Dr. Gáspár Mihály

Új utak a felsőoktatásban és
a pedagógusképzésben

A felsőoktatás egésze helyett előadásunkban csak a pedagógusképzésre koncentrálunk, mivel az elmúlt másfél évben ezen a területen tapasztalható a legnagyobb változás.

Az előzményekről

Tudjuk, hogy a bolognai rendszer bevezetését erős gazdasági érdekek, valamint nemzetközi elkötelezettségek is ösztönözték. A gazdasági érdek lényege, hogy a felsőoktatás tömegesedése egyszerűen nem volt finanszírozható, ha minden képzés hosszú idejű osztatlan rendszerben marad. Az alapképzés rövidebb ciklusába beengedhető volt a nagy létszám, de a mesterképzésre már csak a harmadát kellett finanszírozni. A nemzetközi kötelezettségek arról szóltak, hogy az európai rendszerhez, az egyenértékűség biztosításával lehetett csatlakozni. Fontos volt, hogy minél több területen elfogadható legyen a magyar diploma.

Az átalakítás nem ment vita nélkül. Különösen a tanárképzésre vonatkozóan mondhatjuk, hogy nem konszenzusos döntésekkel, hanem politikai nyomásra hozott elhamarkodott intézkedésekkel született meg az új rendszer. Valóban, ma már szinte mindenki látja, hogy jó néhány hibája van ennek a rendszernek. Ugyanakkor sokan gondoljuk, hogy lényegében jó irányba tett, de nem túl szerencsés lépés volt a tanárképzés bolognai-rendszere. Erre érvényes igazán az a magyar mondás, miszerint „aki nem tér ki az úton sem jobbra, sem balra, az alighanem egyhelyben áll”.

A Bolognai-rendszer egy ilyen átalakítás volt, előre léptünk, de nem minden lépés volt jó. Kétségtelen, hogy sok vonatkozásban a követendő nemzetközi trendeket követtük, ezek között is különösen szerencsés lépés volt az egységes tanárképzés létrehozása, ami azt jelentette, hogy megszűnt az általános és középiskolai tanár megkülönböztetése. Az általános iskolai tanár egyenjogúsítása egy indokolatlan feszültséget szüntetett meg. Más esetben, a nemzetközi gyakorlatban egyébként nem szokatlan „másfél szakosság bevezetésekor nem vették figyelembe a magyar hagyományokat, és ezt nem is fogadta nagy egyetértés. Majd, mint látni fogjuk, más esetben is problémát okozott a pedagógus társadalomban élő hagyományos nézetek figyelmen kívül hagyása. Mindezek azt eredményezték, hogy sokak szerint a tanárképzésben a bolognai rendszer megbukott, holott csak ellenérzéseket váltott ki azokban, akiknek a régi rendszer jobb volt.

Senki nem mérte meg a bolognai rendszerből kikerült pedagógusok felkészültségét. Különösen erősítette az ellenérzéseket az a tény, hogy a pedagógusok pályapresztízsét az új képzési struktúra nem javította, így tovább csökkent a tanári pályát választók köre és felkészültsége. Ezért is mondtuk, és mondjuk, valahányszor megtehetjük, hogy nem lehet a pedagógusok pályapresztízsének emelése nélkül javítani a jelenlegi helyzeten. Az összes változás, amely történik az átalakulás során, szerkezeti, tartalmi átalakítások csak improvizációk. Ha az improvizációk nem eredményezik a pályapresztízs kedvező változását, akkor nem javul a pedagógusok minősége, és az egésznek nem sok értelme van.

A bolognai rendszerű tanárképzés problémáit érzékelve, a 2010-ben hatalomra került oktatási kormányzat nem a mindenki által felismert hibák kijavítására törekedett, hanem gondolt egy merészet és az egész rendszer megváltoztatását tűzte ki célul. Ma, az új rendszer kidolgozása során ugyanazok a kérdések előjöttek, mint a bolognai-rendszer átalakítása során, csak némely esetben most fordított irányú döntések születtek.

2011 decemberében megszületett a törvény. Mint említettük, a bolognai rendszer erénye volt, hogy egységessé tette a tanárképzést. A változtatni szándékozók hosszú ideig nem is gondoltak a duális rendszer visszaállítására, ám egyszer, sokak meglepetésére felmerült ez a javaslat és végül a törvény a duális rendszert visszaállította. Ez a változás meglátásom szerint a duális rendszer bevezetésével lényegében egy visszalépés. A duális rendszer mellett is találunk érvet, tényleg kell tudós tanár, de valamiért mégsem szerencsés ez a megoldás, mert többek között feléleszti a pedagógusok közötti feszültségeket. Számtalan egyéb szakmai ok van, ami miatt a duális rendszert nem tartottuk jónak a törvénykezés vitájában. Ezeket ki is fejtettük a törvény előkészítésének a vitájában. Az MRK Pedagógusképző Bizottság tett is egy konstruktív javaslatot, miszerint maradjon egységes tanárképzés, de azt a tudós tanárt egy ráépülő szakmai továbbképzésben valósítsuk meg. Éles vitában született meg a törvény. Tisztelet és köszönet azoknak, akik próbálták védeni a tanárképzés egységességét.

A törvény elfogadása után az MRK Pedagógusképző Bizottsága nevében, felajánlottam az együttműködésünket az adott törvényi keretekhez igazodó jó tanárképzési rendszer kidolgozásához. Mint korábban jeleztem, szinte bármilyen struktúrában lehet jó tanárt képezni, legfeljebb nem könnyű. 2012 februárjában létrejött az oktatási államtitkárságon egy csúcsbizottság, aminek elnökeként közvetlen alakítója lehettem az új típusú tanárképzés koncepciója kidolgozásának. Részben a bizottság munkája eredményezte, hogy 2012 októberében megjelent a tanárképzésre vonatkozó kormányrendelet. Ez a bizottság márciustól működik. A csúcsbizottság a szakma különböző szereplőinek a képviselőiből áll, akik a szakterületükkel folyamatos konzultációt tartva, lényegében valóban csúcsbizottsági munkát végeznek mind a mai napig. A bizottság kéthetenként, majd havonta ülésezett. Ahogy fentebb kifejtettük, a törvény nem egy szakmai konszenzus eredményeként jött létre, ugyanúgy a megjelent kormányrendeletet is ellentétes szakmai álláspontok övezik. Naponta tapasztalhattuk, hogy a szakma megosztott, így az államtitkárságra hárult, hogy a kibékíthetetlen szakmai ellentéteket valamilyen döntéssel feloldja. Ez egy kényes és nehéz feladat.

Mi lehet ez az éles szakmai ellentét és mi a háttere? A tanári tudásról kétfajta nézet van ma, különösen a felsőoktatásban. Örülök, hogy itt mondhatom el a közoktatás képviselői előtt ezt. A diszciplínák – különösen a természettudományos tudósok – határozott meggyőződése az, hogy a jó tanár attól jó tanár, hogy tudja a szaktudományt. Az 5 + 1 éves képzési idejű középiskolai tanár-képzés abban különbözik az általános iskolaitól, ami 4 + 1 éves, hogy többet kap diszciplínából. A két képzésben hivatalosan a pedagógiai tartalom egységes. Néhányan felvetették, hogy ez olyan, mintha a gyerekorvosnak kevesebbet kellene tudnia, mint a felnőtteket kezelő orvosnak.

A másik nézet szerint a diszciplináris felkészítés is fontos ugyan, de csak előfeltétel. A valódi tanársághoz bizony a gyermekismeretre egyre nagyobb szükség van. Most had utaljak Csépe Valéria erről tartott előadására, mely szerint a mai tanárság központi kérdése a gyermekhez való értés. Amelyik tanár ezt nem tudja, az nem tudja elfogadtatni sem önmagát, sem a tantárgyi követelmények fontosságát. Zárójelben megjegyezném, hogy ma sajnos azt kell, hogy tapasztaljam, a tanárok olykor a szaktudományokban is bizonytalanok. A két koncepció között tehát már-már kibékíthetetlen ellentétek vannak, a hagyományok a diszciplínákat erősítik, az új követelmények a pedagó­gikum képviselőit erősítik.

Megint csak egy analógia: az, hogy milyen legyen az orvosképzés, nem biztos, hogy a kémikusoknak kellene eldönteni. De kémiára szükség van, hogy valakiből orvos legyen. Ma úgy tűnik, hogy a tanárképzést alapvetően meg akarják határozni a szaktudományok akadémikusai. Főleg a természettudományok jeles képviselőiben él egy erős pedagógikum ellenesség.

Nézzük meg az új rendszert. A nagyon régi tanárképzésben a pedagógia pszichológia 23 kredit volt, a Bolognában ez 50 volt már. Visszabillent a mérleg egyensúlya, az új kormányrendeletben már 24 kreditet szánnak a pedagógia pszichológiára. Ennek nem örülünk.

a következő ábrán átható, hogy a Bolognai-rendszer előtt és után a gyermekismeretre vonatkozó képzést alacsony szintre vitték. A Bolognai-rendszer elmúlt 5-6 évében a pedagógusok számtalan olyan kurzust kidolgoztak, amit korábban nem tudtak bevinni, mert nem volt rá tér. Most itt vannak kidolgozva, de nincs rá szükség.

Az új koncepció tehát nem a diszciplínákat hozta előnyös helyzetbe, hanem egy olyan osztatlan képzést hozott létre, amelyben a gyakorlatiasság kiemelt jelentőségű, egy félévvel megemelte a gyakorlati képzést, és a dualitás benne maradt, amely a törvényből fakad. Ezt én továbbra is visszalépésnek tartom.

Nem szeretnék csak rosszat mondani, számtalan előnye is van az új tanárképzési struktúrának és ezeket konszenzus is kíséri:

• A tanárképző központ szerepe fontos.
• Kényelmesebb és jobb úgy tanárt képezni, hogy a hallgató végig tanárnak készül, nem úgy, hogy az első három évben még nem tudjuk, mi akar lenni.
• Az egyenértékű szakpárra már utaltam. Az új rendszer nem tette teljesen szimmetrikussá, de erre törekszik. A magyar hagyományok nem fogadták el a másfél szakot.
• Sok, úgymond tantárgy nélküli szak volt, amely most átment a szakirányú továbbképzésbe. Ez is helyes.
• A törvény szerint létezik minden egyetemen a tanárképzésnek egy gazdája és ez a Tanárképző Központ. Ez vitatott ugyan a nagy egyetemeken. A háttérben a már jelzett szakmai ellentétek állnak. Mégis azt gondoljuk, hogy szükséges, hogy egy intézményen belül egy kézbe kerüljön a tanárképzés és a továbbképzés koordinálása.

Vannak még ilyen és ehhez hasonló konszenzusok, melyek szerintem nagyon fontosak. Ezért érdemes támogatni ezt az átalakítást.

A kormányrendelet egy kevert rendszert hozott létre. Ez köszönhető nagyrészt annak, hogy mindenki erőlködött, hogy neki legyen igaza, így szerencsére nem lett tiszta és merev a duális rendszer. Rugalmas rendszer lett. Olyan kevert rendszer lett tehát, hogy gyakran talán meg sem lehet majd megkülönböztetni a középiskolai tanárt az általános iskolaitól, mert olyan diplomája lesz, amelyből mindkettőt ki lehet olvasni.

A duális rendszer attól vált puhává, hogy nem minden szakon indul be az 5 + 1 és a 4 + 1. Azt hiszem, hogy 10 főszakon (történelem, matematika stb., idegen nyelvek közül a német és az angol) duális, minden egyéb szakon csak 5 + 1 vagy csak 4 + 1-ben (zene, rajz stb.). Ebből adódóan a végzett tanárok nagyon sokfélék lesznek. Levegőben lóg egy sor kérdés. Ma az államtitkárság határozott véleménye, hogy amikor belép a hallgató, akkor még nem tudjuk, hogy 5 + 1-ben vagy 4 + 1-ben és melyik szakon fog végezni. Lett egy hároméves közös rész. Ez egy egyhónapos ádáz vita után született meg, nem a szakértők hozták meg. A természettudományos szakértők úgy gondolták, hogy legfeljebb két közös év lehet, mi úgy gondoltuk, hogy négy év legyen közös. Még nem tudjuk, hogy milyen érettségit kell tenni (emelt szintű vagy nem) a felvételhez. Nem látjuk a – különösen az egyéves gyakorlati idő – finanszírozását.

Ugyanakkor a kompromisszumok újabb ellentmondásokat hoztak a felszínre. Igen aggályos például a Rektori Konferencia véleménye szerint az a rendeletből és törvényből egyaránt kiolvasható gondolat, amely szerint a diszciplínától lesz minőségi a tanár. Ez veszélyes gondolat! A jó biológiatanár tehát jó biológus? Nem írja le így a rendelet, de ez olvasható ki több utalásban.

A rendelet még nem zárt le minden kérdést a tanárképzésben. Sok lényeges szakmai részlet a Kimeneti és Képesítési Követelményekben (KKK) fogalmazódik meg. A KKK-k az egyes szakterületek tartalmi követelményeit részletezik, és meghatározzák a tanári képesítésről szóló oklevél kiadásának a kritériumait. Ennek megjelenése 2012 decemberében várható.

Az egész rendszerben rendkívül aggályos a pedagógia-pszichológia rész csökkentése. Van egy konstruktív javaslatunk: legyen a gyakorlati képzésben kötelezően előírva ennek a kiegészítése. Nyilván másfajta pedagógiai-pszichológiai képzést kell kapnia annak, aki a Nyírségben vagy Békésben lesz tanár és mást annak, aki a Fazekas Gimnáziumban. Az utóbbinak talán a tehetséggondozás, az előbbieknek inkább a multikulturalitás vagy az agressziókezelés lesz fontos. Ha nem fér bele a képzésbe, akkor a gyakorlati időbe tegyük bele.

Éles vitákat lezáró rendelkezések születtek tehát. Érdemes ezzel kapcsolatban észrevenni, hogy amikor bolognairól azt mondtuk, hogy nem kiérlelt döntés, hanem erőszakolt bevezetés történt, most ugyanez az érzés maradt bennünk. Mert letelt a határidő és dönteni kellett.

Előnyös a legújabb tanárképzésben, hogy mind a középiskolai, mind az általános iskolai tanár mesterszintű végzettséget kap. A szándék szerint a kétfajta végzettség nem jár jogi megkülönböztetéssel, az ígéretek szerint fizetésben (besorolásban) sem lesz különbség! Ez jó és helyes. De 6–7 év múlva egy igazgató, ha fel akar venni egy pedagógust, akkor tudnia kell, hogy ennek nagyon régi diplomája van, amikor az általános iskolai tanár még főiskolai végzettségű volt vagy már új diplomája van, általános iskolai, de mesterszintű, de csak az egyik szakból van ilyen, a másikból nem. Tehát egy igazgató esetenként nehezen fog eligazodni az alkalmazási jogosultságokban. Márpedig jogilag kategorikusan leírja a közoktatási törvény alkalmazási kritériumaiban – amit minden valószínűség szerint módosítani kell –, hogy milyen feladatra kit lehet alkalmazni. Ez ma rendezetlen. Igaz, az első új típusú tanárszakon várhatóan hét év múlva végeznek. Akik bent vannak a rendszerben, ma a főiskolai végzettségüket még nem egészítették ki mesterszintűre, tehát általános iskolai tanárok, azok főiskolai végzettséghez igazodó fizetést kapnak. Azok akik általános iskolai tanárok, de az új rendszerben végeztek és lényegében ugyanannyit készültek, azok mesterszintű besorolásban részesülnek. Ez nyilván feszültségeket fog okozni. És nem ez az egyetlen indokolhatatlan feszültség.

Összegzésül újból leszögezzük, hogy kevert, rugalmas, kvázi duális rendszert hoztunk létre. Nem azt a vad duális rendszert, amitől féltünk. Nem a szakma által hozott döntések valósultak meg, mert nem voltak egységesek a vélemények. A kormányzati kompromisszumos döntések valójában senkit nem töltenek el teljes örömmel, de mindenki elfogadta. Egy beszélgetésben azt mondtam, hogy nekünk nem a pillanatnyi oktatási kormányzatnak kell megfelelnünk, mert ha csak annak felelünk meg, és egyébként a szakma nem támogatja a döntéseket, akkor a szakma alig várja, hogy legyen egy új kormányzat, ahol majd vissza lehet alakítani az egészet. Ez történt a bolognai rendszer bevezetése után. Meggyőződésem, hogy a jelenlegi oktatási kormányzatnak is az az érdeke, hogy a szakma egésze támogassa a lényeges döntéseket. Az oktatás szereti a stabilitást. Azt nem szereti, amit meg kell változtatni négyévente. Természetesen mindig tudomásul veszi, de meddig? A szakma ma még nem tudta kiérlelni a konszenzusos döntést.

Hosszú ideig még vita lesz, de bízom abban, hogy az alapdallam megmarad. Ha nem sikerül növelni a pedagógusok pályapresztízsét, akkor továbbra sem fogunk jó tanárt képezni. Ha pedig sikerül, akkor ebben a rendszerben is kiváló pedagógusokat fogunk képezni és az ellentmondásokat elhalványítja az, hogy két tanárképző helyre húszan fognak jelentkezni, ami ma nem így van.