Bajor Péter

A konferencia zárása

bajorp 1

A konferencia szervezői nevében is köszönöm szépen az előadásokat, a szekciókban végzett munkát! Az elmúlt három nap tartalmán elgondolkodva, zárásként kiemelem a következőket.

Azt látom, hogy az idei konferencia programfüzetében több mint 20 helyen szerepelt – csak az előadások és szekciók címében – az a szó, hogy „TÁMOP”. Tekintettel arra, hogy az operatív program megvalósulásának végén vagyunk, azt gondolom, hogy az idei évvel elbúcsúztatjuk ezt a szót és jövőre egészen más rövidítésekkel, témákkal fogunk találkozni. Természetesen a köznevelés mint központi téma valószínűleg marad, de jövő ősszel nemcsak a szóhasználat, hanem a tematikus fókuszok is új irányt vehetnek. Addig még érdemes elgondolkodnunk azon, hogy az idén és a korábbi években felvázolt sok-sok újítás, megoldott probléma, megvalósult fejlesztés, szervezeti átalakítás, amik a köznevelést körbeveszik, mit jelentettek a diákok, a pedagógusok, az intézmények és a magyar társadalom számára. Hol tartunk, és merre haladunk?

A sok sürgető teendő mellett érdemes megvizsgálnunk a jelenleg is látható erősségeinket: ha körbenézünk az országban és a Kárpát-medencében, rengeteg jó gyakorlatot, kiválóan működő iskolát és intézményt láthatunk. Arra bíztatom a jelenlévőket és a szervezőket, hogy nézzük meg a jövő évi konferencián alaposabban is, hogy ezek a jól működő intézmények, iskolák, szervezetek milyen modellt követnek, mi történik ott, mitől lesznek ezek jobbak, mint a többiek, amelyeket sokszor szapulunk, és folyamatosan át szeretnénk alakítani. Érdemes megvizsgálni: azok az intézmények, amelyek örömmel, harmonikusan, sikeresen, a gyerekek és a szülők elégedettségét elérve működnek, hogyan használják a jelenleg érvényes hazai köznevelési kereteket. Még akkor is, ha természetesen „semmi sem fekete vagy fehér”, mégis, egyes intézmények miben tudnak mást, miből van nekik több?

Fontos lenne a meglévő és változó anyagi és szervezeti feltételrendszerben, a kereteink között arra is figyelni, hogy a köznevelés sikere is nagyrészt „fejben dől el”. Ezen a területen is sok a lélektani, mentális tényező, és nem csak az egyes személyek szintjén: a tantestületeknek is van mentális egészsége, az intézményeknek is van klímájuk – nem mindegy, milyen. A közösség egészére és az egyes személyekre egyszerre kell figyelnünk. Ha az egyes pedagógusokkal kapcsolatos elvárásainkra gondolunk, nem messze ettől máris a tanárképzés hazai helyzetével szembesülünk: hol tartunk ebben? Miben mások a jó gyakorlatok helyszínén dolgozó kollégák, mint a többi intézményben dolgozók? Hogyan függ össze egy intézmény egészének teljesítménye az egyes dolgozók teljesítményével? Mi tudná erősíteni a pedagógusok munkájának társadalmi megbecsülését?

Kiemelkedő kérdésnek tartom az együttműködést is, ami sokak által hangoztatottan szükséges, ugyanakkor sajnos „macerás” is. Pedig a szavak szintjén általában nem kérdés: mindenki számít a másik együttműködésére, joggal, hiszen enélkül nem tudunk sem a köznevelésben, sem a tehetségsegítésben magasabb fokozatra jutni. Hogyan, milyen szemlélettel számítunk egymásra? Hogyan szólítjuk meg egymást, hogyan kommunikálunk? Csak együtt lehetünk elégedettek, mindannyian együttműködésre vagyunk hívatva: szakértők, pedagógusok, diákok, szülők, intézményvezetők, fenntartók, döntéshozók, civil szervezetek, gazdasági szereplők, médiumok.

Ideális keretrendszereket, okos fejlesztéseket, örömteli munkavégzést, elégedett együttműködést, sikeres diákokat, építő kommunikációt kívánok mindannyiunk­nak! Viszontlátásra, jövőre!