Kocsis Fülöp

A katolikus iskolák küldetése és helye
a magyar oktatásban

P 08 Kocsis Fülöp

Előadásom első részében a számok tükrében mutatom be a keresztény oktatás helyét és szerepét a magyar közoktatásban, majd szélesebbre tekintve egyáltalán a keresztény eszme helyét az oktatásban. Lehet, furcsának tűnik a megközelítés, hisz kézenfekvőbbnek tűnnék az általánosból indulva érkezni a közeli megfoghatóba. Nem tagadom, van némi polémia abban, hogy én most azt az utat választom, hogy előbb számokban megmutatom, mit jelentett a magyarság történetében az egyházi oktatás, hogy utána, mintegy igazolásképpen értekezzek arról, hogy ma is van helye, még ha egyes erők szeretnék is kiszorítani.

A következő képen az egy héttel ezelőtt fölszentelt új iskolánk látható. Bocsássanak meg ezért a személyes kezdésért, de nem tudom leplezni örömömet, hogy Isten segítségével fölépülhetett ez az új épületünk. 15 évvel ezelőtt indult újra az 1948-ban bezárt görögkatolikus iskola. 1994-ben mindössze négy tanulóval nyitotta meg az első évet, s most több mint 350 gyermek jár ide. Annyira szorongtak diákok, tanárok a régi épületben, hogy elengedhetetlen volt ez a nagyszabású bővítés. Nem vitás, hogy ez a nagyarányú fejlődés, főként az épületbővítés nem lett volna lehetséges az állam, a társadalom támogatása nélkül. Most a Görögkatolikus Egyház a többi egyházzal együtt is egyre nagyobb teret kap az oktatásügyben, mint ahogy más egyéb intézményes feladat ellátásban is a magyar társadalomban. Ez közismert tény, mégis tekintsünk egy kicsit messzebbre, hogy a magyar történelemben, a magyar nép történetének során, hogyan is alakult mindez.

kf1

2. ábra: Szent Miklós Iskola

Persze az oktatásügyben járatosak nyilvánvalóan tudják azt, hogy miként egész Európában, úgy Magyarországon is az oktatással, mint intézményes feladattal először az Egyház foglalkozott. Az adatok ismeretében a múlt század közepéig érdemes visszatekinteni, hogyan is állt az országban az oktatás helyzete. Ha végigpásztázunk ezeken a táblázatokon, néhány érdekes számadatot találunk, melyek esetleg érdekes tanulságokkal szolgálnak.

Tehát a 19. századik derekáig megyünk vissza. A kiegyezés előtti korban nem volt egyáltalán állami és önkormányzati fenntartású iskola, csak egyházi iskolák voltak. Nyilvánvalóan a katolikus iskola volt akkor a legtöbb, de a református, evangélikus is együtt csaknem a fele volt az oktatási intézményeknek, és érdekes, hogy nagyszámú ortodox és zsidó fenntartású iskola, oktatási intézmény is volt. Meglepő – bocsánat, hogy ezzel hazabeszélek –, ha megnézzük, hogy a görög szertartású egyház fenntartásában levő intézmények száma is igen jelentős.

2. táblázat: Elemi népiskolák a XIX-XX. században

 

1864/65[1]

1898/99

1913/14

katolikus népiskola

6479
(5184 latin és 1295 görög)

7525
5445 latin és 2080 görög)

6905
5212 latin és 1693 görög)

protestáns

3135

3548

3086

ortodox

824

1770

1353

zsidó

410

517

407

állami, önkormányzati

0

1458

3502

vármegyei

0

0

6

városi, községi

0

1895

1416

egyesületi

0

262

254

 

3. táblázat: Közoktatási helyzet az államosítás előtt (1948)[2]

 

összesen

egyházi (katolikus, protestáns, zsidó)

katolikus

óvoda

1246

202
(16%)

193
(15%)

általános és
népiskola

7016

4288
(61%)

2885
(41%)

polgári iskola

354

107
(30%)

86
(24%)

gimnázium

173

87
(50%)

48
(27%)

ipari, mezőgazdasági és kereskedelmi-közgazdasági középiskola

129

29
(22%)

22
(17%)

Ugorjunk mintegy harminc évet, és nézzük meg a századforduló adatait. Azt látjuk, hogy az oktatási intézmények száma jelentősen megnőtt. Minden területen, de leginkább az állami szférában. Tehát megjelentek az állami iskolák, a városi és községi, sőt egyesületi iskolák. Nyilván ez már a nemzeti ébredésnek is a gyümölcse. Ha pedig tovább megyünk, a világháború előtti kor adatait nézve azt látjuk, hogy az állami fenntartású, valamint vármegyei, városi, egyesületi intézmények számának további növekedésével az egyházi intézmények kezdenek háttérbe szorulni. Érdemes fölfigyelni arra, hogy a görög és az ortodox intézmények nagy száma egészen Trianonig még mindig jelentős. Közvetlen a Trianon utáni állapotról nincsenek most itt adataim, viszont az, ami nyilván az egész országnak tragikus, a mi egyházunk számára csaknem végzetes volt – legalábbis mi így érezzük. Hiszen, míg a tizenhárommilliós magyarság létszáma csaknem a felére, hét és félmillióra csökkent, a Trianon előtti több mint kétmillió görögkatolikusból mindössze kettőszázezer maradt a megcsonkított területen, a görögkatolikusság tehát a népességének 90 százalékát veszítette el! Ha iskolákat nézzük, hasonlóan drámai helyzetet látunk. Több mint ezer iskolája volt a görög egyháznak – természetesen ebbe beletartoztak a nemzetiségi egyházak is – Trianon után pedig tízes számokban mérhetőek a Görögkatolikus Egyház intézményei.

A következő adatok közvetlen az államosítás előtti helyzetet mutatják, jobban széttagolva az iskolákat, az óvodákat, a népiskolákat, a polgári iskolákat, a gimnáziumot, a szakiskolákat, a középiskolákat. Óvodákban, az összes óvoda közül már nyilván jelentős volt az egyházi intézményeknek a csökkenése, mindössze 16 százalékot tett ki. Ebből katolikus volt a 15 százalék. Általános és népiskolák, polgári iskolák számát nézve azt láthatjuk, hogy erősen tovább csökkent az iskolák száma, mégis azok közül egyházi fenntartású volt 60–61%, a katolikus 41%, a protestáns illetve ortodox pedig 20%. Polgári iskoláknál kisebb ez az arányszám: az összes intézmény 30%-a egyházi, ebből 24% a katolikus. Gimnáziumoknál ez a szám nagyobb: az iskolák 50%-a egyházi, és ebből katolikus arányában jóval kevesebb: 27%. Érdekes, hogy a protestánsoknál jóval nagyobb százalékban volt gimnáziuma a kommunista diktatúra térhódítása előtt. Még a következő szám is figyelemre méltó, és önvizsgálatra készteti az Egyházat, hiszen a mezőgazdasági és szakiskoláknak az aránya jóval kisebb, mint a gimnáziumoké. Ez egyaránt érvényes a katolikus egyházra és a többi felekezetre is. Ez azt jelenti, hogy a békebeli időkben nem fordítottunk elég figyelmet arra, hogy a szakképzésben jelen legyünk. Természetesen volt Kalot, Kalász mozgalom, protestánsoknál a nemzetközi eredetű KIE, amelyek igyekeztek felkarolni a polgári és földműves ifjúságot, mégsem olyan intézményes módon, hogy ez az oktatási intézményekben is kellőképpen számottevő lett volna.

A következő táblázattal viszont nem csak a háborút, hanem az utána következő diktatúrát, és a rendszerváltás – néhány így mondják: módszerváltás – utáni húsz esztendőt követő helyzetet láthatjuk. A számok az utóbbi esztendők néhány adatát mutatják. Azért ugrottam nagyot, mert nem célom az egyházi iskolák helyzetének történelmi bemutatása. Figyelmünket inkább a jelen körülményekre irányítsuk, a múltba tekintés az összehasonlítás végett lehet tanulságos.

4. táblázat: A katolikus – zárójelben görögkatolikus –
oktatási intézmények adatai 2010–2012

Év

2010

2011

2012

Intézményi központok, önálló intézmények száma:

187

224

258 (37)

Intézményegység típusa:

     

Óvoda

78

103

124 (13)

Általános iskola

117

149

194 (13)

Gimnázium

59

64

69 (3)

Szakiskola

16

18

20 (1)

Szakközépiskola

23

29

37 (3)

Alapfokú művészetoktatás

14

18

24 (2)

Kollégium

50

51

51 (2)

Intézményegység összesen:

357

432

518

Teljes létszám

71 235

86 772

100 000* (7 000)

Összes pedagógus

6 309

7 686

9 000* (750)

A 2010–12–es esztendők arról híresek, hogy az Egyháznak egyre nagyobb terület jutott az az oktatási és szociális intézményekben. A táblázat viszont világosan mutatja, hogy ez az intézménygyarapodás azért sokkal mérsékeltebb volt, mint ahogyan egyes médiumok hangulatkeltő módon beállítják. Katolikus intézményi központok, önálló oktatási intézményeknek illetve intézményegységek számát láthatjuk. 2010-ben 187, 2011-ben 224 és 2012-ben pedig 258 intézménye van Magyarországon a Katolikus Egyháznak. Láthatóan korántsem ugrásszerű gyarapodásról van szó. A táblázat lebontva közli az egyes intézmények típusát: iskola, óvoda, gimnázium, szakiskola, szakközépiskola, művészeti oktató központ és kollégiumok. Ezek az adatok nem hozzák a protestáns és más egyházak intézményeit. Most kifejezetten a katolikus intézményeknek helyzetére összpontosítunk. A zárójelben lévő számok a görögkatolikus adatok. Ez a különbségtétel rávilágít arra, hogy a magyar görögkatolikusság, amely ma Magyarországon mintegy háromszázezer lelket számlál, tehát az összlakosságnak mintegy 3%-a – a katolikus egyház kb. hatmilliós hívő létszámának pedig 5%-a – arányaiban kicsit több iskolát tart kézben, mint a létszáma indokolná. Összesen 518 intézményegység van Magyarországon a katolikus egyház fenntartásában. Figyelemreméltó még az a részlet is, hogy a diáklétszám a 2012/13-as tanévben katolikus intézményekben mintegy százezer fő (ez még csak hozzávetőleges, becsült adat), ebből 7 ezer a görögkatolikus, az összes pedagógus száma pedig 9 ezer, ebből 750 a görögkatolikus. A mi iskoláinkban az egy gyerekre jutó pedagógusok aránya magasabb.

Egy pedagógusra jutó gyermek átlagszáma:

  • összes kat. int.: 11,1
  • a görögkatolikus okt. int.: 9,3.

Ennek oka, hogy intézményeink – a szegényebb vidékeken lévén – kisebb létszámú osztályokkal működnek, és azokban kissé nagyobb a halmozottan hátrányos gyermekeknek a száma.

Aki ismeri a közoktatás helyzetét számokban, az ezekből az adatokból kiszámíthatja, hogy Magyarországon a közoktatásban részesülő diákoknak, mintegy 6,3%-a tartozik katolikus intézménybe. Az összes oktatási intézménynek pedig kb. 5%-a van a katolikus egyház fenntartásában. A háború előtti átlag 25%-ához képest ez elenyésző. Óriási térhódításról beszélni tehát vagy tévedés, vagy szándékosan téves beállítás eredménye.

Egy térképet mutatok még be, amely a katolikus iskolák ország szerinti eloszlását mutatja. Jól látható, hogy hol vannak nagyobb számban katolikus oktatási intézmények, illetve bizonyos értelemben fehér foltok, hiányosságok az egész ország területét tekintve.

kf2

3. ábra: Katolikus közoktatási intézmények (2011/2012)

Mit is keres a Egyház az oktatásban?

Mi az oka annak, hogy az Egyház gyakorlatilag állandóan jelen volt az oktatásban, ő volt az első iskolák megalapítója, ő kezdte el Európában először az intézményes oktatást, holott az Úr Jézus Krisztus az apostolokra nem oktatási rendszerek kiépítését és fenntartását bízta. Arról azonban beszélt Jézus, hogy „Tegyetek tanítványommá minden népet!” (Mt 28,19). Az Egyháznak alapvető tevékenységei közé tartozik a tanítás, nevelés. Amely kezdettől fogva nem pusztán tudás átadását jelentette, hanem igazi személyiség-nevelést. Erre talán kevesen gondolnak, hogy az európai kultúrában, európai gondolkodásban magának a személyiségnek a fogalma is a keresztény filozófiából származik. A személy „persona” fogalma az ázsiai filozófiákban nem jelent meg csak jóval később, európai hatásra. A hellén gondolkodásban sem különül el egyértelműen az emberi személy egyedisége, legalábbis egészen más módon értelmezi azt. Az embernek, mint felelős szabad személynek fogalmi megközelítése a III–IV. századi keresztény gondolkodás fogalmi rendszere tisztázásának az eredménye. Ez abból fakad, hogy a keresztény gondolkodás az embert úgy tekinti, mint az isteni személynek a földi mása. Ezt azért fontos tudni, mert ilyen értelemben a személy, az egyedi ember nem értelmezhető az eredete és a kijelölt célja nélkül. Mi ez az eredet, mi ez a cél? Az Isten a teremtésben megalkotta az embert, és a saját személyi mivoltát adta neki. Ezt fejezi ki az a keresztény tanítás úgy, hogy az ember az Isten képmása. Ebből következően a földi embernek az a célja, hogy hasonlítson a Teremtőhöz. Éppen azért mivel személy, ezért az Isteni személynek a követése jelenti az ember fejlődésének az irányát és lehetőségét. Csak így értelmezhető a személynek az igazi fejlődése, mert ez adja meg a lehatárolt emberi életen túl mutató távlatát. Ha nem a teremtés szemléletébe helyeznénk az ember fejlődését, akkor az életút íve a gyermek fejlődésétől indulva a felnőtt ember zenitje után menthetetlenül lealkonyul, és az öregkor gyötrelmein keresztül a koporsónál zárul. Valljuk be őszintén, ez nem egy nagy távlat. Ugyanakkor balgaság volna és kegyetlenség az embertől elvenni azt, hogy ő valóságos távlatra hivatott. Ha fölismeri a személy, hogy az ő szabadsága nem korlátozódik sem a fizikai határokra, sem az időbeli távlatokra, ha a halál nem fejezi be az addig táplált reményét és távlatát, akkor egészen másképpen gondolkodik önmagáról és feladatairól. Talán ebben a szemléletben érthetjük meg leginkább, hogy az ember nem csak arra hivatott, hogy minél jobban kiismerje magát ebben a világban, hogy jól tudja annak a törvényeit alkalmazni és használni addig, amíg rá nem zárják a koporsó fedelét, hanem a világnak a törvényeit azért érdemes megismernie, mert ezzel a Teremtőről tud meg minél többet, és ez által, a követendő minta egyre mélyebb ismerete által ismeri meg önmagát. A világ megismerése nemcsak arra való, hogy technikailag eligazodjak benne, hanem hogy önmagamat megismerjem és az én saját reményemet, az én lehatárolt világon túlmutató jövőmet tudjam kézben tartani. Ez a személynek az igazi távlata.

Térjünk vissza az oktatásra, nevelésre. A nevelőnek a feladata ez, és az Egyház ezt gyakorolja, ennek ad teret, hogy a rábízott embereknek megnyissa ezt a távlatot. Valójában minden ember lelkének a mélyén ott van ennek a távlatnak az ismerete. Nagyon érdekes terület ez a pszichológiában. Valójában az Isten-ismeret, ennek a távlatnak a megismerése nem valami különleges dolognak a megtanulása, mert az ember szíve mélyén ott van ennek a belső tudása. A nevelés során csupán ezt kell kibontani.

Ebből a szemléletből egyébként még egy fontos módszertani igazság is kibontható. Ha az ember fejlődésének iránya az előtte követendő mintaként álló Isten, akkor a pedagógus is ezt az eszközt alkalmazza: mintává kell lennie a rábízott fejlődő embertárs számára. Nyilván ismert a pedagógiában, a pszichológiában a példakép értéke, ereje, de nem árt, ha tudjuk, hogy ennek gyökere erre az Isteni képmásra és hasonlatosságra vezethető vissza.

Az Egyháznak a nevelői feladata, nevelő szerepe mindig az, hogy a személynek, a személyiségnek ezt a valóságos távlatát tudja feltárni, és az ebben való fejlődését tudja segíteni. Amikor az Egyház elkezdett nevelni, tanítani még nem intézményes módon, hanem a maga természetességében, akkor is ez volt a feladata, és amikor mindez intézményesült akkor is ez maradt. Ma, amikor az Egyház csak egy a fenntartók közül az állami, egyesületi vagy más fenntartók sorában, akkor is ugyanezt a távlatot hordozza, akkor is ugyanezt a feladatot tartja a szeme előtt. Természetesen igazodik a társadalmi elvárásokhoz, hiszen együtt él mindazokkal, akik nem tartják magukat az egyház közösségéhez tartozóknak, viszont soha nem szabad megfeledkeznie erről a végső távlatról, amelyet a Teremtő rábízott. Az iskoláinkban tehát, túl az oktatáson, mindig ezt tartjuk szem előtt. Az egyházi fenntartású oktatási intézmény ennek érdekében nem csupán néhány órával, néhány tantárggyal többet próbál nyújtani például a hitoktatásban vagy a szociális érzékenység kialakításában. Nem ezek miatt válik egyházivá. Az egész oktatási szemléletben, annak minden részletében kell az imént vázolt távlatot képviselni, hordozni és nyújtani. Az Egyház nem csupán a társadalmi elvárásoknak akar megfelelni. Amikor oktatunk, nevelünk, a személyiséget annak teljességében próbáljuk kibontakoztatni, akkor sohasem feledkezhetünk meg erről a mindeneken túlmutató távlatról.

Az a tény, hogy Magyarországon – mérsékelten bár, de – növekszik az Egyháznak a szerepvállalása a közoktatásban, nem csupán a két és fél évvel ezelőtti kormányváltásnak az eredménye. Hiszem, hogy ez így van. Külföldi utazásaim során egyre inkább az az élményem, az a benyomásom – tapasztalatról ugyan nem beszélhetek, csupán megérzésről –, hogy az itthoni változások egy bizonyos szélesebb körű változási folyamatnak a része. Néhány hete tettünk látogatást az Európai Parlamentben, s megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy az épületben, ahol közel 55 000 ember dolgozik – tehát egy nagyobbacska város lakosságának a létszáma –, egyetlen kápolna, imaszoba vagy imaterem sincsen. Meggyőződésem, hogy ez nem véletlen. Nyilvánvalóan párhuzamba állítható azzal a ténnyel, amit sokan tudunk, hogy az európai alaptörvényből a keresztény gyökereket szánt szándékkal, elég erőteljes törekvéssel kihagyták. Nem tagadható tehát, hogy Európában még nagyon erősen hat az a szemlélet, amely a keresztény gondolkodást próbálja háttérbe szorítani. Pedig nem feledkezhetünk meg arról, hogy az európai gondolkodásnak, kultúrának az alapelemei eredendően keresztények. Ezt tagadni – meggyőződésem szerint – zsákutca, amelybe jutva az ember új utakat keres. Az említett erőszakosan keresztényellenes törekvések mellett egyre erőteljesebben jelentkezik a transzcendentális kapaszkodóknak, megoldásoknak, lehetőségeknek a keresése. Ez már a XX. század utolsó évtizedeiben az ezoterika térhódítása során is megtapasztalható volt, amely megint nem egyéb, mint árulkodó jele annak, hogy az embertől a transzcendens utáni vágyát, annak keresését egyszerűen nem lehet elvenni. Az én reményem és valóságos meggyőződésem az, hogy most, amikor valójában nem tudjuk, hogy a globális változások, ami az egész földünket érintik, környezeti változások, gazdasági, társadalmi változások mit fognak hozni 2, 3, 4 év múlva, 5, 10 év múlva, az emberiségnek vissza kell találnia azokra az elvehetetlen távlatokra, amelyek viszont minden körülmények között megadják neki az élet értelmét és reményét. Azt érzékelem, hogy Európában is újra teret hódít a keresztény gondolkodás, a keresztény távlat, a keresztény reménynek a valósága.  Ez egy új jelenség, amelynek valósága megkérdőjelezhető, letagadható, de az tény, hogy új utakat kell keresni a társadalmi, szociális, mentális kilátástalanságból. A gazdasági válság nem egyéb, mint ennek az értékválságnak a leglátványosabb, legérzékelhetőbb megjelenése. Amikor oktatási helyzetről beszélünk, akkor erről sem szabad megfeledkezni, erre is tekintettel kell lenni a fiatalság fölnevelésében.

Hiszem, hogy aki a távlatokat nézi, az a társadalmi folyamatokban is fel tudja ismerni ezeket a változásokat. Majd 5, 10, 20, 30 év múlva elbeszélgethetünk ezekről, hogy hogyan is alakultak mindezek. Mindenesetre Egyházunknak ez a meggyőződése mindenképen meg kell, hogy jelenjen minden tevékenységében, talán legkivált az oktatásban. Nem hódítani kívánunk, versengeni az intézmények fenntartásában, hanem arra figyelünk, és arra törekszünk, hogy az, amit tehetünk, az ebbe a végtelen távlatba beilleszthető legyen. Remélem, hogy katolikus oktatási- és szociális intézményeink ennek a feladatnak megfelelnek, és a jövőben is meg fognak felelni.

Köszönöm szépen a figyelmet!

 

[1] BARSI J.: A közoktatás statisztikája, Pest, 1869, p. 65–77

[2] Magyar Statisztikai Évkönyv 51–54. kötet. Bp., 1948, p. 253–270

* A 2012-es évre vonatkozóan még csak kerekített, becsült adat áll rendelkezésre