Fábián Mária

A köznevelési rendszerben megjelenő jó gyakorlatok,
a kiemelkedően innovatív nevelési-oktatási intézmények
és a szakmai szolgáltatók minősítése

Kedves Kollégák!

Tegnapi előadásában projektigazgatónk elmondta, arra törekszünk, hogy megteremtsük a projektjeink különböző operatív programjaiban megvalósult kutatások és fejlesztések összhangját. Az én előadásom egy olyan rendszer kialakításának koncepciójáról fog szólni, amely ezt az együttműködést szeretné megvalósítani. A TÁMOP-3.1.1-11/1-2012-0001 „XXI. századi közoktatás (fejlesztés, koordináció) II. szakasz” projektjének keretében az Oktatási Hivatal által kiírt és koordinált jelenleg folyó kutatás-fejlesztés koncepciójának előzményei a következők:

Sokan tudjuk, hogy „jó gyakorlat” fogalom Magyarországon a rendszerváltást követően terjedt el. Elsősorban a vállalat- és szervezetirányítás területén alkalmazták a működésfejlesztés egyik hatékony tudásmegosztó eszközeként.

Mivel a nevelés, oktatás természetes velejárója a folyamatos tudásmegosztás (intézményi, helyi, regionális, országos megbeszélések, szakmai műhelyek, konferenciák stb.), a magyar pedagógustársadalom gyorsan befogadta és magáévá tette a jó gyakorlat fogalmát, ez magával hozta a jó gyakorlatok megfelelő azonosításának, közzétételének és adaptálásának igényét.

Ha visszatekintünk az elmúlt 12 évre, azt is láthatjuk, hogy a jó gyakorlat fogalom különbözőképpen jelent meg a különböző projektekben. Az OFI ide vágó kutatásai felvetik, hogy az oktatás és a nevelés területén az azonos probléma megoldására fókuszáló gyakorlatok nagyon eltérő környezetben jelenhetnek meg, így nehezen összemérhetők. Ezért az OFI, az Educatio és az OH munkatársai megállapodtunk abban, hogy megpróbálunk kialakítani egy egységes fogalomrendszert. Célunk egy olyan fogalom és kategória rendszer kialakítása, ahol „jó gyakorlat” alatt mindenki ugyanazt érti, különböző kutatásokban, különböző iskolákban mindenki ugyanarra a minőségre gondol.

A következő ilyen fontos előzmény az innovatív intézménymodellek jelenléte a hazai közoktatásban. A 20. század második felében nagyon sok intézményi innováció jött létre, gondoljunk például a Lóránd Ferenc nevével fémjelzett kompre­henzív iskolamodellre, a Zsolnay-féle Értékközvetítő és képességfejlesztő programra, vagy a Waldorf-iskolákra, amelyek mindegyikének volt egy bázisintézménye, ahol a gyakorlatban kipróbálhatták az adott modelleket. Az előző TÁMOP projektekben megvalósítandó feladatok következményeként létrejöttek referenciaintézmények, amelyek sok-sok egyéni, helyi innovációval, jó gyakorlattal rendelkeztek, de az előminősítést követő minősítésre abban a programozási időszakban már nem került sor. Sajnos az a tapasztalat, hogy a legtöbb kezdeményezés, ha véget és egy programozási időszak, illetve nincsen támogatása központi forrásból, akkor bármilyen jó is, egyre nehezebben terjed el és előbb-utóbb elhal. Tehát azon kívül, hogy tisztázni kellene a fogalmakat, azt is tapasztaltuk, hogy a fenntarthatóság kérdését is érdemes volna megvizsgálni.

A fogalom- és kategóriarendszer kialakításában támaszkodunk az Educatio munkatársai által vezetett minősítések tapasztalataira.

Kutatásunk még folyamatban van, de koncepciónk előzetes elvárásai szerint úgy gondoljuk, hogy az innovatív bázisintézmények esetében fontosak az alábbiak:

• Az intézményi innováció ne csak egy-egy területen jelenjen meg, hanem hassa át az intézmény egész működését;
• Nyújtson átfogó megoldásokat jól meghatározott nevelési-oktatási, szakmai, intézményszervezési, stb. problémákra;
• Hosszú távon fenntarthatóan működjön, és hatékonyan adaptálható legyen.
• Az intézmény működésének eleme legyen saját innovációik adaptálásának támogatása.

A köznevelés tartalmi megújításában a hálózati tanulásnak különösen fontos szerepe van. Az erőforrás-gazdálkodás szempontjából hatékony megoldás, ha a nevelési-oktatási rendszerben már meglévő, működő tudás közkinccsé tételéhez „csak” a megfelelő technikai és szakmai feltételeket kell megteremteni.

A hálózati tanulás alapeleme a már működő szakmai, metodikai, pedagógiai, iskolairányítási, szervezési jó gyakorlatok, a hatékonyan működő innovációk implementációra, adaptációra való alkalmassá tétele és megosztása. Ennek a munkának azonban mind szakmai, mind erőforrás-gazdálkodási szempontból elengedhetetlen része a megosztásra kerülő innovációk és jó gyakorlatok garantált minőségének biztosítása.

Ezért szükséges olyan minősítési eljárások kidolgozása, amelyek a nemzetközi mérési standardoknak is megfelelően vizsgálják és értékelik a jó gyakorlatokat, és az innovatív bázisintézményeket, különös tekintettel az alkalmazott módszertani gyakorlatok, eljárások megoszthatóságára.

A jó gyakorlatok és az intézményi innovációk megosztása, valamint a horizontális tanulóhálózatok építése a pedagógia szolgáltatások körébe eső tevékenységeket is magába foglalja. Fontos meghatározni a pedagógiai szolgáltatók szerepét, feladatait a köznevelési innovációk hálózati megosztásának támogatásában.

Annak tisztázása is szükséges, hogy a jó gyakorlatokat megosztó intézmények szolgáltatásai, az innovatív bázisintézmények jógyakorlat-megosztó, illetve egyéb szolgáltatásai milyen módon jelenhetnek meg a jelenlegi köznevelési rendszerben, hogyan kapcsolódnak össze a pedagógiai-szakmai szolgáltatókkal és milyen módon alakítható ki a hatékonyan működő tudásmegosztó hálózat.

A most folyó kutatás megvizsgálja, hogy más országokban milyen szervezetek végzik a minősítést, létezik-e valamilyen államilag elfogadott minősítési rendszer, és ha igen, hogyan zajlik a minősítés. Milyen szakértelmet várnak el a szakértőktől? Milyen előnyökkel jár a minősítés megszerzése? Mennyi ideig érvényes a megszerzett minősítés? Gyakorlat-e a minősített jó gyakorlatok intézményes rendszeres ellenőrzése és értékelése? Van-e valamilyen megkülönböztető jelölés a jó gyakorlatokkal rendelkező kiemelkedő intézményekre és hogyan lehet a minősítést végző szakértők munkáját nyomon követni, értékelni, képzésüket megszervezni. A horizontális tudásmegosztás és hálózatosodás szempontját is szeretnénk megismerni a nemzetközi gyakorlatban, létezik-e ilyen, hogyan osztják meg a jó gyakorlataikat és kik vesznek részt a tudásmegosztó hálózat építésében.

A fejlesztés során a kutatóknak javaslatot kell tenniük a hazai nevelési-oktatási jó gyakorlatok és a kiemelkedően innovatív nevelési-oktatási intézmények minősítési eljárásaira, továbbá ennek a minősítési rendszernek a fenntartására. Értelemszerűen elképzelhető, hogy a jelenlegi jogszabályok nem teszik lehetővé annak a minősítési rendszernek a működtetését, ami a kutatás-fejlesztés végén körvonalazódni fog, ezért az is a kutatók feladata, hogy javaslatot tegyenek azoknak a jogszabályoknak a módosítására is, amelyek lehetővé teszik egy ilyen rendszernek a kidolgozását, működtetését. Kérjük tőlük, hogy dolgozzanak ki elvárásokat a minősítési rendszerhez illeszkedő informatikai felület elkészítéséhez. Olyan felületben gondolkodunk, amely többek között lehetőséget ad a jó gyakorlatok illetve az innovatív bázisintézmények innovációinak terjesztésére.

A jövőbeni minősítési eljárásokat végző szakértők kompetenciáinak leírását is várjuk a kutatóktól, illetve annak vizsgálatát, hogy egy minősített szakértő munkáját hogyan lehetne folyamatosan értékelni, minősítésének érvényessége meddig tartson, milyen feltételekkel újítható meg? Az OH TÁMOP 3.1.8. projektjében kidolgozott minősítési tapasztalatokhoz szeretnénk csatlakozni, a minősítő szakértők nem új szakértők lennének, tulajdonképpen a tanfelügyelők munkájába kerülne a minősítési feladat.

Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása hozzásegíthet kutatásunk céljának megvalósulásához, hogy a köznevelésben kifejlesztett jó gyakorlatok, az innovatív bázisintézmények, és a pedagógiai szakmai szolgáltatók minősítési keretrendszerének kialakításával javítsuk a horizontális tanulás feltételeit, támogassuk a helyi, regionális valamint az országos tanuló hálózatok fejlődését.

Köszönöm a figyelmet.