Dr. Aáry-Tamás Lajos

Konfliktusok az oktatásban

A Suliszerviz tradíciót hozott létre a magyar oktatásban ennek a rendezvénynek a megszervezésével, és öröm számomra, hogy azokkal az emberekkel találkozhatom, akik a magyar közoktatás elitjéhez tartoznak, hiszen szakértőként Önök azok, akik a tanórán túli kérdéseket látják, értik, és olyan kapcsolati hálót építettek ki az elmúlt egy évtizedben, ami azt gondolom, hogy a magyar közoktatás egyik erejét jelenti.

Az oktatásról egy olyan bevezetőt tartanék, ami nemzetközi jogi alapokat mutat arra, hogyan érdemes gondolkodnunk, amikor az oktatási rendszerünket átalakítjuk. A vitában a pedagógiai típusú megközelítéseket, érdekkonfliktusokat nem kommentálom. Én jogász végzettségű vagyok, immár 12 éve, 17000 panaszt kezelve látom ennek a területnek a jogi kereteit, látom azokat a konfliktusokat, amelyeket abból a szempontból érdemes elemezni, hogy az átalakulás után ezek megszűnnek, vagy csökken, esetleg nő a számuk. Azért kezdem nemzetközi típusú megközelítéssel, mert talán kevesen tudják, hogy léteznek ilyenek. És most elsősorban nem az ENSZ Gyermekjogi Egyezményére gondolok vagy a Fogyatékkal Élők ENSZ Egyezményére, hanem a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányára.

Régen csatlakoztunk ehhez az egyezményhez és lévén, hogy az ENSZ tagállamok oktatási rendszerei különböznek egymástól, felállítottak egy olyan szempontrendszert, amely lehetővé teszi, hogy az államok oktatási rendszereit saját magukhoz képest mérni lehessen, vagy legalábbis viszonyítani a korábbi teljesítményekhez, és azt is lehetővé teszi, hogy az államok egymástól eltérő oktatási rendszereit is összemérhessük.

A szakemberek létrehoztak egy 4 szempontból álló rendszert, és azt mondják, hogy az oktatás olyan rendszer, amelyet a kormányoknak úgy kell biztosítani, hogy az legyen elérhető, hozzáférhető, elfogadható és alkalmazkodó.

Az elérhetőség két különböző állami kötelezettséget foglal magában:

• egyrészt engedélyezze, hogy az államon kívül más szereplő is alakíthasson oktatási intézményt, másrészt pedig
• az állam hozzon létre és tartson fenn oktatási intézményt.

A magyar hatályos alkotmány és a 2012 januárjában hatályba lépő Alaptörvény ennek eleget tesz. A közoktatási törvény ezt kibontja, az állam működteti a rendszert, és lehetővé teszi, hogy mások is működtessenek oktatási intézményeket.

A hozzáférést különféleképpen lehet definiálni az oktatás különböző szintjein. Egyrészt az állam köteles biztosítani az oktatáshoz való hozzáférést minden tanköteles korú gyermek számára. A kötelező oktatásnak térítésmentesnek kell lennie, a kötelező részen felül elképzelhetők különféle díjak. A hozzáférés három követelményt foglal magában:

• a diszkriminációmentességet,
• a fizikai elérhetőséget és
• a megfizethetőséget.

Az államnak, illetve a fenntartóknak az a feladatuk, hogy az e hármas elé kerülő adminisztratív és jogi gátakat folyamatosan lebontsák.

Az elfogadhatóság kritériuma a minőségre utal. Az oktatás minőségéről lehet vitatkozni, itt a mérések nem mindig érik el a kitűzött célt, de az elfogadhatóságról folyamatosan beszélni kell abból a szempontból, hogy a szolgáltatás igénybevevői, a szülők, családok hogyan gondolnak mindarra, ami ezt a fajta minőséget jelenti. Az állam részéről fontos, hogy a gyermek jogalanyiságát elismeri. Ehhez a fajta elfogadhatósághoz hozzátartozik, hogy nem csak a szülővel tárgyalnak kizárólag, hanem a gyereket is elfogadják.

Az alkalmazkodóképesség fontosságát a fogyatékkal élő gyermekek példájával lehet a leginkább bemutatni. Az oktatás nem egy mérnökök által megrajzolt kocka, amiben kis kockákat hozunk létre, ahova megpróbáljuk a gyerekeket betuszkolni. Az oktatás rendszere sokkal inkább egy amőbához hasonlít, amely állandóan változik, amely képes arra, hogy a felmerülő társadalmi igényekre választ adjon az előbb említett kritériumok szerint.

Az oktatási döntésekből kiderül, hogy az oktatás rendszerének kell alkalmazkodnia a gyermekhez és nem pedig fordítva akkor, amikor a gyermekek különböző képességeiről beszélünk. Ma már az iskolákban ott vannak a ritka betegségekben szenvedő gyermekek is, megjelennek a gyermekkori diabétesszel kapcsolatos konfliktusok, illetve a tejcukor- és lisztérzékeny gyerekek, akik nehezen kapnak megfelelő szolgáltatást az étkezésben. Az alkalmazkodóképesség talán a legfontosabb elem, ezért érdemes vizsgálni, hogy a jelenlegi, illetve a majdan kialakuló oktatási rendszerünk megfelel-e ennek a kritériumrendszernek.

Az új Alaptörvény az oktatás alapképletét nem változtatja meg. Továbbra is megmarad a művelődéshez való jog, ez alapján az állam továbbra is köteles megszervezni az oktatást mint közszolgáltatást, és létezik a tankötelezettség, ami továbbra is arra kötelezi a családokat, hogy a gyerekeket iskolába küldjék.

Az, hogy az állam köteles ezt megszervezni azt jelenti, hogy ezt adóforintokból működteti, és ezért közszolgáltatás. Az ilyen közszolgáltatás másik eleme az, hogy kötelező: a szülő nem dönthet úgy, hogy ebből nem kér. Ez, ha úgy tetszik, abroncsként összeköti a tanárt, a gyereket és a szülőt a tankötelezettség végéig. Vajon mi lehet a kötőerő, mikor azt mondjuk, hogy van egy alkotmány, ami kötelezi az államot, hogy egy ilyet működtessen, illetve kötelezi a szülőt, hogy oda bemenjen. Mi az, ami működteti ezt a rendszert? Mi a vezérelv?

Ha kimennénk az utcára megkérdezni, hogy vajon miért oktatunk, érdekes válaszokat kapnánk. Évente 1200–1300 milliárd Ft-ot elköltünk az oktatásra, de arra nincs kialakult válaszunk, hogy miért oktatunk. Nincs jövőstratégia, ami lehetővé tegye, hogy néhány gondolatban állapodjunk meg, amely ismert legyen a tanárok, a szülők, a gyerekek előtt. De akkor mi a kötőelem? Szerintem a bizalom. Bármilyen furcsán hangzik, sok fórumon beszélgetek tanárokkal, ahol a jelzés arról szól, hogy a tanárok presztízse csökken, elismertségük alacsony, tele vannak panasszal, nemcsak a fizetésükkel kapcsolatban, hanem a munka- és osztálytermi körülmények miatt is. Ugyanakkor, ha a diákokat kérdezzük, akkor a szüleik után a tanáraikban bíznak meg a leginkább. A magyar felnőtt lakosság tavaszi mérése alapján a tűzoltókban bízunk leginkább, majd utána rögtön a tanárban, az orvos a 7. helyen van, a politikus a legutolsó. Ha más nem, akkor ez alapja lehet az építkezésnek, mivel Önökben a felnőtt lakosság megbízik. A gyerekek megbíznak. A bizalomnak tehát van alapja. Az igazi kérdés az, hogy ezt a helyzetet hogyan lehet jól megfogalmazni annak érdekében, hogy ez a bizalom megmaradjon, és hogy erre az új rendszereket építeni lehessen? Miért kellene megbízni a tanárban? Milyen választ lehet adni erre? Az én válaszom az, hogy mert profik, ezt tanulták, erre vállalkoztak és ezt el tudják végezni.

A gyermekjólétisek, a családsegítők, az orvosok, a gyermekpszichológusok, a védőnők elismertsége alacsony. Mindannyian olyan szakmát visznek, amire felkészültek, amit gyakoroltak, amit a társadalom talán kevésbé ismer el. A bizalom megvan, de nincs jól definiálva. Ha sikerülne az iskolákat úgy kinyitni, hogy ezek a profik együtt dolgozzanak iskolán belül és kívül egyaránt a gyerekekért, a családokért, akkor talán könnyebb lenne a politikát is rávenni arra, hogy a bizalmat megszavazza Önök felé.

A bizalom azt is jelenti, hogy nem kötjük meg a tanárok kezét olyan rendelkezésekkel, amelyek belemásznak a tanárok autonómiájába. Emlékeznek rá, amikor törvény előírta, hogyan kell értékelni, amikor a jogszabály azt mondta, hogy szövegesen is lehet értékelni, de a politikai kommunikáció arról szólt, hogy szövegesen kell értékelni. 10 tanárból 9 azt gondolta, hogy kötelező a szöveges értékelés, pedig csak az első osztályban volt így. Az egyházi iskolák olvasták el pontosan a jogszabályokat, ők tudták, hogy lehet számokkal is értékelni. Amikor ez a szabály megjelent a törvényben, azt hittem, hogy sztrájk lesz Magyarországon, mert ha van, amiben megkötötték a tanárok kezét, az ez, a legszentebb autonómiája egy tanárnak az értékelés.

Ha ilyen típusú szabályok sokasága kerül bele az alacsonyabb szintű szabályokba vagy a törvénybe, akkor az azt jelenti, hogy a tanárokban nem bíznak, hogy nem hiszik el, hogy profik. Ha nincs a politika részéről bizalom, akkor a szülők, illetve a gyerekek részéről sem lesz. Ráadásul az én tapasztalatom az, hogy nem merjük a felelősséget a tanárra bízni. A kormányzat magára húzza ezt a felelősséget. Konfliktus esetén nem a tanárral kell megbeszélni, hanem a miniszterhez fordulni? Polgári demokráciákban a felelősség kérdése szorosan hozzátartozik a bizalomhoz. Ha ezen a szinten ragadjuk meg az oktatást, akkor látjuk meg, hogy konfliktus esetén milyen könnyű helyben megoldani, mert tudjuk, hogy ki vállalja a felelősséget.

Az intézményekben gyakran nem egyértelműek a játékszabályok. A házirendekhez egy jogász mellé két magyartanárt is kell ültetni, mert ugyanazokat a kérdéseket meg lehet fogalmazni egyszerűen, érthetően, az adott iskolára szabva. Ezek a szabályok lesznek képesek arra, hogy

• megfelelően, az iskolára szabva tudjanak működni az intézmények,
• mindenki a sajátjának érezhesse, mert nincsenek benne érthetetlen dolgok és teljesen világosak a játékszabályok,
• mindenki tudja, mihez tartsa magát, a tanárnak, a szülőnek és a gyereknek is megvan a saját felelősségi szintje.

Sokan azt mondják, hogy felbomlott a jogok és kötelezettségek egyensúlya. Semmilyen vizsgálat vagy statisztikai adat nem igazolja ezt. Az én tapasztalatom azt mutatja, hogy nem az a baj, hogy túl sok a jog, hanem hogy nem világosak a szabályok. Mondok egy példát: amikor katona voltam, nem azt a tisztet szerettem, aki engedékeny volt velem, őt inkább utáltuk a következetlensége miatt. A nagyon határozott, de tisztességes, következetes tisztet szerettük. A gyerekek is az ilyen tanárt szeretik. Inkább legyen szigorú, de következetes és mindent meg lehessen vele beszélni, minthogy folyamatosan változtatgatja a szabályokat és nincs mihez igazodni. A szabálynélküliség nem jogszerű helyzet, a jog nem ezt írja elő. A szabályok legyenek egyértelműek, világosak, mindenki számára hozzáférhetőek. Ez teremti majd meg azt, hogy aki a szabályokat tiszteli, az dicséretet kap, aki pedig nem, az büntetést. A világos szabályok lehetővé teszik azt, hogy a legjobb dolgokat is el lehessen érni. Gyakran hiba, hogy valakinél szigorúak vagyunk, valakinél nem. Ez a közösséget szét fogja bombázni, a jogot el tudja értékteleníteni.

Említettem, hogy a pedagógiai kérdéseket érintő oktatáspolitikai vitákban nem vettem részt. Az új jogszabálytervezetben van néhány kérdés, ami az előbbiek fényében kardinális lehet. Az egyik az államosítás kérdése. Ez kapitális – úgy értem, hogy kiemelten fontos – változtatás. A másik a tankötelezettség, a harmadik pedig a szakképzés átalakítása.

Az államosítással kapcsolatban ugyanaz a képlet: vajon jól csináljuk-e? A mai oktatás egyik legnagyobb gondja, hogy a családok között meglévő különbségeket képes tovább mélyíteni. Az állami fenntartásba vett iskolák rendszere, azok finanszírozása lehetővé teszi azt, hogy a méltányos oktatás, az esélyek megteremtése sikeresebb legyen, mint ma. Azt látjuk, hogy a decentralizált oktatás egyik zsákutcája, hogy ott nincs pénz, ahol kellene, ott nincs szakember, ahol kellene. Egy Nyíregyháza melletti tanár kevesebbet keres, mint egy Győr melletti tanár, pedig ugyanazt végezte, ugyanazt csinálja, ugyanúgy gyerekekkel foglalkozik. Ez a tanárok és a gyerekek oldaláról is méltánytalan. Az állam által működtetett rendszer ennek áthidalását kétségtelenül kínálja. Az igazi kérdés, hogy ezt hogyan csináljuk? Benne van-e kötőszövetként a bizalom? A tanárok önállóan dönthetnek? Az államosítás együtt járhat azzal, hogy nincs bizalom, túlszabályozottság lehet, ezzel viszont nagyobb bajt okozhatunk, mint ami ma bajnak számít. A tanárok bele fognak fáradni, ha ez a kísérlet sem hoz sikert. Azt gondolom, hogy itt van tennivaló, a szakértők itt hallathatják a hangjukat. Úgy gondolom, hogy ezt tegyék is meg, mondják el, hogy profik, kérjenek bizalmat a politikától, a szülőktől, ennek megvan az alapja. Fogadtassák el, hogy képesek a többi profival együtt dolgozni, hogy képesek felelősséget vállalni a döntéseikért.

A tankötelezettség korának leszállításáról csak annyit, hogy ha én egy buta kapitalista lennék, akkor ennek örülnék, mert hamarabb jön hozzám egy gyerek, aki betanítható egy munkafázisra, mert ez a gyerek ennyi idősen nem ismeri a jogait, ami azt jelenti, hogy nem fog harcolni értük, nem fog sztrájkolni, nem fog belépni a szakszervezetbe. Az igazi kérdés, hogy az állam hogyan gondolkozik ezekről a gyerekekről? Ma, mikor az európai gondolkodásban aktív állampolgárokat próbálunk nevelni, az aktív állampolgárság egy vezérmotívum az európai képzésben, ehhez hozzátartozik a jogainak ismerete, gazdasági ismeretek, kapcsolatok másokkal, ügyeinek saját intézése, a felelősségvállalás. Ezért érdemes átgondolni, hogy jó úton járunk-e?

A szakképzés átalakítása szorosan összefügg ezzel a kérdéssel. Azt gondolom, hogy működtethető az a modell, amikor a kamara nagyobb szerepet vállal a szakképzésben, de akkor az államnak a kamarák és a gazdálkodó szervezetek felé nagy felelősséggel, sőt eréllyel kell fellépnie. Az állam nem mondhat arról le, hogy a gyerekből aktív állampolgár, jogait ismerő, érdekeit érvényesíteni képes felnőtt legyen.

Nemcsak a többi profival kell kialakítani jó együttműködést, nemcsak a politika felé kell megfogalmazni azokat az üzeneteket, hogy Önök képesek jól teljesíteni, hanem meg kell keresni a kapcsolatot az európai barátainkkal. Európában ugyanazok a folyamatok zajlanak, mint Magyarországon. Például, mikor az iskolai agresszióról kezdtünk el vizsgálódni, kiderült, hogy minden európai államban ugyanaz a kérdés. Nem érdemes magunkra maradni, nem vagyunk egyedül.

Az információs technológiával zárnám: azt mondják a kutatók, hogy három éven belül olyan infotechnológiai robbanás lesz, ami biztos, hogy otthagy bennünket, ha nem próbáljuk meg az energiáit begyűjteni. Ez egy lavina. Régen a személyi számítógépeknél gondoltuk, hogy az egy komoly forradalom. Azt látom, hogy ebben a kérdésben a felnőttek kevesebbet tudnak, mint a gyerekek. Ők élik ezt a világot, nem kérdezik meg, hogy miért van, csak használják. A gyerekek úgy hagynak le bennünket, hogy nem fogjuk tudni, hogy melyek az erkölcsi normák, mi helyes, mi helytelen. Az új oktatási rendszer mellett egy új világ is létrejön mellettünk, ennek a kettőnek az összehangolását kell elvégeznünk, ha nem tesszük, a gyerekek fognak választ találni a kérdésekre és nélkülünk fognak döntéseket hozni.