Dr. Maruzsa Zoltán

A köznevelés stratégiai elemei
A minőség megerősítése a köznevelési rendszerben

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, köszöntök én is mindenkit a mai konferencián, amely a 19. alkalommal kerül megrendezésre. Azt gondolom, valamennyien hálásak lehetünk és megköszönhetjük ezt Kónyáné Tóth Máriának és Molnár Csabának. Örülök, hogy számunkra minden évben biztosítják ezt a már-már családiasnak mondható összejövetelt, s természetesen Polonkai Mária háziasszonyunknak is, aki évek óta megörvendeztet minket a nyitó rendezvényen a háziasszonyi feladatok ellátásával.

A köznevelés stratégiai elemei, a minőség megerősítése a köznevelési rendszerben címet viseli az előadásom és igyekeztem olyan ügyeket hozni számunkra, ami megfelel annak a szakmai felvetésnek, amivel háziasszonyunk is bevezette ezt a tanácskozást, tehát hogy egy kicsit a jövőképről, az általános célokról, lehetőségekről beszéljünk. Igyekszem elkerülni azt a néha egyébként a munkánkból fakadó ösztönt, hogy eredménykommunikációt igyekezzünk folytatni. Lesznek bizonyára olyan ügyek, amelyek nem lesznek ettől mentesek, de talán-talán csak azért, mert olyanokról is tudok számot adni, amelyeknél valahonnan indultunk, jelenleg valahol tartunk, és valahová el szeretnénk jutni.

A jövőkép és általános célja megfogalmazásának kapcsán a kollegáknak is szoktam néha javasolni, hogy vegyük elő néha a Köznevelés-fejlesztési Stratégiában megfogalmazott jövőkép szövegét, ami azért is nagyon hasznos, mert néha azért szoktunk olyat hallani a sajtóban – amikor valakik azt állítják, hogy valamivel egészen más célunk van –, mint ami egyébként tudvalevően és deklaráltan a célunk. Ezért hasznos az a pici kis idézet, ami a köznevelés célját úgy definiálja, hogy annak célja a minőségi és méltányos, az állam által garantált közszolgálatként megvalósuló köznevelési rendszer kialakítása, ami az európai és globális társadalmi és gazdasági térben sikeresen alkalmazkodni képes fiatalokat készít fel a munkaerőpiacon, a felsőoktatásban, az egész életen át tartó tanulásban való sikeres részvételre és még lehetne idézni további mondatokat is.

Ha az elvárások szintjén nézzük meg egyébként, hogy a társadalom, az állampolgárok, vagy akár a kollégák részéről milyen elvárások fogalmazódnak meg a köznevelés rendszerével kapcsolatban, akkor egy nagy szóhalmazt össze tudunk állítani. Én is, amikor elkezdtem írni, eleinte csak néhány gondolatot akartam, utána döntöttem úgy, hogy inkább egy jó nagy szóhalmazt állítok össze, amiből azt láthatjuk, hogy az elvárás igen sokféle, igen sokszínű. Hiszen a köznevelés az, ahol minden évfolyam, minden gyermek elérhető, megszólítható, nevelhető, ezért nem csoda az, hogy folyamatosan azt halljuk – és ez Csépe Valéria munkáját sem könnyíti meg –, hogy mindenki valamit szeretne a köznevelés által elérni, úgy gondolja, hogy a köznevelés évei alatt erre, arra, vagy amarra még fel kell hívni a fiatalok figyelmét, valamit meg kell nekik tanítani, valamiben befolyásolni kell a gondolkodásukat a jövőre nézve. Amiben persze vannak nagy igazságok, és vannak néha adott esetben kisebb tévedések is.

Mindenesetre az elvárások sokszínűek, lényegében azt lehet mondani, hogy majdhogynem szinte lehetetlen valamennyi elvárásnak megfelelni, ugyanakkor vannak természetesen olyan intézkedéseink, amelyek azért mégiscsak kísérletet tesznek arra, hogy a köznevelés rendszere igenis meg­feleljen ezeknek az el­várásoknak. Kicsit sze­retném is az előadás­nak a további menetét annyiból lehatárolni mindannyiunk érdeké­ben, hogy én kifejezet­ten a kormányzati be­avatkozásokról, priori­tásokról szeretnék ma beszélni. Ezt azért ha­tárolom el, mert van­nak olyan ügyek, ame­lyekről azt gondolom, hogy a tanteremben a pedagógus dolga, pél­dául az, hogy milyen attitűddel, módszer­tannal dolgozik, erről én nem beszélnék. Ugyanez igaz a peda­gógusképzésre, amiről mindig szeretnénk be­szélni, hogy hogyan kéne átalakítani, de azt meg általában azért az egyetemek tudják, még akkor is, ha a szerkezeti, szervezeti kereteit az államnak ebben érdemes meghatároznia az intézményekkel együttműködésben. Ezen túl természetesen ott van a tartalmi szabályozás kérdése, ami most elég markánsan a tudomány embereinek a kezébe lett helyezve, hogy ezt elkészítsék, ezért most én – ha valaki ezt hiányolná – nem beszélnék erről a folyamatról, hiszen hamarosan, néhány negyedórával később erről más szájából fog majd elhangozni előadás.

Nem politikusok és nem kormánytisztviselők tanítanak az iskolában. Ez talán az első állítás, amit mindannyian tudunk, de éppen ezért is gondolom azt, hogy amit a kormányzat tenni tud, hogy ezt a munkát, a pedagógusok munkáját hogyan tudjuk támogatni, hogyan tudjuk megerősíteni a köznevelési intézményekben, továbbá milyen területeken szükséges a magyar köznevelésben támogatni azt a munkát, amit a pedagógusok végeznek a köznevelési intézményekben. Tíz pontba szedtem ezeket a területeket:

• infrastruktúra megújítása,
• tartalomfejlesztés,
• korai iskolaelhagyás arányát csökkentő intézkedések,
• szakszolgálati feladatellátás megerősítése,
• a köznevelés digitálisra átállása,
• idegennyelv-oktatás megújítása,
• témahetek és tematikus napok,
• pedagógus továbbképzés rendszerének kialakítása,
• pedagógus utánpótlás biztosítása, illetve
• az állami fenntartói feladatellátás hatékony megszervezése.

Ha az infrastruktúra megújításáról beszélünk, akkor evidens, hogy a 21. század iskolájának modernnek kell lennie, olyan infrastrukturális keretek között kell működnie, ami ehhez az évszázadhoz méltó. Bizony, az elmúlt évtizedek hagyatékából kifolyólag – bár számos helyen komoly fejlesztésekre és megújításra került sor – mégis azt lehet mondani, hogy még további jelentős infrastrukturális megújításra van szükség. Ennek most egy óriási keretet biztosít az Uniós ciklusnak az éppen jelenleg rendelkezésre álló forrástömege, hiszen az EFOP-ban összességében 125,7 milliárd forint áll rendelkezésre ilyen célra. Szeptember első napjaiban miniszter úr bejelentette az első 522 állami fenntartású iskolát támogató, mintegy 80 milliárd forintos támogatási összegről szóló döntést és további 10 milliárd még ebből a keretből döntések előtt áll, illetve az EFOP-4.1.6-ban 5 milliárd forint áll rendelkezésre a fogyatékos tanulók fejlesztését szolgáló intézmények számára. A 4.1.1, illetve a 4.1.5-ös projektekben további 30 milliárd forint áll rendelkezésre, ezen körből 23 projekt már megvalósítás alatt, 192 támogatási kérelem pedig bírálat alatt áll. Azt gondolom, hogy ilyen jelentős mértékű forrás lényegében egy-másfél esztendő alatt igen ritkán áll a magyar köznevelés rendelkezésére.

Ezen túl ott van a Modern Városok Program, ez is egy gigantikus méretű, a megyei jogú városok fejlesztését érintő program, de ennek számos köznevelési részprojektje van, és költségvetési forrásból zajlik. Összességében több mint 53 milliárd forint az, amit jelenleg látunk, hogy köznevelési célokra fordíthatunk ebben a programban: Debrecen, Érd, Székesfehérvár, Tatabánya, Veszprém, illetve Hódmezővásárhely azok a városok, amelyek, amikor a maguk prioritásait megfogalmazták, akkor ebben a programban köznevelési feladatokat is elhelyezni láttak indokoltnak. Debrecenben mintegy 2 milliárd forintból egy nemzetközi iskola létrehozása szerepel. Érd megyei jogú városban – egy nagyon robosztus fejlődésen átesett városról van szó – több, mint 17 milliárd forint jut különböző intézményi fejlesztésekre. Székesfehérváron egy új középiskolai kampusz kialakítása összesen több, mint 15 milliárd forintból valósul meg. Tatabánya esetén a tatabányai Árpád Gimnázium reálgimnáziummá fejlesztése mintegy 1,5 milliárd forintból. Az egykori Bányakórháznak katolikus gimnáziummá fejlesztéséhez több, mint 3,5 milliárd forint szükséges, ami egyben a város egy most még meglehetősen romos állapotban lévő ingatlanját is helyrehozza. Veszprémben a Csermák Antal Zeneiskola jelentős felújítása valósul meg több, mint 700 millió forintból, illetve Hódmezővásárhelyen több köznevelési intézmény felújítása, bővítése valósulhat meg a Modern Városok Program keretében.

Szintén költségvetési forrásból már 2014-től zajlik a Nemzeti Köznevelési Infrastruktúra Fejlesztési Program, az úgynevezett TTT program – a tornaterem-, tanuszoda- és tanteremépítés. A mindennapos testnevelés infrastrukturális feltételeit ugyanis meg kell tudni teremteni, és ez még évekig feladatot fog biztosítani az állami fejlesztések számára. Az látszik azért, hogy ez a munka szisztematikusan zajlik, és a források is biztosítottak. A tanuszodák esetén 2018-ra egyébként még meg is sokszorozódtak, hogy ott felgyorsulhasson a munka. Összességében a program első ütemében 82 projekt valósul meg országszerte, és az is látszik, hogy folyamatosan nő a már elkészült tételek száma, s a kivitelezés alatt álló ügyek száma is igen jelentős. Idén nyáron megszületett már a döntés a második ütem projektjeiről is: 20 tornaterem, 26 tanuszoda és 19 tanterem beruházása indult el, szintén valamennyi költségvetési forrásból, illetve kilenc helyszínen várható komplex iskolafejlesztés.

Leszögezhetjük tehát, hogy mind Uniós, mind költségvetési forrásból van egy elég céltudatos infrastruktúra-megújítási folyamat. Ezek eredményeként nagyjából jövő év közepére leszünk abban a helyzetben, hogy valamennyi forrásnak látjuk majd a helyét. Látható módon a következő években új Uniós forrás ugye nem várható, hiszen a teljes EFOP keretek kihirdetésre, kiírásra, döntésre kerültek, illetve kerülnek a következő hónapokban. Ezért már zajlik az a munka a tankerületek vonatkozásában, ahol a teljes tankerület teljes oktatási infrastruktúráját tudják áttekinteni azzal a szemmel, hogy mi az, ami már rendben van, elkészült az elmúlt években, mi az, amire az Uniós vagy költségvetési források, döntések már megszülettek, tehát már csak a beszerzéseket kell megcsinálni, a kivitelezést kell megcsinálni. Ez alapján meg tudjuk nézni azt, tankerületenként végignézve az összes iskolát, hogy hol milyen fejlesztésre van még szükség, ami a következő kormányzati ciklusnak egy fontos feladata lesz, hogy ezt a fejlesztést egyébként le is zárjuk, tehát a teljes iskolarendszer megújítása megvalósulhasson, én ezen a téren igen optimista vagyok.

A második pont, amit említettem a legelején, a tartalomfejlesztés kérdésköre, ahol egy óriási feladaton van túl az állam, hiszen az elmúlt években az OFI munkájának köszönhetően elkészült az újgenerációs tankönyvek csokra, összesen 177 kiadvány, amelyeken persze tudjuk, hogy mindig kell egy kicsit javítani, mégis azt gondolom, hogy ez egy komoly szakmai teljesítmény volt az OFI részéről, és nyilván, amikor ez a munka elindult, akkor egy szabad mezőn lényegében bármerre indulhatott a fejlesztés. Az idei évben erre a fejlesztésre építve elkészült a tankönyvfejlesztésnek egy koncepciója, az OH, az Eszterházy Károly Egyetembe olvadt OFI, illetve az EMMI közreműködésével, ahol a jegyzéken lévő könyvállományok teljes áttekintése mellett megnéztük azt, hogy mi szükséges, milyen állami fejlesztés szükséges ahhoz, hogy ne csak a közismereti területen, hanem valamennyi olyan, jelenleg gyengébben ellátott területen is megvalósulhassanak a fejlesztések, ami az SNI tankönyveket érinti, vagy ami a nemzetiségi tankönyveket érinti. Éppen azokról a területekről beszélhetünk, ahol az alacsony példányszámok alapján a piaci kiadók nem minden esetben végezték el a szükséges fejlesztéseket, most viszont, a következő időszakban ezt szeretnénk megtenni. Összesen 894 taneszközt azonosítottunk, amelyek vagy hosszabbítással, vagy új benyújtással, vagy átdolgozással, vagy fejlesztéssel meg kell, hogy valósuljanak, és 2020-ig ezt egyébként döntően Uniós finanszírozásból meg fogjuk tudni valósítani. Emellett az OFI vállalása az, hogy mintegy 150 taneszköznek a HTML-alapú változatát is elkészíti és ingyenesen közzéteszi. Ez lesz valójában az az okos tankönyv generáció, amiről sokat hallottunk. Itt a következő hónapokban készülünk jelentős áttörésre, amihez jó munkát kívánunk az érintett kollégáknak, hiszen ez egy nagyon komoly technikai kihívás is, nem egyszerű feladat. Ezen a téren komoly tervezés alapján, nagy egyetértésben tudtuk letenni az asztalra azt a fejlesztést, ami megint csak, ahogy a legelején mondtam, a pedagógusok munkáját hivatott megkönnyíteni, tehát hogy lényegében mindenki hozzáférjen olyan tankönyvhöz, amely az ő munkáját tudja támogatni. Természetesen azt is tudjuk, hogy vannak esetleg olyan tankönyvek is, amelyek nem csak az állam szolgáltatásában érhetőek el. Itt is szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy fogunk tudni megfelelő lépéseket tenni a következő időszakban.

A harmadik ügy a korai iskolaelhagyás arányának a csökkentését érinti, ami az oktatáspolitikánknak egy nagyon markáns iránya kell, hogy legyen, nem véletlenül része az Európai Unió 2020-as célkitűzéseinek is. A kérdés, hogy hogyan lehet a veszélyeztetett csoportok iskolai sikerességét elősegíteni. Ez nyilván jelentős mértékben szakmai munka, nem pusztán betonozással és különféle eszközök biztosításával érhető el. Ennek megfelelően számos intézkedés párosul ehhez a célhoz. Az első része a korai jelzőrendszer működtetése az Oktatási Hivatal fejlesztésében, ami már meg is valósult, elkezdett működni. Feltárásra kerültek továbbá azok a lemorzsolódással veszélyeztetett és egyes szempontok alapján alulteljesítő intézmények az EFOP-3.1.5-ös projekt keretében – szám szerint 300 feladatellátási helyről beszélhetünk –, ahol az Oktatási Hivatalnak ki kell dolgoznia és működtetnie kell egy olyan szakmai támogatórendszert, ami érdemben javítani tudja az érintett intézmény helyzetét. Természetesen olyan rendszert kell felépíteni, ami majd akkor, amikor az Uniós támogatási időszak lezárul, a továbbiakban is meg tudja majd támasztani azokat a feladatellátási helyeket, ahol ilyen típusú szakmai támogatásra szükség van. A kapcsolódó projektek száma az EFOP vonatkozásában igen magas. Schanda államtitkár úrral egyeztetve, ezekről ő fog részletesebben beszélni, úgyhogy én itt korlátozom önmagam. Szeretném még egyszer kiemelni, hogy mennyire fontos állami támogató feladat a korai iskolaelhagyás elleni fellépés. Már csak azért is, mert ez a kis ábra, amit most mutatok, kevés büszkeséggel tölthet el bennünket.

Nyilván évtizedes, évszázados hagyománya van annak, hogy a magyar oktatási rendszerben a legnagyobbak a teljesítménybeli különbségek matematikából az eltérő társadalmi hátterű tanulók között. Ez az ábra egy a Világbank által készített tanulmányból van, ahol szépen ki is hozták, hogy nálunk a legnagyobb a különbség, a legnagyobb a szórás a legjobban és a legrosszabbul teljesítők között. Ez sajnos adottság, de nem gondolom, hogy ezzel kibékülhetünk, és nem gondolom, hogy ennek megváltoztatása érdekében az oktatásigazgatásnak, az oktatásirányításnak ne kellene lépéseket tennie. Egészen biztos vagyok abban, hogy az EFOP-3.1.5-ös projektben az előbb említett néhány intézkedés ezt tudja támogatni, hogy ebben javuljunk, hogy a felzárkóztató funkció meg tudjon erősödni és csökkenteni lehessen tehát a különbségeket. Nem árulok el titkot, hisz sokszor kommunikálta is ezt a kormányzat, hogy az állami feladatellátás átvétele az önkormányzatoktól jelentős mértékben szolgálta ezt a célt, hiszen amíg 3000 önkormányzat látta el a köznevelési intézmények fenntartási feladatait, mindezt rendkívül különböző társadalmi, szociokulturális környezetben, addig ez a területi eltéréseket értelemszerűen és szükségszerűen felerősítette. Most azonban az állami feladatellátással van arra mód, hogy ezt a területi kiegyenlítést, területi differenciálást megvalósítsuk. A Társadalompolitikai Bizottság igen sok ülésén vettünk részt ez ügyben Schanda államtitkár úrral, ahol a területi differenciálás szükségességét az állami feladatellátásban hangsúlyoztuk. Erre ma már képesek vagyunk, megteremtettük az ehhez szükséges feltételeket.

Egyértelmű az is, hogy a különbségek csökkentését szolgálja az inkluzív nevelés támogatása, illetve azok a deszegregációs lépések, amelyekben a kormányzat az elmúlt időszakban is elég aktívan fellépett. Van néhány olyan emblematikus ügy, akár az Uniós kötelezettségszegési eljárások mentén, ahol elég világos álláspontot képviselünk ebben a kérdéskörben, úgyhogy erről nem is beszélnék hosszabban, de arra kitérnék, hogy célzott intézkedésként a következő időszakban a sérülékeny tanulói csoportok célzott támogatása és képzettségi szintjük javítása érdekében az Arany János Programok átgondolása, újraszabályozása, megerősítése ott szerepel a feladatlistánkon. Talán ezt a munkát fogja még támogatni egy másik intézkedés, ami az elmúlt napokban megjelent kormányrendeletünkből vezethető le: ez pedig a nehéz körülmények között végzett pedagógiai munka elismerését szolgáló pótlék ügye. 2016-tól került sor a pótléknak egy területalapú kiterjesztésére, és most, múlt héten jelent meg az a kormányrendelet, ami a pótlékot feladat alapján is kiterjesztette az olyan nem kedvezményezett településeken az adott feladatellátási helyen dolgozó pedagógus számára, ha ott a HH-s arány meghaladja az 5%-ot és a pedagógus a hátrányos helyzetű gyerekek iskolai előrehaladását segítő, képesség-kibontakoztató integrációs felkészítést, óvodai fejlesztési programot végez. A statisztika szerint jelenleg mintegy 1700 kolléga érintett ezen pótlék bevezetésében 2018. január 1-jétől. Az intézkedés ösztönözni fogja a további intézményeket is abban, hogy ilyen típusú képesség-kibontakoztató felkészítést vezessenek be.

Következő pontként nagyon hangsúlyosnak tartom, hogy segítsük a munkát a szakszolgálati feladatellátás megerősítésével is. Ez Magyarországon egy létező adottság, és nagy szükség van erre a munkára. Ezen rendszer keretei 2013-ban jöttek létre, amikor az EMMI-rendelet létrehozta a pedagógiai szakszolgálati intézmények új típusú működését, egy egységes, állami rendszert alakított ki a feladatellátásra. A rendszert érheti kritika, de az élesben kipróbálásáról mostanában beszélhetünk, hiszen eddig jelentős erőforráshiánnyal küszködött. Tehát, bár a rendszer strukturálisan felállt, de szakemberhiány miatt a megfelelő létszámú állományt nem sikerült összetoborozni a feladatnak az elvégzésére. Nem véletlen, hogy két évvel ezelőtt ezen a téren is komoly döntések születtek és a 2017-es költségvetésben plusz 3,8 milliárd forintot, a 2018-asban pedig újabb csaknem 2 milliárd forintot biztosítottunk arra, hogy a megfelelő státuszok biztosítva legyenek. Ennek köszönhetően az elmúlt két évben jelentősen, érdemben meg tudott nőni az ilyen típusú feladatot végző kollégáknak a száma, így a 2013-as, tehát a feladatátvállaláskor átvett 6000 főnyi létszám tavaly már elérte 7300-at. Az 1300 fős növekedést többször kommunikáltuk. Most azzal a KIR személyi nyilvántartásból származó adattal szolgálhatok, ami nem egyezik meg a még nem hivatalos statisztikai adattal, hogy tovább, 8600 fő fölé tudtunk menni az elmúlt egy évben, így érdemi erőforrás-bővülés jellemzi ezt a szakterületet. Most lehet majd azt megnézni, amikor az állomány feltöltésre kerül, bár ez a fejlesztés nem ér véget, hiszen 2018-ban is további források állnak rendelkezésre új státuszok betöltésére, de amikor az állomány fel van töltve és teljes kihasználtság mellett tud majd működni a rendszer, hogy mennyire tud hatékonyan működni a feladatellátás. Ebben nagyon optimisták vagyunk, és bízunk abban, hogy nem a rendszerhez, hanem a benne dolgozó erőforrásokhoz kellett valóban a többletet biztosítani. Annak érdekében, hogy hosszabb távon is működjön a rendszer, két új felsőoktatási képzőhely is elindult: a Debreceni Egyetemen, Hajdúböszörményben és a Nyíregyházi Egyetemen. Ez érdemben hozzá fog járulni ahhoz is, hogy Kelet-Magyarországon növekedjék a rendelkezésre álló szakembereknek a száma, nyilván értelemszerűen évek múlva, amikor majd végezni tudnak azok, akiket idén felvettünk. Azt rögtön jelezném, hogy idén összesen, a felsőoktatási felvételi eljárásban 1387 gyógypedagógus hallgatót tudtunk felvenni, míg tavaly csak 901 főről beszélhettünk. Tehát a két új képzőhely és a pálya felértékelése, a státuszok, a fizetések stb. rendelkezésre állása érdemben megnövelte a kedvet ezen pálya iránt, úgyhogy optimisták lehetünk, hogy biztosítani fogjuk majd az erőforrásokat hosszabb távon is, ami érdemben hozzájárulhat a köznevelési rendszer sikerességéhez.

Nem fontossági sorrend szerint haladva ötödikként említeném a köznevelés digitális átállítását, de tekintettel arra, hogy körünkben van Deutsch Tamás, ráadásul közvetlenül utánam fog beszélni, én értelemszerűen erről csak felvillantásnyit mutatnék, megemlítve a Digitális Oktatási Stratégiát, ami hivatalosan is kijelölte azt a pályát, amit a digitalizáció terén az oktatásban folytatni kívánunk. A hozzá tartozó intézkedési terv még ennél is részletesebben rögzíti azokat a feladatokat, amelyekben közös az elkötelezettségünk, és amely valóban jelentős fejlesztést fog majd eredményezni a következő években, de én erről most hosszabban nem beszélnék, hogy Deutsch Tamásnak is biztosítsuk erre a terepet.

Hatodikként kiemelném az idegennyelv-oktatás megújításának szükségességét. Erről is született már egy kormányhatározat, amely egy kutatást ír elő a számunkra. Az, hogy a beavatkozás szükséges-e, azt a nemzetközi statisztikák elég jól igazolják. A munkaképes korú lakosság körében a magyarok nyelvtudása alacsony. Ilyenkor pedig mindig előbújik belőlem, hogy persze, értem én, hogy Luxemburgban 99% tud két nyelvet, de hát valójában a luxemburgiak azok a németek, akik elfranciásodtak, illetve azok a franciák, akik részben németek, így nem csoda a két nyelv ismerete, vagy ott van Litvánia, Lettország és Észtország, ahol azért a Szovjetunió csak gondoskodott arról, hogy oroszul mindenki megtanuljon, vagy mondjuk Szlovénia, amely hosszú évtizedeket töltött Jugoszlávián belül ahhoz, hogy elég sokan megtanulják a horvátot és a szerbet, vagy mondjuk Szlovákia, a szlovák alapján pedig minden más szláv nyelv hagyományosan könnyen megérthető, és megtanulható. Egy kicsit más adottság tehát ez, mint amikor nekünk a finnugor nyelvrokonságra építve kell gyökeresen más nyelveket elsajátítani. Természetesen, hogy a kisördögöt azért visszadugjam a zsákba, ez számunkra nem kellő alap ahhoz, hogy elégedettek legyünk ezzel a 37%-os mutatóval. Jelenleg egy kutatással reagáltunk erre a szűnni nem akaró problémakörre, ami azt mutatja, hogy a köznevelés rendszere a szükséges óraszámokat biztosítja, nincs olyan oktatási lehetőség Magyarországon, ahol legalább 900 órányi idegennyelv-tanulást ne biztosítanánk, miközben mondjuk, ha bárki leül nyelviskolák vezetőivel, akkor azt szokták mondani, hogy 450 órából nagyjából egy motivált személy a B2-es szintig el tud jutni. Tehát, itt valóban meg kell nézzük azt, hogy hogyan tudunk előrelépni. Nyilván tudjuk azt, hogy a magyar idegennyelv-oktatás alapvetően nyelvtant tanít és nem idegen nyelvi kommunikációt, talán a nyelvvizsgarendszerünk is inkább a nyelvtant kéri számon, mint a kommunikációt. Ez lehet, hogy ösztönöz majd a jövőre nézve mind az oktatás vonatkozásában, mind pedig a nyelvvizsgarendszer vonatkozásában olyan átalakítást, ami talán jobban a kommunikáció irányába, az idegen nyelvű kommunikáció irányába tudja mozdítani ezt a rendszert. Az ágazat jó irányba indult el akkor, amikor 2015-től angol és német nyelvi kompetenciamérést, 2014-től a két tanítási nyelvű intézményekben pedig célnyelvi méréseket kezdett bevezetni. Ezekből jönnek is már eredmények, megvannak az érettségi eredmények, megvannak a nyelvvizsgaadatok, tehát elég sok információ áll rendelkezésünkre a nyelvoktatás kimenetét, eredményességét illetően. Ezt fogja kiegészíteni a jövő év tavaszáig-nyaráig zajló, összességében 170 intézményt megmozgató olyan kutatás, ami alapján ehhez az ügyhöz hozzá tudunk nyúlni.

A következő lehetőség, amit igyekszünk kihasználni, a témahetek, tematikus napok ügye, amelyek esetén a jövőre nézve is fenntartandó az állami szakpolitikai aktivitás, amely célul tűzte ki azt, hogy az iskolákban a hagyományos szabályozási keretek mellett azért igyekezzünk olyan témaheteket bevezetni, konkrétan három ilyenről beszélhetünk, amelyek az adott időszakban megmozgatják a köznevelési intézményeket, egy kicsit kizökkentik a napi működés rutinjából. Azt mutatják ezek a számok, amelyek az idei témahetek eredményességét mutatják, hogy mindhárom rendezvényen több mint ezer intézmény vett részt, a Pénz7 esetében 1100 iskola 160 000 diákja, a Digitális Témahéten több mint 1000 iskola 129 000 tanulója, és a Fenntarthatósági Témahéten 1909 iskola 350 000 tanulója mozdult meg. Ezek nagyon szép számok, a partnereink által előre előkészített tartalmak ugyanis érdemben támogatják a pedagógus munkáját és garantálták ezen programok sikerét. Természetesen ebben a tanévben is lesznek a tavasszal témahetek, a Pénz7 esetén a pénzügyi fogyasztóvédelem hangsúllyal, a Digitális Témahét esetén a médiatudatosság programelemmel egy kicsit bővítve az elmúlt évek programját, illetve a fenntarthatóság terén a fogyasztói tudatossággal foglalkoznak majd. Ezek olyan ügyek, amelyeket érdemes bevinni az iskola falai közé. Emellett egy Uniós fejlesztésben az Oktatási Hivatal még három területen készít 1-1 nem kötelező, nem előírt dátumú, de tematikus naphoz tartozó háttéranyagot: a pályaorientációs tematikus nap, a hatékony önálló tanulás elsajátítását támogató nap, illetve az internethasználat a tanulásban célját szolgáló hátterek készülnek, de ezen túl is számos más Uniós projektben is lesznek hasonló típusú fejlesztések. Amiről most nem beszélnék, hiszen az elmúlt években elég aktívan bevezetésre került, az ugye a Határtalanul! program, aminek igazából az elmúlt tavalyi évben, és a következő évben is egy jelentős forrásbővülése, és a pályázati folyamatoknak az egyszerűbbé tétele, illetve a rendelkezésre álló támogatások további növelése a jellemző, illetve ugyanilyen sikereket jelenthetnek majd a nyári táborok, amelyek kapcsán szintén egy Uniós projektben zajlik olyan előkészület, ami ezeknek a szakmai támogatását szolgálná majd.

Egyértelmű feladat, hogyha a nyolcadik pontra térhetek a pedagógus-továbbképzés rendszerének kialakítása. Itt van körünkben Sipos Imre miniszteri biztos úr, aki ennek a kérdéskörnek az első számú felelőse a tárcánál. Azt lehet mondani, hogy a 2013-as állami feladatátvétel előtti rendszer, ami az önkormányzatoknak biztosított normatívát a továbbképzések megszervezésére, alapvetően már nincs. Mondhatjuk kicsit azt is, hogy szerencsére, hiszen akkora tömegű Uniós képzési lehetőség és kötelezettség volt a rendszerben, ami mellett erre egyáltalán nem is volt szükség, de mégis, látni kell azt, hogyha a jelenlegi EFOP-os – megint csak tömegesen várható – továbbképzések kínálata lecseng, akkor arra az időszakra már ki kell építsük azt az új rendszert, ami biztosítja a pedagógus kollégák tudásmegújításának a lehetőségét. Erről az ügyről egy munkaanyagban több kerekasztal az év folyamán igen sokat tárgyalt: a Köznevelési kerekasztal, a Hivatás Munkacsoport, az Életutak Munkacsoport, a Köznevelés irányítási munkacsoport is tárgyalta. Amit már tudni lehet róla, hogy egyrészt a felsőoktatási intézmények szerepét, legalábbis a szaktárgyi továbbképzéseknél mindenképpen szeretnénk megerősíteni. Ingyenes módon szeretnénk biztosítani a kollégák számára ezeket a továbbképzéseket. A továbbképzési kötelezettségnek egy részét érintené a kötelezően felsőoktatási intézményeknél igénybe vehető, igénybe veendő továbbképzéseknek az ügye. Nemcsak klasszikus továbbképzések, hanem egyes mentorálási elemek is megjelennének benne, illetve összekapcsolásra kerülne ez az új továbbképzési rendszer az OH szakrendszereivel, tanfelügyelettel, minősítéssel. Egy komplex rendszer kiépülése az, ami a víziónkban szerepel. Valószínűleg a következő évben vagy az azt következő évben, de be kell, hogy vezessük azt a rendszert, ami az Uniós ciklusok utáni rendszerszerű pedagógus továbbképzést biztosítja.

Kilencedikként szeretnék beszélni a pedagógus utánpótlás biztosításának kérdésköréről. Ha két évvel ezelőtt készül ez az előadás, akkor ez nem szerepelt volna valószínűleg a kiemelendő prioritások között, no nem azért, mert ne lenne kardinális jelentőségű és nem azért, merthogy ne kezelte volna az előző években is a felsőoktatási tanárképzési feladatokat kiemelten az oktatási kormányzat, de most szemmel láthatóan a médiában, társadalmi nyilvánosságban is előtérbe került a tanárhiány, a pedagógushiány kérdésköre. Az első teoretikus kérdés, amit fel kell tennünk, hogy vonzó-e ma a pedagógus pálya? Erre persze nagyon sok választ lehet adni hangulattól vagy elkötelezettségtől függően. Egy objektív mérőszámunk azért lehet: vonzó-e ma egy 18 éves, a felsőoktatásba készülő fiatal számára a pedagógusképzés? Ez ugyanis egy lábbal szavazás, ahol a 18 éves fiatalok közül akár többen is, meg kevesebben is dönthetnek arról, hogy ők akarnak-e pedagógusok lenni. Én ezt egy objektív mérőszámnak tekintem, objektívabbnak, mint néhány nyilatkozat, amit bárki könnyedén elmond mellette vagy ellene. Itt azért az látszik, hogy az összes, a pedagógusképzési területre jelentkezők száma az elmúlt években folyamatos növekedésben volt, ez legalábbis egy jó optimizmusra ad okot a számunkra, hiszen, ha a tavalyi esztendőben is több, mint 10 000 új hallgatót tudtunk felvenni pedagógusképzés területén, szemben mondjuk a 2012-es 6400-zal, akkor az mégiscsak valami optimizmusra adhat okot. Ha megnézzük a számokat abból a vonatkozásból is, hogyha, mondjuk, hinnénk a médiának, és azt gondolnánk, hinnénk el, hogy itt valamiféle tömeges pályaelhagyás van, akkor azért érdemes egy kicsit a nyilvántartási rendszereinkbe pillantani, és megnézni, hogy ez valóban így van-e, vagy esetleg nem így van. Én az elmúlt hat évnek a számait hoztam. A 2017 októberi adatokat még itt is csak pirosozva, hiszen ez még nem a statisztikai adat, hanem a KIR személyi nyilvántartásának adatai, amelyeken jól látható, hogy 166 000 fővel indultunk 2012-ben és jelenleg 173 833 kolléga, a tavalyi adathoz képest is 2.000 fős növekedés van a köznevelés területén. Ez egy létező, nem virtuális létszám, amiről beszélünk. Ez azt mutatja, hogy jelenleg, miközben elég egyértelmű, hogy lehetnek olyan helyek és az adott területen, adott feladatellátási helyen igen fájdalmas is lehet, amikor éppen oda nem találnak valamilyen felkészült kollégát. Ilyen van – ezt szeretném aláhúzni, hogy ilyen természetesen létezik –, de összességében egyébként a pedagóguslétszám Magyarországon az elmúlt években növekedett. Ezeket az embereket sikerült felvenni, sikerült státuszokat betölteni velük. A kihívás tehát valós, a nyugdíjazások révén és minden más vonatkozásban is a következő években komoly kihívások elé is nézünk, hiszen nagy létszámú generációk fognak pár év múlva nyugdíjba vonulni, mégis optimista vagyok abból a szempontból, hogy azért van erőforrás és tartalék is a rendszerben, illetve a képzés vonatkozásában is mutattam a számokat. Ha egyébként az utánpótlás biztosítása érdekében a tanulószámra nézünk, akkor azt látjuk, hogy főleg a középiskolák vonatkozásában csökkenést tudtunk elkönyvelni, általános iskolák és óvodák esetén az utóbbi években kisimult stabilitás jellemzi a rendszert. A pedagógus utánpótlás esetén pedig az látszik, hogy az általános iskolákban – és kis mértékben az óvodákban – növekvő létszámmal tudtuk ellátni a feladatokat, míg a középfokú oktatás a tanulólétszámot is lekövetve némi csökkenés mellett. Összességében egyébként, hogyha a statisztikáról számot kell, hogy adjunk, akkor az a valós helyzet, hogy ma több pedagógus egyre kevesebb tanulót lát el. Ennek elvileg akár a minőségre is igen pozitív hatása lehet, hiszen, ha az óvodákban, általános iskolákban és középfokú intézményekben is egyre kedvezőbb a tanár–diák arány, akkor ebből akár még ilyen következtetéseket is le lehet vonni.

A tizedik ponthoz jutottam, úgyhogy már csak nagyon röviden veszem igénybe mindenkinek a türelmét. 2013-ban a magyar állam az oktatásigazgatás területén talán az egyik legnagyobb változtatásra szánta el magát, amikor több ezer feladatellátási helyet, több tízezer pedagógust vett át. Az oktatásnak az ilyen átszervezése igencsak igénybe vette a magyar államot és igen komoly kihívás elé állította. Ha itt lenne Gloviczki Zoltán, akkor tudna róla beszélni, de azt gondolom, hogy Sipos Imre is igen sokat tudna beszélni azokról az időkről, amikor még heti jelentéseket kellett vinni a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ felállítása kapcsán. Ha ezt egy rövid videóval lehetne jellemezni, talán egy kicsit a sok statisztika után megmozgatva Önöket, akkor talán ezzel a videóval[1] lehetne azt bemutatni, hogy milyen életérzés is lehetett az, amikor egyszerre több ezer intézmény átvételére került sor. Viszonylag sikeresen célba is értünk az érintett ügyben. Úgy tűnik, hogy a számítások mégiscsak megfelelően voltak. Az állami fenntartói modellváltáshoz is elérkeztünk 2013-tól egészen a tavalyi, illetve az idei évig, amikor azt lehet mondani, hogy nagy erőfeszítéseket követve, de immár a Klebelsberg Központ kialakításával, átalakításával és azzal az új – véleményem szerint egyébként sikeres, működtethető – modellel, ami most kialakításra került, ami a Klebelsberg Központ mint középirányító, a tankerületi központok mint a helyben a fenntartási feladatokat ellátó szerveknek a kialakításával, illetve a köznevelési intézmények közötti új feladatmegosztással járt, természetesen megtámogatva jelentősen több anyagi forrással, illetve igazgatási erőforrással is, ez most az állami feladatellátásnak olyan kereteket biztosít, amiben a működtetés megoldható. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne továbbgondolni, ne lehetne az állami feladatellátást is még hatékonyabban megszervezni, és ebben van felelősségünk. Hiszen az informatikai feladatoknak a területi szintű megszervezése, a karbantartások átgondolása, egyes kisebb beruházások, fejlesztések saját erőforrásból való megvalósítása, ezek mind-mind olyan lehetőségek a jövőre nézve, amelyekben van erőforrás, és amelyekre egyébként a források rendelkezésre állhatnak. A cél az lenne, hogy egy viszonylag láthatatlan állami fenntartó legyen az állami pályán, és egy jól működő, 21. századi iskola.

Én bízom abban, hogy az állami oldalon azt az intézkedéssort, amit én most – természetesen a teljesség igénye nélkül – felsoroltam, támogatni fogja, meg tudja erősíteni a Kormány.