Pölöskei Gáborné

Az intézményrendszer fejlesztése

Mindenkit nagyon sok szeretettel köszöntök, és előre elnézést kell kérnem azoktól, akik az utóbbi időben hallo

ttak előadni, mert lesznek olyan diák, amelyeket már kivetítettem, beszéltem róluk. De azt gondolom, hogy az lenne a nagyobb hiba, ha mindig mást hallanának tőlem.

Ahhoz, hogy az intézményrendszernek a fejlesztéséről beszéljünk, először is nézzük meg, hogy mit várnak ma az oktatási rendszertől. Mit vár a társadalom, mit vár a gazdaság?

Az utóbbi években, évtizedekben átalakult ez az elvárás. Átalakult azért, mert a gazdaság azt várja, hogy minél képzettebb tanulókat engedjen ki az oktatási rendszer. Azt várja, hogy ne csak magas képzettségi szintet érjenek el, hanem az élethosszig tartó tanulás képességével is rendelkezzenek. Azt várja a társadalom, hogy sokféle kompetenciával ruházzuk fel a gyerekeket. Míg korábban, a gyerekeket beadtuk az iskolába – az én időben egészen biztosan így volt –, akkor azt várták a szüleink, hogy a tehetségünket fedezze fel az iskola. Ma már ez kevés. Ma elvárás ugyan, hogy gondozza a tehetséget, de az is, hogy próbálja csökkenteni szociális és területi hátrányokat. Az a hátránykompenzáció, ami ma az oktatási rendszertől számon kérhető, jelenleg még nem megoldott az iskolarendszerben. Vagyis, ha fejlesztésről beszélünk, és azon gondolkodunk, hogyan kellene a forrásokat leghatékonyabban felhasználni, szem előtt kell tartani, a tehetséggondozást, a hátránykompenzáció támogatását, mint két szélsőértéket, természetesen nem feledkezve el a többi többségben lévő tanulóról sem.

Az elvárások jelentősek. Különböző statisztikai adatokkal is alá tudjuk támasztani ezeket az elvárásokat. Ha megnézzük, hogy ki az, aki jobban tud boldogulni az életben, ki az, aki könnyebben el tud helyezkedni a munkaerőpiacon, teljesen egyértelmű az adatok tükrében, hogy azok jobban el tudnak helyezkedni, akik magasabb iskolai végzettséggel rendelkeznek. Nálunk az alapfokú iskolai végzettségűek 38–40%-a tud elhelyezkedni, míg az európai átlag 55%. A középfokú, illetve a felsőfokú végzettségűek helyezkednek el legkönnyebben, ezen mutatóink közel azonosak az európai mutatókkal.

A korai iskolaelhagyás fogalma nagyon gyakran felmerül most, de javaslom, hogy egy kicsit bővítsük ki ezt a fogalmat. A korai iskolaelhagyásnál sokszor csak abban gondolkodunk, hogy a gyakori évismétlők elhagyják az iskolát. Azt gondolom, hogy átfogóbb cél a korai iskolaelhagyásnál, hogy végzettség nélkül ne kerüljön ki gyermek, ifjú felnőtt az iskolarendszerből. Egyetlenegy olyan képzést nem tudunk mondani, amelyik drágább lenne annál, mint amit nem fejeztek be. Igazából a be nem fejezett képzéseknek a számát kellene lecsökkenteni. Ez azt gondolom, hogy mind gazdasági, mind társadalmi szempontból fontos lenne.

Mindezek fényében, vizsgáljuk meg, hogy milyen fejlesztéseket, milyen elgondolásokat lehet úgy támogatni, hogy valóban mindezek érvényesüljenek? Az intézményrendszer fejlesztését három oldalról javaslom megközelíteni. Egyrészt van a bemeneti oldal, másrészt az intézmény feladatellátásának a támogatása, harmadrészt a kimeneti oldal.

A bemeneti oldalnál az egyik legfontosabb döntés – legalábbis az én megítélésem szerint az –, hogy három éves kortól kötelezővé vált az óvodáztatás. Az, hogy három éves kortól kötelezővé tettük az óvodáztatást, és jövőre szeptembertől már mindenkire érvényes, ez azt gondolom, hogy a legnagyobb, a legfontosabb döntés volt ahhoz, hogy nagyon korán elindítsuk azt, hogy valóban a hátrányokat próbáljuk csökkenteni. Ehhez természetesen kellenek óvodák és óvónők. Az óvodai férőhelyek bővítése nem feltétlenül óvodaépítés jelenthet. Helyenként megoldást jelenthet a mobil (konténer óvoda) építése. Egész biztos, hogy az óvodai férőhelyeket továbbra is fel kell mérni, hogy az igényeket ki lehessen elégíteni. Természetesen ezek a felmérések már elkezdődtek, a férőhelybővítés már elindult. A kormány a költségvetésből hárommilliárd forintot különített el óvodaépítésre. Azért hangsúlyozom, hogy költségvetési forrás és nem uniós pályázat, mert mutatja a kormány elkötelezettségét e tárgyban. Az óvodai férőhelybővítés mellett, fontos arra is figyelni, hogy támogassuk egyéb eszközökkel is a folyamatot. Ezért most készítünk elő egy olyan pályázatot, ami támogatni szeretné az óvodák munkáját, hogy a családokat jobban elérjék. Így lehetőség lesz óvodai napok, családi napok stb. szervezésére, az óvónők képzésére, felkészítésére.

Mindez az esélyteremtés egy módja. Ugyanígy esélyt teremtünk a különböző ösztöndíj programokkal. amelyek közvetlenül a gyerekekhez, a családokhoz, illetve a pedagógusokhoz, jutnak el.

Megítélésem szerint, az esélyteremtés eszköze a KLIK is. Bár tudom, hogy vannak problémák, de maga az elv, hogy az intézmények állami fenntartásba kerüljenek, hogy az ország minden területén közel azonos lehetőséggel rendelkezzenek az intézmények, rendkívül fontosnak tartom. Nem azt mondom, hogy nincsenek problémák, de azt gondolom, hogy magával az elvvel nincsen probléma, a megvalósításon pedig javítani kell.

Az állami tankönyvellátás ugyancsak az esélyteremtés egyik eszköze. Ma már a gyerekeknek mintegy 60%-a ingyen jut tankönyvhöz. A cél az, hogy felmenő rendszerben általános iskola minden tanulója ingyenes tankönyvellátásban részesüljön. Amennyiben a tartós tankönyvek rendszere ki tud alakulni, úgy ez egy reális lehetőség. Ugyanakkor szeretnénk elérni azt is, hogy az elsős olvasókönyvet minden kisdiák megtarthassa, ne tartóskönyvként jeleljen meg a rendszerben. Szeretnénk finomítani a rendszert, hogy minél jobban, hatékonyabban működjön.

A bemeneti oldal fejlesztése után, nézzük meg, hogy milyen lehetőségek vannak az intézményen belül? Milyen fejlesztésekre van szükség, hogy minőségi oktatást tudjon nyújtani az intézményhálózat?

Beszéljünk először az informatikát érintő kérdésről. Azt gondolom kevésbé vitatható, hogy jó lenne, ha az iskolákban egységes tanügy-igazgatási informatikai rendszer működne. Az azonban, hogy piaci szereplők diktálják azt, hogy mit, hogyan, mennyiért vásároljunk, az azt gondolom, hogy nem elfogadható. Ezt csak úgy lehet megoldani, ha az államnak lesz egy egységes informatikai rendszere. Jelenleg ezen dolgozunk, türelmüket kérem. Sokszínű az intézményrendszer, és a szoftvernek csak egy része az e-napló. Fontos, hogy vezetői információs rendszerrel is rendelkezzen, hogy a fenntartó munkáját is tudja segíteni. Reményeim szerint jövőre a vállalkozó szelleműek kipróbálhatják már. Addig is, amíg nem készül el a végleges verzió, az ingyenes szoftverek rendelkezésre állnak.

Az utóbbi időben nagyon sokféle új feladat jött létre, amely megtámogatására mindig egy-egy szoftver is létrehoztak. Ennek eredményeként sok szigetszerű fejlesztés történt. Ezek egymással nem kommunikálnak, minden kis sziget külön feltöltést kér. Ma az informatikai eszközhasználat során helyenként úgy tűnik, mintha a tanárok az informatikát szolgálnák ki. Hát itt valami nagyon elcsúszott! Az informatika az egy eszköz. Azért van, hogy a munkánkat segítse, és ne mi legyünk az adatszolgáltatás rabszolgái. Vagyis jó lenne helyretenni azt, hogy az informatika támogató, munkánkat segítő eszközként jelenjen meg.

Ez csak úgy lehetséges, ha egységesítjük a rendszert, új alapokra helyezzük a fejlesztéseket. A magam részéről ezt úgy hívnám, hogy egy oktatási anyakönyvet kell csinálni. Ez azt jelenti, hogy amikor belép a kisgyerek az óvodába, feltöltöm a nevét, születési hely stb., és utána amilyen adat, információ van, azzal egészül ki a továbbiakban. Így a végén egy olyan biztonságos adatbázis lesz, ami egy, tehát ez azt jelenti, hogy bárki bármit kér, akkor nincsen adatvesztés, adatmozgás stb. A rendszere akár a felnőttképzésig kialakítható lehetne. Ez azonban nem féléves munka.

Az informatikai infrastruktúra folyamatos fejlesztése is fontos az intézményekben. Még most is nagy különbségek vannak az iskolák között az eszközellátottság tekintetében. Nincs mindenhol szélessávú internet, vagy ha van kevés a sávszélessége. Ezekről gondoskodni kell.

A tartalomfejlesztés terén is van mit említenem. Ugyan megszületett az új NAT, ami biztos alapokat ad a minőségi oktatáshoz. A ráépülő kerettantervek óraszámai magasak, az akadémikus tudást helyezik előtérbe. Kevés a gyakorlati ismeret, a mindennapi életet támogató ismeretátadás, készség, képességfejlesztés. Ma már fontos lenne például a tudatos pénzügyi magatartásról beszélni, ami a NAT-ban különböző műveltségi területeken meg is jelenik. De kérdezem én, hogy hol van a tanárok munkáját támogató módszertan hozzá? Vitathatatlan, hogy a tanártovábbképzések rendszerét, tartalmát is újra kell gondolni, mert kreditpontot ugyan érnek, de a tanári munkát kevés támogatja közülük.

Harmadsorban a mérés-értékelésről szeretnék pár szót szólni. Évek óta szervezi az Oktatási Hivatal a kompetenciamérést különböző évfolyamokon. Kézzelfogható eredménye még sincs. Nem azért, mert a mérési rendszer rossz, hanem azért, mert a fejlesztéseket nem igazítottuk hozzá a mérési eredményekhez. Sőt nemcsak a tanítási folyamatot nem befolyásolja, hanem egyéb tantárgyi mérések rendszerét sem sikerült ehhez hozzáigazítani. Vagyis a már meglévő lehetőséggel nem élünk eléggé.

A tanári életpálya is egy olyan lehetőség, amellyel ha jól élünk, jelentős minőségi elmozdulást hozhat az oktatási rendszerünkben. A továbbgondolkodást, az ehhez kapcsolható fejlesztéseket feltétlenül egy rendszerben kell kezelni. Az infrastruktúra, a tartalom, a módszertani fejlesztéseknek mind egy irányba kell tartani – a minőségi oktatás megvalósításának az irányába.

Az utóbbi években jelentősen változtak, bővültek az oktatáson belül a feladatok, amelyeket egy-egy háttérintézmény hatáskörébe helyeztek. A régi háttérintézményi rendszerben az újabb és újabb feladatok megjelenése sok esetben párhuzamos feladatellátást, párhuzamos fejlesztéseket, bonyolult folyamatokat eredményezett.

Ez a párhuzamosság az Oktatási Hivatal, az OFI és az Educatio között teljesen egyértelmű, de vannak olyan feladatok, amelyeket érdemes megvizsgálni a kormányhivataloknál és a KLIK-nél is. Gondolok itt különösen az ellenőrzésre, a felügyeletre, a pedagógiai szakmai szolgáltatásra. Vagyis – szerintem –, egy kis rendrakás szükséges a feladatok között. Abban a pillanatban leegyszerűsödnek a folyamatok, átláthatóbb, követhetőbb lesz mindenki számára. Amennyiben „egyszemélyi” felelős meghatározható, a feladat ellenőrizhető, pontos végrehajtása számon kérhető. A leegyszerűsödött folyamatok támogatása hatékonyabb lehet, a források nem szétmennek, hanem kiegészítik, támogatják egymást.

Az uniós pályázatok megvalósulását vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy a három intézmény – az Educatio, az OH és az OFI –, amely konzorciumban végezte a pályázati fejlesztést, nem hatékonyan működött együtt. A konzorciumos működésnél mindenki a másikra van utalva. Amennyiben valaki késik a feladatteljesítéssel, mint a dominó, borul az egész folyamat. Igazából még a felelőst sem lehet megtalálni ebben a rendszerben. Mindenki a másikra mutogat. Azért nem tudom időben feltölteni a felügyelet vagy a minősítési lapomat, mert az Educatio még mindig nem nyitotta meg az oldalt. Az OH nem adott időben pontos szakmai válaszokat stb. Ez az örökös ide-oda mutogatás, nem szolgálja a hatékony munkavégzést.

A megoldási javaslat mindenképpen egy struktúraváltás, egy logikusabb, egy racionálisabb hozzáigazítás, vagyis a feladatokhoz kell a struktúrát igazítani. A feladatok egyszemélyes felelőssége ezután elkerülhetetlen. A fenntarthatóságot biztosítani kell, mert a rendszerben biztonságot kell teremteni, az oktatás nem működhet másképp. Átlátható folyamatok kellene és hatékony működés és működtetés. Ez csak úgy lehetséges, hogy feltesszük a kérdést, hogy mit fejlesszünk? Azt gondolom, hogy mindezeket, amiről beszéltünk korábban.

Az infrastruktúrát, a folyamatokat és a tartalmat, azt hogy ezek együttes fejlesztése hogyan lehetséges. De az együttes fejlesztés nem elég. Figyelembe kell venni más területeket is. Nem lenne szerencsés, ha például a mindennapos testnevelés támogatására úgy építenénk tornatermet, hogy azt nem hangoljuk össze a sport ágazati fejlesztésével. Az EMMI intézményi rendszere egy lehetőség, hogy a különböző ágazatok párbeszéde a fejlesztések racionálisabb, összehangoltabb felhasználásához vezethet.

Végig kell gondolni reálisan a lehetőségeinket. Szeretnénk, ha a kistelepüléseken is megmaradnának az alsó tagozatos iskolák. Ugyanakkor nem elvárható, hogy a felső tagozat oktatásához szükséges szaktantermek, szakos tanárok, mindenütt rendelkezésre álljanak. Nálunk gazdagabb országban például Svájcban sem tudták megoldani. Viszont megoldható, ha merünk másként gondolkodni. Ha rendszer szintjén gondoljuk végig az intézményhálózatunkat.

Amennyiben alsó tagozatot biztosítunk a kistelepüléseken, meg kell adnunk a lehetőséget, hogy színvonalas oktatást kapjanak a felső tagozatos diákok is, bárhol járjanak iskolába. Amennyiben járási szinten egy-két helyszínre forrásokat tudnánk koncentrálni, úgy színvonalas oktatási központok alakulhatnának ki, ún. iskolaközpontok. Itt nemcsak fejlett szaktantermek és képzett pedagógusok várnák a gyerekeket, hanem a sporttól kezdve az alapfokú művészetoktatásig minden elérhető lenne. Ha ehhez még iskolabusz-járat is kapcsolódik, azt gondolom, hogy jelentősen csökkentené a szülők terheit. Amennyiben elérnénk, hogy a különböző ágazatok a forrásokat egyeztetve használnák fel, jelentősen összeadódhatnának a lehetőségek.

Összefoglalva talán azt tudom mondani, hogy az egységes fejlesztési irányok, a rendszerben gondolkodás lehet alapja a jövő fejlesztéseinek. Ehhez kérem Önöknek a támogatását, a türelmét és a bizalmát. Nagyon szépen köszönöm, hogy meghallgattak.