Göröghné Bocskai Éva Róza
A tantárgygondozói szaktanácsadás tapasztalatai
szaktanácsadói szemmel
Amikor 2013 novemberében az Oktatáskutató Fejlesztő Intézet megbízásából, a TÁMOP 3.1.5. pályázat keretében elkezdtem az új típusú szaktanácsadói feladatokat a gyakorlatban kipróbálni, még nem tudtam mire vállalkozom. Alapvetően hiszek a magyar óvodapedagógia sokszínűségében, magas szintű szakmaiságában, folyamatos megújulásra való törekvésében. Így biztos voltam abban, hogy sok, igazán jó pedagógiai gyakorlattal találkozom. Örültem, hogy betekintést nyerhetek az óvodák életébe és a személyes találkozásokból jó hangulatú, szakmaiságon alapuló, fejlődésre inspiráló beszélgetések lesznek. Jelen pillanatban 24 szaktanácsadáson vagyok túl, érdekes, néha meglepő tapasztalatokkal.
Az elmúlt időszakban magukra maradt óvodapedagógusok nem hittek a segítő szándékú szaktanácsadásban, egyértelműen ellenőrzésként élték meg a látogatásokat. Hiába igyekeztem megnyugtatni őket, sokkal erősebb volt bennük a félelem, a görcs, a gátlásosság, s az önbizalomhiány. Nem tett jót a bizalmon épülő kapcsolatnak az sem, hogy többször érzékeltem, hogy a vezető „büntetésből” jelöli ki szaktanácsadói látogatásra az óvodapedagógust. Hosszú ideig dolgoztam gyakorlatvezető óvodapedagógusként, s számomra a pedagógiai, pszichológiai, módszertani ismeretekre alapozott elemzés természetes. Döbbenten szembesültem azzal, hogy a látogatott pedagógusok nagy többsége nem képes szakmaiságon alapuló, szakszerű önelemzésre „csak konyhanyelvet” használnak. Sokszor találkoztam a reális önismeret hiányával is. Komoly nehézséget okozott legtöbbjük számára a fejlődés lehetőségének megfogalmazása, a pedagógusok szakmai fejlődési tervében (PSZFT). Úgy érzékelem, hogy az óvodákat jelenleg 3 kategóriába lehet sorolni. A fejlődéssel lépést tartó, pedagógiai módszertani megújulásra képes, a szó valós jelentésében tevékenység-és gyermekközpontú óvodák. (Sajnos ők vannak a legkevesebben) A másik csoportba azok az óvodákat soroltam, akik még mindig csak egyféle módon képzelik az óvodai nevelést ( egy kicsi játék, kötelező, frontális foglalkozások, párhuzamos tevékenységek nélkül). Bár esetenként több pályázatban is részt vettek, a tényleges szemléletváltás nem következett be. A harmadik csoport – azt hittem ilyen nincs is! – azok az óvodák, ahol kiégtek a pedagógusok, a „túlélésre” játszanak, s „magas színvonalú gyermek megőrzés” jellemző óvodai nevelésükre. Itt a pedagógus nem is akar fejlődni, így én magam is kudarcként éltem meg a látogatásokat. Nagyon sok kis település igazi szélmalomharcot vív a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekekkel és szüleikkel. Kilátástalan helyzetük miatt kevésbé motiváltak. Mégis az első negatív élmények után azt gondolom, hogy hihetetlenül szükségük volt a fejlesztő típusú szaktanácsadásra.
Öröm volt látni, amikor felismerték a változtatás szükségszerűségét, a csillogó szemeket, a lelkesedést. Hálásak voltak a sokszínű módszertani ajánlásért. Ott, ahol a szakmai támogató nem a vezető volt, ott a közös munka öröme közelebb hozta az óvodapedagógusokat, a közösen megélt szakmai élmény jótékony hatással volt a nevelőkre. Azokból az intézményekből távoztam elégedetten, ahol felismerték a fejlődési terv lényegét és pozitív élményként élték meg az elismerő szavakat. Egyértelművé vált számomra, hogy nagy szükség van a megerősítésre a pedagógusi munkában, a motivációra, és az iránymutatásra is. Meggyőződésem, hogy a szaktanácsadói látogatás segített felkészülni a minősítésre, a minősítő eljárásra. Az új típusú szaktanácsadói feladatok végzése során én magam is sokat kaptam és profitáltam. Megtanultam, hogy nem minden fekete és fehér. Sokkal elfogadóbbá váltam, s elvárásaimat az adott helyzethez igazítottam. Megtanultam kívülről, segítőszándékkal szemlélni a dolgokat, diplomatikusan mégis őszintén fogalmazni. Rájöttem, nincs nálam a bölcsek köve, és mindent az adott viszonyok (helyek) kontextusában kell értelmezni. Nagy rutint szereztem abban, hogyan kell lényegre törő összegzéseket készíteni. Profivá váltam nemcsak az online felületek kezelésében, hanem az időgazdálkodásban is. A szükség rákényszerített arra, hogy a kialakított eljárásrendet rugalmasan, mégis azt betartva az kezeljem. Minél több helyen látogattam, annál gyorsabban jöttem rá az ok-okozati összefüggésekre, egyre könnyebbé vált a bizalom kiépítése. Lassan, de biztosan megtanultam értő figyelemmel, aktívan hallgatni. Folyamatos önképzésre volt szükségem ahhoz, hogy minél több alternatív lehetőséget tudjak ajánlani azoknak az óvodapedagógusoknak, akik erre igényt tartottak. Nagy tapasztalatra tettem szert azon a területen is, hogyan segítsem a pedagógust szükségleteinek felismerésében, és hogyan érdemes ehhez igazodni. Összességében sokkal jobban megismertem a magyar óvodapedagógia jelenlegi helyzetét.
Ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, elengedhetetlenül szükséges, hogy azok a jó szakemberek, akik megfelelő tudással rendelkeznek, vállalják a szaktanácsadói feladatokat. Ha hisznek a magyar óvodapedagógia magas színvonalú gyakorlatában, ha képesek arra, hogy az önmagukban rejlő értékeket másoknak átadják, ha meglátják mások értékeit, ha szeretnék magukat kipróbálni egy új területen, ha hisznek abban, hogy a folyamatos megújulás elengedhetetlen követelménye hivatásuknak, akkor az előttünk álló feladatokat együtt megoldjuk. Nélkülük nem megy! Az elmúlt 30 év hiányait nem lesz könnyű bepótolni, de fontos, hogy elinduljunk azon az úton, amely az óvodapedagógusok szakmai fejlődéséhez vezet.
„Aki elindul egy úton, mindig kap felvezetőket, akik egy darabig mutatják neki a lehetséges irányokat. Aztán magára hagyják, hogy gyújtsa meg saját mécsesét, ha van neki…”
(Popper Péter)
