Czunyiné Dr. Bertalan Judit

Gyermekeink jövője digitális?!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, rendhagyó módon az előadásomhoz nem készítettem prezentációt, merthogy egy digitális jövőt előképező konferencián vagyunk, de ha készítettem volna is, nagy bajban lennék, mert Professzor Asszony gyakorlatilag minden tervezett slide-ot elmondott előttem, ezért az az alapvetésem, hogy előadásom során néhány esetben csak visszautalok, és nem bocsátkoznék ismétlésekbe. Kezdem egy, egyébként az előttem elhangzó előadásban is problémaként megjelenő oktatási kérdéssel, ami az oktatás gyakorlatát érinti. Gyakorló anyukaként nekem is szembesülnöm kellett azzal, mikor a gyermekem felvételire készült, hogy egy jó néhány évtizeddel ezelőtt áttértünk arra, hogy elfelejtünk érettségire, felvételire – és nyilván, akit nem érint a kritika, nem veszi magára – tesztszerű felkészítést alkalmazni. Bemagoltatjuk a gyerekekkel az elmúlt hat év felvételi tesztjeit, gyakorlatait, feladatait és ennek az a következménye, hogy a hallgató ott áll a vizsgán – nekem is volt módom szembesülni hasonló helyzetekkel – és válaszul azt mondja: tudom, hogy öt volt, de csak három jut eszembe. Tehát, ez egy olyan probléma, ami látszólag még nem digitális, de hogy miért kezdem ezzel, annak azért mégiscsak van oka.

Előadásom során néhány állítást és néhány kérdést fogok feltenni, és nyilván amennyire ez elvárható és szükséges is, azokról az EU-s fejlesztési irányokról is röviden említést teszek, amelyek a Digitális Oktatási Stratégia (továbbiakban: DOS) mentén fogalmazódtak meg. Terveink szerint ezek a fejlesztések fogják azt a digitális környezetet kialakítani az iskolákban, amelyek álláspontunk szerint nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy mindarról, amiről az előttem szólók beszéltek evidenciaként tudjunk diskurálni a jövőben.

A digitális tartalomfejlesztés, mint ahogy az az előző előadásban is elhangzott, egy digitális mérés-értékelési rendszer, amely valóban nem áll meg egy olyan eszközkörnyezet nélkül, ami alkalmas ennek a feladatnak a megvalósítására. A következőkben több olyan kijelentést is teszek, amely a hallgatóság számára elsőre a meglepetés erejével hathat.

Az egyik, és nagyon fontos állítás, és nem véletlen, hogy ezzel kezdem, az az, hogy a DOS nem az informatikaoktatás stratégiája. Ez egy kijelentő mondat, erős, a magyar nyelvben határozottságot jelentő ponttal a végén. Nem az informatikaoktatás stratégiája, ugyanakkor szerepel benne minden olyan, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az a készségszintű digitális kompetencia, amit szeretnénk elérni, az valóban egy alkalmazott és alkalmazható tudásként jelenjen meg bármilyen tantárgy esetében. Nem célja a DOS-nak, hogy sok minden mellett állást foglaljon, de mégis foglalkozik a vakon írás, és az eszközhasználatnak bizonyos készségszintű fejlesztési folyamataival is.

A második, hasonló módon erősnek tűnő állítás pedig az, hogy ez a stratégia nem az eszközre helyezi a hangsúlyt. Mintegy ráerősítve az EMMI európai uniós fejlesztéspolitikáért felelős államtitkárának tegnap elmondott szavaira: a 2014–2020-as programozási periódusban, az Emberi Erőforrás Fejlesztési Operatív Program implementációja során nem az öncélú informatikai eszközbeszerzés a célja. Ha csak ez lenne, akkor nem tudnánk építeni akár arra a mérés-értékelési koncepcióra, amelynek helye van az EFOP-3.2.2 „A köznevelés tartalmi szabályozóinak megfelelő tankönyvek, taneszközök fejlesztése és digitális tartalomfejlesztés” című kiemelt projektben és az óvodai mérést kiterjesztő programokban. Továbbá nem lenne alapja, azoknak a tartalomfejlesztési irányoknak, amelyek nem csupán egy tantárgyspecifikus, hanem a tantárgyak közötti átjárhatóságot szolgáló, és leginkább a tanítást, atanulást támogató oktatói és tanulói szoftverek, és az ezek alkalmazását támogató fejlesztéseket célozzák meg.

A harmadik állítás, amivel a teremben lévők közül szerintem senki sem vitatkozik, hogy ma már a digitális kompetencia, a digitális írástudás és ennek a mívelése legalább olyan szintű kulcskompetencia, alapkompetencia – tetszése szerint használhatja a két fogalmat a közönség –, amely egyenrangú az írás-olvasás, a számolás, és az alsó tagozatban tanított, és elvárt tanított kompetenciákkal. Miért vagyok bátor ezt mondani? Azért, mert azt gondolom, hogy az a világ, amelyre nyitni kell, és ahol azzal a tudásmennyiséggel, információs mennyiséggel tájékozódni kell, az egy megváltozott világ, az egy digitális tér, az egy online tér, és nem nagyon szeretnék közhelyeket hozni, de ebben a kontextusban a digitális kompetencia és a digitális írástudás fogalma is átértékelődik. Azt merem mondani, hogy ugyanúgy, mint ahogy a kezdeti pedagógiai időszakokban, és ahogy az iskolai évek elején, először még cél a betű, és az olvasás tanítása, utána már eszköz a további tanuláshoz, vagy a tudásszerzéshez és mélyítéshez. Véleményem szerint a digitális kompetencia is ezek közé az alapkompetenciák közé sorolandó, ahol először még talán cél, ezt követően pedig már egy természetes eszköze a tanulás folyamatának, és a tanulást támogató tanítási folyamatnak. Kérem, itt engedjenek meg egy személyes megjegyzést. Egyetemi oktatóként az egyik kedvenc területem a differenciált munkáltatási formák és együttalkalmazásuk volt az, amit mindig melegen ajánlottam a leendő tanító kollégák figyelmébe, különösen a hátrányos térségekben tanító, vagy onnan érkező hallgatóknak, mert ez az egyik olyan eszköz, amellyel ha jól élünk, sikeresek leszünk a tanári pályán. Ebben a megközelítésben már nem is tűnik annyira ördögtől valónak, ha az írás, az olvasás, a matematikai gondolkodás kialakulásának a szintjén kezeljük a jövőben a digitális kompetenciát. Egy digitális világ van körülöttünk, nem lesz, hanem van, ez ténykérdés. Tehát, hogy felhívjam a figyelmet, az nem a jövő problémája, hogy a gyerekeink jövője digitális-e vagy sem, ez a jelen valóság. Az egy másik kérdés, hogy ennek a jelen valóságnak mik a priorizált kérdései a digitális világban. A DOS ahhoz vette a bátorságot, hogy priorizált néhány kérdést abból, amit úgy gondoltunk, hogy ahhoz, hogy a digitális kompetenciafejlesztés és a digitális írástudás területén előre tudjunk lépni, létfontosságú. Valljuk, hogy ha valóban a problémamegoldó, és a problémát megoldató gondolkodást szeretnénk az iskolai esztendők alatt fejleszteni, ahhoz ebben a térben kell megtanítani a gyereket közlekedni. Itt az első és legfontosabb kérdés az a biztonság, és a biztonság visszaköszön mind a DOS-ban, mind pedig a Digitális Jólét Program Titkársága által kidolgozott többi stratégiában, különös tekintettel a Digitális Gyermekvédelmi Stratégiára. Hiszen biztonságosnak kell lennie azoknak a tartalmaknak, amelyek ezen a rendszeren keresztül elérhetőek, és biztonságosnak kell lenni annak a környezetnek, ahol ezeket az adatokat forgalmazzuk, használjuk. Továbbá abszolút biztonságosnak kell lenni azoknak az adminisztrációs rendszereknek, amelyek akár egy mérés-értékelési, akár pedig egy fenntartói, iskolai, vagy tanulói életutat követő adminisztrációs rendszert jelentenek, és itt az adminisztrációt nem szűken közigazgatási értelemben gondolom. Itt az első és legfontosabb kérdés az, hogy ezt a teret, ami online tér, vagy virtuális tér, ezt biztonságosan tudja használni a gyerek, és ebben nem lehet nem partnerül és segítségül hívni azokat a pedagógusokat, ergo Önöket, akik ugyanúgy a tudásba való bevezetés során, tehát a klasszikus iskolai feladatok során is ezt teszik. Nem is tehetnek mást, mert ez a hivatásuk, hogy a tudás világában az információk világában még klasszikus módon megtanítják közlekedni ezeket a fiatalokat. A másik nagyon fontos és kiemelt kérdés abban, hogy mit tanítunk, nyilván a tartalom. Az előttem szólók sokszor elmondták, hogy mi az irány. Én az előbb utaltam rá, hogy egy tanulást és tanítást támogató alkalmazásokban és szoftverekben gondolkodó fejlesztési irány jelenti a jövőt. Ma már annak, hogy statikus információhalmazokat töltsünk fel, akármilyen formátumban, akár szerkeszthetőben is, az ideje, úgy tűnik, hogy lejárt. A Nemzeti Köznevelési Portál (Okosportál) fejlesztése így nem volt hiábavaló, hiszen ez az első olyan rendszerező adatbázis, ahol a jelenleg hatályos NAT, és a hozzá kapcsolódó kerettantervek ismérvei mentén a tanárok, a tanulók és a szülők számára egy olyan rendszer jött létre, amelyben már hangsúlyosan kértük az interaktív megjelenés lehetőségét. Fontos az interakció, ugyanis véleményem szerint az nem digitális óra, amikor a PDF formátumú tankönyvet kivetítjük a digitális táblára. Önöknek ez triviális, de nem triviális ez mindenütt, és egyfajta küzdelemnek lehetünk szemtanúi ezen a téren, hogy mi az, ami a tankönyv alapú, és mi az, ami a digitális alapú tananyagként, tartalomként értelmezhető. A mi irányunk és a DOS iránya egy interaktív felület és egy interaktív világ, már csak azért is, mert maga az a digitális tér és az az online világ, amiben a gyermekeink élnek és majd élni fognak megkövetelik a digitális kompetencia magas szintű birtoklását. Ez a világ is az interakcióra, és alapvetően egy nagyon más logikára épül, mint a statikus és tankönyv alapú, vagy tankönyvekre építő gondolkodás. Ugyanakkor sosem cáfolom, és sosem tagadom meg a könyv és a tudomány rögzített formájának szükségességét, de mivel a felhalmozódott információmennyiség az interneten keresztül és a különböző adatbázisokon keresztül gyorsabban, és más utakon elérhető, ezért prioritása annak van, hogy az ezeknek a gyűjtését, kezelését, rendszerezését és az ebből szerezhető tudás elmélyítését, és ennek az útját tanítsuk meg az iskolákban. Úgyhogy ez az, ami egy más típusú gondolkodás, és alapvetés, ami a DOS-ban implicit megtalálható.

Az ötödik gondolat, és itt muszáj idéznem Professzor Asszonytól, a digitális tér és maga az a digitalizációs folyamat, amiről a DOS beszél, az nagyon hajaz az által elmondott gondolatra, ezt idézem: „a világot be kell vinni az iskolába, és az iskolát ki kell vinni a világba, hiszen maga az eszközök jelenléte ezeket a valós falakat virtuális falként kezeli, és abszolút átjárhatóak és átléphetőek”. Tehát ez egy olyan helyzet, amikor nem tagadhatjuk meg azt az eszközt, ami – erről miniszterelnöki biztos úr szerintem beszélni fog – a gyerek saját eszközének a használatara utal. Ennek megfelelően, ha nem tudunk a gyereknek érdemi segítséget adni egy eszköz használatánál, emlékezzünk csak a saját gyermekünk nevelésére, akkor az ösztönös rutin, és ez nem feltétlenül tudományosan megalapozott, hogy elkezdjük tiltani neki. Természetesen azt a vitát én ma nem akarom sem megnyitni, sem lezárni, hogy a mobileszköz iskolában házirend szerint tanteremben, tanórán stb. miként, illetve miként nem használható. A DOS arra tesz javaslatot, hogy ki kell dolgozni többek között azt a standardot, amely alapján egy saját eszköz egy tanórán milyen mértékben, okosan, fegyelmezetten, célhoz kötötten és hogyan használható. Ez egy nagyon fontos kérdés, mert ha a fenntarthatóság szegmensét idehozzuk, akkor jól látjuk azt, hogy az innováció azt jelenti, hogyha minden gyereknek állami vagy EFOP-fejlesztésből gépet szeretnénk biztosítani, arra Dareiosz király összes kincse sem lesz elég. Éppen ezért olyan megoldásokon kell gondolkodni, és ezért van a szoftver és alkalmazás irányú tartalomfejlesztés, amely könnyen tovább fejleszthető, és a fenntartása nem igényel további indokolatlanul magas költségráfordítást. Ez a fenntarthatóságnak egy költségvetési vagy pénzügyi szempontja, amit megint csak nem lehet nélkülözni. Ennek köszönhetően úgy tudjuk bevinni az iskolába a világot és a digitális környezetet, mint ahogy az iskolát ki tudjuk vinni, és nem a klasszikus, hanem most a digitális értelmezéséről beszélünk.

A következő állítás vagy inkább költői kérdés arra utal, hogy ez a világ, ez az online tér milyen megoldásokat és milyen közeget biztosít a benne mozgó elemek számára. Ahhoz, hogy gyermekvédelem és a digitális stratégiában megfogalmazott digitális pedagógiai módszerek alkalmazása teret nyerjen az iskolákban, ennek a két aspektusnak együtt kell haladnia, mert olyan veszélyek, és olyan problémák is megjelenhetnek, amire nem lehetünk előre felkészülve. Ugyanis ma a gyermek a tudás szerzésének a lehetősége mellett az internet és az online tér világában sok veszéllyel találhatja magát szemben.

A hetedik alapvetésem az értékelési rendszerrel kapcsolatos. Az értékelési és a mérés-értékelési rendszerek, és az a bizonyos oktatási adminisztráció, amit a DOS mentén oktatási anyakönyvként hívunk, az egy többes célú, és többes rendszerű adminisztrációs rendszer, amely nagyon sok irányba közöl információt, adatot. Az oktatási anyakönyv egy olyan prekoncepcióval fogalmazódott meg, hogy egy olyan tanulási utat kísérő adminisztrációs rendszer legyen, ami egyébként épít azokra az adaptív mérésekre, és azokra a diagnosztikus mérés-értékelési rendszerekre, amelyek kis mértékben, vagy nagyobb mértékben már alkalmazást nyertek. Alapvetően két nagy kérdésünk van, és ugye a DOS nem függetlenedhet sem a köznevelés általános stratégiáitól, sem az OECD, vagy az Európai Unió által a magyar oktatási rendszert érő megfogalmazásoktól. Így nem távolodhat el attól, hogy a végzettség nélküli iskolaelhagyást csökkenteni kell, elengedhetetlen köznevelés esélyteremtő rendszerének az erősítése és szükséges a tehetséggondozás további priorizálása. Mindezen szegmensek bázisai lehetnek egy jól tervezhető iskolarendszernek, ebben az esetben nem releváns, hogy milyen fenntartói bázison. Azért mondom ezt, mert nyilván a szakképzés, a felsőoktatás és a felnőttoktatás is a szavaim mögött vannak, amikor általános digitális oktatást említek. Abban az esetben ha egy olyan rendszerrel élünk, amikor az óvodába lépő gyermeket helyezünk a középpontba – hiszen az óvoda az első olyan intézményi forma, ahol a gyermek a fejlesztés, és az iskolára felkészítés szempontjából intézményes, és tervezett programok mentén kerül be –, mivel innen van képünk a gyermek fejlődéséről, ezáltal célzott fejlesztéseket tudunk tenni, mondjuk egy, az előbb említett óvodai mérésértékelési rendszer során, akkor az iskolai felkészítés sokkal hatékonyabb, eredményesebb lesz. Viszont, ha ezeket az adatokat csak gyűjtjük, és nem teszünk hozzá egy olyan analitikai rendszert, amely a tervezést teszi lehetővé, akkor megint csináltunk egy szoftvert, megint volt egy fejlesztés, megint történt valami, de összességében egy másik típusú fenntarthatóságot nem szolgál. Miért mondom ezt? A rendszerben gyakran találkozunk, különösen, akik kis településen élnek, vagy kis települések környezetében tanítanak, olyan helyzetekkel, amikor ugrásszerűen megnő egy iskolai beiratkozói évfolyamban a különleges fejlesztésre, mozgásfejlesztésre, logopédiai fejlesztésre való igény. Ha ezt hároméves kortól tudjuk, látjuk, akkor egy fenntartói rendszer, egy akár egyházi, akár civil, akár állami fenntartói rendszer fel tud arra készülni arra, hogy 3–4 év múlva, attól függően, hogy hogyan ütemezzük, megfelelő humánerőforrás legyen a rendszerben. Ez egy triviális dolog, de a védőnői és az óvodai jelzések alapján próbáljuk minden gyerek számára biztosítani, hogy a lehető legjobb módon jusson fejlesztéshez, de azért ne tagadjuk le, hogy ha komolyabb fejlesztési problémák vannak, akkor az ellátórendszer erre nem mindenütt van felkészülve, és nem tudjuk a szakértőket, vagy a fejlesztőket megfelelő módon a szülők és a gyermekek számára biztosítani. Ez az egyik probléma, de sok ilyen apró probléma van, ami, pont a végzettség nélküli iskolaelhagyást megelőző felkészítést, és fenntarthatóságot szolgáló intézkedést biztosítaná egy megfelelő analitikai rendszer megléte esetén. Az iskolai adminisztráció, fenntartói adminisztráció, tanulói életútkövetés az általános iskolában és az óvodai időszakban mindenképpen a mérés-értékelésre alapozva kell, hogy történjen, és nyilván fontos az is – és egy picit had beszéljek át a szakképzés, felsőoktatásba –, hogy mindezt egy pályakövetési rendszerrel tudjuk megerősíteni. Ennek köszönhetően pontosan tudjuk azt, hogy egy szakképzési szakként meghirdetett portfólió, az el tud-e helyezkedni a munkaerőpiacon, vagy objektív tényszerű adataink vannak arra, hogy bár szeretnénk indítani ilyen szakmát, de szükségtelen, hiszen az elmúlt 3–5 évben és az elkövetkezendő tendenciáknak köszönhetően nem lesz rá szükség, és munkanélkülieket vagy pályamódosítókat pedig nem kell képezni a szakképzésnek sem, a felsőoktatásnak sem, illetve az iskolarendszeren kívüli képzési rendszereknek sem. Egy egészen abszurd történet, ezt Dr. Palkovics László államtitkár úr szokta idézni, hogy képzünk X felsőoktatási szakot, szándékosan nem mondok semmilyen szakmát vagy semmilyen diplomát, majd ragaszkodunk a keretszámhoz, és közben pedig látjuk azt, hogy a hallgató vagy másik szakra iratkozik be, vagy azzal a diplomával teljesen más munkakörben helyezkedik el. Ezért az oktatási anyakönyv értelmezése az a felsőoktatásig terjed, és nem csupán egy adminisztrációs rendszer, ami a költségvetési tervezéshez, humántervezéshez és egyéb tervezésekhez alapot ad, hanem próbál egy komplex ívet adni annak, amit egy tanulói életútnál láthatunk, természetesen a felnőttkori képzéseket is implementálva. Hiszen a munkaerőpiaci igényekre gyorsan kell, hogy tudjon reagálni egy rendszer. A mérés-értékelés tehát ilyen szempontból is fontos, és ez összecseng azzal, ami előttem elhangzott, konkrétan azzal, hogy csak megalapozott és tényekkel alátámasztott tervezés megfelelő, ne csak tartalmilag, hanem egyébként az iskolarendszer fenntarthatóságát jelentő költségvetési, vagy pénzügyi oldalról is szükséges az alátámasztás.

Mit akar a DOS, és mit nem akar? Inkább azt mondom, hogy mit nem akar, mert egy nagy ívű irányszabása van a DOS-nak, az egyik alapvetése – és ez nem baj, ha elhangzik többször, tudom, hogy miniszterelnöki biztos úr is el fogja mondani – az, hogy a digitalizáció nem választás kérdése. Tehát nem vagyunk abban a helyzetben, hogy azon lamentáljunk, hogy kellenek, nem kellenek, lépjünk, ne lépjünk. Ez nem választás kérdése, s mivel nem választás kérdése, ezért Magyarország Kormányának a válasza erre a kihívásra a DOS volt, amelynek mentén tervezzük az elkövetkezendő Európai Unió által finanszírozott operatív programokat és fenntartás szempontjából pedig „Az iskolai digitalizáció és digitális környezetalakítás az iskolákban” című projekteken keresztül az elkövetkezendő esztendőket. Nem akarunk állást foglalni olyan neveléselméleti és pedagógiai-szakmai kérdésekben, amely nem tartozik a DOS-ra. Tehát nem akarja a DOS megmondani, és nem is fogja, hogy hány éves korban, milyen eszközt és milyen mértékben kell tudnia használni a gyereknek. Ez egy helytelen irány volna, hiszen nem haladunk teljesen párhuzamosan. A digitális technológia folyamatosan fejlődik, ezáltal jóval előttünk jár, míg az a fajta pedagógiai, módszertani tudás, és elérhetőség, ami a gyakorlópedagógusok számára rendelkezésre áll, az egy picit hátrébb van, a gyerekek pedig azt gondoljuk, hogy jobban használják a gépet, mint mi pedagógusok. Ez utóbbi kijelentésemmel rögtön vitára is szállnék, ugyanis nem biztos, hogy jobban használják, a nemzetközi mérések nem feltétlenül támasztják alá, hogy attól, hogy sokat használják, jól használják. Ezért fontos a DOS elméleti alapvetése, és ezért fontos az, hogy nem az eszközből indulunk ki, hanem az eszközt meghatározó tudatos használatból. A gyerekek ugyanakkor imádják a gépet, ezért ha valami nem helyes, akkor az az, ha ezt akár az otthoni, akár az iskolai tanítás és tanulási folyamatokban nem engedjük számukra használni. De éppen ezért ezt a távolságot valahogy közelíteni kell, és nincs időnk várni, ugyan ez az állítás ellentétes azzal, hogy nem mi akarjuk megmondani, hogy milyen eszközt, mikor, és milyen mértékben használjon a gyermek, de mégiscsak fontos az, hogy nem akarjuk megmondani, hogy az óvodában holnaptól csak tableteken lehet robotikát oktatni. Azt sem akarja megmondani a DOS, hogy a biológiát, fizikát, kémiát a kiterjesztett valóságalkalmazásaival segítsük meg, mert mégiscsak ott van egy tudás, ami a gyereket, az osztályt és azokat a tartományokat ismeri, amelyen belül egy differenciált környezetben lehet hatékonyan dolgozni.

Előadásomat az Európai Unió által biztosított források felhasználásával szeretném zárni és már itt szeretném leszögezni, hogy ezzel kapcsolatban sem akarjuk eldönteni azt, hogy módszertanilag mi helyes, és mi nem helyes. Egy valamit akar viszont határozottan a DOS, és hogyha most papír alapon dolgoznánk, ezt háromszor aláhúznám pirossal, és nem azért, mert hiba, hanem mert fontos, ez pedig az, hogy segíteni és támogatni akarja a pedagógusok munkáját! A kereteket a Szupergyors Internet Program (továbbiakban: SZIP) adja meg, ugyanis nem lehet internetet és internetes bázisú tartalmat vinni és tartalmat fejleszteni, szélessávú internetelérés nélkül. Ez az EFOP-os projektektől független, a SZIP ugyanis elindult, és ennek eredményeként fokozatosan, folyamatosan „megérkezik” a szélessávú internet nemcsak a háztartásokhoz, hanem elsődleges célcsoportként a közintézményekbe is. Ezzel párhuzamosan, ehhez is kapcsolódva jelent meg az EFOP-3.2.4 „Digitális kompetencia fejlesztése” című kiemelt program, amelynek kedvezményezettje a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ. A projekt költségvetése 34,94 milliárd forint.

A projekt célja a minőségi és méltányos köznevelési rendszer kialakítása és a munkaerőpiacon/felsőoktatásban/egész életen át tartó tanulásban való sikeres részvétel elősegítése a társadalom és a munkaerőpiac által elvárt digitális kompetenciák elsajátításának támogatásán keresztül. Három pilléren nyugszik:

Az egyik pillér az a pedagógusok módszertani és digitális pedagógiai felkészítése, ami nemcsak egyszerű eszközhasználatból áll, azonban a továbbképzési program végén egy célhoz, feladathoz kötött tanári eszköztámogatás is megjelenik.

A második pillér a tantermi infrastruktúráról szól, hiszen kell, hogy legyen a tanteremben egy olyan környezet, ahol a tantermi digitalizáció nemcsak a megjelenítést jelenti – és itt nem azt mondom, hogy minden padra kell egy számítógép, mert ez még nincs igazolva sehol, hogy az a jó, hogyha minden gyerek asztalán, padján számítógép van –, hanem egy olyan környezetet, amely hozzáférhető, hogyha a tanár szeretne alkalmazni egy olyan megoldást az órán, ami akár a tudásmélyítésben, ismétlésben, mérésben szükséges. Tehát egy környezeti előrelépés, amely szintén része ennek a projektnek.

A harmadik pillér feladata a tanulók digitális kompetenciáinak a fejlesztése, különösen a matematikai, természettudományos, informatikai és műszaki pályákra való felkészüléshez szükséges keretek biztosításának megteremtése által.

A másik jelentős projekt digitális oktatás témában az EFOP-3.2.3 „Digitális környezet a köznevelésben” című kiemelt projekt kiírás alatt van. Ez egy tartalomfejlesztési projekt, amely azt az űrt hivatott betölteni, hogy a már terepen lévő gyakorlatok, jó megoldások, jó példák terjeszthetőek legyenek, és ne csak azok, amelyek a Nemzeti Köznevelési Portálon találhatóak. Ez a projekt12,.2 milliárd forint összegben lehetőséget biztosít pilotok indítására, ami akár a tantárgyi, akár az egyes átfogóbb folyamatoknak a pilotként történő, szigorúan beválás-vizsgálattal alátámasztott indítását és lefolytatását jelenti és része minden olyan fejlesztési program, ami az infrastruktúrafejlesztést célozza. Azokat a standardokat tartalmazza, amiket a DOS kidolgozott, hogy mi az a minimum követelmény, aminek egy tanteremben, egy iskolában lennie kell ahhoz, hogy szolgáltatásként tudja kapni a tanár az informatikai rendszert ahhoz, hogy a pedagógiai módszertani váltást meg tudja tenni.

Egy valamit szükséges még elmondanom a végén, hogy mindahhoz, hogy ebben előre tudjunk lépni, a mi szándékunk kevés. Ehhez az is szükséges, hogy ebben partnerek legyenek mindazok, akik ezt a munkát elvégzik. Ebben a digitalizált környezetben egy pedagógiai paradigma- és kultúraváltás van, amiről az előttem szóló bővebben beszélt. A kialakult helyzetre megfelelő választ kell adnunk és el kell fogadnunk azt a tényt, hogy van amiben 2-3 évvel előtte vagyunk az európai átlagnak, viszont van olyan terület, amiben viszont 6-8 vagy 12 évvel mögötte, és döntően ezeknek a távolságoknak a leküzdésére válaszul fogadta el a Kormány a Digitális Oktatási Stratégiát, és ezzel szerintem fel is vezettem Miniszterelnöki Biztos Úr előadását.

Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket.