Pódiumbeszélgetés

Milyen a jó oktatás a XXI. században?

Jó estét kívánok mindenkinek! Szeretettel köszöntöm Önöket a hajdúszoboszlói Országos Szakértői Konferencián. Nagy-nagy öröm számomra, hogy már Debrecenben, az Aranybikában is Önökkel lehettem. Régóta meghívottja vagyok ennek a rendezvénynek, ami azt gondolom, hogy az ország legjobb pedagógusait tömörítő országos konferencia. Én büszke vagyok, hogy itt lehetek, és köszönöm, hogy rendszeresen meghívást kapok.

Egy különleges programmal készültünk ma Önöknek. Arra gondoltunk, hogy olyan szakembereket hívunk meg, akik a mindennapjaikat nem a katedra mellett, nem az osztálytermekben töltik, de a munkájuk során számos olyan érdekes, különleges, figyelemreméltó dolgot tesznek, ami az Önök munkáját segítheti, általában hatással vannak az oktatásra. Arra gondoltunk, hogy egy beszélgetés során kísérletet teszünk arra, hogy megmutassuk, hogy Önök nincsenek egyedül. A tanárok nem egyedül kínlódnak az oktatás gondjával, bajával, hanem sokan vagyunk, akik – bár nem tanári végzettségünk van – segíteni képesek vagyunk, nyitottak vagyunk a párbeszédre, szívesen elmondjuk, amit látunk és arra kérjük Önöket, hogy legyenek társak ebben a párbeszédben. Erre tesz kísérletet ez a különleges fórum.

Bemutatom a beszélgetés résztvevőit. Mellettem Horváth Dorkát látják. Ügyvezetője a Móra-BOOKR Kids Kft.-nek. Ők kiállítók is itt. Kiállítók voltak a digitális nagykonferencián[1] is Budapesten. Nagyon örülök, hogy fiatal startuposok fognak bemutatkozni Önöknek ma este, merthogy Dr. Ábrahám László fiatal ügyvezetője a National Instruments Hungary Kft.-nek. Nagyon köszönöm, hogy elfogadta a meghívásunkat. Mellette pedig Fuchs Péter, fejlesztési vezetője az Alkotó Magyarország Nonprofit Kft.-nek. Ő a másik startupos, akinek nagyon kíváncsi vagyok a tevékenységére és örömmel várom, hogy bemutatkozzon. Mellette Bódor Editet látják. Ő Debrecenből érkezett és ügyvezetője a Főnix Rendezvényszervező Közhasznú Nonprofit Kft.-nek. Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásunkat. És a legvégén Vecsei Miklós. Ő maga történész, szociálpolitikus, a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke. Együtt ülünk az Antiszegregációs Kerekasztalban.

Olyan embereket hívtunk meg, akiktől bevezetésként azt kérem, mutassák be egy picit a munkájukat és tekintsenek arra is ki, hogy mi közük az oktatáshoz, miért érdekes egyáltalán Önöknek az oktatás. Legyen ez az első kör! Kedves Dorka!

Bemutatkoznak a résztvevők

Horváth Dorka: Köszönöm szépen. Jó estét kívánok mindenkinek. Talán én vagyok az egyetlen, aki először vesz részt ezen a rendezvényen, és nagyon köszönöm, hogy meghívtak. Ez lehet, hogy azért van, mert – igaz, hogy már volt közöm az oktatáshoz így, az elmúlt 31 évben, mert én is az élethosszig tartó tanulásban hiszek – most kerültünk, vagy most kerültem így igazán közel a témához. Mi, ahogy mondták is, egy startup vagyunk tulajdonképpen, ami egy olyan innovatív vállalkozás, amely magában hordozza az exponenciális növekedés lehetőségét. Igyekszünk gyorsan nőni. 2,5 év alatt eljutottunk odáig, hogy az általunk kifejlesztett módszertant akkreditálta a Digitális Pedagógiai Módszertani Központ. Mi interaktív meséket készítünk kicsiknek, azaz 3–10 éves korig. Saját technológia alapján digitalizáljuk a mesekönyveket, s egy olyan köntösbe öltöztetjük a már szeretett, papíralapú műveket, ami talán egy kicsit közelebb viszi a gyerekeket az irodalomhoz, a szépirodalomhoz, a versekhez, a mesékhez, a mondákhoz, a különböző tartalmakhoz. Megpróbáljuk ebben a megváltozott környezetben valahogy egy olyan platformon újraéleszteni ezeket a tartalmakat, hogy ők is közelebb érezzék magukat hozzájuk. Röviden összefoglalva: könyvekkel foglalkozunk.

Dr. Ábrahám László: A National Instruments debreceni gyárát vezetem. Az NI Hungary Kft. egy high-tech cég. Csak annyit mondanék a cégről, hogy egy tonna elektronikát ha előállítunk, az körülbelül 100 millió forint értékű. Ezt érdemes az autóiparral összehasonlítani, hogy hány kiló egy autó és hány forintért adják. Egy kicsit verjük az autóipart. Az oktatással a mi szempontunkból azért kell foglalkoznunk, mert az egyik legfontosabb „alapanyagunk” kezd elapadni, a mérnök. Hiánycikk. Ahhoz, hogy a mérnököket időben be tudjuk terelni abba az utcába, ami nekünk szükséges, vissza kell nyúlnunk az alapokhoz. Már az óvodában is ott vagyunk az NI Mentor programunkkal, ahol az életkori sajátosságoknak megfelelően a kisfiúk és kislányok robotokkal kezdenek el játszani, azokat programozzák. A módszernek köszönhető, hogy élményalapú tudást tudnak maguknak szerezni. Az történik, amit a kisgyerek akar, és nem baj, hogy ha elsőre kicsit elrontja, de a problémamegoldó gondolkodás lesz a sajátja és ezt tudja továbbvinni az általános iskolába, középiskolába. Két éve, amikor 15 évesek voltunk, Debrecen összes iskolájának adományoztunk néhány robotkészletet abból a célból, hogy kezdjenek el vele a gyerekek legalább szakkör keretében játszani. Az NI Mentor programunk az egyetemeken is működik, természetesen emelt szinten. Sajnos azt kell, hogy mondjam, az utánpótlással legtöbb esetben mennyiségi problémánk van, de néha minőségi is. Tehát nincs meg az a tudás, aminek meg kellene lennie, mi pedig elég válogatósak is vagyunk, mert nem elég, hogy valaki szakember legyen és nyelvet is tudjon, hanem bizonyos emberi paramétereket is megkövetelünk tőlük, például hogy csapatban tudjanak játszani, jó játékosok legyenek. Ezeknek a paramétereknek a hiánya szintén az oktatáshoz kapcsolódik 1000 szállal. Egyébként ezen a területen örvendetes fejlemény, hogy egy újabb adományozást valósítunk meg az egyik iskolában azért, hogy a robotoktatás ne csak szakköri, hanem órai szinten is megtörténhessen.

Fuchs Péter: Jó napot kívánok! Az Alkotó Magyarország Kft. egy kicsit félrevezető lehet, mert én a Makerspace.hu közösségi digitális alkotóműhelyből jöttem. Ha valaki – mondjuk a fodrász – megkérdezi, hogy mit szoktam csinálni, akkor azt mondom, hogy 3D nyomtatni, vagy robotépíteni tanítok gyerekeket, hátha ettől így gyorsan megértik, hogy valami érdekes, és furcsa dolgot csinálok. Néha hozzáteszem, hogy lézervágni is, mert a lézer egy izgalmas szó, de alapvetően egy olyan intézményt képzeljenek el, mint ami mondjuk 600 évvel ezelőtt a könyvtár volt, hogy az eszközök ott vannak, a tudás ott van, megtanítjuk a gyerekeknek, viszont csak helyben olvasás lehetséges. Mindent ott abban a műhelyben, egy közösségi térben használhatnak, mindig csapatmunkában dolgozunk és olyan tananyagokat fejlesztettünk ki mi alkotók, ugyanis az alkotótér angolul makerspace, az alkotók helyszíne. Ez egy nemzetközi mozgalom, kicsit olyanok, mint a protestánsok, vagy a rockerek, hogy azonosítva van egy csapat ember valamilyen közös nevező által, de – ahogy egyik nagyon kedves barátom mondja – mi a munkavallás vagyunk. Tehát, mi nagyon-nagyon szeretünk bütykölni, nagyon szeretünk alkotni és nagyon szeretjük, ha ennek van célja. Egyszer egy amerikai konferencián feltette a költői kérdést az egyik ilyen fő maker teoretikus, hogy kik az alkotók? És meg is válaszolta rögtön. Olyan emberek, akik hajlandóak áldozatot vállalni a munkában a jövőképért. Azt hiszem, hogy itt ezen a ponton, ezen a konferencián ez a legfontosabb, hogy mi olyan emberek vagyunk, akiknek a munkában van a jövőképe. Ezt adjuk át gyerekeknek. Úgy adjuk át, hogy nem elmondjuk nekik, hanem – és ez volt az eredeti célja a központjuk létrehozásának – a cselekedve tanulás módszerét terjesztjük. Ezáltal ők maguk látják be, hogy számukra a munka ugyanolyan értéket teremt, mint azok az értékválságok, amelyek körülöttük élnek.

Bódor Edit: Én is nagy szeretettel köszöntök minden résztvevőt és nagy öröm számomra, hogy nagyon sok ismerős arcot találok Önök között, akikkel a munkánk és a munkám során az elmúlt évtizedekben együtt tudtam működni. Annak a kultúraszervező csapatnak vagyok a felelős embere, akik Debrecen város kulturális életét szervezik, meghatározzák és tényleg az év 365 napján porondon vannak. Ez egy olyan nagy, felelősségteljes munka, amely az életem egyik legnagyobb küldetése. Az oktatással való kapcsolódás – itt a digitális világról és mindenféle olyan tudományos dologról beszélhetünk –, amivel mi kapcsolódunk az oktatáshoz és segítjük azt: egy olyan terepet tudunk az oktatás számára adni a művészetek világában az iskoláknak, fiataloknak, felnövekvő nemzedéknek, azoknak a rendezvényeknek a sorát, amelyek meghatározóak, akár a város életében, de olykor az országéban. Azt gondolom, hogy egy olyan terep, egy olyan lehetőség, amely áthatja a rendezvényeink mindennapjait és egy olyan képzésre, egy olyan örömteli oktatásra, tanulásra ad lehetőséget azoknak, akik elfogadják, átélik mindezt, amely mással nem pótolható.

Vecsei Miklós: Én is szeretettel köszöntöm Önöket. Egy kicsit izgulok, mert nagyon kilógok a sorból, ezért kértem, hogy mutathassak néhány képet arról, hogy mi is a mi missziónk. Ugyanis itt jövőképről beszélünk, mi pedig olyan helyen dolgozunk, ahol nincs jövő. Ahol tulajdonképpen a nyomorba süllyedés az egyetlen örökölt világ. Talán a szegénység és a nyomorúság közötti különbséget szeretném így megfogalmazni, hogy miért vagyok kételkedő. A szegénység az, amikor nagyon sok minden hiányzik, de az embernek megmaradnak a céljai, és a célokkal együtt az akarat. Amikor a hiány olyan mértékűre süllyed, hogy az akarat megszakad, akkora a hiány, hogy az ember kétségbeesik és már csak annak a pillanatnak él, ami előtte van... ezt a jóléti erkélyen élők, mi ezt nem is értjük, hogy milyen az, amikor a holnap nem létezik, csak a ma, nincs jövőidő, csak a mai pillanat, ezért ég el néha a konyhakredenc mínusz 20-ban, és mi meg csattogtatjuk a nyelvünket. Szóval, azt gondolom, hogyha most megnézzük ezeket a képeket, amik jönnek, ez egy Magyarországon lévő iskola.

Nyilván mindegyikünk örülne, hogyha ezek a képek nem Magyarországon készültek volna, de igen. Három évig volt állami fenntartásban ez az iskola. 310 gyerek jár ide, és azt gondolom, hogy ugyanazok a kérdések merülhetnek mindegyikünkben föl, például az, hogy hogyan létezik az, hogy három éven keresztül műanyag dobozba kapják a gyerekek az ebédet. Hogyan létezik ez ma Magyarországon, hányszor tehetnénk meg a mi gyerekeinkkel? Nem készült el három év alatt az étkező, de a 2000 lakosra jut 2200 kutya a településen.

A kérdés az, hogy – mondjuk egy olyan szervezet, mint a Máltai Szeretetszolgálat, akinek négy ilyen iskolája van – hogyan tudja felvinni ezt a hírt úgy a jóléti erkélyre, hogy ne botrány legyen belőle? Ne sértődés, ne tagadás, hanem mondjuk érzékenység, fájdalom, akarás? Amikor az adatokat is elővesszük: egy ilyen iskolában tavaly 50 rendőrségi ügy volt; ebben a kétezres lélekszámú faluban 16 évenként négyszer annyian születnek, mint a mellette lévő városban (a város 10 000-es); 69 születésből egyetlenegy sem problémamentes; 69 születésre 83 abortusz jut. Amikor ezeket a számokat elmondom, akkor mindegyikünknek meg kéne hőkölnie, és kérdezném a kollegákat, hogy miről is beszélünk? Mi ezzel foglalkozunk, hogy az innen érkező gyerekeknek valamiképpen jövőképet adjunk. Ezek nem keresett fotók, hanem sajnos az utcát végigfotózva ezeket lehet látni. Azt állítjuk, hogy 300 olyan település van ma Magyarországon, amely segítség hiányában lezuhan. Ezen a 300 településen annyi gyerek születik, mint a 4 legnagyobb városban. Tehát, az alapkérdés, az alapmissziónk az, hogy hogyan lehetne a döntéshozók elé, a társadalom elé, a jóléti erkély elé vinni ezt a kérdést, hogy akarjuk megoldani.

Miért oktatunk?

Dr. Aáry-Tamás Lajos: Köszönöm szépen a bemutatkozást. Az a következő kérdés –akkor vissza is csatolok Miklós kérdéséhez –, hallatlanul kíváncsi vagyok, milyen választ adnának arra a kérdésre, hogy miért oktatunk? Ugye rengeteget vitatkozunk arról, hogy hogyan oktassunk, hogy mit oktassunk, hogy nézzen ki az új alaptantervünk, mennyi időt töltsenek benn a gyerekek az iskolában, milyen körülmények között legyenek ott, mennyi pénzt keressenek a tanárok. Tehát sok-sok kérdésre keressük a választ, de ez mind a hogyan és a mit kérdése. Vajon miért költünk 2000 milliárd forintot minden évben az óvodától az egyetemig? Mi a célunk ezzel? Hogyan tudnánk mi megfogalmazni erre a kérdésre a választ?

Fuchs Péter: Az eredeti szakmám szerint én számítógépes játékfejlesztő vagyok. Van egy nagyon régi játék, amiben nagyon kevés emberrel kell nagyon nagy tetteket végrehajtani a harcmezőn, ezért egyetlen megoldás van: képezni kell őket. Képezni és képezni, mert hogyha kevesen vagyunk, akkor – és ez a legfontosabb, hiszek abban, hogy – elképesztő mélységeket találunk azokban az emberekben, akik itt élnek körülöttünk. Kicsit visszautalva az előző szegénység és nyomorúság közötti különbségre, bevállaltunk néhány nyári tábort a műhelyünkben, ahol van nekünk egy tananyagunk, amit úgy hívnak, hogy digitális történetmesélő szuperhősök. Szuperhősöket kell csinálni önmagukból a résztvevőknek, tehát 3D-ben nyomtatják a kesztyűt, amivel megfogják a a teherautót és fölemelik, mert olyan erős a kesztyű, de hát ezek mind ilyen stilizált dolgok. Minél jobban dolgozzák ki, annál nagyobb az értékelés igazából önmaguk felé. Egy kelet-magyarországi faluból jöttek gyerekek, akikkel egy lightboxot csináltunk, ami egy olyan doboz, amiben mozgatnak kis papír lézerkivágott figurákat, és animációs filmet csinálnak. Gyönyörű szépen sikerült. Hihetetlen szép volt, ahogy a kedvenc filmjeiket magukba átvitték. Tehát, elkezdtek írni. Ez egy olyan foglalkozás, amiben nagyon sokat kell írni. Meg kell írni a történetét. Életükben nem írtak ennyit. Ők maguk mondták, hogy életükben nem írtak ennyit. Sajnálom, hogy ezt a történetet mindig elmesélem, mert szégyellem magam miatta egy kicsit, de közben meg egy óriási, egyik legnagyobb bók, ami valaha ért, hogy ezek a gyerekek sosem láttak még ilyen műhelyt és ilyen technikát, de mindegyikőjüknek volt mobiltelefonja. Sokat használták, hogy kutassanak, keressenek. Amikor elkészültek, akkor arra készültünk, hogy amit kicsiben megcsináltak a dobozban, azt nagyban megcsináljuk, azokat a karaktereket nagyban odaadjuk nekik. Üres volt a doboz. Valaki ellopta belőle a karaktereket. Nagyon-nagyon büszke lettem, és egyszerre szomorú is, mert ellopták a saját munkájukat, mert azt gondolták, hogy nem fogják odaadni nekik, mert nem voltak még olyan helyzetben, hogy valaki odaadott nekik valamit. Ellopták, mert annyira tetszett nekik. Közben egy óriási dicséret volt, hogy a saját alkotásuk értékes számukra, mert a tolvaj csak olyat lop, ami értékes és éppen ezért, mert látom ezt működni, én hiszek abban, hogy ezeknek a gyerekeknek elképesztő mélységei, elképesztő képességei vannak, csak meg kell találnunk őket. Én egy műhelyben dolgozom, ott a két kezével dolgozik az ember, és azért csinálom, mert én azt gondolom, hogy a munkájával, az alkotásával nem tud hazudni senki. Tényleg meg tudja mutatni, hogy mi van benne. Én – ez csak egy kis szelete a tudásnak, és a készségeknek – abban hiszek, hogy ilyen műhelyekben dolgozva nagyon sok ember, aki eddig nem kapott jövőt, itt jövőt fog találni magának.

Dr. Ábrahám László: Azt gondolom, hogy az oktatásnak nagyon nagy jelentősége van, hiszen az a tudásbázis, ami fölhalmozódott sok-sok év, évezred alatt, azt valahogy úgy szeretnénk továbbadni, hogy ne kelljen mindenkinek a nulláról indulnia. Ha például belepillantunk az állatvilágba: megszületik a kis róka, az anyukája nevelgeti, aztán előbb-utóbb a kölyök megtanul vadászni és neki ennyi elég. Ezen a szinten ő megáll, nem jár iskolába, nincs is rá szüksége. Tehát eljut arra a tudásmaximumra, ami az ő viszonylag nyugodt életéhez kell. Az ember az nem ilyen, hiszen szeretné megszerezni a tudást és ezt a tudásvágyat már az újszülött gyerekeknél lehet látni. Mindent megrágnak, szájukba vesznek, megérintenek. Persze időnként baleset is éri őket pont a tudásvágy miatt. Ha az iskolába bekerülnek, ezt a csillapíthatatlan tudásvágyat kellene valahogy továbbvinni. Miért fontos ez? Mert akkora tudást kell átadni nekik, amit évezredek alatt szedtünk össze. Sajnos ez nem mindig sikerül. Elsőben még a gyerek szeretne mindent tudni, csillog a szeme, kíváncsi. Eltelik pár év és az érettségiről kikerült fiúknak, lányoknak, szürke az arcuk, homályos a tekintetük, céltalannak tűnnek. Sajnos nincs jövőképük. Csak a mának élnek. Valahogy ezt kellene nekünk az oktatásban rendbe rakni, hogy élményalapú oktatást adjunk. Nem biztos, hogy az összes évszámot jó a fejébe verni, ha érdekli a diákot, akkor úgyis meg fogja nézni. Arra kellene megtanítani , hogy hogyan lehet információhoz jutni és ennek gyakorlati jelentősége van. Adni kell neki egy kihívást, egy feladatot. Nézze meg egy könyvben, az interneten vagy kérdezzen meg egy hozzáértő embert. Ha a tudás megszerzése már jól megy és kipróbálta magát különböző irányokban vagy néhány projektben, akkor nyugodtan ki lehet őt lökni a nagyvilágba, mert ezzel a tanulási, információszerzési képességgel és döntéssel, hogy melyik információforrásnak hisz és melyiknek nem, ezzel a világban is biztosan helyt tud majd állni. Sajnos ma a fiatalokat nem erre tanítjuk, neveljük. Úgy gondolom, hogy még mindig él az a módszer, amit nekem is annak idején mondtak, hogy tanuld meg, fiam, és mondd vissza, mint egy kis magnókészülék. Ez nem szerencsés. Én még őrzök egy elsőskori füzetet otthon, amibe bele van írva, hogy Lacika, ha így folytatod, akkor jövőre is elsős maradsz és valóban ott voltam azon a határon, hogy untam az iskolát. Szépen megtanultam írni, kereken, karikán, föl, így, úgy… De nem tanultunk rakétáról, ami engem nagyon érdekelt volna. Nagyon sok másról sem tanultunk, de azt hiszem, ezt a kíváncsiságot kellene valahogy a gyerekekben fölébreszteni, táplálni és végigvinni. Ezért kell ezt a tudást és módszert átadni, hogy tényleg ne minden generáció a nulláról induljon, hanem már egy sokkal magasabb lépcsőfokról. Persze nagy a kihívás, hiszen az a tudásmennyiség, ami most van, már egy emberi fejbe nem fér bele. A polihisztorok korának vége, sőt, ma már egy adott szakterület sem fér bele egy emberfejbe. Vagyis ezért kell bizonyos dolgokat megtanulnunk és csapatban játszanunk, hogy a megszerzett tudást, tudásrészleteket összerakhassuk és abból egy szép nagy kép alakulhasson ki.

Fuchs Péter: Bocsánat, csak ehhez még hozzátennék valami nagyon érdekeset. Engem mindig meglep, hogy milyen keveset tudnak ezek a magabiztos gyerekek is. Például egyszer szükségem volt egy CNC gépkezelőre, aki profin kezeli a gépet, és volt ott egy srác, aki nagyon-nagyon értett ehhez, és már napok óta dolgozott. Nem is kérdeztem, hogy mit csinál, de megkérdeztem, hogy esetleg be tudna-e ugrani jövő héten olyan embereket tanítani, akik már valamennyire értenek a CNC-hez, magas szintű CNC megművelésre. Azt válaszolta, hogy nem ér rá, mert érettségizik. Ő 18 évesen ezt már megtanulta, saját motivációból. Azért meséltem mindezt el, mert azóta foglalkozom ezzel a gyerekkel, amióta ezt megtudtam, és az döbbent meg, hogy milyen keveset tud a világról. Neki szüksége van a történelemre, szüksége van az irodalomra, hogy például kritikai gondolkodást fejlesszen ki magában: tudja, hogy hol lehet megtalálni azokat a tudásokat, amelyekre szüksége van. Mert meg kell válogatnunk, nem szabad mindent elhinni. Ezekre mind szükség van, és ezeknek az átadása, az igazából öröm. Én azért csinálom – és tudom, hogy Önök is –, mert örömöt okoz. Egyszer tanítottam szakképzésben dolgozó tanárokat 3D nyomtatni és robotikára. Odajött hozzám az egyik tanár, hogy nagyon köszöni, mert újra embernek érezheti magát, olyat tud átadni a gyerekeknek, ami nekik új. Ez a gyorsuló világról szól, ami sok szempontból aggasztó, sok szempontból meg – és ide akarok kilyukadni – iránymutatást igényel. Nekem a 3D nyomtató egy alibi. Egy alibi arra, hogy megint valamiféle méltóságot adjak annak, aki tanít, annak, aki mutat és ez a méltóság, ez megmaradjon és létrejöjjön egy értékrendszer, az érték és a jövőkép azt hiszem, nagyon közel van egymáshoz.

Bódor Edit: Az előző gondolatokhoz szeretnék annyival kapcsolódni, hogy a mi munkánk az oktatáshoz egyfajta élményszerűséget kapcsol. Azt, hogy az oktatásnak élményszerűnek is kellene lenni, nemigen lehet vitatni. Arra a lehetőségre, annak a kapunak a kinyitására, amelyet a kultúra területén, az oktatással együttműködve tettünk az utóbbi években igenis nagyon nyitottak a diákok és a pedagógusok is. Szívesen kapcsolódnak be a rendezvényekbe, amelyeket kezdeményeztünk. Azt gondolom, hogy a diákok megszólítása mellett a pedagógus megkeresése az elsődleges, hiszen nélkülük nem tudnánk kapcsolatot létesíteni a fiatalokkal oktatási keretek között. Két olyan példát szeretnék erre mondani, amelyben mindazok a kompetenciák – a kreatív alkotás, a közösségben való együttműködés, a vizuális kultúrafejlesztés, a manuális kultúra – összekapcsolódnak, összefüggenek és megvalósulnak. A Debreceni Virágkarnevál történetében van egy olyan példaértékű dolog, ami egyébként az 50 évet is végigkísérte, ugyanis a debreceni Tóth Árpád Gimnázium közössége, pedagóguskara és szülői közössége indította újra ezt a most már 51 éves országos, és nemzetközi hírű rendezvényt[2]. Itt először csak művészi csoportok vettek részt, iskolás csoportok, de egy olyan rendezvénybe csúcsosodott ki és kerültek bele a gyerekek, amely határainkon túlmutat. A másik pedig öt évvel ezelőtt kezdődött. A tankerület csapatával együttműködve kipróbáltunk egy újabb ötletet, nevezetesen, hogy az egészen kicsiktől elkezdve kapcsolódjanak be a programba a gyerekek, így őrizve, továbbépítve azokat a hagyományainkat, ami Debrecenben létezik, hogy ne elmeneküljenek a városból, mert jönnek a külföldiek, rokonok, hanem sajátjuknak érezzék. Ez lett a galibafesztivál. A cél az volt, hogy azzal a tudással, kompetenciával tanítsuk és kezeljük őket, amellyel ők az integrálódásukat a város kulturális életébe elkezdhetik, egész pici kortól kezdve. Az óvodásokhoz, kisiskolásokhoz kapcsolódtak civil szervezetek és nagyon sokan mások. Az ötödik évére olyan nagysikerű lett a rendezvény, hogy sokan mondták: kistestvére a Virágkarneválnak. De amit itt példaként szeretnék említeni: emlékszem arra az első találkozóra a pedagógusokkal, amelyen elmeséltük a tankerület vezetőivel, hogy mi az elképzelésünk. Emlékszem arra a testtartásra – ugye a testbeszédből sok minden kiderül – amelyben a pedagógus kollegák egy kicsit távolságtartóan, karba tett kézzel ültek és látszott az arcukon, hogy mit akarnak már megint a fejünkre húzni. Az Apolló Moziban történt, én egyre lelkesebben mondtam a magamét, erre egyre jobban hátrahúzódott mindenki, és úgy tűnt mindenki azt érezte, hogy hát, újra kitaláltak számunkra valamit. Már, eltelt öt év, építkezett a történet, és egy egyre több, erősen motivált kiscsoport, nagycsoport, külföldi testvériskolák, ovik kapcsolódtak be. Lett egy ereje ennek a történetnek, és elültettünk egy olyan magot, amelyből már virágkocsik is kinőnek. Művészeti csoportok indulnak, virágkocsikat készítenek, miniatűrben ugyanazt teszik, amit a felnőttek másnap nagyban, amiért a külföldiek idejönnek. Mivel karnevált megelőző napon van, így ezt egy csomagban kapják az ideérkezők is. Visszatérek a pedagógusok bevonására ebben a közösségi élet az iskolapadon túl témában. A legnagyobb elismerés nekem egy olyan pedagógus kollegától kapott levél volt, aki előtte folyamatosan azzal bombázott: hogy gondolom én azt, hogy elveszünk egy hetet a nyári szünetből, sőt már hamarabb is ott kell lenni, meg már a tanév vége is ezzel fog eltelni. Ebben a levélben megköszönte, hogy mekkora élmény neki ez a program. A gyerekek ezt első perctől nagyon élvezték, később még ajándék is volt nekik, játék és mozilátogatás. Ebben az évben már tematikus volt a rendezvény: az Arany János-év és Szabó Magda is képbe került, szóval, mindent bevontunk, amivel nemcsak a látványt, hanem a tartalmat is tudjuk növelni.

Horváth Dorka: Eddig látszólag különböző stratégiákat hallottunk, de szerintem a cél, ami alapvetően a kérdésre reflektál, az közös: az érdeklődő, a gondolkodó ember. Valahogy mindenkinek ez a célja, ami a gyakorlatban nálam az ideák világában valahogy úgy fest, hogy jól informált módon, konstruktív vitát tud folytatni, racionális érvek alapján. Ez az a szentháromság, amire szerintem minden társadalom valahogy törekedni próbál, és mondjuk mi ezt azzal a tízfős csapattal, ahol én dolgozom, ez a mi missziónk, nekünk az álmunk, mi ezt a történeteken keresztül szeretnénk megközelíteni, ami inkább azt jelenti, hogy elültetni azt az érdeklődést, azt a magot, ami magát a motivációt fogja jelenteni. Szerintem az embernek a legfontosabb, hogy legyen érdeklődési köre, amit az oktatásban tud leginkább megismerni, vagy felfedezni. Ha az emberben ez kialakul, akkor az egy folyamatos motivációt fog jelenteni. Mi ezt a legelején szeretnénk megfogni azzal, hogy megszerettetjük a betűt a gyerekkel. Szeressen olvasni, szeresse a történeteket, mert mindenki – ha visszagondol a szeretett olvasmányaira, azokra a modellekre, amiket megismert, azokra a sorsokra, karakterekre, emberekre –, azok mindig egy ilyen megfogható bázist adnak neki, amire lehet építkezni. Ha ez már elindul ebben az egészen kicsi korban, amivel mi foglalkozunk, akkor mi hiszünk abban, hogy azt az érdeklődési kört is segít kialakítani.

Vecsei Miklós: Én önző módon folytatom a vetítést. Hát, hogy mit tudunk ezzel kezdeni, vagy mi a mi missziónk. Egyébként tulajdonképpen ugyanazokat mondhatnám el, csak nekünk más jut eszünkbe ezekről a szavakról. A következő oldalon többek között a babacsomagokat raktam fel a képre, ugyanis mi úgy hívjuk a programunkat, hogy a fogantatástól a foglalkoztatásig, aminek a közepében az általános iskola van. Mi olyan iskolákat szeretnénk ezeken a területeken, amik nem játsszák el, hogy jól működnek. Tehát, nem hozunk vezérpedagógusokat Budapestről, hanem ami ott van, azt próbáljuk megjavítani. Tudnánk egy iskolát tudnánk csinálni – szoktam mondani, hogyha egyetlenegyet csinálnánk, már lenne metró is a faluban. De nem ez a cél, hanem ismételhető legyen. Ugyanakkor azt gondoljuk, hogy nincs módszer, hanem szemlélet van és módszertöredékek, ezek mindazok, amiről itt beszélünk, és ezeket kéne jól összeválogatni, s ezért én inkább szemléletet tanítok, mint módszert. Ez itt egy babacsomag. Hogy a fogantatásnál kéne bekapcsolódni, arról általában nagyon későn tudunk. Most mindegyik 8. osztályunkban legalább két terhes anyuka van, ami náluk ünnep és nem probléma. Ez azért nagyon nehéz, mert az ünnepeknek örülni kell. Tudják, mi a legnagyobb ünnep ezekben a falvakban? A szabadulási ünnep. Nagyobb, mint az esküvő, mert az nincs. Nagyobb, mint a temetés utáni tor. A szabadulási ünnep. Na, innét kell nekünk nyerni, és ezért borzasztó nehéz. Tehát, nincsen semmi más esélyünk, mint a sikerterápia.

Az első siker az, hogy megszületett a baba, és nekünk ilyen babacsomaggal kell megjelenni, ami egyébként legtöbb helyen egyből a kiságy is. Az első három hónapban itt lakik ebben a dobozban a kisbaba, és minden olyat megkap, amit a legjobb családban. Tehát, próbáljuk a védőnőnek mindazt odaadni, amit egyébként a mi családjainkban természetes. Mondjuk, hogy legyen pellus, meg popsikenőcs. Nem tudom, tudják-e, hogy a családon belüli gyerek elleni erőszaknak legtöbbször az az oka, hogy ordít a gyerek, annak meg az, hogy piros a popsija, már bocsánat. Az a gyerek, aki abban a szürkeségben éli le az életét, mire az oviba ér, mindent elbukott. Születésükig 25%-ot vesztenek, a második 25%-ot az oviig. Aki eljut az oviba, az azt gondolom megmenekült. Tehát, ha a kormány semmi mást nem csinált volna a mi területünkön, mint a kötelező óvodáztatást, akkor azt gondolom, hogy megérte elkezdeni kormányozni. Iszonyatos nagy hatása van azon a területen, ahol mi dolgozunk, úgyhogy nekünk odáig kéne elvinni a gyerekeket. Nekünk nincs pénzünk Waldorf-módszerre, de azt, hogy 10 percig tud figyelni egy gyerek, azt észre tudjuk venni. Nagyon egyszerű eszközökkel is lehet, és nagyon-nagyon fontos az, hogy az eszköztelen pedagógus kiég, tehát felkészítjük a pedagógusainkat. A fegyvertelen katona dezertál. Az eszköztelenség minden iskolát megöl. Az a legfontosabb célunk, hogy a pedagógusaink érezzék azt, hogy ők tehetnek, potensek. Nem csak áll a diagnózisa mellett és nem tud semmilyen terápiát rá. Mi nem javítunk rombolást, nem építünk új iskolát. Először rendbe hozzuk. Képzeljétek el, hogy 50 bűncselekmény volt az előttünk lévő évben, és nálunk 0. Jobban örültem volna, ha öt lett volna, mert akkor még lehet javítani, meg javulni, de hogy igazából a jelenlét megengedi azt, hogy leszedjük a rácsokat az ablakról velük. Fát ültetünk, nem tűnik el, és ami, még belügyminiszter úr is azt mondta, hogy lehetetlen: a fajátékok nem tűntek el, télen három hétig nem volt tüzelő ezeken a településeken most, a hideg télen, és nem tűntek el a fajátékok. Itt többször elhangzott a közös szó, hogy közösen. Nincsen egyedül semmi, nem szállítunk oda elképesztő nagy technikákat, és nagyon-nagyon kevés pénzből, mert az a reális, próbáljuk megcsinálni a gyerekeknek. Bevallom, hogy mi beírjuk a matematika, a biológia, a kémia, és a fizika tantárgyat, de befőzés közben tanulják meg az űrmértéket, a sűrűségeket, a formákat, a növényeket, a bibét, meg a porzót. Majd amikor már tudják az interaktív táblát használni, akkor fogjuk azt is használni. Azt gondolom, hogy ez nagyon-nagyon hosszú idő, amíg a pedagógusaink ezt nem érzik lógásnak, nem érzik törvénysértésnek. Mindegyik mást szeret, meg, pontosabban inkább mást nem szeret, de hogy azt gondolom, hogy ezek a képek magukért beszélnek. Nekünk nincs rekortánunk, de van sima betonunk.

A szülők úgy érzik, hogy most szeretnének iskolába járni. Nézzék meg a rajtszámot. Ez egy 2200 fős település, 18 éven aluliak indulhattak a versenyen és a 489-est tetszenek látni. Ilyen nincs Magyarországon máshol, csak ezeken a településeken. Ez Tiszabőn készült a kép: Tour de Bő. Azt gondolom, hogy egy jó pedagógus észreveszi a lehetőségeket. Egy másik településünk focicsapatával világbajnokságra mentünk. A MOL kifizette a repülőjegyünket. Azokat a gyerekeket, akiknek a mozgólépcső élmény kiemeltük, repültek. Az integrációnak van egy ilyen visszafordító hatása. Ez az integráció, amikor a mi csapatunkba kéredzkednek be az egyetemisták, és nem mi könyörgünk be egy cigány gyereket a Fradiba. Mi nem tanítunk szolfézst, vagy legalábbis nem az elején. Azt gondoljuk, hogy aki hangszert fog, az soha nem fog fegyvert fogni, és aki tud vonót fogni, az nem fog ütni. Egy év tanulás után az Arénában volt fellépésük. Szerintem a sikerterápia a legeslegfontosabb eszköz, amit itt mi mindannyian tehetünk, bármelyik szinten. Hiszen mindegyikünk hős akar lenni, a diákjaink is mind hősök akarnak lenni, és azt gondolom, hogy nincs is nagyon más eszköze a pedagógiának, minthogy hősöket nevelünk.

Dr. Ábrahám László: Több mint 100 iskolában végezzük a már korábban említett mentorálási programunkat. A robotok – ún. kitek – megtalálhatók az iskolákban és a kollegáim mennek oktatni az intézményekbe, ahol megmutatják, hogyan kell összerakni, hogyan kell programozni ezeket a robotokat. Viszonylag jól ment ez a gyakorlat éveken keresztül, amikor elhatároztuk, hogy lépünk egy nagyot. A tiszavasvári magiszter iskolába is elmentünk, ami köztudottan roma iskola és ott is megpróbáltuk bevezetni ezt a programot. Kollegáim nagyon óva intettek attól, hogy el fog tűnni a robot, a kismotor. Vagyis ugyanazokkal a problémákkal fogunk megküzdeni, mint a társadalomban, hogy bizonyos dolgok eltűnnek. Hála Istennek, nem így lett. A gyerekek meglátták a robotot, elkezdték összerakni és a programozással is boldogultak. Annak a gyereknek, akinek írás-olvasási gondja volt, érdekes módon a számítógépes grafikus programozás nem okozott nagyobb kihívást, így a tanár fel is használta ezt az eszközt arra, hogy motiválja a gyerekeket. Ha nem úgy viselkedtek vagy nem úgy teljesítettek, akkor bizony a szakkörre sem mehettek. Lehet zsarolásnak is nevezni, de én inkább motiválásnak mondanám. Egy év után már indulni is tudtak a gyerekek robotprogramozási versenyen, ugyan nem ők nyertek, de szép eredményeket értek el. Ami a legmeglepőbb volt az egészben, hogy egy év után a normál tanulmányi eredményeik is elkezdtek javulni. Ezzel nem azt mondom, hogy a robotprogramozás megoldás a romakérdésre és nem is azt javaslom, hogy mindenkinek egy robotot adjunk a kezébe, így majd megoldódik önmagától a probléma. De ha a hátrányos helyzetből ki tudunk menteni 10 diákot, 20 diákot, az osztálynak bizonyos százalékát, akkor igenis már tettünk valamit. Ez a digitális technika, ez az új módszer nagyon-nagyon sokat tudott segíteni ebben, hiszen amivel megismerkedtek a gyerekek, ami korábban nem nagyon volt, az a sikerélmény. Kitalálta, megcsinálta, működött, megérkezett a várva várt siker és jött a boldogság, vagyis elindítottunk nagyon sok gyereket ezen a pályán. Az NI Hungary Kft. egy gyártó cég, vagyis nekünk nem az oktatás a fő profilunk, ezt szerelemből vagy társadalmi küldetéstudatból (CSR) csináljuk, de igyekszünk ezzel példát mutatni és nagyon remélem, hogy az ország más területein is lesznek majd ebben követőink.

Miként tehetnénk jobbá a magyar oktatást?

Dr. Aáry-Tamás Lajos: Köszönöm szépen. Moderátorként csak egy másodpercre élek vissza ezzel a hatalommal, elmesélek egy történetet. Lehet, hogy még nem érkezett meg, K. Nagy Emesének az iskolájában voltunk a kollegámmal, aki behívott az igazgatói szobába egy nyolcadikos cigány kislányt. Amikor meghallottam, hogy behívja, úgy eszembe jutott, Úristen, mikor engem hívtak az igazgatóiba, akkor majdnem frászt kaptam. Ez a kislány csillogó tekintettel bejött az igazgatói irodába. Az igazgatónő azt kérdezte tőle, hogy na, milyen volt a felvételi nyolcadikosként? Elmeséled a bácsinak? Ez a kislány fölcsillanó tekintettel, hihetetlen szókinccsel kezdte mesélni a felvételijét. Azt mondta, hogy képzelje el, Adyt húztam, aki a kedvencem, ugyanis azt a csoportfeladatot kaptuk a barátaimmal, hogy készítsünk Adyval interjút Párizsban. Emiatt ők annyit olvastak Adyról, Párizs előtt, Párizsban, Párizs után, Európa térképet vettek elő, Franciaország térképet vettek elő, lemodellezték, hogy hogy nézne ki a TV-felvételen egy interjú Adyval, és ezt le is írták. És ez a fekete bőrű, rózsaszín felsős cigány kislány úgy beszélt Adyról, a magyar kultúra egyik gyöngyszeméről, hogy az én középosztálybeli gyerekeim közül senki nem tudott így beszélni róla. Ez egy állami önkormányzat által működtetett iskolában elért eredmény volt. Ez a kislány soha nem fogja utálni istenigazából a magyar kultúrát, mert olyan mélyen sikerült egy-egy szeletét megszerettetni vele. De ezzel be is fejeztem az én mondandómat. Én egy nagyhatalmú ombudsman vagyok. Képes vagyok arra, hogy a pódiumbeszélgetés résztvevőinek egy olyan varázspálcát ajándékozzak, amivel csak a döntésükön múlik, hogy bármit megváltoztathatnak a magyar oktatásban. Bármit. Jobbá is tehetnek, persze, aki perverz, az rosszabbá is teheti. Ha egy ilyen lehetőséggel élhetnének, akkor mit változtatnának meg, hogy a magyar oktatás jobb legyen, vagy a Kárpát-medencében jobb legyen a magyar gyerekek élete?

Fuchs Péter: Mint mondtam a játékfejlesztésből kerültem a jelenlegi munkámhoz. Általában a foglalkozások vagy trainingek elején megkérdezem a csoportot – kb. 30 főt –, hogy ki játszik telefonon. Öten fölemelik a kezüket. Clash Royale-lal ki játszik telefonon? Ekkor már 12-en és így tovább. Aztán kiderül, hogy valószínűleg mindenki játszik. A játékfejlesztés egy olyan szakma, ami a gyerekek idejére pályázik. Itt a BOOKR egy hihetetlen minőségi interaktív eszköz, amit én nagyon szívesen odaadok a gyerekeimnek. Most nem tudok olyan nagy számokat mondani, hogy mennyien játsszák. Magyarországon összesen hárommillióan, 18 éves kor alatt pedig majdnem egymillióan játszanak mobiltelefonon. Ezt tudjuk a statisztikákból, amelyek egyébként ingyenesen elérhetők a neten, a gyártók statisztikáiból. Én azt szeretném, azt változtatnám, hogy amennyi energiát abba tesznek emberek, hogy gyerekeket szórakoztassanak – és gyakran semmit ne adjanak át nekik – legalább annyi energiát kelljen kötelezően beletenni, közösen az oktatásukba, hogy értelmesen is tanuljanak. Én nagyon szeretek játszani, nagyon szívesen játszom, csak legyen célja ennek a játéknak, ez a jövőkép ez a célja.

Dr. Ábrahám László: Én a gazdasági életből jövök, kicsit másképp látom az előbb említett témát. Játszani én is szeretek és elismerem, hogy a játék nagyon fontos, mert a játszva tanulás a leghatékonyabb dolog. Ha valóban volna egy igazi varázspálcám, én a következőt szeretném. Kiszámolnám, hogy Európában GDP-arányosan ki hány százalékot költ oktatásra. Annak a kétszeresét költeném itt Magyarországon. Ez nagyon fontos lenne, hiszen sok éven keresztül alulfinanszíroztuk ezt a területet. Láthatjuk, hogy milyen sok probléma alakult ki ebből. Van lemaradásunk és ide kellene befektetni a pénzt. De nemcsak úgy beönteni, hanem elvárásokat is kellene támasztani. Ahogy nálunk is a cégnél van úgynevezett teljesítményértékelés, meg kellene nézni, hogy ki milyen fizetést kap, miért kapja, mit ért el. Milyen eredményes az iskola, a gyerekek mire vitték. Egy általános iskolából hányan mentek tovább gimnáziumba vagy egyéb iskolákba, egy középiskolából hányan mentek továbbtanulni. Egy pályakövetési rendszert is bevezetnék, főleg a diplomásokra vonatkozóan, amivel lehetne nézni, hogy egy egy, három, öt vagy 10 éve végzett hallgatónak – legyen az médiakommunikátor, jogász, gépészmérnök, villamosmérnök vagy IT-s – milyen versenyképes a fizetése. Ez nagyon jó iránytűt adhatna a szülőknek is, mert ma sajnos a gyerek nem tudja, hogy mi folyik az iparban, hogy mi egy gyár. Kabaréból tudtam meg én is például, hogy az a gyár, aminek nagy kéménye van és füstöl. Nem hiszem, hogy ez a legprecízebb definíciója és néha a szülő sem tudja pontosan. Tovább bonyolódik a helyzet, ha a gyerek se tudja, hogy a szülő mit csinál, mert esetleg olyan a foglalkozása, amit nem szeretne a gyerek orrára kötni. Amikor az iskolában sem mindig tudják, hogy valami hogyan működik, az már csak „hab” a tortán. Ezért kellene ez a pályakövetési rendszer, mint egy iránytű, amelyik mutatná, hogy fiam, hogy ha ez leszel, akkor így tudsz előre haladni. Ebből a többletpénzből az iskolákat felszerelném nagyon jó eszközökkel, hogy a fizikaóra ne csak képlet, meg definíció legyen, hanem kísérlet kísérlet hátán. Például, amikor a gáztörvényt kellett a gyerekeimnek megmutatni, akkor nem is drága szemléltetőeszközöket használtam otthon. Az üres PET-palackot beraktuk a hűtőszekrénybe és kiderült, hogy pillanat alatt behorpad. Természetesen ennél nyilván jobb kísérleteket is lehet csinálni, de ezeket mind-mind be kellene vinni biológiaórára, fizikaórára, kémiaórára és így tovább. Meg kell ismerni ezeket a korszerű eszközöket, amik ma már elérhetőek, például a Samsungnak van egy nagyon jó rendszere, nem tudom ki ismeri, de Jászfényszarun megcsodálható. Nagyon fontos feltétele a modernizálásnak, hogy a tanárokat is jó helyzetbe hoznám, segíteném őket. Mert ha tanárként nem vagyok komfortos a tudásomban, nem fogok kiállni a nebulók elé és megmutatni, hogy belesüljek a tananyagba, mert még én sem tudom biztosan. Tehát, először is az ún. Train The Trainer („képezd az oktatót”) programot vezetném be és utána ezt a tudást adnám át a gyerekeknek. Nyilván a gyerekek majd két hónap múlva már le is köröznék a tanárt, mint ahogy a robotépítési programnál is csak el kell őket indítani és a harmadik vagy negyedik hónap után már olyan megoldásokat csinálnak, amire mi magunk is csak csettinteni tudunk. Nekem ez az álmom. Mértékkel, ügyesen, jó helyre, sokkal többet nem költeni, hanem okosan, előre látó módon beruházni az oktatásba.

Horváth Dorka: Én csak egyetérteni tudok ezzel, de leginkább azért, hogy – az ideák világához egy pillanatra visszatérve, beruházni azért, hogy – mindenki egyenlő színvonalú oktatást kaphasson. Még Budapesten vagy más sok lehetőséget felvonultató környéken se kelljen átköltözni papíron egy másik utcába, hogy a gyerekünk is abba az iskolába járhasson, ahova a szomszédja. Tényleg tisztán, rendesen, lelkiismeret-furdalás nélkül be tudjon menni az lakhelye szerinti iskolába és ott a legjobb oktatást kapja. Ugyanolyat, mint a többiek. Valahol, ha varázspálcáról van szó, valami ilyesmit tennék.

Bódor Edit: Ehhez a gazdasági szemlélethez és életszemlélethez csak csatlakozni tudok, bár egy teljesen más ágazatból érkeztem, és nem is tudok ilyen racionálisan az élethez hozzáállni. Az oktatáshoz két oldalról tudnék kapcsolódni. Egyrészt közvetlenül az iskolákhoz, az oktatási intézményekhez, amiről beszéltem, másrészt közel 30 éve vagyok ebben a szakmában, rengeteg diák, gyakornok, önkéntes, közösségi munkás kapcsolódott hozzánk, épült be a kulturális életbe. A velük együtt végzett komoly munka nekem személyesen is azt jelenti, hogy ennek a szakmának a továbbvitelét is valahogy el tudjuk ültetni. A mi esetünkben az is probléma, hogy sem a fizetésben, sem a társadalmi megbecsültségben nem járunk az élen. Emiatt nyilván mindenki panaszkodhat, és teszi is, viszont mi képviseljük azt a humánerőt, ami a közönségtől kapott visszajelzések szerint a sikeres rendezvények záloga. Kis és nagy közösségekben a szervezők és a mi munkánk által katartikus események születnek, ennek nincsen pénzben mérhető értéke, és én ennek az értéknek a továbbvitelét és befogadását szeretném megmutatni az erre a területre érkezőknek. Mint mondtam, én csak tényleg a saját közegemről tudok beszélni, de nagyon fontosnak tartom, hogy ennek az értékét az oktatás folyamán is meg tudjuk erősíteni, mert a gyakorlatból és a tapasztalatból látom, hogy akik odakötődnek a mi munkánkhoz, megtapasztalják ennek a tényleg megerősödő, felerősítő küldetését, nem tudnak ettől szakadni, de ehhez el kell ide érkezni. A nyitottságuknak meg kell lenni, és ennek az oktatásban, az erre a fajta nyitottságra való érzékenységnek meg kell lenni. Mindamellett, amiről itt beszéltünk – az is mind érték –, illetve azok megtartásához és az emberi életünkhöz a művészetekre, annak a továbbadására – akár mint aktív résztvevő, akár mint közvetítő – mindenképpen szükség van. Ennek az erősítése, támogatása a feladatunk, a nyitottság és az örömszerzés fontosságát az oktatásban is tovább kell tudni adni, mint ahogy ez bizonyos esetekben működik is.

Vecsei Miklós: Én őszinteséget kérnék magunktól. Szóval, itt a teremből a hallgatóság fele kiment miközben beszélgettünk. Mi lenne, ha a diákjaink kimehetnének, amikor mi unalmasan tanítunk? A legkisebb gyerekemnek ma 8 órája volt. A nulladikat hagytam, hogy elaludja, és magamra vállaltam, mert egyszerűen azt gondolom, hogy ez szemétség, és azt hiszem, nem túloztam. Egyszer meg kéne próbálni, hogy úgy tartjuk meg az előadásokat, hogy 8 darab 45 perces előadás, és senki nem mehet ki, utána szavazzunk. Szóval, itt valahogy nagyon nincs rend. Amikor kint kávézunk, mindegyikünk ugyanarról beszél, valaki ismeretlen ugye Barabást kiált. Azt gondolom, hogy egy picit kéne a fiatalkorúnak maradottak közül vagy a régen fiatalok közül egy kicsit lázadnunk és őszintének lennünk. Kicsit emlékezni, hogy nekünk milyen volt. Amikor tanítottam – tíz évig tanítottam történelmet –, megengedtem a diákoknak, hogy olvassanak, ha szerintük unalmas vagyok. Azt gondolom, hogy az érettségnek kéne 1-2 ilyen stabil alapot adni. Például azt, hogy meg tudjuk egymást menteni. Kétszer egy óra. Újraéleszteni. Tudják, hogy mit kell csinálni, ha a gyereküknek torkán akad a borsó? Tudják azt a műfogást, vagy ott fog meghalni előttünk? Na, ilyenekkel kéne ijesztgetnünk egymást ahhoz, hogy legyen változás. Anyukák előnyben. Szóval, azt gondolom, hogy egy picit ki kéne magunkat nevetni. Mintha diktálnák nekünk azokat a kereteket, amikben mi magunk se érezzük jól magunkat. Mi is sikerre éhesek vagyunk, hősök akarunk lenni, változtatni akarunk, modernek akarunk lenni, érteni akarjuk, és közben úgy fogunk megöregedni, hogy tulajdonképpen áttoltak minket az X-ből az Y-ba vagy fordítva. Ha varázsolhatnék, ez lenne az első kérésem. A másik pedig, hogy diagnózis alapú legyen a fejlesztés, ezt egyszerűen ki kéne követelni. Persze tudjunk jó diagnózist készíteni. Szóval, vagyunk annyira felnőttek szerintem, mint az orvosok, akik fölírhatják vényre, hogy mire van szükség. De nem vagyunk elég felnőttek. Én vagyok az első, ezen tudok változtatni, én elkezdem másképp csinálni, legyünk, legyenek köreink, akik másként csinálják, ne tudóselmék, hanem azok, akik ott a padban tanítanak. Na, én ennyivel megelégednék.

Milyen lesz az oktatás ötven év múlva?

Dr. Aáry-Tamás Lajos: Ennek a körnek a különleges zárásaként, én olyan nagyhatalmú ombudsman vagyok, hogy magamnak is tudok adni egy varázspálcát. Én azt kívánnám, hogy azt higgyék el a tanárok, hogy sokkal több a bizalom irántuk, mint azt feltételezik. Ha gyerekeket kérdezik meg, akkor a szüleik után a tanárokban bíznak meg leginkább, de ha a felnőtt magyar lakosságot megkérdezik a szakmákról, hogy melyikben bíznak meg, akkor a 15-ös lista, az úgy kezdődik, hogy a tűzoltó van az első helyen, és a második helyen a tanár. A harmadik helyen a postás. Az orvos csak a 10. helyen és a politikus 15-en. Sokkal többen bíznak a tanárban, mint azt gondoljuk, vagy azt el tudjuk képzelni. Ez azt jelenti, hogy egy ilyen nagy alrendszerben, mint az oktatás, ami kötelezően működik, be kell oda vinni mindennap a gyerekeket, a kötőszövet, a bizalom egyébként megvan. Lehet építkezni, és valószínűleg, hallgatva a beszélgetőket, sok-sok erőforrás van ebben a rendszerben és sok-sok építőanyag van és ennek a kötőszövete, a bizalom meg ott van valahol közöttünk, csak valamiért kevésbé vesszük észre. Egy ilyen záró körként, ha már eddig játszottunk és a Péter is szereti a játékot, szintén egy ilyen kérdéssel fejezzük be. 2067-et írunk. Hajdúszoboszlón vagyunk mindannyian a LXIX. Országos Szakértői Konferencia pódiumbeszélgetésén. Eltelt 50 esztendő. Arra vagyok kíváncsi, hogy a beszélgetőtársaim milyen magyar kulturális életet látnak vagy milyen oktatási életet látnak? Milyen? Mit képzelnek el a Kárpát-medencében? Kik vagyunk itt, és mit csinálunk? Vagy a gyerekeink, unokáink, dédunokáink mit csinálnak ebben a régióban, ahol mi oly sokat ültünk Hajdúszoboszlón?

Dr. Ábrahám László: Ha ezt az időt megéljük és az a program, amit Csépe Valériától láttunk, sikeresen lesz bevezetve és folyamatosan fejlesztjük, akkor ez sikerre van ítélve. Mi a cégeknél a PDCA (plan - tervezés, do – cselekvés, check – ellenőrzés, act – beavatkozás) koncepciót alkalmazzuk, vagyis csináljuk meg, ellenőrizzük vissza és ha nem jó, akkor avatkozzunk be, ez egy folyamatos fejlesztési kör. Hogyha ez a program sikeres lesz, akkor itt japán, finn, illetve távol-keleti delegációk fognak nyüzsögni és ezt a magyar módszert szeretnék megtanulni. Hasonlóan, a Kodály-módszert is vitték Japánba. Úgyhogy én nagyon szurkolok, hogy ez a program megvalósuljon.

Horváth Dorka: 50 évet ebben a világban kicsit nehéz tervezni, de bízom benne, hogy majd amikor a robotok fogadnak minket és mesterséges intelligencia által vezérelt szoftverek tálalják a menüt, vagyis, hogy majd látjuk valamilyen képernyőn, hogy mi lesz az ebéd, akkor egyvalamit nem fognak tudni lemásolni, reprodukálni és ez a kreativitás lesz. Tehát, hogy, szerintem most ez a legnagyobb vita a tudományban, hogy így az érzelmi intelligencia és a kreativitás az vajon kódolható lesz-e, és én bízom benne hogy nem.

Fuchs Péter: 1967-ben ha föltetted volna ezt a kérdést, akkor azt mondtuk volna, hogy hát, a Marsról sokan jöttek el és most átadjuk a szót a Holdon, a Holdról érkezett kollégáknak, merthogy mindennapi, Volán-járat van a Mars és a Hold között. Tessék? Voltak ilyen terveink. Nagyon nehéz előrelátni, hogy mondjuk a virtuális valóságban találkozunk vagy a létező valóságban, ahol a biojapánok idelebegnek a nem tudom, honnét, és ott találkoznak a zöld színű svédekkel, akik már annyira átalakultak. Mivel tudom, hogy mennyivel tévedtek 1967 óta 2017-ben, és nem egy bolygóközi találkozón vagyunk, ezért sokkal óvatosabb lennék és nagyon érzelmes, de azt kívánom, hogy 50 év múlva is világos jövőképük legyen. Tehát, ez szerintem mindenkinek fontos. Azt szoktam mondani, hogy az embereket úgy a legkönnyebb megölni, ha elvesszük a jövőjüket. Én egy olyan korban nőttem föl, amikor mindenki vágyott a jövőre, aztán hirtelen ránk engedték és nem tudtunk mit kezdeni vele. Ezt hívták rendszerváltásnak. Akkor még fiatal voltam, de most már érzem és szeretném: olyan folyamat legyen, hogy egyre inkább biztosak legyünk magunkban, hogy mit szeretnénk csinálni bárhol is vagyunk, és bármilyen lehetőségeink is vannak. Egyvalamit kívánok az 50 év múlvai találkozóra, hogy sokkal erősebbek legyenek a közösségek, mert szerintem csak ez tudja kiemelni Magyarországot, Kárpát-medencét, Kelet-Európát, Európát, a világot abból, amiben most benne vagyunk.

Bódor Edit: Ehhez a gondolathoz én is pontosan ezt írtam fel magamnak. Ez a végszavam is, az eddigiek összefoglalásaképpen: a közösségben való együttlét és ennek egy jóravaló törekvése itt most, nem csak nagy szavakkal, de annak a szeretetben való örökléte, az visz tovább minket. Aztán, hogy robotokkal leszünk együtt vagy nem, ebből a szempontból lényegtelen, bár most is vagyunk velük, de ez a közösséggel való együttlétre nem kell, hogy hatással legyen. 50 év egy emberöltő, amire, ha én most visszagondolok, hány éves voltam, és milyen pici voltam, nehéz elképzelni, de azért az nyilvánvaló, hogy az a fajta alap értékrendünk, amely eddig is megtartott, ezután is megtart. Hogy milyen formában, milyen látványban, kikkel kommunikálva, milyen kultúrában, milyen vallásban, ezt mi nem tudjuk, de bízunk benne, hogy kis kitérő után visszakerülnek az értékeink a helyükre. Nem visszafelé megyünk, hiszen azt is biztos tudják, hogy Debrecen a kulturális főváros időszakára készül és pályázik, 2023-ról beszélünk. 50 év hatalmas távolság, nem tudhatjuk, csak tapogatózunk, de azt gondolom, hogyha tesszük dolgunkat, és azt a napi részt, amit hordoz az élet, akkor azok az értékeink bizonyára megmaradnak, amik eddig is, akár 200 év múlva is. És még egy, amit az én szakmámból viszek tovább: a művészetek megtartó és támogató ereje, az biztos, hogy végigkíséri a világot, úgyhogy én hiszem, hogy 50 év múlva is jelen lesz és lesz munkánk.

Vecsei Miklós:

Én azt szeretném, hogy az új oktatási törvény a 49. évfordulóját üljük majd 50 év múlva, és megfontolja a kormány azt a javaslatot, amit Ábrahám László ezen a konferencián tett. A dupláját a legmagasabb európai GDP-arányos finanszírozásnak. Jegyzőkönyvnek mondom. És megemlékezünk arról, hogy 2030-ban eljutottunk oda, hogy mindenki legalább elkezdte a felsőoktatási intézményben a tanulást. Még nem mindenki fejezte be, volt, aki kisodródott, szülni ment, ilyen-olyan, tehát, 2030-ban. 2050-ben pedig a korfánk elkezd szépen nyílni, ugyanis a felnőttek addigra emlékeznek, hogy mennyire jó volt gyereknek lenni, és ezt az örömöt meg akarják adni az utánunk jövőknek. Ez az én három képem.

Dr. Aáry-Tamás Lajos: Köszönöm szépen. Közben jegyzeteltem, és van jó néhány kulcsszó, ami ezen a pódiumbeszélgetésen elhangzott, amit nagyon jó volt hallani többek szájából. Az egyik a sikerélmény volt. Például sikerhez juttatni, sikerterápia, ahogy Miklós fogalmazott. Az egyenlő oktatás, vagy méltányos oktatás mindenkinek egy ilyen kulcsszó volt. A jövőkép, tehát, hogy legyen jövőképünk és tudjuk, hogy mire vállalkozunk. Ugye 2067-et javasoltam, és arról volt szó, hogy ez egy nehéz vállalkozás. Engedjék meg, hogy csak néhány sorban elmondjam, hogy mi volt 500 évvel ezelőtt az oktatás kapcsolatában. Én református családból származom. Nagyapám polcáról kaptam ezt a könyvet. Ezt 1846-ban adták ki Debrecenben. Kálvin János életéről és a kálvinizmusról szól. Az egyik fejezet a genfi gimnáziumot írja le, s a következőt mondja, mondom, közel 500 évvel ezelőtti időszakról beszélünk: „Kiváló, jótékony hatása volt a főiskolának éppen magára a Genfi Köztársaságra is. Azok is, kik nem tudományos pályára szánták magukat, mint például kereskedők, iparosok satöbbi, a gimnázium több osztályait elvégezték, s legalább annyi képességre szert tettek, hogy a római remek írókat olvashatták. Kereskedők, gyárosok, iparosok köréből bátran lehetett választani a köztársaság tisztségviselőit és tanácsnokait, mert az úgynevezett humanisztikus műveltség nagy elterjedéssel bírt. A közügyekben alaposan értett mindenki, ami egy köztársaság virágzásához múlhatatlanul szükséges is volt. A virágzó népnevelés és közértelmiség meggátolta az úgynevezett proletariátus létrejövetelét, de nem volt arisztokrácia sem más, hanem csak az, melyet műveltség, feddhetetlen élet, és honszerelem adhat. A közügyek iránti érdekeltség és szeretet általános volt, s a kis köztársaság oly öntudatra és erőre fejlődött, melynél fogva a legnagyobb ellenségnek is becsülettel ellent állani képes volt.” Én azt gondolom, hogyha az 500 évvel ezelőtti leírás 50 év múlva legalább részleteiben működik, akkor már rendben tettük a dolgunkat. Nagyon szépen köszönöm a pódiumbeszélgetés résztvevőinek, hogy elfogadták a meghívásunkat, és társaink voltak ebben a különleges intellektuális játékban. Azt remélem, hogy a célunkat elértük. Kedves pedagógusok, nincsenek egyedül. Sokan vagyunk, akik értjük, látjuk az Önök munkáját, bízunk benne, segíteni képesek vagyunk, párbeszédre hajlandóak, és alkalmasak vagyunk. Folytassuk ezt a következő 50 esztendőben. Köszönöm szépen.