Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata (2019).