Sipos Imre

A köznevelési rendszer aktuális feladatai

Előadóként is nagy tisztelettel köszöntöm a kedves kollégákat a köznevelési rendszer aktuális feladatai témában.

Akik a tanévnyitó konferenciákon ott voltak, megtudhattak számos információt a tanév indításával, az adott tanévvel kapcsolatos feladatokról. Az eredeti célkitűzés jelen előadásommal az, hogy leginkább erről a témáról beszéljek, de ennél egy kicsit kiterjedtebben szeretnék ma néhány általános információt is a köznevelés helyzetéről az Önök számára átadni. Egy kicsit elemző értékelésbe is belefognék majd, mivel tudom, hogy nagyon sokan részt vettek ezeken a tanévnyitó konferenciákon, s bár a minisztériumban rendkívül intenzív munka zajlik, azért mégsem tudtunk olyan gyorsan dolgozni, hogy másfél hónap alatt teljesen új információkkal tudjak Önök elé állni.

A legfontosabb talán az az üzenet, hogy az Önök által jól ismert, 2011-ben elfogadott köznevelési törvény legfontosabb csapásirányai, célkitűzései nem változtak. Azokat az alapelveket, célokat emelem ki, amely jelenleg is és várhatóan a jövőben is a magyar köznevelés egészét áthatja.

Az egyik ilyen az állami szerepvállalás és az a felelősség, amelyet a köznevelés érdekében az állam fölvállalt, a másik a köznevelés közszolgálati szerepének hangsúlyozása. E két téma akár önállóan is egy konferencia témája lehetne azzal az értelmezéssel, hogy a szolgáltatásból az új köznevelési törvény 2011-ben közszolgálatként deklarálta az iskolai feladatunkat. Mutatná, milyen változásokat indított el, most hol tartunk, mert leginkább ez az egy szó az alapja az egész változtatásnak, amely arra épül, hogy ha az állam közszolgálatként fogja fel ezt a tevékenységet, akkor ezen a területen nyilván felelős azért, hogy ennek a tevékenységnek a minőségéről is gondoskodjék – szemben az ezt megelőző filozófiával, amikor is a szolgáltatás jellege került előtérbe.

Komoly feladatunk, hogy a következő években helyre tegyük és tisztázzuk a köznevelés világában, mi az, amit önértékeléssel, mi az, amit az iskolai partnerek vonatkozásában a korábbi eredményekből átemelve kell ebbe a folyamatba beillesztenünk, és mi az, ami teljesen egyértelműen a közszolgálati szerepből következik. Továbbra is kiemelt feladat az iskolai nevelő szerep erősítése.

Hadd emeljem ki a második gondolatot, az egyensúly helyreállítását, a nevelési-oktatási feladatok kiegyensúlyozását. Kiemelt feladataink a pedagógiai programokat átható területek, a lelki, szellemi és a testi nevelés egyensúlynak a biztosítása és a pedagógus pálya presztízsének helyreállítása, amely sokkal több annál, mint hogy pusztán bérről, anyagi dolgokról beszélünk. Egyáltalán, a pedagógusoknak a társadalomban betöltött szerepéről kell beszélnünk, ami talán sokkal több a még ma előkerülő előmeneteli rendszernél.

Vizsgáljuk meg a köznevelési rendszert és annak környezetét! Ellátunk-e minden feladatot, jó helyen van-e minden a magyar köznevelésben? Van-e olyan kisgyermek ebben az országban, aki valamilyen ellátásra szorulna és ezt a kisgyermeket mégsem tudjuk elérni? Példával illusztrálva: tartósan gyógykezelés alatt álló gyermekekről tud-e a mai köznevelés rendszere szervezetten, megoldott formában gondoskodni? Ha végiggondoljuk, bizonyosan találunk még ilyen „kihívásokat”, bár ez esetben nem kihívásokról, hanem megoldásokról kell beszélnünk. Tehát a gyermek szempontjából érdemes végignéznünk a feladat-ellátási kört.

Jön a következő kérdés: mindezt a feladatellátást és felelősséget, az állam milyen megosztásban végzi el; hogy strukturálja azt a fenntartói és intézményi kört, amely ebben a feladatellátásban részt vesz. Sok kritikát kapott az a nagy intézményfenntartó szervezet, amely az elmúlt két évben működik Magyarországon. Egy előnye mindenképpen van – sokkal több, mint amiről beszélünk: látunk egy országos rendszert egyben, olyan információkat és adatokat, amelyekhez eddig háromezer-kettőszáz helyre kellett elszaladni, hogy rendelkezésünkre álljanak. Pontosan ebből adódóan látható az is, hogy a magyar köznevelés feltételrendszere milyen sokszínű és milyen eltéréseket mutat. A már említett feladatellátáshoz mi a leghatékonyabb oktatásirányítási mechanizmus, mit kell központilag, és mit területi szintű logikában átgondolni, hogy a megfelelő feladathoz a megfelelő helyre jusson el a finanszírozás, és jól határozzuk meg azt a kört, akik közszolgálati szolgáltatók lehetnek az egyes területeken.

Ha végignézzük azt a gyűrűt, amely körbeveszi a köznevelést – picit beleértve akár az Önök tevékenységét, akár azokat az informatikai vagy technikai ellátásokat, amely a köznevelés egészére vonatkozik –, meg kell tudni mondani pontosan, hogy kiknek és milyen formában kell ezeket biztosítaniuk, hol lehet uniós projekteket alkalmazni, hol lehet állami feladatként tekinteni rá, vagy mit lehet akár vállalkozási formában vinni?

A kapcsolatrendszert olyan értelemben hoztam ide, hogy valamennyien érezzük a rendszernek azon feszítését: az az 1.300.000 fiatal minden területen nevelhető, megfogható, irányítható, aki a köznevelés rendszerében van, ezért óriási felelőssége van a köznevelés minden szinten lévő irányítójának, hogy mik azok az információk, amelyeket beenged. Számos olyan tudásra kell szert tenni a gyerekeknek, ami az iskolapadban megtanítható. Óriási felelősségünk, hogy ezeket a területeket is nagyon pontosan és precízen kezeljük. Egy örök kérdés: mennyire korszerű az a tananyagtartalom, amellyel mi ma megjelenünk az iskola világában?

A törvény előírja a Nemzeti Alaptanterv felülvizsgálatát ötévente. Észre sem vesszük és már egy újabb szakaszra kell előkészülnünk. Ezért szintén szükséges egy nagyon komoly és fontos párbeszéd a pedagógustársadalom, a köznevelést támogató valamennyi szereplő vonatkozásában, hogy talán az eddiginél kicsit bátrabban is foglalkozzunk vele és megnézzük: mi az, amit valóban kell és lehet tanítani a köznevelésben. Mindehhez nem elsősorban a tanári szerepek megváltozásáról beszélnék, hanem a tanári szerepek sokszínűségéről, bővüléséről. Egy-egy speciális feladatban kell-e gondolkoznunk, ami szinte már leválhat a tanári szerepről, vagy önálló szakirányként élhet tovább, vagy valóban ennyire univerzális embernek kell-e lennie egy pedagógusnak egy adott területen?

Érdemes végiggondolni a nyilván ezzel összefüggő foglalkoztatási kérdéseket, amit önmagunkban szükséges tisztáznunk, vagyis melyek azok a feladatok, amelyeket valóban el kell látni és ehhez milyen jellegű humánerőforrást kell hozzárendelnünk. Megemlítem rögvest azt a visszacsatolási, mérési-értékelési rendszert is, amely a magyar köznevelés egészében – bizonyos értelemben – példaértékű. Mérés és értékelés vonatkozásában, technikák, szabályozás vonatkozásában valamennyien elégedettek lehetünk – és ezért minden elismerés az itt lévő háttérintézményeké is, akik ezt szervezik, koordinálják. Nekem viszont egy komoly hiányérzetem van ezen a területen. Ezeknek a méréseknek a visszaforgatási és hasznosulási mértéke, amiért megint csak mind a szakértőknek, mind az intézményvezetőknek óriási a szerepe és felelőssége. Mindehhez nyilván a különböző tartalmaknak a folyamatos fejlesztését kell vinnünk, és végig kell gondolni a követelményrendszer vonatkozásában is akár az egész vertikumot. Példaként említem a nyolcadik évfolyamos korosztályt, akik a mai magyar köznevelési rendszert alapfok után sok esetben nem igazán konkrét követelményekkel és nem konkrét visszajelző rendszerrel hagyják el. Ezen a területen számos felvetés elhangzik, mind a kompetenciamérés, mind a felvételi eljárás felülvizsgálatára vonatkozóan. Át kell valóban gondolni, hogy milyen mozgástere van ebben a jogalkotónak. Ha a feladatok ütemezését áttekintik, akkor komoly korlátokba fognak ütközni.

Érettségi vonatkozásában – hogy azért a jogalkotásért felelős helyettes államtitkárként aktuális feladatot is idehozzak –, a követelményeinek kialakításában komoly teendőnk van, hiszen az új kerettantervek szerint tanuló fiatalok ma már a tizedik évfolyamon tanulnak. Ez azt jelenti, hogy ennek a tanévnek áprilisáig, májusáig meg kell jelennie azoknak a vizsgakövetelmények, amelyek majd a két év múlva szervezendő vizsgán adekvát követelményeket támasztanak. Jelzem, dolgozik ezen a tárca, a szabályozás pedig nyilván megjelenik majd.

Közbevetőleg hadd hívjam fel a figyelmüket arra a megújuló tankönyvcsaládra, arról a tankönyvfejlesztési folyamatról szóló körülményre, amely az állam koordinálásával, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézeten keresztül elindult. Zajlik egy olyan folyamat, amely a korábbiakhoz képest a fejlesztésbe már bevonja a pedagógustársadalmat. Önöknek lehetőségük van arra, hogy befolyásolják: három év múlva egy adott tankönyvben, egy adott tananyagegység, egy tematikus egység feldolgozásával kapcsolatban mi segíti a munkájukat. Ezenközben már kirajzolódhat, hogy melyek azok a kiadványok, amelyeknek el kell jutni az intézményekbe, mi az, aminek valóban papíralapon kell az iskola világába kerülni, és melyek azok, amelyek elektronikusan is megjelenhetnek.

Említettem már a kerettantervek vonatkozásában, hogy a téma a tanév jogszabály-alkotási szempontjából kiemelt, mert egyeztetettnek kell lennie a tananyagnak az érettségi követelményekkel. Tehát érdemes egyfajta visszatekintést, összegzést tartani az intézményeknek: jó tanterveket vettek-e le a polcról, jó végezték-e el az adaptálást, valóban megfelel-e az intézményük korábbi és jelenlegi és a tervezett profiljához az eddigi tevékenységük. Én mindenképpen javasolnék egyfajta önértékelést ezen a területen az intézményeknek. És biztatnám Önöket, hogy ezeknek a folyamatoknak az elemzésével folyamatosan foglalkozzanak.

A mérési lehetőségek terén jelenleg számos fejlesztés zajlik. Egyrészt azoknak az önértékelési folyamatoknak a megerősítése és a bekapcsolódó kollégák felkészítése egy pilot-program keretében, amely a pedagógus előmeneteli rendszerrel hozható összefüggésbe; másrészt zajlanak olyanok, amelyek pontosan azt a hasznosulást segítik elő, aminek hiányáról már beszéltem. Intézményenként olyan pedagógusok felkészítése folyik, akik alkalmasak saját intézményi mérési-értékelési rendszerük fejlesztésére, akik a kompetenciamérés eredményeinek hasznosulásában segíteni tudnak a tantestületnek. Javaslom Önöknek, hogy töltsenek nagyon sok időt ezeknek a mérési eredményeknek a feldolgozásával, szánjanak erre nevelőtestületi értekezleteket, összességében úgy szeretnék fogalmazni, hogy kezdjük el a pedagógustársadalom érzékenyítését ezen a területen is.

Megkapja a köznevelés rendszere a kritikát, amikor megjelenik egy-egy nemzetközi vagy hazai mérési-értékelési eredmény és ezt jobbára mindig és mindenki a pedagógustársadalmon kéri számon. Jusson legalább a pedagógustársadalom el oda, hogy ha egy ilyen észrevétel megjelenik, akkor legalább a kollégák tudják, hogy ennek a hírnek mi a valós tartalma! A saját környezetükben, iskolájukban végezzék el azokat a vizsgálatokat, amelyből számukra is kiderül, hogy ezeknek a követelményeknek a mentén az iskola világa mennyire készíti fel a növendékeit a különböző feladatokra!

Időszerű felhívnom figyelmüket az ez évi tanév rendjére vonatkozó rendeletre, amely több ponton is új mérési elemeket iktatott be, jelezvén néhány prioritás kiemelt szerepét ezen a területen.

Valamennyiünk számára komoly kihívást jelent a köznevelés esélyteremtő szerepének folyamatos javítása. Egyik kiemelt cél, hogy valamennyi köznevelésben résztvevő fiatal képességének, tudásának megfelelő végzettséggel hagyja el az oktatás rendszerét. De addig is, amíg ide nem tudunk eljutni, komoly a felelősségünk, hogy a végzettség nélküli iskolaelhagyók, vagy a lemorzsolódók számára megfelelő lépcsőket tudjunk kínálni. A következő hat évre vonatkozó fejlesztésekhez a köznevelés elkészítette a magas stratégiájú szakmai anyagát egy köznevelés-fejlesztési stratégia és egy végzettség nélküli iskolaelhagyás elleni stratégia révén. Néhány kulcsszót kiemelnék, amely az Önök számára fontos üzenet, hogy saját intézményrendszerükhöz, saját fenntartói vagy pedagógusi létükhöz hozzá tudjanak illeszteni bizonyos elképzeléseket, és megtalálják, hogy a következő hat évben milyen fejlesztési vonatkozásban volna szerencsés előrelépniük.

Megjelenik az ágazatirányítás fejlesztése, amely rendkívül fontos dolog. Megjelenik a minőségértékelési rendszernek a fejlesztése. Aztán természetesen a különböző tantervi tartalmi szabályozóknak a fejlesztése, maguknak a pedagógusoknak a fejlesztése. Különböző tehetségtámogató programok, innovációk, pedagógusképzés, felzárkóztatás, végzettség nélküli iskolaelhagyók arányának csökkentésére vonatkozó programok, tehetséggondozás, az inkluzív nevelés támogatása, vagy a nemzetiségi nevelés-oktatás szakmai támogatása. Én azt remélem, hogy valamennyien megtalálják magukat ezekben a fejlesztésekben.

A végzettség nélküli iskolaelhagyás elleni középtávú stratégiából azt a gondolatot szeretném külön kiemelni, hogy 2020-ra a hazai arányszámot 10%-ra vagy az alá kellene csökkenteni. Ebben nagyon komoly feladataink vannak a megelőzés, vagy ha ez nem sikerül, akkor a második esély programoknak a biztosításával.

Nyilván át kell tekintenünk annak a körgyűrűnek egy-egy elemét, amely a jelenlegi struktúrában működő szakmai szolgáltató rendszerben van. A miniszter irányításával különböző fenntartók látják el a feladatot, amelynek szakmai koordinálása az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetben történik. Tudjuk, tisztában vagyunk vele, hogy vannak olyan megyék, ahol ezek jók, hatékonyan működnek, de vannak olyan megyék is, ahol a korábbi évek előzményei alapján bizonyosan hiány mutatkozik. Ezt nyilván nem lehet így hagyni, lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy az ország egységesen lefedett legyen.

Valószínűleg friss szaktanácsadók, tanfelügyelők és minősítési szakemberek vannak a teremben, az ő képzésük, ez a folyamat, ami elindult, zajlik tovább. Az előmeneteli rendszer kimunkálása részben megtörtént, az Önök által ismert 326/2013-as kormányrendelet a vonatkozó szabályozást tartalmazza. És azt hiszem, nagyon komoly feladatunk van, ha megnézzük a korábbi, pedagógusok továbbképzéséről szóló szabályozást. Látható, hogy ennek a két szabálynak az összecsiszolása, hosszabb távú ütemezése és koherenciájának megteremtése még egy, a rendszer előtt álló, megoldandó feladat a későbbiekben.

Az előmeneteli rendszer tekintetében talán a portfólió lázat már túlélte a pedagógustársadalom. Kérem a tisztelt jelenlévő szakértőket, hogy ahol tudják, ezt a lázcsillapítási feladatot, mint szakértők lássák el, segítsék, értelmezzék a kollégáknak, és biztosítsák őket arról, hogy ez megoldható feladat. Nagyon sok intézményben tankerületenként teamek alakultak és azt hiszem, a jó szó és a segítség itt valamennyi pedagógusnak elkel. Nyilván ezt a munkát folytatni kell. Úgy fogalmaznék: ha 1998–2000 táján eldőlt az a kérdés, hogy egy tanáriban két egymás mellett ülő pedagógus közt sok tekintetben különbséget akarunk tenni, akkor ezen az úton végig kell mennünk. Most tartunk ott, hogy van egy nagyon jól átgondolt és különböző szempontokat figyelembe vevő előmeneteli rendszere az országnak. Ehhez látjuk azokat az átlépési mechanizmusokat, amelyeket a jogszabályok már lefektettek. Arra is szeretném felhívni a figyelmüket, hogy ezt az életutat leginkább azon pedagógus kollégák esetében kell elsősorban nézni, akik gyakornokként most léptek be, hogy az ő számukra milyen távlatokat, milyen lehetőséget jelent az előmeneteli rendszer. Nyilván ez nem vigasztalja azokat, akik már 15-20-25 évet a pályán eltöltöttek. Őróluk azzal a mechanizmussal próbál gondoskodni a rendszer, amit már az idén is tapasztalhattak, hogy az oktatásért felelős miniszter február 28-áig közzétette azt a szempontrendszert, ami a feltételeknek megfelelő pedagógust átemeli a pedagógus egyből, a kettőbe. Nyilván meg kell teremteni annak lehetőségét is, hogy ne a szaktanácsadói, tanfelügyelői vagy minősítői többletfeladat legyen szükséges ahhoz, hogy valaki mestertanár legyen, hanem a logopédustól a kollégiumi nevelőn keresztül is érvényesüljön a lehetőség. Ebben a munkában is nagyon komoly szakértői feladatok lesznek a későbbiekben.

Összességében talán valamennyi pedagógusnak, szakértőnek, az iskola világában dolgozóknak üzenet, hogy összefogva, a köznevelési rendszer színvonalának emelése érdekében milyen feladataink lehetnek. Először is a szülői kör azon részének a bizalmát kell megnyerni és megerősíteni, amellyel nap mint nap találkozunk. Ugyancsak fontos annak a szakmai együttműködésnek a kihasználása, ami az új szervezeti formákból, a tankerületi rendszerből, a pedagógus kar létrejöttéből adódik. Azokat az egymást erősítő fejlesztéseket megtalálni, amelyek valóban az iskolarendszert támogatják. Ehhez nyilván kellenek azok az elképzelések, amelyet ilyen vonatkozásban az intézmények önállóan, teamekben alkotva a saját tudásukat, innovációjukat felhasználva fogalmaznak meg. Tovább kell erősíteni az iskolák sokszínű tartalmi kínálatát. Az egyéni fejlesztéseknek az előtérbe helyezése, az iskolának egy közösségi élettérré, az egész napos iskola logikája mentén történő megerősítése lehet cél. Ezzel együtt azt hiszem, hogy rendkívül fontos elvárás még a biztonságos iskola fogalmának megteremtése.

Nagyon komoly változáson mentünk itt át mind a megrendelő oldaláról, mind a résztvevők oldaláról. Teljesen új típusú szakértői feladatok jelentek meg. Az a szaktudás, amelyet korábban az iskolába be lehetett vinni, bizonyos területen ma már nem lehet, hiszen a vezetői képzéseink révén feltételezzük, hogy tudja az iskolaigazgató. Bizonyos feladatok, amelyek az íróasztal mellett elvégezhetők voltak szakértőként, mára lecsökkentek vagy kikerültek a rendszerből. Talán inkább a terepen tevékenykedő és a nevelőtestületek elé kiálló, adott kollégával személyes kapcsolatot létesítő szakértők világa következik. Erre Önöket bizonyosan felkészítik azok a képzések, ahol részt vettek – bár kétszer harminc órás képzés úgy, hogy mindenre választ adjon, bizonyosan nem lehet elegendő. Tehát ha javasolhatom, akkor a folytatás vonatkozásában ezekről a megújuló szerepekről, ezekről a szakértői kihívásokról essen több szó, az együttműködésük lehetséges formáiról. Az intézmények számára nyújtandó új segítségről, az igazgatók szerepéről a tanfelügyeleti rendszerben, az igazgatók szerepéről a minősítés vonatkozásában; ezek mind-mind olyan nyitott kérdések, amelyekben a szakértőkre a későbbiekben is komoly szerep vár.

Azzal kezdtem, hogy mindenki számára rendkívül fontos a saját területe, mert a saját szintjén tud hozzátenni a magyar köznevelés egészéhez. Gondoskodó kezekkel azt kívánom jelezni, hogy kinek-kinek egy gyermekért, egy-egy iskoláért, egy-egy osztályért, egy tankerületért, az egész köznevelés fejlesztéséért kell, hogy eszébe jussanak olyan területek, amelyekért ő felel. E kezek közé a köznevelési törvény nagyon szép gondolatait tettem, de egy nagyon kis egyszerű történettel zárnám előadásomat, mert ezt amúgy is el tudják olvasni a törvényben.

Egyszer egy férfi a tengerparton sétált, amikor észrevette, hogy egy fiú valamit felszed a földről és lágyan bedobja az óceánba. Amikor odaért hozzá, megszólította a fiút: mit csinálsz? Visszaengedem a tengeri csillagokat az óceánba. Vonul vissza a dagály, és ha nem dobom vissza őket, elpusztulnak – válaszolta a fiú. Fiam – szólt a férfi – nem látod, hogy milyen hosszú a tengerpart és a tengeri csillagok ezrei rekedtek kinn. Nem sokat tehetsz. A fiú illedelmesen végighallgatta, aztán lehajolt, felvette a következőt és visszadobta a hullámokba, majd mosolyogva a férfihez fordult: – De ezért az egyért máris sokat tettem!

Én azt kívánom Önöknek, hogy mindenki a saját területén ekképpen tegyen minél többet a köznevelésért. Köszönöm szépen a figyelmüket és az együttműködésüket.