Dr. Aáry-Tamás Lajos

A konfliktusmentes oktatásért!

Szeretettel köszöntöm Önöket, különösen azokat, akik ilyen nagyszerű három nap után még az utolsó előadásra is itt maradtak! Hálám érte, igyekszem megfelelni az elvárásoknak.

Ennek a panelnek „A konfliktusmentes oktatásért” címet adták a szervezők; nem fogom tudni teljes felsorolását adni annak, hogy mik a konfliktusok az oktatásban, és vajon mi kell ahhoz, hogy konfliktusmentes legyen az oktatás. Egyrészt már nem hiszek benne, így közel az ötvenhez, hogy ez egyáltalán lehetséges. Másrészről olyan sok szereplő tölt olyan sok időt egymás társaságában, hogy a konfliktusok szinte természetesek. Konfliktusmentes oktatásra lehet vágyni, lehet sokat tenni annak érdekében, hogy a konfliktusok eltűnjenek, de azt remélni, hogy teljesen konfliktusmentes lesz az oktatás, valószínűleg hamis illúzió és így önmagában egy konfliktust okozó helyzet.

De ha megengedik, megpróbálok felsorolni néhány olyan elemet az oktatásban, melyek kifejezetten konfliktusosak, és nagy valószínűséggel a következőben érdemes akár a szakértői konferenciának is foglalkoznia velük, mert ezek maguktól nem fognak elmúlni. Ezek tehát nem „pattanások”, amelyekről csak remélni lehet, hogy elmúlnak.

Az Elnök úrnak a záró szavaihoz csatlakoznék; nézzük meg, először a tanárok oldaláról, hogy néz ki az oktatás, és mik azok a konfliktusos helyzetek, melyek nem feltétlenül jogszabályi változtatással, inkább nem kevés energiával legalábbis kezelhetővé válnak. A tanári tekintélyről sok helyen, sok fórumon lehetett beszélni, az Országos Közoktatási Szakértői Konferenciának számos panelja foglalkozott ezzel a kérdéssel. Engedjék meg, hogy a hozzám érkezett panaszok nyomán bemutassak néhány olyan elemet, amit igazából csak megfontolásra ajánlok.

A köznevelés úgy döntött, hogy 16 óráig legyenek bent a gyerekek az iskolában. Ez azt jelenti, hogyha 8 órától 16 óráig bent vannak, az egy teljes munkanap, 8 óra, melyet bent kell tölteniük. A jogszabályok kétségtelenül lehetővé teszik az igazgatók számára, hogy szülői kérésre elengedjék a gyerekeket, és ez többnyire meg is történik. Kik azok, akiket el kell engedni, vagy akiknek a szülei beadvánnyal fordulnak az igazgatóhoz? Klasszikusan a középosztálybeli szülők, hiszen ők viszik el angolórára, lovagolni, zongorázni, balettozni a gyermeket. Egy különleges konfliktus érzékelhető, nevezetesen, hogy van olyan iskolaigazgató, aki már nem akarja elengedni a gyerekeket, mert olyan sokan mennek el, hogy a tanároknak nincs meg a 32 órája, nincsen kire vigyázni délután. Emiatt vagy trükközik a papírral és az órákkal, vagy nem engedi el a gyerekeket, vagy nyomást kezd kifejteni a gyermekekre, családokra, hogy ne forduljanak hozzá ilyen kéréssel.

Ilyen típusú kulturális konfliktus korábban az oktatás rendszerében nem volt. Nevezetesen amikor az iskola azt üzeni a szülőnek, hogy „én jobban tudom, hogy mi kell a gyermekednek, mint te.” Ilyen nyílt és azonnali közvetlen üzenet, ráadásul a középosztálybeli szülőknek, korábban nem hangzott el.

Kifejezetten konfliktusosnak látom, hogy ez egy új szabály, ugyanakkor emellett nem engedjük el kezünkből a pedagógiai tradíciókat. Megtartjuk a házi feladatot is, így ha a gyermek 16 óráig bent van az iskolában, amikor hazamegy, neki még házi feladatot kell megoldani. Tanárként azt üzenjük a gyereknek, hogy „a napi nyolc óra bőven nem elég, édes fiam. Nekünk elvileg elég, mert mi munkavállalók vagyunk, sztrájkolhatnánk is, ha kilenc vagy tíz órát dolgozunk, de te nem. Te veszed a papírt és ceruzát, és megoldod szépen a házi feladatot.”

Új szabályokat alkottunk tehát, és nem néztük meg, hogy ezek a régi tradícióinkkal milyen viszonyban állnak. Ráadásul nem jogszabályi kötelezettség házi feladatot adni. Van egy pest megyei település, ahol az utca két végén van két iskola, ma mindkettő állami fenntartású intézmény. Az egyikben nem adnak házi feladatot, bent vannak a gyerekek, akik számára mindenféle programot szerveznek. A gyermek zsebre dugott kézzel megy az iskolába, pontosabban van nála esetleg egy zsömle meg alma reggel, délután még az sem, mivel szekrényeket építettek a szülők segítségével, oda beteszik a munkafüzetet, a füzetet, a könyvet. A gyermek a napi nyolc óra munka után zsebre dugott kézzel, fütyörészve hazamegy, és másnap reggel nyolc óráig semmit sem kell tennie az iskoláért. Mindeközben az utca túlsó végén lévő iskolában bent kell maradni délután négy óráig, házi feladat van, a gyerekek hihetetlen méretű hátizsákot hurcolásznak, és akkor abban még nincs benne a póniló, a baba, meg az autó.

A két iskolában a légkör úgy néz ki, hogy az egyikben mosolygósak a gyerekek, mosolyognak a szülők és bár hihetetlenül hangzik, de mosolyognak a tanárok. Ugyanabban az utcában, csak a túlsó végén, a tanárok idegesek, a szülők kedélyállapota már robbanással fenyeget, hozzám fordulnak, és a gyerekek gyűlölik az iskolát, meg a szüleiket is, amikor cseszegetik őket, hogy meg kell csinálni a házi feladatot. Ugyanaz az iskola, semmi különbség nincs a két iskola között, csak az egyikük végiggondolta azt, hogy mi lenne, ha megkeresnék azokat a formákat, amelyek nyomán kevesebb a konfliktusuk, jobban tudnak egymással együttélni abban az időszakban, amit egymás társaságában töltenek el.

Nagyon nehéz tanácsot adni, hogy mit kellene beírni a jogszabályba, hogy olyan iskolák legyenek, mint az előbb említett példámban az első, és nem olyan, mint a másik. Bizonyára az érintettek, ha elkezdenek azon gondolkodni, hogy mégis, hogyan legyen nekünk jobb, akkor előbb-utóbb valaki elmondja, hogy a testvér vagy az unokatestvér a másik iskolában milyen jól érzi magát.

A tanárokkal kapcsolatban még néhány gondolat, ami a tavalyi előadásom óta kicsit új, és azt gondolom, hogy érdemes végigvenni. Attól forrong az oktatás, hogy etikai kódexek készülnek, hogy rettenetes betűszagú önértékelő csoportokat kell alakítani, és a történetben az a tragikus, miközben kicsit komikus is, hogy egy viszonylag jól induló ügyet sikerült vakvágányra vinni.

Elmondom, hogy én mit gondolok a pedagógus etikai kódexről. Ez lehetne normális körülmények között – mindjárt elmondom, hogy mit értek normális körülményeken – a pedagógusok legfontosabb normája. Ez lehetne az első, és egyetlen olyan szabály égen és földön, melyet a tanárok írnak saját maguknak, és nem valaki más ír nekik. Nem igazodni kell hozzá, hanem közösen megalkotni. A pedagógus etikai kódexbe, ha én javaslatot tehetnék – de hozzáteszem, nem vagyok tanár, jogász végzettséggel rendelkezem – mi legyen benne, akkor nekem elegendő lenne egy paragrafus arról, hogy „milyen a jó tanár”. Nem azért fontos ez, mert az etikai kódexnek ez a kötelező tartalma. Hanem azért, mert mindenkinek van a fejében egy gondolat arról, hogy milyen a jó tanár, és ha a tanár nem írja le és mondja el mindenkinek, hogy ő hogyan gondolja, milyen a jó tanár, akkor állandó konfliktusban lesz a szülővel, a polgármesterrel, a miniszterrel, vagy az államtitkárral, akinek egészen más van a fejében arról, hogy milyen a jó tanár. Ezek állandóan párhuzamosak lesznek, amíg össze nem találkoznak.

Bármilyen szakmai vitáról beszélünk, ha nem tudjuk, milyen a jó tanár, milyen a jó tanítás, akkor mindegy, hogy a miniszter mit ír le a papírra. Az más lesz, mint amit a tanárok gondolnak arról, hogy milyen a jó tanár és milyen a jó tanítás. Részkérdésekben persze óriási vitákat folytatunk, hogy milyen programjaink legyenek, milyen normáink, szabályaink, terveink, tanterveink, de ha a tanár nem írja le magától, senkitől sem kényszerítve, hogy milyen is a jó tanár, akkor egész egyszerűen nem fogják őt komolyan venni.

Az orvosokról tudjuk, hogy összezárnak, megvédik egymást. De igazán komoly baj esetén a kamara zárja ki először azt, aki orvosi hibát vét, vagy súlyosan megszegi az etikai szabályokat. Ha valaki kikerül a kamarából, akkor nem praktizálhat. Na, most, ha lenne a tanároknak a kódex nyomán egy olyan kamarájuk, ami tényleg általuk felépített, és széleskörű legitimációval bír a szakmában, akkor ennek nyomán vitát lehetne indítani arról, hogy milyen a jó tanár. Hiszen ha elfogadtuk, hogy milyen a jó tanár, akkor mondhatnánk: „kedves kolléga, te miért nem fogadod el, hogy ilyen a jó tanár?”. „Ha nem tetszik, amit mi leírtunk és közösen elfogadtunk, akkor válassz egy olyan pályát, ahol ezeket a szabályokat nem kell betartani”. De ha nincsenek ilyen eljárások, ahol a tanárok mondhatják ki először, hogy ki az, aki nem közéjük való, akkor kívülről nem fogják komolyan venni a tanárt.

A kamara és az etikai kódex szerintem előfeltétele lehetne annak, hogy a tanárokat úgy kezeljék, mint az ügyvédeket, a mérnököket, az orvosokat, tehát mint egy olyan professzió művelőit, akik komolyan veszik saját magukat is, és elvárják, hogy őket is komolyan vegyék.

Kétségtelenül nagyon komoly veszélyt jelent az, ha kitesszük az osztályban, hogy mi hogyan is gondolkodunk saját magunkról. Mert nagyon hamar ki fog majd derülni, ha valaki nem így jár el. Csak a kettő egyszerre nem megy, hogy titokban tartjuk, hogy mit és hogyan csinálunk, és közben elvárjuk, hogy komolyan vegyenek bennünket. Ez egy komoly konfliktusos helyzet, melyet érdemes valamilyen szinten feloldani. Amit ma látok, rettenetes. Az etikai kódexnek a legitimitása, a pedagógus önértékelő csoport, ezek mind-mind félreviszik a történetet, anélkül, hogy a lényegről lehetne beszélni, és anélkül, hogy a lehetőségét látnám annak, hogy valamikor is komolyan fogják így venni a tanárt. Hiányzik tehát a tanárok részéről a mondat, hogy milyen a jó tanár és milyen a jó tanítás.

Az elmúlt időszakban – 15 éve vagyok az oktatási jogok biztosa – találkoztam olyan helyzettel, amikor a politikai és az iskola között volt egy-egy nagyon éles pengeváltás. Ez általában kampányidőszakban, felerősödött önkormányzati kampányok idején is tapasztalható volt. Nemrég egy párt elnöke, Vona Gábor meglátogatott egy óvodát, és gyerekeknek olvasott mesét. Nagyon nehéz végiggondolni az elmúlt 15 év hasonló történéseit, sokan vannak, akik emlékeznek talán rá, amikor Medgyessy Péter, egykori miniszterelnök franciaórát tartott diákoknak. Felmerül a kérdés, hogy miért nem a kampány előtt, vagy azután? Miért éppen akkorra időzítette? Előtte se, utána se történt hasonló. Gyurcsány Ferenc felesége elment az akkori belügyminiszterrel, Lamperth Mónikával egy kaposvári iskolába, ahol gimnazista lányoknak tartottak órát az egészséges életmódról, természetesen politikai kampányidőszakban, azonban előtte, vagy utána nem került sor hasonlóra.

Amikor a hasonló ügyeket nézzük, hogy – és mindjárt egyértelművé válik, hogyan kapcsolódik ez a korábban elhangzottakhoz – hajlamosak vagyunk a politikusokat számon kérni, hogy miért megy be, milyen szándékkal is akar franciaórát tartani vagy salátát készíteni a gyerekeknek, vagy mesét olvasni az óvodásoknak. Föltehetjük persze ezt a kérdést is, ennek is van relevanciája, csak nagyon nehezen fogjuk tudni meghúzni a határokat, hogy meddig is mehet el.

A parlamenti képviselő ugyanis bárhova bemehet: akár kaszárnyába, titkosszolgálati objektumokba, minisztériumokba is. Számon kérheti a közszolgákat, hogy mit csinálnak, kérheti őket, hogy mutassák meg, mivel foglalkoznak, mit csináltak az elmúlt hónapban, illetve a közpénzt hogyan használták fel. Mi azért választottuk őket, hogy a mi nevünkben és helyettünk ezt tegyék, hiszen ilyen a közvetett demokrácia.

Az igazi kérdés inkább az, hogy miért engedjük őket be? Be kell engedni őket azért, hogy ők megnézzék, mi mit is csinálunk. Nem mondhatjuk neki, hogy ne jöjjön be. De egy dolgot mondhatunk neki: ne vegye át a tanár, a pedagógus helyét. Ne tartson franciaórát a Miniszterelnök úr, mert van franciatanárunk, aki nagyszerűen tanít, a programot ismeri, mindent megbeszéltünk vele, szerződést kötöttünk, hogy tudjuk, hogyha nem úgy tesz, akkor az állásával játszik. Köszönjük, de nem kérünk belőle. A miniszterelnök kedves felesége ne jöjjön be egészséges életmódra oktatni a gimnazista lányokat, mivel mi ezt a feladatot magunk megoldjuk a tanárainkkal vagy szakembereinkkel, akikkel már évekkel korábban szerződést kötöttünk, és megbeszéltünk, hogy a gyerek honnan is jut el hova. Ne meséljen a gyerekeknek mesét, mert az nem olyan egyszerű történet. Ha ezen politikusok közül bárki a Heim Pál Kórház Gyermekosztályán a műtő előtt megjelenne, és miközben a professzor úr bemosakszik, azt mondaná neki, hogy „Professzor úr, nem adna nekem is egy szikét, gyerekkorom óta gyermekeket akarok gyógyítani”, akkor nem rendőrök vinnék el, hanem valószínűleg kényszerzubbonyban kísérnék el.

De a katedrára odaállhat? Pusztán azért, mert a gyerek azonnal nem hal bele abba, amit a politikus csinál? Miért nincsen egy kollektív felzúdulás, miért gondolja bárki is, hogy átveheti a tanár, pedagógus helyét a tanításban? Miért gondolja bárki is, hogy ez egy olyan könnyű munka, hogy ő csak elhatározza, bejön és kihasználja azt, hogy mi kiszolgáltatottak vagyunk a rendszernek, hogy mi nem tudunk elugrani, nehezen tudunk nemet mondani, hogy bejönnek, és mondjuk mesét olvasnak az óvodásoknak. Aztán persze lefotózzák őket, majd felteszik a facebookra, a politikus profiljára, mert valamiféle kampány van, valamit el akarnak érni.

Én úgy gondolom tehát, hogyha a tanárok tekintélyéről beszélünk – nem az osztálytermi tekintélyéről, hanem általános értelemben –, akkor érdemes végiggondolni, hogy hogyan is építjük azt fel, mi az a norma, melyet magunk számára írunk, hogy ezt így csináljuk. Mi az, mely azt mondja, komolyan vesszük magunkat, és tessék bennünket is komolyan venni. Hogyan segítjük egymást, hogyha egy óvodavezető abba a helyzetbe kerül, hogy egy pártelnök be akar menni az intézményébe, kinek telefonál, hogy „segítsetek, magyarázzátok meg neki, vagy az embereinek, hogy ne jöjjön ide be, de úgy, hogy engem ne rúgjanak utána ki, azért, mert ezt mondtam”.

Ez mind-mind a tanár munkáját tudja építeni, segíteni és nagy valószínűséggel ez nem kizárólag jogszabály kérdése. Nem tudom, hogyan lehetne beleírni jogszabályba azt, hogy a politikus ne menjen oktatási intézménybe, mert én magam is belátom, hogy mennie kell néha, és lehet is neki, de tanítani ne tanítson. Ne gondolja azt, hogy ezt ő meg tudja tenni.

Ennek a különleges tekintélynek egyébként sajátos, garanciális elemei vannak. A tanárt terheli a titoktartási kötelezettség. Az egy nagyon kemény csata volt, hogy azt el lehessen érni, hogy ez egy értelmes rendelkezés legyen. Ha emlékeznek, Magyar Bálint úgy gondolta, hogy a titoktartás az a szülővel szemben álljon fönt, például drogozik a gyerek, nem mondjuk meg az apjának vagy az anyjának. Nagyon kemény munkával sikerült elérni, hogy a titoktartás a talpára álljon. Egyrészt azt úgy tudjuk és értjük, hogy harmadik személyeknek nem beszélünk a gyerekekről. Fodrásznál nem mondjuk el, hogy az Ildikó lánya hát ne tudd meg, hogy mit csinál a suliban. De ezt tudjuk, ezt nem kell önmagában talán kodifikálni. De amiről kevesen tudtak a tanárok közül, és mai napig meg tudok lepni pedagógusokat, hogy megtagadhatják a tanúvallomást a bíró előtt. A szabálysértési eljárásban a rendőr előtt. Ha megpróbál a rendőrség vagy az ügyészség nyomozni egy olyan ügyben, amiről a tanár is tud, esetleg tudhat, akkor a tanár szabadságában áll eldönteni, lelkiismeretére van bízva, hogy ő elmondja, amit tud, vagy megtartja magában. Nem sok szakma képviselői mondhatják ezt el: az ügyvédek, a diplomaták, az orvosok az orvosi titoktartás körében és a katolikus papok a gyónási titok keretében. Öt szakma van, amire vonatkozik a titoktartás és az egyik a tanári.

A pillérei megvannak tehát ahhoz, hogy ez a tekintély szépen felépülhessen, csak valamiért ezek lógnak a levegőben, nem sikerül az építményt jól kialakítani, és nem sikerült megerősíteni a tanárt abban, hogy ez egy különleges szakma, aminek különleges szabályai vannak, és azt kell elérni, hogy ezt mi is lássuk jól, és a külvilág is lássa jól.

Az ENSZ elfogadott egy egyezményt a fogyatékos emberek jogairól. Úgy döntöttünk, hogy nincs képezhetetlen gyerek, mindenki tanítható, mindenki hozzájuttatható információkhoz, azért hogy a holnapja jobb legyen, mint a tegnapja. A magyar gyermekek létszáma folyamatosan csökken. Ezen létszámon belül a fogyatékossággal élő gyermekek száma viszont nő. Ma nincs olyan tanár, aki kimondhatná azt, hogy ő úgy fog tanítani a következő 5–10 évben, hogy nem találkozik fogyatékossággal élő gyermekkel. Mondani mondhatja, csak nagy valószínűséggel nem fog ez a jóslat beválni.

Azért különleges helyzet ez, mert a 20. század elején a fogyatékossággal élőkkel kapcsolatos politikai megközelítés vezére az egészségpolitika volt. Gyógyítani igyekeztek, különböző metódusokat próbáltak kitalálni azért, hogy segítsék a fogyatékossággal élőket. Majd ezt fölváltotta főleg Nyugat-Európában – nálunk, a mi régiónkban kevésbé volt jellemző – a szociális megközelítés, vagyis, hogy kapjanak segélyt, nyugdíjat, valamiféle anyagi hozzájárulást, autóhoz juthassanak hozzá, azért hogy méltó életet éljenek.

Mára ez az egész logika megváltozik, és a pedagógikum kerül előtérbe. Minden gyermek képezhető, minden gyermek tanítható. Az infótechnológiai robbanás, talán az ő esetükben a leglátványosabb. Vak ember számára a korlátok sorra dőlnek le, és ugyanúgy szörfözik az interneten, vagy az internet segítségével ugyanúgy végezhet munkát, talán még jobbat is mint én, mert jobban gépel és jobban keres mint én. A siket gyermekek számára az implantátumoknak a technológiai fejlődése miatt ma már előre látszik, hogy az mindent überelni fog, a jelnyelvi megközelítést, meg a sajátos kultúráját a siket világnak, ha úgy tetszik.

A zászlóshajó a pedagógikum lett, ezt még egyébként a politikusaink nem vették észre. Elöl kell menjen a pedagógiai megközelítés, információhoz, tudáshoz kell juttatni ezeket a fiatalokat, és utána jön mögé minden más. Szociálpolitika, ami a megsegítést jelenti. De a megsegítés olyan legyen, ami az oktatást tolja előre. Az egészségpolitika szintén, a digitális technológiai fejlődés szintén. Ma már ezt a váltást kellene valamilyen módon aprópénzre fordítanunk. Győzködjük közösen a politikusainkat! Egy olyan minisztérium, mint az Emberi Erőforrások Minisztériuma, ahol minden szféra egyben található, fontos, hogy ne egymás mellé rendelt államtitkárságok legyenek, hanem legyen valamiféle rangsor. A fogyatékossággal élő gyermekekkel való foglalkozásban az oktatás megy elől, és az összes többi ezt segíti. Majd lesznek olyan kulturális ügyek vagy egészségügyiek, ahol ez a rangsor megváltozhat. Érdemes az együttműködést így kialakítani, és valószínűleg a tanárok hozzájárulása ebben megkerülhetetlenné válik. Ez olyan kérdéskör, ami azt gondolom, hogy a következő 4–5 évben meghatározza majd az oktatáspolitikai diskurzusokat.

Említettem az infótechnológiai fejlődést. Nagyon érdekes látni, hogy a szakmák közül talán a tanári a legkonzervatívabb. Több könyvkiadóval beszéltem, akik minden más szakmának digitálisan küldik el a szakirodalmat, a fejlesztett szoftvereket és mindenféle információhalmazt, de a tanárok mindezt még könyvben kérik. Amit én természetesen értek, én is egy konzervatív ember vagyok és a könyvet nagyon szeretem, de közben azt látni kell, hogy a digitális robbanás valószínűleg állva hagyja azokat a tanárokat, akik nem próbálják legalább megpróbálni megérteni, hogy ez hogyan működik és alkalmazni a munkájuk során.

A tavalyi évben beszéltem néhány mondatot az iskolai agresszióról. Ennek a legújabb változata, fejezte a cyberbullying, az internetes agresszió, ennek ma már egészen elképesztő formáival találkoznak a kutatók, és erről semmit nem tudunk felnőttként. Halvány fogalmunk sincs, hogy a 10–11 éves gyerekek hol vannak ma az interneten, mit csinálnak ott, milyen szabályokat állítanak föl, szerintük ott mi a helyes és mi a helytelen. Nem az a baj, hogy az internetnek csak a fekete bugyraiban járnak, az igazi baj, hogy mi sem tudjuk, hogy hol. Valószínűleg a pedagógia számára a legnagyobb kihívás beszélni egy generációnak egy világról, és azon belül beszélni, hogy mi a helyes és mi a helytelen, mi a jó és mi a rossz, de egy olyan világról, amiről alig tudunk valamit. Aminek a hasznát vagy előnyeit kevésbé ismerjük. Persze ne értsenek félre, én pontosan látom a fejlesztett anyagokat, annak az online változatait, digitális változatait. Tehát én nem azt mondom, hogy az egész magyar oktatás digitális alfabéta lenne, de hogy a gyerekek biztosan előrébb vannak, mint a tanárok, ez egészen egyértelmű. Valószínűleg ilyen pedagógiai kihívás nem volt a korábbi korokban. 100 évvel ezelőtt a tanító, biztos, hogy többet tudott mindig a gyereknél, szinte mindenben, legfeljebb fára mászni nem, de az elenyésző volt az életben maradáshoz. De ma már ez a kihívás konfliktusokkal terhes, mert a tanár gyakran él azzal az eszközzel, hogy tiltsuk ki a mobileszközt vagy az internetet az oktatásból, mert akkor biztonságban érzi magát tanár-diák helyzetben. A gyerekek meg ettől természetesen rosszul vannak, és nem kapcsolják ki és használni fogják, ami állandó jogi típusú konfliktusforrást jelent.

Végezetül, a konferencia zárásaként, engedjék meg, hogy egy gondolatomat megismételjem, amit tavaly is elmondtam, és ez visszavezet a konfliktusok gyökerére. Sokáig azon gondolkodtam, hogy nekem kell egy párbeszédet elkezdeni, de mindig bajban vagyok, hogy vajon én vagyok-e a jó személy erre pedagógiai végzettség nélkül. A konfliktusok közös gyökerének mindig az látom, hogy a rendszerváltás óta nem tettük fel magunknak azt a kérdést, hogy miért oktatunk. És ez baj. Az azóta eltelt időszakban folyamatosan látom, ahogy fűződnek fel erre a válaszhiányra a pedagógiai problémáink, a köznevelési problémáink. Voltak korok, amikor léteztek ilyen célkitűzések, Eötvös idejében, az európai kultúrához való csatlakozáskor volt egy ilyen pedagógiai cél, a szocializmusban a szocialista embertípus kinevelése volt a cél.

Most nincs ilyen megfogalmazott cél, kifejezetten hiányzik. Az, hogy mit tanítsunk és hogyan, arról nagyon sok vita folyik. Milyen legyen a nemzeti alaptanterv, hogy nézzen ki a tantervek, hány órában és mit oktassunk. Erről iszonyatos csatákat folytatunk, de hogy az egészet miért tegyük, arról nem. A konfliktusok attól növekednek majd, hogy nem tudjuk fölfűzni az oktatási helyzetünkre vagy erre a válaszra az olyan politikát, mint a felzárkózás politika, ami a roma gyerekeket segítené, vagy az előbb említett fogyatékosságügyi politika. Mit mondunk egy fogyatékossággal élő gyermek szüleinek, hogy „engedjétek a gyermeketeket velünk, mert olyan módszereket találunk ki, ami a gyereknek jó lesz”. De ha visszakérdez, hogy „és ti hova mentek”? Akkor mit mondunk neki? Vagy a cigányasszonynak nem tudunk mit mondani, ha kérjük, hogy „engedd a gyerekedet fölzárkózni hozzánk”. „Miért ti merre mentek, hogy a gyerekemet magatokkal akarjátok vinni”? Nem tudunk rá mit mondani, egész politikák lógnak a levegőben attól, hogy ilyen típusú válaszunk nincs, és azt gondolom, hogy ezt most már nem spórolhatjuk meg, hogy ezt elkezdjük.

Tehetséggondozás: sokan foglalkoznak vele és mindenki érzi ennek a fontosságát. De ha nem tudjuk általában, hogy mit oktatunk, akkor nem tudjuk, hogy ezen az oktatáson belül a tehetségesekkel miért is foglalkozzunk külön. Érteni véljük, hogy hát nem engedhetjük külön, hogy a tehetséges gyermekek elvesszenek, de ha nem tudjuk mihez kötni ezeket, akkor baj van. Hogy a gyengébbekkel miért foglalkozunk többet? Csak azért, mert ciki nem foglalkozni? Ez valószínűleg kevés. Vagy, hogy politikailag nem korrekt a kevésbé szerencsés gyermekeket magunkkal vinni? Ez biztos, hogy nem lesz elegendő, hogy a cigánygyerekeknek azt mondjuk, hogy „ha ezt akartátok magatoknak, akkor maradjatok”. Nem tudjuk kimondani, de érezzük, hogy így nem lesz elég, se akkor, hogyha magunkkal vonszoljuk őket, se akkor, ha letesszük őket. De ha lennének céljaink, lehetne visszanyúlni hozzá és igazán értelmes lehetne az ezzel kapcsolatos párbeszéd.

Talán említettem Önöknek – ez az egyik legkedvesebb oktatási mondatom – a finnek megtalálták erre a választ. A világ legjobb oktatása azon a mondaton alapul, hogy „nem hagyhatjuk a szüleinket és a nagyszüleinket meghalni anélkül, hogy megtanulnánk tőlük, amit ők tudnak”. Nem pénzt csináltak és nem rendszert hoztak létre és nem belső fejlesztéseket kezdtek el, hanem találtak egy ilyen mondatot. Nézzék meg majd ezután a finneknél forgó vitákat, hogyha valamit beemelnek az oktatásukba vagy valamit kilöknek, akkor az e körül forog. Ha segíti azt a folyamatot, hogy megtanulják a szüleiktől, nagyszüleiktől, amit ők tudnak, saját kultúrájukat építik igazából és adják át, akkor az kell nekik; ha nem segíti, akkor kidobják.

Mi nem tudjuk ezeket a vitákat lefolytatni, mert a jogszabályi rendelkezések, miniszteri rendelkezések, lefele ledelegált összes rendelkezések kapcsán nem tudjuk lemérni, hogy vajon szolgál valamilyen célt vagy sem. Rendszeresen elhangzik, hogy az oktatásra nincs elegendő pénz. Ha nincs cél, akkor fele is elég, vagy a kétszer annyi is kevés. Hány tanár kell, hogy tanítson az oktatás rendszerében? Ha nem tudjuk, hogy miért csináljuk, akkor lehet, hogy egy se kell. Szélsőséges értelemben természetesen. Azért lenne jó megtalálni egy ilyen közös célt, hogy ezeket az alatta lévő kérdéseinket értelmesen meg tudjuk válaszolni. Hogyha lenne egy konszenzusos célunk és azt bármelyik miniszter vagy miniszterelnök, kormány megpróbálná fölrúgni, akkor nem azért vitatkozunk velük, mert esetleg a mi világlátásunk más, mint az övéké, hanem mert felrúgja azt, amiben mi megállapodtunk.

Azt gondolom, hogyha a célunkról beszélünk többet, akkor ennek a célnak a megvalósításáért a tanárok tehetnek a legtöbbet. Ehhez fontos, hogy ők mondják meg, hogy milyen a jó tanár és ezt megmutatják mindenkinek, nem engedik, hogy ezt a munkát bárki átvállalja és bárki a helyükre lépjen. Így szép lassan épülhet fel pillérről-pillérre vagy tégláról-téglára egy olyan rendszer, ami – hogy visszatérjek a szervezők által megadott címemhez – minél kevesebb konfliktust okozz az oktatásban.

Köszönöm szépen a figyelmüket.