Dr. Aáry-Tamás Lajos

Konfliktushelyzetek megelőzése, kezelése
(aktuális problémák)

Köszönöm szépen, Elnök úr! Kedves Hölgyeim és Uraim!

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek ezen a rendezvényen. Nem emlékszem pontosan, hogy hányadik alkalommal vagyok itt, de egész pontosan tudom, hogy mindig jól éreztem magam, úgyhogy a Suliszerviz vezetőinek nagyon szépen köszönöm a lehetőséget.

Ha a konfliktusok oldaláról megpróbáljuk megnézni mindazt, ami a jogszabályokban változott, akkor azt fogjuk látni, hogy a diákjogok tekintetében például a változás minimális, tehát alig történt olyan típusú változás, amit rendszerszerűen érdemes lenne megemlíteni. A legfontosabb talán az, hogy a korábbi fejezet, a diákok jogairól és kötelezettségeiről szólt, most úgy döntöttek, hogy ezt megfordítják, és a diákok kötelezettségei és jogai lett a sorrend, de a tartalma gyakorlatilag változatlan. Kétségtelenül van néhány strukturális változás (ez az állami fenntartásba vétel, ezt később ki fogom emelni, ennek néhány elemét megpróbálom bemutatni), illetve, hogy mi az, ami konfliktust gerjeszt, és mi az, ami egyébként lehetőséget hordoz magában.

De hogy a végéről kezdjem, október közepén vagyunk, még nincs is a közepe, nincs másfél hónap, hogy elkezdődött az iskola, és a mi hivatalunkhoz olyan panaszok érkeznek, mintha május vége lenne. Ezt nagyon komolyan mondom, a tanárok most fáradtak el, másfél hónap után. Tizenöt éve vagyok az oktatási jogok biztosa, ilyen panaszt még nem kaptam korábban. Első nap, szeptember 1-jén délután felhív egy anyuka, sírva azt mondja, hogy a gyerekét eltanácsolták az iskolából. Elsős. Mit tehet vajon egy elsős gyerek az első napon, hogy kirúgják az iskolából? Ezzel csak azt akarom illusztrálni, hogy én kétségtelenül a jéghegy csúcsát látom, hogy olyan fesztültség van ma az oktatás rendszerében, ami tizenöt éve nem volt. És ezt valószínűleg érdemes számba venni, hogy hol vannak ezek a lehetséges feszültséggócok. Én mint a jéghegy csúcsát kapirgáló ember néhányra megpróbálok rávilágítani, és arra kérem Önöket, hogy mondjuk a következő szakértői konferenciáig erről többször beszéljünk, gondolkodjunk, főleg a kezelésről, illetve a megelőzésről.

Az egyik ilyen strukturális probléma az az, hogy ma már a jogszabály szerint nagyon sok iskola úgy szervezi a mindennapjait, hogy a gyerek 16 óráig bent legyen az iskolában. Ennek megfelelően a közétkeztetést kezdtük kitágítani. A gyerekeinket arra próbáljuk rávenni, hogy a menzán egyenek. Azt látni, hogy ennek a 16 óráig szervezett iskolának a világát nem beszéltük át, hogy mit is értünk pontosan ez alatt. Bent vannak a gyerekek délután négy óráig, de este tíz órakor még házi feladatot írnak. Azt pontosan tudjuk, hogy a felnőttek heti 40 órát dolgozhatnak, a Munka törvénykönyve ezt rögzíti, minden, ami ezen felül van, az külön fizetendő, vagy méltányolandó, vagy szabadsággal kiváltandó. Azonban a gyerekeinknél ezt elfelejtjük alkalmazni. Látni, hogy módszertanilag sincs minden esetben végiggondolva, hogy mit is jelent ez a 16 óra. Kétségtelen, a politikacsinálók azzal szoktak érvelni nálam is, hogy az igazgató elengedheti a gyereket 16 óra előtt is. A 16 óráig szervezett iskolánál elkezdtek megjelenni azok a konfliktusok, amelyek korábban nem voltak. Nevezetesen, hogy most már elkezdték rögzíteni, hogy hány órát kell dolgoznia a tanárnak, ennek a technikáját most kezdik az iskolában szépen kifejleszteni. De bizony, az igazgató, és a hozzánk érkezett panaszokból látjuk, van, amikor nem engedi el a gyereket, mert a tanárainak akkor van meg az órája, ha a bent maradó gyerekekkel foglalkozik. Ez magyarul azt jelenti, hogy vannak helyzetek, amikor az iskola vitába száll a szülővel, hogy ő jobban tudja, hogy a gyereknek mi kell, mint a szülő. Ne zongorázni menjen, vagy ne lovagolni menjen, hanem maradjon az iskolai szakkörben. Ez egy új típusú konfliktus és ráadásul a középosztállyal szembemenő konfliktus. Én azt gondolom, hogy hosszú távon nem fönntartható az a vita, ami arról szól, hogy az iskola jobban tudja, hogy mi kell a gyereknek, mint a szülő.

Csoportokról fogok beszélni. A fogyatékossággal élő gyerekek – megítélésem szerint – az elmúlt 4–5 évben árnyékban voltak. Olyan csoportról beszélünk, akinek a helyzetéről elfelejtettünk néhány elemet végiggondolni. Az ENSZ megalkotott egy egyezményt a fogyatékossággal élő személyek jogairól, ennek az alkalmazása során számos jogszabály született, számos fejlesztés indult el, számos korábbi gyakorlatunkat elkezdtük szép lassan fölszámolni. Nagyon sok mindent újragondoltunk ebben a kérdésben, és az a helyzet állt elő a fejlett Nyugaton, hogy az egészségügyi vagy a szociális szempontú megközelítést fölváltotta a pedagógiai. Minden gyermek nevelhető, minden gyerek tanítható. Csak ezt Kelet-Európában épp az oktatáspolitikusok felejtik el, Magyarországon is. Tehát milyen jó lenne, ha az oktatáspolitika érezné, hogy most az ő terepe jött el. És rávenné, az egyébként ugyanabban a minisztériumban lévő egészségügyi vezetőket, meg szociális vezetőket, hogy én megyek előre és ti toljátok hátulról ugyanazt a szekeret. Most annak kell alávetnünk a rendelkezésre álló eszközöket, hogy a gyerekeket neveljük, tanítsuk, ugyanis 2014. szeptember 1-je óta ezek a gyerekek tankötelesek, be kell integrálni őket az oktatás rendszerébe.

A sajátos nevelési igényű gyerekek helyzetével kapcsolatban, én azt gondolom, hogy van még egy szempont, amit érdemes végiggondolni. Gyógypedagógusoknak is, pedagógusoknak is van egy saját nyelvezete. Ez egy metakommunikáció, jön egy ilyen konferencia, mindenki érti fél szavakból egymást, hogy mit is mondanak. Néha én nem, de ez az én hibám, viszont ha meg akarjuk magyarázni a külvilágnak és az oktatásvezetésnek, hogy mit is akarunk, akkor azt gondolom, hogy néha érdemes nyelvet váltani, és megpróbálni elmagyarázni azt, amit csinálunk, hogy az mitől különleges. Például az egységes gyógypedagógiai és módszertani intézmények akkor működnek jól, ha nincsenek tele. Ezt egy pénzügyminiszternek el kell magyarázni, hogy míg az összes többi iskola akkor működik jól, ha ott vannak a gyerekek, bent vannak az intézményben, az egységes gyógypedagógiai, konduktív pedagógiai módszertani intézmény (EGYMI) akkor működik jól, ha a gyerekek az integrációban vannak. Ha kezdenek visszakerülni, akkor azt jelenti, hogy rossz az integráció, és nekik kell velük foglalkozni. Van egy iskola, amelyik akkor működik jól, ha dinamikus a létszáma. De hát ezt, ha nem mondjuk el, akkor nincs az a pénzügyminiszter, aki megértené magától, ha csak nem érintett a családja valamilyen módon, de ezt ne várjuk el feltétlenül tőlük. Meg kell tudni magyarázni, hogy néha, amit az iskolában csinálunk, az nem ugyanaz, mint a Csepel Gépgyárban. Ehhez meg kell találni a szavakat, a modelleket.

Szó volt a szekciókban is a hátrányos helyzetű csoportokról, romákról. Pontosan látjuk, hogy ez egy olyan konfliktushalmaz, amit éveken keresztül mindig megemlítünk ezeken a konferenciákon is. Ülünk időzített bombákon és azt reméljük imádkozva, hogy ezek nem robbannak föl. Én attól félek, hogy az ima nem lesz elég. Úgy kell tudnunk szembenézni ezzel a kérdéskörrel, hogy fölmérjük a lehetőségeinket, a céljainkat és megpróbálunk mindent ennek a szolgálatába állítani. Az a különleges helyzet, hogy például a jobboldalon is van, már hogy politikai jobb oldalról beszélek, van jó megoldás. Lázár János, akinek nagyon sok politikai döntése számomra nem kedves, de amit Hódmezővásárhelyen, polgármesterként csinált, az különleges. Azt a baloldaliak is kénytelenek elismerni, hogy az jó. Ennek ellenére vannak nyíregyházi ügyeink, el is megyünk a bíróságig megpróbálni védeni a védhetetlent, pedig csak meg kéne nézni, hogy Hódmezővásárhelyen mi történt. De nem nézzük meg, mert nem mindig szeretjük azt, aki éppen csinálta. De azt gondolom, hogy kicsi ország vagyunk, ilyen luxust kevésbé engedhetünk meg magunknak. Tehát azt gondolom, hogy föl kellene mérni, szó volt a jó gyakorlatokról, ezeket jól meg kell mérni, és ha tényleg jók, akkor nem kell kitalálni még egy újabbat, hanem érdemes lenne ezeket alkalmazni. Nem Lázár Jánosnak kívánok reklámot csinálni, csak azt gondolom, hogy ezt még a politikai baloldal is elismerte, mint teljesítményt.

Az iskolai agresszió kérdéséről sokat beszélt a hivatalunk is, mi magunk is. Szomorú vagyok ebben a kérdésben, mert 2009-ben csináltunk egy nagy vizsgálatot, 2011-ben erről Önöknek is beszámoltam. Az európai uniós elnökségünk idején a javaslatomra az oktatási miniszterek erről beszéltek. Egy hihetetlen jó hangulatú beszélgetés volt Gödöllőn, mindenki örült annak, hogy Magyarország ezt a kérdést fölvetette. Az európai barátaink nincsenek előbbre ebben az ügyben, mindenki keresi a megoldásokat, kutatásokat folytatnak, gyűjtik a gyakorlatokat, projekteket indítanak el és keresik egymás segítségét. Nagyon megörültem, amikor azt lehetett látni, hogy mi ennek a motorja vagyunk, csak másnaptól már nem beszéltünk róla. És egyetlen oktatáspolitikus sem említette többet az iskolai agressziót, mint egy olyan fiatalokat érintő súlyos társadalmi jelenséget, amivel foglalkozni kell. Vagy ha igen, akkor azt mondták, hogy a tanárok oldják meg. Az igazi baj az, hogy az iskolai agresszió nem pedagógiai probléma. Vagy csak részben az, ezért ha tanárok akarják megoldani, akkor kudarcra vannak ítélve. Néhány kísérletet tettem arra, hogy kiemelt projektekként megfogalmazhassuk az iskolai agresszió kezelésének néhány modelljét, egyetemi tudásközpontokat hozzunk létre, egy finn programot adaptálhassunk, esetleg kutatásokat végezzünk a hatodikos, hetedikes korosztályban, mivel ott valami történik, amit nem látunk jól. Illetve 2009-ben még csak a felszínét kapirgáltuk az úgynevezett cyberbullingnak, tehát a cyber térben történő agressziónak. Ezt érdemes lenne mélységében megnézni. Azonban a háttérintézmények vezetőinek a konfliktusa miatt egy 3,5 milliárdos projekt részeként ez is ment a lecsóba. Néhány morzsáját próbáljuk megmenteni, illetve az új államtitkárokkal beszéltem arról, hogy hátha újra föl tudjuk venni ezt a szálat. Szerintem megérdemeljük. Annyira bambák voltunk, hogy miközben a kezdeményezés a mi kezünkben volt, a görögök, akik Gödöllőn nem is küldték el a miniszterüket, hanem a nagykövet asszony jött el, és azt mondta, hogy Görögországban ilyen probléma nincs, majd 3 percig arról beszélt, hogy milyen problémák vannak Görögországban. Most Görögországban van az a bizottsági központ, amelyik az iskolai agresszió elleni küzdelmet megpróbálja Európában koordinálni. Tehát nem Budapesten, hanem Athénban, egy civil szervezeti irodát bérelnek hárman. Lecsúsztunk erről.

Még egy strukturális kérdést. Én a szakképzés ügyében azt látom, hogy lesznek konfliktusaink bőven. A szakképzés átalakítását kétségtelenül nem fogom bírálni, mert ez egy politikai típusú döntés, amit biztos az érintettek jól megfontoltak, de azt látom, hogy a korábbi szakképzés kiépítésekor a következő volt a premissza. Jönnek a félanalfabéta gyerekek a szakképzésbe, ezért két évig még adjunk nekik közismereti tárgyakat, majd utána megtanulják a szakmát, és utána a dolog rendben lesz. A mostani kurzusban azt mondja a szakképzés-politika, hogy jönnek a félanalfabéta gyerekek, de már ne foglalkozzunk velük közismereti tárgyakkal, mert esnek ki a rendszerből, tehát nem tudjuk a szakmáig eljuttatni őket, hanem azonnal adjunk kalapácsot nekik, tanítsuk meg a szakmára. Mind a kettőnek a gyökere az, hogy jönnek a félanalfabéta gyerekek a szakképzésbe. Miért, honnan jönnek ők? Miért funkcionális analfabéták? Nem lehetne átcsoportosítani eszközöket azért, ha már munkásokat is képezünk, és természetesen ennek helye van, és így kell ezt tenni, de azok olyanok legyenek, hogy ne jobb híján válasszák a szakképzést, és ne azért, mert nem jutnának el gimnáziumba, hanem azért, mert ezt megfontoltan, felelősen döntötték el a szülők. Az oktatási jogok biztosaként azt látom gondnak, hogy a szakképzés olyan távol esik majd az oktatásirányítástól, hogy nem lesz hatásköröm megvizsgálni, hogy mi történik egy mester keze alatt a gyerekekkel. Az igazi konfliktusok az oktatásban nem a gimnáziumban vannak. Az kellemes, hogy úgy mondjam, értelmiségi csevej részemről, ha egy gimnáziumi konfliktusban közvetíteni kell, de az igazi nagy bajok a szakképző intézményekben vannak. Amikor először találkoztam ezzel az üggyel, a panasz az volt, hogy a gyerekeket dolgoztatják, majd amikor közel mentem az adatokat bekérni, kiderült, hogy rendőrségi autókat javítanak a gyerekek svarcban hétvégén és munkaidő után vagy nyáron, mindenféle felkészítés nélkül. Természetesen visszakoztam ettől a vizsgálattól. Tehát egy rendőr maffiának nem tudok nekimenni, vagy nem tudom én magam fölszámolni. De azt gondolom, hogy ha éles, nagyon drámai konfliktusok vannak, akkor ez a terület tele van vele. És a mostani kép az, hogy tizenhat évesen jönnek ki majd azok a gyerekek, akik nem ismerik a jogaikat, nem tudják megfogalmazni az érdekeiket, nem tudják azokat artikulálni, vagy nem tudnak az érdekeik mentén másokkal szövetkezni azért, hogy kicsit jobban boldoguljanak, és ez baj. Remélhetőleg majd lesz ezen is csiszolnivaló.

Még egy strukturális kérdés. Az iskolák állami fenntartásba vétele. Ez egy kétségtelenül a rendszert meghatározó nagy változás. Nem fogom Önöket terhelni az egyszerű konfliktusokkal, hogy a projektor égője az most vajon működtetési vagy fenntartási feladatnak számít-e. Ezen talán már túl van a KLIK, most már ezeket megértették vagy az önkormányzatokkal kialakítottak némi együttműködést. Kétségtelenül a rendszernek még számos olyan hibája van, amit kiküszöbölni szándékoznak a vezetők, erre a törekvés egyértelműen látszik. Mi az, amiben esélyt kínál az állami fenntartásba vétel? Ha csak a szekció témáit számba vesszük, akkor látjuk, hogy a KLIK most már tovább nem tolhatja a felelősséget. Eddig a polgármester megtehette. Hát mi kicsik vagyunk, megáll a tudásunk itt a falu szélén, oldja meg valaki más. Most már a KLIK nem tolhatja tovább a felelősséget. Tehát ez a retorika gyakorlatilag meg kéne, hogy szűnjön az oktatásban. Ami kétségtelenül előnyt jelenthet, hogy ma már, ha hátrányos helyzetű gyerekekről, ha fogyatékossággal élő gyerekekről, ha tehetséges gyerekekről beszélünk, minden adat egy asztalon van. Nem csak azért nem mondhatja, mert a jogszabály mondja, hogy nincs fölöttük senki, akihez eltolhatnák a felelősséget, de az is látszik, hogy most már azt sem mondhatják, hogy nem ismerjük, hogy mi is van a terepen. Az adatok rendelkezésre állnak arra, hogy a vezetők elé tárják, és azt mondják, hogy hátrányos helyzetű policyt (?) tessék letenni az asztalra, illetve a fogyatékossággal kapcsolatos policyt kell letenni az asztalra. Regionális politikákat lehet kialakítani, határokon átnyúló együttműködéseket stb., tehát ma már nem mondhatja azt az állam, hogy nem tudja, hogy a terepen mi történik, mert az adatok rendelkezésre állnak. Mi az, ami nem teszi egyszerűvé, hogy mégis tervezzünk?

A 2014–2020-as tervezési időszakról volt szó ezen a konferencián is. Én azt gondolom, kedves hölgyeim és uraim, amit decemberig nem teszünk le az asztalra, azt majd nagyon keservesen fogjuk betolni bármibe is. Most az államtitkárságokon folyik az a munka, hogy vajon mit csinálunk a következő hét évben a rendelkezésre álló pénzekkel, pontosabban egyelőre terveznek, majd ezeket ütköztetik minisztériumi szinten, majd kormányzati szinten, de januártól indulnak az új projektek. Tehát ebbe a csatába meg kéne nézni, hogy hol szállunk be. Mert ráadásul a kormány döntése szerint a rendelkezésre álló pénzforrások 60 százalékát gazdaságfejlesztésre, munkahelyteremtésre kell fordítani, és hát a mi szféránk nem ilyen. Jól látjuk, hogy a nagypolitika egy pénzfelemésztő, pénzleszívó rendszernek tartja az oktatás egészét. Elképzelhető, hogy az eddigi logikánkat is meg kellene kísérelni átalakítani, hátha beszuszakoljuk magunkat a 60 százalékba, ahol már csak mondjuk az aszfaltozó cégekkel, meg az agrárlobbival kell megbirkózni a pénzekért. Lehet, hogy új szemlélet kell bekövetkezzen ezen a területen is.

Ha az iskolába bemegyünk egy picit, és ez lesz a konfliktus-felsorolásnak a vége, az egyik oka talán annak, hogy ilyen éles konfliktusok már októberben érkeznek hozzám, az talán az, hogy az iskola vezetésének a pozíciója változott meg látványosan. Már nem főnökök az igazgatók. Az elején még próbálták titkolni, még a korábbi lendület vitte őket, de amikor a takarítónőt nem tudják rávenni, hogy takarítson ki, vagy nem tudják rávenni arra, hogy például a születésnapi buli után ott maradt poharakat mossák el vagy legyen a gyerekek segítségére, akkor és ott látványosan buknak bele a parancsok megtagadása nyomán a helyzetükbe. Onnantól kezdve ezt mindenki érzi. Az igazgató mellett a tanárok pontosan tudják, hogy nincs főnök az iskolában. Van egy megfelelési kényszere minden iskolának, hogy vajon a tankerületi igazgató úr vagy asszony nem fog megharagudni ránk, csináljuk úgy, hogy jó legyen. Jellemző az információhiány. Amit Önök itt megkaptak, azért örülnek neki, jól láthatóan, mert olyan tudás birtokában vannak, amivel a kollegáik viszont nem. És valószínűleg esély sincs arra, hogy a Suliszervizbe elhozzunk minden tanárt. De jó lenne, ha legalább a töredékét ismerné minden tanár, aki az iskolában van mindannak, amit Önök pár nap alatt magukba szívhattak. Ez a kiszolgáltatottság, a főnökhiány és információhiány olyan helyzetet eredményez, hogy ha a korábbi kultúrákat is hozzávesszük, akkor a konfliktusok borítékolhatók. Soha nem álltak a tanárok és a szülők ilyen közel egymáshoz. Ugyan kiszolgáltatottságban, de legalább közel vannak egymáshoz. De ha korábban sem volt technikánk arra, hogy hogyan dolgozzunk együtt a szülőkkel, akkor egyik napról a másikra nehéz megteremteni. De a feszültséget le kell vezetni és azt látom, hogy akkor a gyerekeken vezetik le, a szülőkön vezetik le, akik nem nyugodtabbak, mint a tanárok, úgy egyébként, vagy éppen attól, ami az iskolában történik. Tehát a feszültség, mondom kódolt a rendszerben. Az én javaslatom az, hogy mégiscsak meg kellene keresni az együttműködés lehetőségeit a szülőkkel és a gyermekekkel, bármennyire bátran hangzik ez a mondat.

Azzal kezdtem, hogy milyen jogszabályi változások voltak, hát néhány nem változott meg. A tanárokra, a tanításra, a művelődésre vonatkozó szabályok az Alaptörvényben ugyanazok maradtak. Rajtunk múlik, hogy milyen iskolát építünk az iskolán belül. Szokták azt mondani, hogy a NAT nem engedi. Hát, azért a NAT nincs olyan közel, hogy ne engedné meg. Gyakran hallom azt az érvet, hogy nincs idő megállni, mert, hogy annyi az anyag és ezt le kell adni, és egész egyszerűen nem tudunk megállni, hogy az ügyeinkről beszéljünk. Már bocsánat, a Nemzeti Alaptanterv nem tiltja azt, hogy ha baj van, akkor álljunk meg egy pillanatra. A családban is ez van, és nem az, hogy le kell feküdni fiam és ne sírjál, hagyj engem békén a hülyeségeddel. Odamegyünk a gyermekhez, megkérdezzük, hogy mi van, megpróbáljuk megoldani az ügyét. Nem lehet továbbmenni, ha valaki bajban van. Ezeket a gyerekeket nem lökhetjük ki az intézményből.

Ezért azt tudom mondani, hogy a szabadság szerintem nagyobb, mint amit gondolunk, vagy amibe belehergeljük magunkat, hogy mennyire megköti a kezünket minden, ami fölülről jön. Ezzel a szabadsággal, felelősen természetesen, de érdemes élni, mert ez az, ami a konfliktuskezelésben segíteni tud, ha meg tudjuk beszélni az ügyeinket. És ebből a szempontból mindegy, hogy ki a miniszterelnök vagy mindegy, hogy ki az államtitkár, az a kérdés, hogy helyben hogyan élünk. Olyan módszerekről beszéltek folyamatosan az évek alatt itt Önök, amelyek alkalmazásával lehet mosolyogni is, vagy nem feltétlenül fáradunk el, vagy fáradnak el a tanárok délutánra. Tehát érdemes ezeket a technikákat keresni annak érdekében, hogy az iskola belső világa a lehető legszabadabb legyen, a lehető legjobb legyen mindenki számára. Ha már ennyi időt töltenek az iskolában a gyerekek társaságában, ha már ők többet vannak velünk, mint a szüleikkel, ha már mi többet vagyunk velük, mint a párunkkal, akkor építsük ki azt a világot, ami elfogadható, ami méltóságteljes, amitől jól érezzük magunkat, amitől úgy érezzük, hogy értelme volt a napnak. Ehhez kívánok Önöknek sok sikert, jó egészséget!