Dr. Aáry-Tamás Lajos

Oktatási konfliktusok és lehetséges megoldásaik

Szeretettel köszöntök mindenkit, és külön szeretettel köszöntöm a Suliszerviz Pedagógiai Intézet munkatársait, akik nagyon régóta lehetővé teszik, hogy szakértők előtt beszélhessek, hogy rendszeresen el tudjak jönni a szakértők konferenciájára. Azt látom, hogy van Magyarországon egy nagyszerű csapat, akik felkészültek, profik, továbblátnak a tantermeknél, képesek rendszerben gondolkodni, ha hagyják, vagy ha felkérik őket, képesek az oktatás rendszerét kimozdítani a sarkából. Én csak azt remélem, hogy az elméleti időszak oktatáspolitikusai is ismerik ezt.

Arra kértek a szervezők, hogy oktatási konfliktusokról és lehetséges megoldásokról tartsak előadást. Ha megengedik, én kevésbé fogok egyedi ügyekről beszélni ma, bár tudnék, mert 17 000 panaszt kaptam az elmúlt 13 és fél évben, tehát hozhatnék e típusú példákat. Én azt gondolom, hogy a szakértőket jobban érdekelheti talán, hogy az oktatás terén jelentkező konfliktusoknak vajon van-e közös gyökere, vajon van-e olyan kiindulópont vagy kályha, amire vissza lehet menni, és meg lehet nézni, hogy ennek mentén vajon hogyan értékelhetők a konfliktusok, vagy ettől a kályhától elindulva lehet gondolkodni a megoldásokon. Csak bevezetőnek említem, erről többször beszéltem, hogy a közoktatásunk egy különleges társadalmi alrendszer, ez a második legnagyobb Magyarországon. Az abban lévőket, a szereplőket abroncsként összeköti az alaptörvény, korábban az alkotmány is ugyanezt tette.

Olyan közszolgáltatásról van szó, amit a tanárok nyújtanak a családok számára, még hozzá úgy, hogy a családok nem dönthetnek szabadon, hogy ezt a szolgáltatást igénybe veszik-e vagy sem. Tehát a tankötelezettség miatt nem bújhatnak ki a felelősség alól, hogy a gyermek iskolába járjon. Ez azt jelenti, hogy amíg a tankötelezettség tart, az oktatásban részt vevő szereplők kénytelenek egymás társaságában lenni. Ha a kényszer oldaláról fogjuk meg, akkor persze baj van. Nézzük meg, hogy ennek az alkotmányos helyzetnek mik a további ismérvei, amelyek segítenek abban, hogy megpróbáljuk értelmezni a konfliktusokat.

Az egyik az, hogy az állam számára rögzíti az alaptörvény az oktatás működtetésének a kötelezettségét. Tehát az állam sem szabadulhat attól a feladattól, hogy ezt a rendszert működtesse. Ezt a rendszert adóforintokból működteti, ezért hívják egyébként közszolgáltatásnak, mert nem magánszolgáltatásról van szó. A kötelező közszolgáltatás azt jelenti, hogy senki sem tud, sem az állampolgár, sem az állam, sem a tanár, nem tud kibújni a kötelezettségei, a felelősségei alól. De milyen ez a rendszer? A mérnökök kockákat rajzolnak majd, és ha a megtervezett szabályos rendszerekben próbáljuk is elhelyezni a szereplőket, akkor szinte biztos rosszul járunk, mert lesznek, akik ebbe nem férnek bele.

Minden oktatási átalakítást volt szerencsém figyelemmel kísérni. Láttam, hogy kimaradtak az újonnan létrejövő rendszerelemekből gyerekek, tanárok, szülők. Szerintem az oktatás inkább egy amőba, amelyik mozdul, változik. Méghozzá annak rendjén, hogy mi is történik, ebbe a kötelező alrendszerbe kik jönnek be, kik azok, akiket tanítani kell, akikkel foglalkozni kell. Hosszú évekkel ezelőtt a gyermekkori cukorbetegséget nem ismertük. Ma ezek a gyerekek ott vannak az iskolában. Nincs az a jogszabályi magyarázat, ami lehetővé tenné, hogy őket kizárjuk.

Meg kell keresni annak a módját, hogy a gyerekek ott legyenek anélkül, hogy a tanárból orvost csinálnánk, vagy ráhárítanánk a felelősséget, hogy orvosként viselkedjen, ha baj van, hogy őt vonják ezért felelősségre. Hiányzik ennek a jogszabályi háttere. A tejcukor-érzékenységet, a lisztérzékenységet kevésbé ismertük 15–20 évvel ezelőtt. Ma már ezek azok a kérdések, amelyekkel foglalkoznunk kell.

Sajátos nevelésű gyermekeknek szoktuk hívni azokat, akik valamiben különböznek az átlagtól. Ami azt jelenti, hogy mások, mint akikről általában a jogszabályok szólnak. Én azt látom, hogy minden oktatási átalakításnál, még a mostaninál is, árnyékban maradnak ezek a gyerekek. Pedig vállalta Magyarország, vállalta, hogy megváltoztatja a szemléletet velük szemben, nem tekinti őket képezhetetlennek, mint ahogy pár évvel ezelőtt beszéltünk a súlyos fogyatékossággal rendelkező gyerekekről. Ma már azt mondjuk, hogy ők is tankötelezettek. Amőbaszerűen változik a világunk, a szemléletünk. És az a kérdés, hogy hogyan tudjuk megjeleníteni ezt kifele.

Engedjék meg, hogy egy kicsit összehasonlítsam az oktatást és a többi közszolgáltatást. Ha most Önöket megkérdezem, hogy: Miért tanulunk? Miért van egészségügy? Miért működtet az állam rendőrséget? Miért van közigazgatása az országnak?

Az egészségügyről egyszavas válaszok vannak. Azért építenek kórházakat, hogy gyógyítsák a betegeket. Azért kell rendőrség, hogy üldözze a bűnt, vagy előzze meg. A közigazgatás kicsit bonyolultabb. Hogy engedélyezze az ügyeinket, intézze a dolgainkat. Tehát nem bonyolult mondatokkal meg lehet fogalmazni a válaszokat.

De miért oktatunk? Ez lesz az a válaszhalmaz, amiben nem lehet összefésülni egy mondattá, vagy többszörösen összetett mondattá mindazt, amit Önök, akik a rendszerben benne vannak, mondanak. Ha bemennénk az utcákba, vagy bemennénk a nagyvárosokba és a járókelőket interjúvolnánk meg, nagyszerű válaszok érkezhetnének. Nagyszerű film jöhetne ki belőle. Meglátásaim szerint az megállapítható, hogy nem egy irányba működnek a válaszok. Nem tudjuk megfogalmazni egy mondatban, hogy ezt miért csináljuk. 1300 milliárd forintot költünk az oktatásra az óvodától az egyetemig, és nem tudjuk megmondani, hogy ezt miért tesszük. A személyi jövedelemadó 1200 milliárd. Tehát többet költünk az oktatásra, mint amennyit a személyi jövedelemadóval az állam vesz el. Irdatlan nagy pénzösszeg, úgyhogy szerintem óriási felelősségről van szó. Erre a kérdésre keressük a választ.

De hadd folytassam az összehasonlítást. Az összes többi alrendszerhez képest van egy különlegessége az oktatásnak, mégpedig az, hogy ez az alrendszer pulzálja magából a negatív érzéseket, negatív üzeneteket. Hányszor hallani nyilvános helyeken, magánbeszélgetésekben, hogy ezek a mai gyerekek, nem tudni, mi van velük, olyan nehéz őket kezelni, annyi a baj, széthúzzák az intézményt. Hát ezek a szülők, annyira nehéz velük boldogulni. A tanárok gyakran magukról mondják azt, hogy alulfizetettek, alacsony a presztízsük, nem ismerik el a munkájukat. Szörnyülködök, amikor hallgatom az egyetemi professzorokat, akik a hallgatóikról beszélnek. Ezek a hallgatók. Én tanítom meg őket írni, olvasni. Bezzeg az én időmben nagyszerű dolog volt egyetemre járni. Nem ilyen a helyzet az egészségügyben. A rendőröket sem hallom ugyanezt mondani. Egy összetartó társaság. Sokkal inkább, mint az oktatás szférájában dolgozók.

A célnélküliség és a negatív impulzusok együttesen – az én megítélésem szerint –azt eredményezik, hogy amikor ülnek az államférfiak és -asszonyok az asztal körül és dönteniük kell a közpénz elosztásáról a közszolgáltatásaink között, akkor általában az oktatás jár rosszul. Az egészségügy meg szokta szerezni azt a pénzt, amire szüksége van, néha több lépcsőben, de mindig ügyesen és egy irányba húzva a szekeret. A rendőrség olykor több pénzt kap, mint az előző évben. A közigazgatásban mindig ígéretet tesznek, hogy csökkenni fog. De ez sosem következett be az elmúlt 23 év során. Az oktatás az, amely általában a vesztese az asztal mögüli osztozkodásnak. És megítélésem szerint a célnélküliség hozzájárul ahhoz, hogy az oktatás veszteséges. 23 éve megválaszolatlan ez a kérdés, ne értsenek félre, ez nem a ma problémája.

A rendszerváltás óta ezt a kérdést nem tettük föl, és erre a kérdésre nem kerestük a választ. Az azt megelőző időkben volt ilyen válasz. Hogy egyetértünk-e vagy nem azzal, az egy másik kérdés. De volt egy egymondatos cél, ami érdekében a szülők és a tanárok tudták, hogy merre kell húzni a szekeret. Ma nincs ilyen. A célnélküliség azt jelenti, hogy az elmúlt 23 évben a miért kérdés – hogy miért oktatunk – helyett, csak azt kérdezzük, hogy mit oktassunk és hogyan. Mindegy, hogy ellenzékről, vagy kormánypártról beszélünk, ez a fő téma. Hogy ne ezt oktassuk, hanem azt. Amit az elődjeink oktattak, azt dobjuk ki, és oktassunk helyette valami mást. Vagy hogyan oktassunk? A pedagógiai iskolák csatái zajlanak a parlamentben, amikor a kereteket szabályozzák, és hol az egyik, hol a másik nyer. Közben ez egy másodlagos kérdés lenne, ha tudjuk, hogy milyen célra fűzzük föl.

Ma a magyar oktatásügy robbanásközeli állapota egy fő konfliktus. Vannak olyan régiók, ahol az iskolákban a cigánygyerekek aránya nagyon magas. Miközben a tanárok nem cigányok. Nem cigány tanároknak kell cigánygyerekeket oktatni. Egyrészt ehhez nincs eszköz, de a baj megint a célnélküliség. Miért oktatunk? Hogyan magyarázzuk el annak az asszonynak, hogy mit akarunk a gyerekével, akit, ha megkérdeznek a szociológusok, hogy szerinte a gyerek életben való boldogulásához a szükséges információkat honnan szerzi, akkor nem azt fogja mondani, hogy az iskolából, hanem azt fogja mondani, hogy a családból. Nekik kell elmagyarázni, hogy miért jó az iskola. De nemcsak nekik, mindenkinek. Számos szülő van, aki szeretne ilyen kérdésekre választ kapni. És nincsenek válaszok. Helyette a mit és hogyan elvén született döntések tovább bizonytalanítják el például a középosztályt is.

A mai átalakítási folyamat egyik különleges döntése az, hogy 16 óráig kell a gyereknek az iskolában maradni, kivéve, ha elkéredzkedik, akkor el lehet engedni. De ha az igazgatóhelyettesnek földrajz órája van 3–4-ig, amikor a gyereknek zongoraórája van, nyilvánvalóan nem fogja elengedni. Az első ilyen konfliktusok már megszülettek, és az első típusú ilyen ügyeket már vizsgálom. Végeredmények még nincsenek. Persze csak másodpercek kérdése. De ha elengedik a gyereket és elmegy a gyerek háromutcányira a zeneiskolába, megállíthatja a rendőr. Ha nincs nála igazolás, akkor beülteti az autójába, és visszaviszi az iskolába. Az igazi probléma nem a rendőrrel van. Nem tudjuk elmondani a gyerekeinknek, hogy hogyan döntsék el, hogy a rendőr valódi rendőr. Ha azt mondja nekik, hogy üljenek be az autóba, akkor tényleg üljenek be az autóba, mert az iskolához viszi őket. Ha a gyerek kimegy és nincs nála egy igazolás – amiről nem tudjuk, hogy mit kell tartalmaznia, mivel ezt nem mondta meg senki, hogy mit fogad el a rendőr, miként írja meg azt a szülő –, akkor visszaviszi a rendőr az iskolába.

Az állam és az állam képviselői döntik el, hogy szülőként hogy kell nevelnünk a gyereket. És ez egy olyan értékvita, ami az elmúlt 13–14 évben nem volt az iskolában. Most az iskolák állást kell, hogy foglaljanak, vagy a rendszer belekényszeríti őket és szembefordítja a családokat az iskolával. A középosztálybeli jobban szituált, a külön programokat finanszírozni képes, családi értékeket szem előtt tartó szülőkkel szembe fordul az iskola és az oktatás rendszere. Mindezt cél nélkül.

Nézzük meg, hogy a szereplők milyen szituációban vannak. Az a különleges helyzet állt elő, hogy a tanárok, szülők és a gyerekek, ma vannak legközelebb egymáshoz, mert mindannyian kiszolgáltatottak. Tehát a közelség ebből ered. A vezetők nem érzik igazán, vagy még maguknak sem merik bevallani, hogy még sosem voltak ilyen gyengék, mint ma. Felelősségi jogkörük, vagy döntési jogkörük nincs, de felelősségre vonhatók szinte mindenért, ami az iskolában történik.

A fenntartás és a működtetés rendszerét nem fogom én leírni Önöknek, mert nagyon jól látják, hogy akadozik, nem világos, hogy ebben a rendszerben ki miben dönt. Ráadásul a helyi érdekek és értékek jelentősége lecsökken a mostani megközelítésben. A felelősségi rendszerek elmosódottá válnak. Tehát nem világos, hogy melyik központ miben dönt, hogyan hoz intézkedést, amelyeket az iskolának be kell tartani, és az intézkedés honnan indult el. Novellákat lehetne írni arról, hogy a különböző döntések honnan indultak el igazából, függetlenül a levélben szereplő aláírástól. És ha most intézményi tanácsokat kell létrehozni, akkor ezzel a döntési jogkörök még egy központját hozzuk létre. Ez azt fogja jelenteni, hogy a konzervatív ember számára is nehezen feldolgozható helyzet, hogy nincsenek felelősségek a döntések mögött. Ez azt gondolom, hogy számos konfliktust fog okozni az elkövetkezendő időszakban.

Említettem kicsit a sajátos nevelési igényű gyermekeket. A mostani átalakuló oktatáspolitikai rendszerben azt látom, hogy ők kicsit árnyékban vannak. Fogalmunk sincs, hogy hol vannak, mi történik velük. Az intézményrendszer hogyan működtethető úgy jól, hogy megfeleljenek az általam leírt amőbatípusú keretrendszernek és képes legyen arra, hogy olyan szolgáltatást nyújtson, ami megfelel a gyerekek állapotának. Tavaly említettem az Imannuel Otthont, ami Debrecenben működik a Református Egyház fenntartásában. Velük beszélgetve egész pontosan látszott, hogy van egy feladat, ami a jogszabályból következik, de nem látom, hogy erre föl tudnánk készülni, és képesek lennénk a működtetésére. A középsúlyos értelmi fogyatékos, többszörös, összetett fogyatékossággal rendelkező gyerekeket is oktatnunk kell. Az oktatás rendszerében is létre kell hozni azokat az intézményeket, amelyekben ezek a gyermekek teljesíthetik a tankötelezettségüket. 2014 szeptemberében indulniuk kellene ezeknek az intézményeknek. Nincsenek ilyenek.

Az előadásom elejében arra kértek, hogy beszéljek a lehetséges megoldásokról. Mi lehet a lehetséges megoldás? Mi lehet az, amin érdemes lenne gondolkodni? Ha már az oktatás szereplői közel vannak egymáshoz, és a kiszolgáltatottságuk jól lerajzolható, hogy mindegyiké ugyanaz. Mi lenne, hogyha megkeresnénk azokat a párbeszédmódokat, amelyekkel a miértre lehet válaszokat adni. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy miért oktatunk. A szülők, a gyerekek, a társszakmák, a civilek, a gazdasági élet szereplői, mindegyiknek van képe az iskoláról. Tehát az iskola nem egy távoli dolog, amiről keveset tudunk. Mindenkinek van egy képe, van egy víziója róla. Akik szívesen vesznek részt az ilyen típusú párbeszédben, közösen beszélnének róla, hogy ezt minek csináljuk. Hátha a tanárnak a presztízse növekedhet ezáltal. Hátha a megbecsülése növekedhet, függetlenül attól, hogy éppen a fizetési besorolásról most hogyan tárgyalnak. Sikerül még a jó dolgokat is elszúrni. Korábban is és ma is. Korábban a pedagógusok titoktartási kötelezettségét szúrták el politikailag és kommunikációsan, miközben ezáltal a tanárok a diplomatákkal, az ügyvédekkel, az orvosokkal kerültek egy szintre. De azt még a szülővel szemben fogalmazták meg, és a módosítás után már nem volt érdekükben, hogy erről beszéljenek a tanárokkal. Pedig milyen jó lenne azt mondani a tanároknak, hogy Önök olyanok, mint az orvosok, olyanok, mint az ügyvédek, olyanok, mint a diplomaták. Megtehetnék, hogy a bíróságon azt mondják, hogy megtagadom a tanúvallomást, szerezzék meg az információt máshogyan. Kihúzott gerinccel és a szakmájuk teljes tudatában mondhatnák ezt.

Létrejön most a kamara. A kamaráról azt hallom, hogy kormányzati oldalon nem sikerül megfogalmazni, hogy mit is akarnak. Ellenzéki oldalról a kritika úgy hangzik, hogy a törvény kötelező módon hozza létre. Fenyegeti a pedagógusokat az a veszély, hogy ebből ki lehet kerülni, mert ha valami olyat követnek el, akkor a fegyelmi bizottság döntése révén kikerülnek a kamarából és elveszítik az állásukat. De ha ebbe a gondolatsorba beletesszük az orvost, akkor ugyanez a helyzet. Nem lehet valaki orvos, ha nem a kamara tagja, és egyébként csak úgy praktizálhat. És bizony, ha a szikét benne felejti a betegben, akkor elveszíti az állását. De végre lehetne egy olyan törvény, amiben a magyar jobb- és baloldal tekintettel lehetne a tanárokra. Nézzük meg, hogy a társszakmákat be lehetne-e vonni a diskurzusba. Rengetegen vannak, akik a gyerekkel, családdal, iskolával foglalkoznak még alacsonyabb presztízzsel, még rosszabbul fizetettek. Bármikor kérdeztem a szakmai képviselőktől, segítenék-e az iskolát, azt mondták, igen. Nem tudnak olyan társszakmát mondani, aki bármilyen lazán kötődne az iskolához, hogy ne lenne hajlandó segíteni az iskolának. Csak meg kéne szólítani őket. Hogy ki szólítja meg őket, az nekem teljesen mindegy. Csak kezdődjön el a megszólítás. Olyan energiák áramoltathatók az iskola fele, amelyeket ma föl sem mérünk, és nem hiszem, hogy pénzzel megfizethető lenne ez az energia. Az előbb említettem a civil szektort, művészeket, a gazdasági szereplőket. A gazdasági szereplők folyamatosan azt mondják, hogy nekik fontos, mi történik az iskolákban. Az onnan kikerült gyerekek náluk dolgoznak. Ha valami nincs rendben, akkor az ő profitjukon jelentkezni fog a baj. Ők nem elkülönült részei a magyar társadalomnak, hanem teljes értékű részei. És ami jó, az nekik is jó, ami baj, az náluk is baj. A színészek, a filmrendezők, a festőművészek ugyanazokon a kérdéseken elmélkednek, és ezeket alkotják meg mint amikről Önök beszélnek az iskolákban, konferenciákon, itt Hajdúszoboszlón vagy Debrecenben. Olyan jó lenne bevonni őket ebbe a vitába. Ez termékeny lehet, egymást tudnánk jól segíteni.

Értelemszerűen nem hagyhatom ki ebből a szülőt és a gyereket. Ma kimaradnak. Még retorikailag is. A gyerekekkel szinte most már nem is beszélünk. Pedig ugyanolyan részei ennek a világnak, sőt saját világuk van. Elkezdtek élni a virtuális világban, amiről halvány gőzünk sincs, ahol ők állítják föl a szabályokat, ők élnek benne. Ahol nem használják az eszközt, hanem benne élnek. Állandó bekapcsolt állapotban. A legnagyobb trauma érheti őket, ha kikapcsolják őket ebből a rendszerből.

Olyan világ épül, amiről mi felnőttek, szülők és tanárok, egyre kevesebbet tudunk. Én azt gondolom, hogy a gyerekek megkérdezése nélkül ma a miértről, a célokról, nagyon nehéz lesz jó válaszokat kapni. De végezetül hadd fejezzem be egy optimista, vagy egy kedves mondattal. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára vagyok itt. Azt tudom ígérni Önöknek, hogy rám mindig számíthatnak. Nagyon sokat járok Magyarországon, 35–40 000 kilométert szoktam autózni, nagyon sok tanárral találkozom. Furcsa az én számból hallani, de annyi jó ember van a magyar iskolákban. Abban számíthatnak rám, hogy valamilyen módon az Önök munkája a széles körben ismertté váljon. Ehhez kívánok Önöknek sok sikert, jó egészséget. Bármi gond van, itt leszek. Köszönöm szépen.