Kerekes Balázs

Az Oktatási Hivatal uniós projektjei
a köznevelés-fejlesztés szolgálatában[1]

Jó estét kívánok! Megvárom, amíg mindenki elfoglalja a helyét. Igyekszem behozni a lemaradást, van még hat percem a mondanivalómra. Kerekes Balázs vagyok, az Oktatási Hivatal Projektigazgatóságának vezetője. Jelen pillanatban ez a részleg négy nagy uniós kiemelt projektet vezet. Kollégáim az elkövetkező órákban, napokban majd részletesen beszámolnak a projektek eredményeiről.

…

Előadásom záró részében néhány víziót szeretnék Önökkel megosztani. Hangsúlyozom, hogy ezek nem a Kormány és nem az Oktatási Hivatal elképzelései. Ezek a saját gondolataim, a saját vízióim.

…

A tanfelügyelet középpontjában a tanulók, a tanulói teljesítmény áll, ehhez képest kell megítélnünk a pedagógusok munkáját. A tanfelügyelet elképzeléseim szerint a jövőben nem a pedagógusra, hanem az intézményekre koncentrál, elsősorban az intézményi munkát vizsgálja. Végezzünk egy rövid fejszámolást. Jelen pillanatban évente 30 ezer tanfelügyelői látogatást tervezünk. Ehhez körülbelül 2500 olyan szakértőre van szükség, aki hetente egy napot, tehát a munkaidejének a 20 százalékát tanfelügyeletre fordítja. Ez átszámítva 500 főállású tanfelügyelőt jelent.

Képzeljék el, ha ezek a kollégák nem pedagógusokat látogatnak folyamatosan és néhány óra alapján próbálják megítélni az adott pedagógus munkáját, hanem elsősorban az intézményre koncentrálnak. Az intézmény pedagógiai programjában rögzített célok megvalósulására, az intézményben tanuló diákok eredményeire összpontosítanak, és ez alapján próbálnak megállapításokat tenni vagy fejlesztési javaslatokat megfogalmazni. Nagyon fontos, hogy egy bizalomra épülő rendszert kell építenünk. Ez azt jelenti, hogy azoknál az intézményeknél, ahol az indikátorok, a tanulói eredmények, a méltányossági mutatók nem mutatnak komoly problémát, ott nincs szükség tanfelügyelői látogatásra. Jelzem, hogy ez egy elfogadott és alkalmazott nyugat-európai modell. Fölösleges azoknak az intézményeknek a napi életébe beavatkozni, amelyeknél úgy látszik, hogy minden rendben van. Ezzel párhuzamosan meg kell jelennie egy erős és precíz kockázatmenedzsmentnek azon intézmények esetében, ahol a mutatók azt jelzik, hogy valami probléma van. Ezekbe az intézményekbe el kell látogatniuk a tanfelügyelőknek, és meg kell vizsgálniuk, hogy valóban van-e probléma, és milyen beavatkozásra van szükség.

Az elmúlt hetekben, hónapokban több alkalommal is volt szerencsém az OFI által szervezett konferenciákon részt venni, ahol rendkívül izgalmas, érdekes vita bontakozott ki a pedagógusok szakmai fejlődését támogató rendszerről. Mivel az egyik projektünkben a pedagógus-továbbképzés rendszeréről folyik egy gondolkodás, rendszermodell-alkotás, ezért ezzel kapcsolatban is szeretnék egy rövid víziót elmondani Önöknek.

Az egyik fontos gondolat, hogy a szakmai szolgáltatások rendszerében véleményem szerint fontos szerepe van az intézményi bázisnak. Szükségünk van azokra az intézményekre, amelyek valamit jól csinálnak. Lehetőséget kell adni ezeknek arra, hogy azt a tudást, amivel rendelkeznek, át tudják adni másoknak. Ennek a finanszírozását is biztosítani kell, hiszen az elmúlt években számos pályázati forrás támogatta, hogy az intézmények jó gyakorlatokat fejlesszenek, referenciaintézményekké váljanak, de miután megszakadt ez a pályázati folyamat, nem volt mód ezeknek a jó gyakorlatoknak a terjesztésére. Nem szabad, hogy a hálózatos tanulás, amely igen-igen fontos eleme az intézményfejlesztésnek és a pedagógusok szakmai fejlesztésének, csak és kizárólag pályázati forrásoktól függjön.

…

Mi egy olyan továbbképzési rendszerben gondolkodunk, ahol nem kontaktórák alapján határozzuk meg a kötelezettséget. Ha valaki részt vett nálunk a kétszer 30 órás tanfelügyeleti és pedagógusminősítési képzésen, akkor meg tudja erősíteni, hogy ez nem 60 óra időtartamot vett igénybe Önöktől, hanem lényegesen többet. Mi olyan javaslatot fogunk megfogalmazni, amely szerint – a felsőoktatáshoz hasonlóan – a tanulásra fordított idő alapján kreditrendszer működne a pedagógus-továbbképzési rendszerben. A formális képzések mellett komoly hangsúlyt kell fektetnünk a hálózatos együttműködésekre, a non formális, az informális tanulási lehetőségekre, és mindennek a finanszírozását is meg kell teremteni.

Külön szeretnék kiemelni egy kérdést, a tanárképzés szerepét a pedagógusok szakmai fejlődését segítő rendszerben. Erről zajlott talán az elmúlt hetekben a legintenzívebb diskurzus a már említett OFI-s rendezvényeken. Egyértelmű, hogy a szakmai szolgáltatás rendszere, a pedagógusok fejlődését támogató rendszer nem létezhet a felsőoktatás támogatása nélkül. A tanárképzésben olyan szakmai potenciál van, amelyet minden körülmények között használni kell a közoktatásban, ugyanakkor a tanárképzésnek még sok tennivalója van ebben az ügyben. Megítélésem szerint a tanárképzésnek tovább kell közelednie az iskolákhoz.

Mit is jelent ez konkrétan? Elképzelhető, hogy még ma is tanítanak olyat a tanárképzésben, amire nincs szükség a közoktatás napi gyakorlatában, amit a tanárok valójában nem tudnak használni, ugyanakkor esetleg nem tanítanak meg olyan szakmai tartalmakat, amelyekre pedig szükség lenne. Elképzelhető, hogy a szakmódszertant tanító kollegák már réges-régen nem tanítanak középiskolában vagy általános iskolában, miközben számos kiváló gyakorlat van arra, hogy milyen sokat tanulhatnak ezek az egyetemi oktatók abból, hogyha heti néhány órát közoktatási intézményekben töltenek. A közeledésnek egy következő szintje, egy másik dimenziója lehet, hogy ha a neveléstudományi kutatók a gyakorlat problémáira próbálnak reagálni. Számos kiváló példa van arra, hogy a valós problémák megoldása is elgondolkodtatott kutatókat, felsőoktatásban dolgozó szakembereket, és fantasztikus dolgok jöhetnek ki abból, hogy ha a felsőoktatási intézmények, a kutatóintézetek dolgozói és a gyakorlat, a pedagógusok találkoznak egymással, majd közösen dolgoznak valós napi problémák megoldásán, valós igények kielégítésén.

…

Az utolsó vízió az ágazati fejlesztésekről szól. Arról a rendszerről, amely meghatározhatja az elkövetkező éveinket, már ami az uniós fejlesztéseket illeti. Az első gondolat, amit szeretnék kiemelni, hogy a jövőben az én vízióm szerint ezek a fejlesztések valós igényekre reagálnak. A második, a fejlesztésekben dolgozó erőforrásokra vonatkozik. Én hálózatos együttműködésben gondolkodom, amelyben a felsőoktatási intézmények, kutatóintézetek, a közoktatási intézmények dolgozói, továbbá akár az olyan szervezetek, mint az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet vagy az Oktatási Hivatal közösen dolgoznak egy-egy probléma megoldásán. Ebben a munkában jelentős szerep hárul a köznevelési intézményekben dolgozó pedagógusokra, kiemelten a mester- és kutatótanárokra. Ajánlom figyelmükbe Tóth Mária kollégám előadását ezzel kapcsolatban holnap reggel 9 óra 20 perckor.

Amit utoljára szeretnék kiemelni a következő időszak ágazati fejlesztésével kapcsolatban: rendkívül fontos lenne, hogy csökkenjenek az adminisztrációs terhek, amelyek kísérik ezeket a projekteket. Nyugat-Európában több olyan modell létezik, amely érdemben csökkenti az adminisztrációt, ezek az egyszerűsített költség-elszámolási modellek. Nagyon remélem, hogy végre ebben a programozási időszakban közelről találkozunk majd ezzel a metódussal.

Végezetül engedjék meg, hogy egy gondolatot, egy személyes dilemmát osszak meg Önökkel. Hosszú évek óta beszélünk arról, hogy jelentősen megváltozott pedagógusok szerepe az iskolában. A tanár már nem a tudás birtokosa. Nem azt várjuk a pedagógustól, hogy átadja az ismereteket, nem azt várjuk a pedagógustól, hogy konkrét kérdésekre konkrét válaszokat adjon, konkrét problémákra konkrét megoldásokkal szolgáljon. Azt várjuk a kollégáktól, azt várjuk magunktól, hogy megtanítsuk a gyerekeket tanulni, hogy kialakítsuk a gyerekekben a folyamatos tanulás, a folyamatos fejlesztés képességét. Elképzelhető, hogy ez a szerepeltolódás, ez a hangsúlyeltolódás általánosítható? Mert ha így van, akkor elképzelhető, hogy a következő évek oktatásirányításában, oktatásfejlesztési szerepvállalásában is szükség lenne egy hangsúlyeltolódásra. Ha ezt elfogadjuk, akkor az ágazatirányítás feladata nem a problémák megoldása, hanem a rendszer támogatása, segítése a problémák megoldásában. Ezen gondolatkísérlet alapján az ágazatirányítás feladata egy olyan innovációs rendszer működtetése és támogatása, amely hálózatos formában képes a saját problémáinak a megoldására, a saját alrendszerének, részrendszereinek, saját szereplőinek a fejlesztésére. Ezzel kapcsolatban szeretettel ajánlom figyelmükbe az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet kiváló írását. A kutatócsapat vezetője Halász Gábor volt, a kiadvány megtalálható az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet honlapján, a címe: Javaslat a nemzeti oktatási innovációs rendszer fejlesztésének stratégiájára. Nagyon köszönöm a figyelmüket!

[1] A konferencián elhangzott előadásból az előadó által kiragadott részletek.