Dr. Dux László

A felsőoktatási törvény és a pedagógusképzés változásai

Számomra nagyon megtisztelő, hogy itt lehetek, és néhány percben beszélhetek a felsőoktatásban tervezett változásokról.

Ma 2 óra után néhány perccel ebben a teremben az a megtiszteltetés ért, hogy Gloviczki Zoltán közoktatásért felelős helyettes államtitkár úr azt találta mondani, hogy az Oktatási Államtitkárság vezetésében mindenki pedagógus. Ezt nagyon megtisztelőnek vettem, alapvégzettségem szerint orvos vagyok, de miután több mint 30 éve módomban áll oktatni a Szegedi Egyetem Biokémiai Intézetében és már 18 éve vezetem ezt a tanszéket, így pedagógussá tett az élet.

Ha orvosként nézzük a tennivalóinkat, azt mondjuk, hogy egy jó anamnézis egy fél diagnózis és egy jó diagnózis a terápiát biztos alapokra tudja helyezni. A felsőoktatással kapcsolatos tennivalóinkhoz tényleg át kell tekintenünk, hogy honnan jutott el a felsőoktatási rendszer és milyen mozgások eredményezték azt a folyamatot, amit most 2010. április–májusában megörököltünk.

Az alapok irigylésre méltóan jók. Néhány nevet meg kell említenünk: a két Eötvös, Trefort Ágoston műve még a Monarchia idejéből. Hibájuknak róható – bár őket a jó szándék vezette –, hogy inkább a nemzetiségi területek, a peremterületek oktatási rendszerét erősítették, intézményeit fejlesztették, így ez a trianoni traumát követően rendkívül súlyos következményeket jelentett. Itt jött Kebelsberg Kúnó máig felfoghatatlan teljesítménye, aki munkájával szűk tíz esztendő alatt újra helyreállította a köz- és felsőoktatást is. Ami különösen értékes a munkájában, hogy olyan rendszereket hagyott hátra, amelyek a halála után is tovább tudtak működni. Néhány intézménye rezzenéstelenül át tudta vészelni a világháború és a szocializmus éveit is.

Tanulmányi versenyek, tudományos diákköri mozgalmak, diáksport mozgalom, a peregrináció továbbsegítése, a külföldi magyar intézetek megvalósításával, ezek több évtizedre előre, működőképesnek megálmodott intézmények voltak.

Mondhatjuk azt, hogy a rendszerváltás idején a magyar felsőoktatás merítési bázisa – és ennek megfelelően a kibocsátása is – kiugróan magas színvonalú lett. Benne volt a klebelsbergi életmű, ennek áthúzódó hatása és az, hogy az akkori populáció 9–10%-a bekerült a felsőoktatásba. Ez olyan teljesítménykényszert adott a diákoknak, hogy ők észre sem vették, hogy már a középiskolában kénytelenek voltak megtanulni a felsőoktatás tananyagát.

Ritkán beszélünk róla, de érdemes felvillantani, hogy volt egy kádári paradoxon a közoktatási rendszerben. Ezt a legegyszerűbben úgy lehet leírni, hogy a hetvenes évekre már azok az oktatók, akiket az 1956-ot követő megtorlás után engedtek dolgozni, azoknak a zöme az általános és középiskolákban már dolgozhatott. Ez nagyon megemelte a középiskolákban dolgozó pedagógusok elhivatottságát és szakmai felkészültségét. Ezt látnunk kell, ha a jelenlegi helyzetet és a követelményeket próbáljuk összehasonlítani. Ezek a tanáregyéniségek már nyugdíjba mentek vagy meghaltak a rendszerváltás idejére.

Én a hetvenes években jártam középiskolába, majd egyetemre és nyugodt szívvel mondhatom, hogy a középiskolában jobb tanáraink voltak, mint az egyetem első két évében. Ez is mutatta azt a sajátos kiválasztódási rendszert, amelynek az öröksége volt, hogy a rendszerváltás idején nemzetközi összehasonlításban matematika, fizika, biológia versenyeken a magyar diákok az első három, vagy öt helyezett között voltak, olyan országok mellett, mint Írország, Tajvan, Japán, Lengyelország. Tehát egy jó kiindulási alapról, de ugyanakkor populáció szempontjából szűk bázisról indulhattunk.

Ha a kormányok hátrahagyott örökségét nézzük, az Antall-kormány idejének legjelentősebb törvénye az 1993-as oktatási törvény, Mádl Ferenc oktatási miniszterként gondozta ezt a feladatot. Az egyetemi autonómia létrejötte és definíciója, az akkreditációs bizottság és az akkreditációs minőségellenőrzés rendszerének és a doktori képzés létrejötte máig pozitívan és mélyre hatóan tudják érinteni azt, amiből nekünk tovább kell dolgoznunk.

A következő ciklusról meg kell említenünk a Bokros-csomagot (tandíj/nem tandíj kérdése, egyéb leépítések, megszorítások öröksége). Sajnos olyan területeken indult meg, amiket a média, a közvélekedés már kevésbé tartott piacképesnek, versenyképesnek.

Az 1998–2000 közötti egyetemi integráció nagy áttörésnek számított. Húszegynéhány versenyképes felsőoktatási intézmény jött létre.  Ezeknek a száma most 70 felett van

Az utolsó nyolc évben megemlíthetjük a 2005-ös felsőoktatási törvényt, amit a legtöbben Bolognai-folyamatként és részben a pedagógusképzés átalakulásaként élnek meg.

Erre néhány perc múlva részletesen visszatérünk. Ebben a nyolc évben volt az Európai Uniós csatlakozás, ami részben megnehezítette, de részben megkönnyítette a helyzetet (elég csak a végzettek eláramlására gondolnunk az EU-s munkapiacra). Ekkor zajlott le a 2004. december 5-ei trauma, amire ma már azt lehet mondani, hogy a felelősségére ébresztette és felrázta a magyar felsőoktatást (azóta evidencia, hogy Kolozsváron tartja ülését a Magyar Rektori Konferencia) és az a fajta kölcsönös együttműködés és együttgondolkodás ezzel a traumával valószínűleg mindenki számára erős lökést adott. Ezekbe foglalható össze, hogy milyen talajon kell elkezdenünk a következő időszak felsőoktatás-politikáját befolyásolni.

Én magam, mint egyetemi oktató és felsőoktatási és tudománypolitikáért felelős helyettes államtitkár is, mindenfajta elfogultság és sovinizmus nélkül mondhatom – és mondani is szoktam –, hogy a felsőoktatás problémáit tartósan és hatékonyan a közoktatás szintjén lehet megoldani.

Tehát mindaz, amit a közoktatás helyreállítása és versenyképessé tétele érdekében teszünk, azt közvetve a felsőoktatás megújítását és megerősítését is szolgálja. Sajnos tapasztalatból tudom mondani, hogy olyan kémiai és biológiai dolgok, amelyek néhány évvel ezelőtt még evidenciának számítottak –egy magyar gimnáziumban érettségizett egyén esetében, akit felvettek az orvosira (ahol azért 420 pont körüli felvételi határosokkal dolgozhattunk) –, ezek mára egyáltalán nem evidenciák, hogy valaki egy magyar középiskolából kikerülve ilyen teljesítménnyel hallott volna, vagy elismerné, hogy hallott ezekről a dolgokról.

A felsőoktatás új szabályozását eldöntött, hogy nem a 2005-ös törvény további módosítgatásával, hanem egészen új felsőoktatási kerettörvénnyel szeretnénk megvalósítani. Ennek az előkészítő munkálatai már folyamatban vannak. A törvény koncepciójának tárcaközi egyeztetése a napokban is zajlik.

Az előkészítő anyagot számos szakértői csoport, testület javaslatai alapján erre a célra felkért és egy hétre Piliscsabára bezárt szakértői csoportunk készítette elő. Javaslatokat nagyon sok helyről, szervezetektől, egyénektől kaptunk felsőoktatáson belülről és kívülről is. Én magam, mint akkor a Professzorok Batthyányi Körének elnöke részt vettem az előkészítő anyagok készítésében és összeállításában is.

A törvény kerettörvényként, tehát ilyen értelemben inkább az 1993-as törvényhez fog hasonlítani, nem szándéka részletekbe menően, törvényi szinten szabályozni minden egyes területet. Ennek két magyarázata van:

• az egyik a praktikus – ha később az élet bármilyen részterületének további módosítását, igazítását igényli, akkor egy kormányrendelet, miniszteri rendelet rugalmasabban és gyorsabban hozzáigazítható az élethez, és nem pedig az életet próbáljuk hozzáigazítani a jogszabályokhoz, amiről az elmúlt években fájdalmasan bebizonyosodott, hogy nem szokott sikerrel járni.
• a másik egy elvi kérdés – a szubszidiaritás elvéből következik, hogy a döntéseket ott hozzák meg az arra felkészült és kellő felelősséggel gondolkozó kollégák, kolléganők, ahol ezek a kérdések felmerültek. Itt tulajdonképpen az államnak és a kormányzatnak, főleg az állami felsőoktatásra kiterjedően nyilvánvalóan minőségi garanciákat, és egyáltalán a rendszer működőképességének fenntartására kell garanciákat vállalnia.

Néhány fontosabb elem, amely visszaköszön az új törvény koncepciójából, a konferencia témája is és az előadás megadott címe is utal erre: Hogyan képzeljük a képzési rendszert átalakítani? A képzési rendszer átalakítását nagyon sokan egy az egyben a Bologna-folyamat visszafordításával vagy megszűntetésével azonosítják. Nagyon fontos, hogyha visszamegyünk az időben, a Bolognai-deklarációt 1999-ben írta alá Magyarország is, de ez egészen másról szól, mint amit erre hivatkozva 2005–2006-ban a magyar felsőoktatásra ráerőltettek. A kettő közötti különbséget nagyon szellemesen egy Batthyány Körös professzortársam (ELTE-s kiváló kémia professzor) mutatta be. A kettőt egymás mellé párhuzamba állította egy nagyon jó előadáson (címe: Bolognese all’ Ungherese). ez világosan mutatta, hogy egészen más volt az alapkoncepció és az alapelv, amelyet erre hivatkozva próbáltak megvalósítani. Az alapelv az, hogy a közös európai felsőoktatási térségben egymással összehasonlítható képzettségeket és szakaszosan egymásra épülő képzési rendszereket kell fenntartani.

Ma már nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy egyetlen ország sem ment neki olyan mértékben fejszével a saját felsőoktatási rendszerének, mint ahogy 2005-ös törvényben kötelező előírások szintjén itthon megtörtént.

A tervünk ezzel kapcsolatban az, hogy visszahelyezzük a Bolognai-szellemiséget az őt megillető helyére, amiben megvan a tere a kétciklusú, azaz alapképzésnek, és az erre alapuló mesterképzésnek, az egyciklusú – inkább elméletorientált – képzés lehetőségének.

Szándékaink szerint ezt arra szeretnénk bízni, akik leginkább tudnak róla dönteni, tehát az adott képzőhelynek lehetőséget kívánunk adni, hogyha korábban egyciklusú képzést folytattak, erre megvolt az akkreditációjuk, akkor erre vissza tudjanak állni viszonylag minimális adminisztrációs teherrel.

A másik: szeretnénk elkerülni, hogy a nyilvánvalóan rossz úton azért maradjanak meg, mert nem szeretnék még egyszer a hátukra azt a néhány esztendőt, amibe beletellett, mire az összes akkreditációs papírmunkát elvégezték. Ez egy gyorsított, egyszerűsített visszatérési lehetőséget kíván nyújtani ott, ahol ezt indokoltnak érzik az oktatásban résztvevők. És tudunk olyan képzésekről is, ahol azt mondják, hogy jó nekik ez a 3 + 2 éves képzés. Én ugyan tréfaként azt szoktam mondani, hogy én csak olyat hallottam, aki a másiknak a szakjáról tudta azt, hogy ott működik, de aztán helyreigazítottak, hogy van olyan, aki a saját képzési területén is alkalmasnak találja a kétciklusú képzést. Ennek is nagyobb rugalmasságot szeretnénk megengedni, tehát inkább gyakorlatorientált, a hagyományos főiskolai jellegű képzés, vagy pedig az elméletorientált, amelyik szinte automatikusan, különösen nagyobb felvételi és egyéb procedúrák nélkül folytatódik a jelenlegi mesterképzésben.

Korábban azt mondtuk, hogy a 3. év után evidens, hogy valaki a 4. évvel folytatja a képzését. Ezzel együtt járna, tehát ez a fajta szabad döntés és a képzési struktúra visszaállítása. Úgy tűnik, hogy ez egy területen nem lesz ilyen mértékben szabad, és ez pont a pedagógusképzés. Elmondhatjuk, hogy a pedagógusképzés szenvedte a legnagyobb károkat. Eldöntött dolog, hogy egy egyciklusú és nagyon strukturált képzéssé kell visszaalakítani, amilyen gyorsan csak lehet.

A törvényalkotási, szavazási procedúra elképzelhető, hogy a 2010/2011-es tanévben még nem teszi lehetővé ennek az indítását, de a 2011/2012-es tanévben már mindenképpen ennek megfelelően történik a pedagógusképzés.

Valószínűleg a mindennapjaikból jobban látják – természetesen most az oktatási államtitkárság is szembesült ezzel, például az idei felvételi ponthatár húzásoknál, a felvételi végeredményeknél –, hogy az egész országban 31 vagy 32 fizika–biológia–kémia, azaz természetismereti szakos tanárt vettünk fel. Ha hozzávesszük, hogy ez legalább 5, 6, 8 képzési helyre oszlik szét és 3 szakot fognak oktatni az illető pedagógusok. És semmi garancia, hogy ők ezt el is végzik, ha elvégzik, akkor utána tanítani is fognak. Gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy kimúlt a természettudományos pedagógusképzés. Ezt nem lehet egyértelműen a Bologna-folyamat hibájának felróni. Ezeknek a problémáknak az alapja korábban elkezdődött. A „Bolognese all’Ungherese” egyrészt bemerevítette a korrekciós lehetőségeit az intézményeknek, másrészt pedig ezzel a 3. év végi kötelezően előirt felvételi vizsgával, egyéb procedúrával felhívás lehetett azok számára is, akikből még tanár lehetett volna, hogy meneküljenek és más irányba menjenek tovább. Az alapkoncepció az, hogy lehetőség szerint adott korosztály, legalábbis az erős közepes, vagy afelettiek válasszák a pedagóguspályát és a képzés során is olyan identitástudatuk, pozitív önbecsülésük és a pedagóguspálya iránti pozitív képzeteik alakuljanak ki, erősödjenek, aminek köszönhetően a végén a pályán is fognak maradni.

Természetesen ehhez bizonyos anyagi és egyéb feltételek is kell, hogy társuljanak (oktatás finanszírozása, bizonyos kedvezmények, akár diákhitel-konstrukciók kedvezőbbé alakítása, vagy egyéb olyan dolgok, amelyeket például az ország gazdasági helyzete, illetve a felsőoktatás – átalakítás előtt álló – finanszírozási szisztémája is megengedhet). Egy Önök által nagyon jól ismert, pedagógusképzéssel foglalkozó mondta egy konferencián (én valószínűleg nem mertem volna), hogy az orvosképzéshez kell a pedagógusképzést hasonlítani. Azokat a formákat, megoldásokat, mellyel az orvosképzést valamennyire meg tudták menteni Magyarországon, azokat kell megpróbálni alkalmazni a pedagógusképzésben. Még egyszer mondom, ezt nem én mondtam, de nem esett rosszul hallani (elméleti képzés és a gyakorlati képzés egysége, a kötelezően elvégzendő gyakornoki idő, ami az orvosok rezidensképzéséhez hasonlít), számos olyan elem megjelent a pedagógusképzés koncepciójában, amely valahol az orvosképzés alapelemeiként egészen a régi idők óta meg tudott maradni.

Nyilvánvalóan nagyon sok részletkérdés alacsonyabb szintű jogszabályokon, akár tudományos-szakmai testületek döntésein, javaslatain is alapszik.

Néhány szó még arról, hogy milyen egyéb kérdéseket, problémákat szeretnénk a felsőoktatási törvény keretein belül rendezni, megújítani.

A Bolognai-folyamat szintén negatív következményeként látszik a felsőoktatási intézményrendszer úgymond minőségét vesztő, vagy csökkenő minőségű homogenizálódása.

Egy jó főiskola arra törekedett, hogy egy rossz vagy gyenge egyetem váljon belőle. Az egyetemeknél is megfigyelhető, hogy ahelyett, hogy a nemzetközi csúcskutatási és egyéb területeken jeleskedne, akár középiskolás szintű tanfolyamokat kell szerveznie azért, hogy meg tudja oldani a mindennapi rezsiköltségeket vagy az oktatóinak a bérét. Ez nemcsak Magyarországon, hanem az egész EU szintjén megfogalmazódó probléma. Érdekes látnunk, hogy most a belga EU-s elnökségtől vesszük át a következő félévre az EU elnökségét, és ez most az egyik legfontosabb kérdéskör. A belga elnökség során egyébként éppen ezekből az egyetemi rangsorokból, az ebből kinövő vadhajtásokból indultak ki, hogy igenis az EU-nak vissza kell térnie a saját tradicionális diverzitásához, a felsőoktatási intézmények akkor legyenek jók, és elismertek, ha az őáltaluk, illetve számukra szabott feladatokat maximálisan teljesítik és nem egy indokolatlan homogenizációs, összecsúszási folyamat történjen. Mialatt egy főiskola küzd azért, hogy egyetemmé váljon, azalatt fehér foltok alakulnak ki annak a területnek, régiónak a helyi szakember-, értelmiségképzésében, kultúraközvetítésében.

A diverzifikáció tudatosan meg kíván jelenni az új törvényben, ehhez kapcsolódó minőségi-, létszámelvárásokkal, finanszírozási kritériumokkal. Természetesen a kutató egyetemek most inkább a választási kampányokra időzítve kerültek kiválasztásra, de alapvetően fontos irány, tehát kell és van is az országban, nem 10, inkább 5–8 olyan egyetem, mely nem a tömegképzésben, hanem inkább a csúcstudományos képzésben kell, hogy jeleskedjen. Nyilvánvalóan a gazdasági innováció – és egyáltalán az egész gazdasági helyzetünknek a fellendülése – is feltétlenül ezt kívánja. A doktori iskolák kapcsolódása, szintén az oktatási államtitkárság feladatkörébe tartozik.

Fontosnak tartjuk azokat az anomáliákat is kezelni, amelyek a felelős értelmiségivé válás folyamatát és a közösségfenntartó, -kialakító szerepét megroppantotta. Itt a kreditrendszer kötelező bevezetését tudjuk említeni. Azt tudjuk, hogy a 30–40 éve végzettek akár Amerikából, Ausztráliából is hazautaznak, olyan erős kötődést éreznek a velük egy csoportban, egy évfolyamon tanult diáktársaikhoz.

Ha ma megkérdezik a diákokat, nem tudják elmondani, hogy kik a csoporttársaik, kik járnak alattuk, kik járnak felettük. Egy teljesen átláthatatlan, homogén kreditgyűjtögető, a nagy tömeg közepén magányosan álló fiatal típusát látjuk. Minél nagyobb egyetemről van szó, annál súlyosabb ez a probléma, ami nyilvánvalóan a későbbi értelmiségi szerepvállalásra, felelősségvállalásra nem teszi alkalmassá az ilyen módon kiképzett fiatalokat.

A pszichiáterek fogalomtárában a kreditneurózis, mint diagnózis már megjelent. Az a fajta fiatal, akit 18 évesen még oda lehetett állítani, hogy fusson neki bármikor bárminek, az 21–22 éves korára már ott tart, hogy csak a kiskapukat és egyéb megoldásokat keresi. Én magam, mint egyetemi oktató is látom – pedig említettem, hogy 420 pontos felvételi ponthatárok vannak –, hogy kb. évfolyamonként 70–80 embert görgetünk magunk előtt, akiknek a kreditrendszer megengedi, hogy ezt az életformát folytassák. Megszabadulni nem tudunk tőlük és nincsenek rákényszerítve arra sem, hogy új életcélt vagy utat válasszanak maguknak. Ez a fajta elmagányosodás, a közösségi létnek, tehát az egyetemi közösségteremtő szerepmodellt átadó, csoportdinamikát tanító, begyakorló szerepének a kiesése – láttuk is az elmúlt években – egészen tragikus személyiségzavarokhoz, kriminális cselekményekhez is vezethet. Egyszerűen egymáson nem veszik észre a diákjaink, hogy milyen krízishelyzetbe kerültek.

Még egy dolgot szeretnék az utolsó néhány percben megemlíteni, ami sajnos felülírhatja a törekvéseinket, ezzel szintén foglalkoznunk kell. Idén több mint 110 ezer diákot vettünk fel a felsőoktatásba, különféle finanszírozási és képzési formákba. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy az elmúlt 10 évben egyetlen egy év sem volt, hogy Magyarországon 100 ezer gyermek született volna. Az éves születésszám kb. 95–96 ezer fő legalább 10 éve, ez azt is jelenti, hogyha 8 év múlva mindenkit felveszünk, aki 10 évvel ezelőtt született, akkor csak húszezerrel lesz kevesebb a felsőoktatásba felvehető létszám, mint az idén. Nyilvánvalóan az nonszensz, hogy mindenkit felvegyünk a felsőoktatásba, a munka melletti és időskori visszatérő képzések pedig a gazdasági helyzettől is függnek. Egy nagyon katasztrofális létszámeséssel is számolnunk kell, amit a felsőoktatási intézményrendszerünknek túl kell élnie valamilyen módon.

Nyilván egy kereszténydemokrata elveket követő konzervatív kormánynak nem célja, hogy majd a piac döntse el, hogy elég 1–2 egyetem Budapesten. Tehát meg kell próbálnunk, amilyen módon csak lehet ezeket a régiószervező, társadalomszervező, kultúraszervező és -közvetítő, értelmiségmegtartó központokat is valamilyen elfogadható célirányos tevékenységgel megmenteni. Nem biztos, hogy mindegyiket és nem biztos, hogy olyan módon, ahogy jelenleg működnek. Ez egyrészt a demográfiai mutatók miatt egy igen nehéz és súlyos kihívásunk, másrészt látni kell, hogy ezek a PPP konstrukciókban felépített és néha extrém módon kedvezőtlen finanszírozású szerződések – tudjuk, hogy nincs olyan szerződés, amely mindenkinek előnyös lenne – a köz számára eléggé hátrányosan lettek megkötve. Mind a felsőoktatási intézményeket, mind a költségvetést sokszor és sok tekintetben kényszerpályára helyezik. Mindezzel együtt azt hiszem, hogy az az elszántság, amely a kollégákban tükröződik, mind a köz-, mind felsőoktatás terén, azért bátorságot adhat nekünk, hogy a véleményeket kikérve – és egyeztetve a kapcsolódó alacsonyabb szintű jogszabályok részletes kimunkálásában – további segítségüket kérve meg tudjuk oldani, hogy korrigáljuk az elmúlt időszakban kialakult torzulásokat. Köszönöm figyelmüket.