Csete Örs

Osztálykirándulás, emléknap, Magyarság Háza – iskola és külhoni magyarság

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Eredeti szakmámat tekintve tanár volnék magam is. Ezelőtt 11 évvel úgy tűnt, egy rövid kitérőt teszek a nonprofit szférába, de aztán valahogy beleragadtam az Apáczai Közalapítványba.

Tegnap 22 óra 10 perckor adta ki az MTI azt a hírt, miszerint az Országgyűlés 309 igen szavazattal elfogadta a külhoni kirándulás a közoktatásban, a Nemzeti Összetartozás Napja az iskolában és a Magyarság Háza intézmény megalakításával összefüggő határozati javaslatot. 11 éve vagyok az Apáczai Közalapítvány igazgatója. Ez a tegnapi parlamenti határozat 11 év munkájának megkoronázása és mondhatom, hogy az utolsó két év kifejezetten e parlamenti határozat előzményének tekinthető.

Erről fogok önöknek most beszámolni, mivel önök közoktatási szakértők és így közoktatási intézményeket képviselnek. Megpróbálom felhasználni az alkalmat arra, hogy önöket tájékoztassam, mint a vonatkozó koncepcióterv kidolgozója, hogy mi ez a parlamenti határozat és a mögötte lévő program, ennek kapcsán mit szeretnénk, és azt hogyan szeretnénk.

Egy temesvári diáklány 2001-ben egy hasonló előadást követő szünetben azt mondta nekem, hogy „ti a magyarországi adófizetők pénzéből támogattok minket, de a sok szó mögött, amiket elmondtál az előadáson, egy nagyon egyszerű gondolat van: az, hogy menő legyen magyarnak lenni Temesváron, hogy menő legyen magyarnak lenni bárhol a Kárpát-medencében”. Mottóként is használhatjuk ezt a diáknyelven megfogalmazott mondatot. Menő legyen magyarnak lenni! – sokan, akik jártunk az országhatáron kívül, megtapasztaltuk, hogy ez egy valódi igény, különösen, ha az ember útja nem Székelyföldre vezet, hanem olyan helyekre, ahol a magyarság kisebbségben él.

Az elmúlt évtizedben a határátkelők kiegyenesedtek, sok helyen személyigazolvánnyal kelhetünk át, és 20 év alatt százmilliárd forintnyi fejlesztést adott az ország az önök adóforintjaiból a szomszédos országok magyarságának. Egyetemek, felsőoktatási intézmények jöttek létre Komáromtól Beregszászon át Csíkszeredáig. A tévé, a rádió, az internet áthatol a határokon, elvileg mindent tudhatnánk egymásról.

Márciusban felmértünk 2800 magyarországi szakközépiskolást a 16–21 közötti korosztályból, és az derült ki, hogy a 38%-uk még nem járt külföldön, 78% nem járt Erdélyben, 92%-uk soha nem járt Kárpátalján, 90%-uk nem járt még soha a Délvidéken és így tovább. Bár a lehetőségek adottak, de a határátkelőket sokan nem használják.

Készítettünk egy másik felmérést is, közel 800 szakképző intézményt kérdeztünk meg a testvériskolai kapcsolataikról. Százhatvanan válaszoltak, és az derült ki, hogy minden 7. magyarországi szakközépiskolának van külhoni magyar tannyelvű szakközépiskolával kapcsolata. Hozzá szoktam tenni, hogy csak minden hetediknek van ilyen kapcsolata. Hány magyar tannyelvű szakközépiskola van a szomszédos országokban? Több mint 150. Húsz évvel a rendszerváltás után a határok úgymond „átjárhatóvá váltak”. Engedjék meg, hogy az emlékezetükbe idézzek egy, a magyarországi közoktatásban kevéssé a gondolkodásunkban lévő tényt: minden nyolcadik gyermek, aki magyar nyelven tanul, nem Magyarországon tanul. Minden nyolcadik gyermek a szomszédos országok egyikében tanul, valamilyen magyar nyelvű tanintézményben.

Talán az elmúlt 20 évben a sok támogatás mellett, az utak kiegyenesítése mellett valamiről megfeledkeztünk. Arról, hogy ennek a 7 gyermeknek, aki a nyolcból itt tanul Magyarországon, személyes tapasztalatokat biztosítsunk. Olyan projekteket indítsunk, amelyek a személyes tapasztalatszerzést és kapcsolatépítést teszik lehetővé oly módon, hogy – ne haragudjanak a hasonlatért – nem kell őket piros-fehér-zöld festékbe belemártani a határon, hanem csak a lehetőséget kell biztosítania az államnak, hogy átjussanak, elmenjenek, lássanak és halljanak.

Az Apáczai Közalapítvány 1990 óta bő 5,5 milliárd forinttal támogatta a külhoni magyar iskolákat. Rengeteg anyagi jellegű támogatást adtunk, számítógépek, esztergagépek jutnak az eszembe, 2450 kollégiumi férőhely kialakítása, és így tovább. Erről Magyarországon nemigen tudnak, mert a mi munkánknak nem az volt a célja és értelme, hogy ezt nagyon dobra verjük, hanem inkább ezen az igen érzékeny nemzetpolitikai, diplomáciai területen szépen csendben építkezzünk a szomszédos országokban.

2008 körül jött el ideje annak, hogy beláttuk: bár az anyagi világra sok mindent fordítottunk, de magára az emberekre, a gyerekekre sokkal kevesebb gondunk volt. Talán nem úgy történt volna az a bizonyos hat évvel ezelőtti szerencsétlen népszavazás a kettős állampolgárságról, ha több tapasztalat lett volna a magyarországi oldalon azokról, akik sorsuknak köszönhetően a szomszédos országokban születtek magyarnak. 2009-ben úgy gondoltuk, hogy a tapasztalatszerzés, a kapcsolatépítés a jövendő nemzetpolitikájának legfontosabb feladata, kihívása lehet. És kikkel érdemes foglalkozni, kiket érdemes ebbe bevonni? Azokat, akik diákok, akik az oktatás rendszerében vannak. 215 millió forintot nyertünk arra, hogy magyarországi szakközépiskoláknak pályázatot hirdessünk egy külhoni utazásra. „Határtalanul!”-nak neveztük el a programunkat, amely a magyar–magyar kapcsolatépítésről szól de állítom, hogy ez nem pusztán szórakozás, hanem kőkemény nemzetpolitika, oktatáspolitika.

A Határtalanul programnak az elképzelésünk szerint több lába van. Ebből a több lábból az egyik a legnagyobb visszhangot kiváltó láb a külhoni tanulmányi kirándulás. És egy másik lába az iskolai emléknap, amely arról szól, hogy minden negyedik magyar ember nem Magyarországon születik, és éli le az életét. Ezt a tényt valahogy tudatosítanunk kell, meg kell értetnünk önmagunkkal. Hol, hogyan, mi módon? Az oktatásba ágyazva, korszerűen és fiatalosan, vagy legalábbis erre törekedve és fokozatosan építkezve, kiterjeszthetően.

Végeztünk egy előkészítő kutatást. Nagyon ritkán adja meg projektfinanszírozásban a Jóisten azt a lehetőséget egy finanszírozó szervezetnek, hogy mielőtt egy pályázatot az íróasztal mögött egy vagy több szakértő felkérésével megfogalmaz, azelőtt egy úgynevezett projektelőkészítő-kutatást végezzen, vagyis megmérje a pályázata tárgyát, alanyait megvizsgálja, megismerje. Elnyertük ezt a 215 millió forintot az osztálykirándulásos projektre 2008 decemberében, de nem írtunk ki pályázatot, hanem 2009 januárjában felvettünk két szociológust és megterveztünk egy kutatást, amelyet 2009 októberéig folytattunk le. Ezzel igyekeztünk megismerni a magyar–magyar kapcsolatrendszert, az iskolák világát, különösen, ami a magyar iskolákat, elképzeléseket illeti.

Mi a külhoni támogatásügyben voltunk járatosak, azon a pályán mozogtunk otthonosan. 800 magyarországi szakképző iskolának, valamint valamennyi határon túli magyar tannyelvű szakképző iskolának továbbítottuk a kérdőívünket. Ez a kérdőív fel kívánta mérni a testvériskolai kapcsolatokat. Azt láttuk, hogy minden 7. magyarországi iskolának van külhoni kapcsolata. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy gyakran egy határon túli iskolának több magyarországi iskolával is van kapcsolata, míg a magyarországi iskoláknak ezzel szemben általában egy külhoni iskolával. Rengetegen vannak, akik nincsenek senkivel sem kapcsolatban. Miért erőltetem én ezt?

Engedjék meg, hogy egy kicsit feljebb repüljek. Az EU egyik alapcélkitűzése „a munkaerő szabad áramlása”, ami a versenyképességgel függ össze. Ezt a képletet önöknek nyilván nem kell levezetnem, ezt sokszor hallottuk az elmúlt években. Azt is sokszor hallottuk, hogy mi, magyarok, mennyire nem vagyunk mobilak, milyen röghöz kötöttek vagyunk, amikor arra törekszünk, hogy saját tulajdonú lakásunk, családi házunk legyen. Ez (is) akadályozza a mobilitásunkat és ezzel kapcsolatban az európai uniós versenyképességünket is. Emiatt a nagy célkitűzés, a versenyképesség növelése miatt van, hogy az EU kifejezetten támogatja a diákmobilitást. Önök is ismerik azokat a programokat, amelyeket pl. a Tempus Közalapítványon keresztül lehet a témában megpályázni.

A magyarországi szakközépiskolák vonatkozásában a diákmobilitás európai kitekintésben a középérték alsó részén helyezkedik el. Ennek oka, amit mindnyájan tudunk, a nyelvtudás hiánya. A szomszédos országokban, abban a 150 magyar szakközépiskolában magyarul beszélnek, többségük színmagyar tanítási nyelvű, és pl. a komáromi, a kassai ipariskola vagy a székelyudvarhelyi Bányai János Szakközépiskola korszerű eszközökkel gazdagon fel van szerelve, semmivel nem rosszabb, mint a magyarországi intézmények élvonala. Mi akadályozna meg minket abban – és ezek is uniós országok! –, hogy például nyári szakmai gyakorlatra a magyarországi faipari tanuló a Bányai János Szakközépiskolában töltsön el két hetet, és a sepsiszentgyörgyi cukrászipari tanuló pedig a Gundel Szakközépiskola gyakorlóhelyén. Elvileg semmi. Mégis: az ilyen jellegű projektek száma az egy kezemen elfér az egész Kárpát-medencére összesítve, pedig nagy lehetőség lenne. Ezért beszélünk arról, hogy igenis van értelme, és valódi tartalommal lehetne megtölteni egy ágazaton belül a testvériskolai kapcsolatokat, együttműködéseket.

Az előkészítő kutatás keretében megkérdeztünk 4800 szakközépiskolást a Kárpát-medencében, magyar fiatalokat, Magyarországon 2800-at, a többit a környező országokban. Hányszor jártak az országhatárokon túl? Hol voltak? Mit tapasztaltak? 900 oktatóval szintén készítettünk kérdőívet, 54 iskolaigazgatóval pedig mélyinterjút készítettünk, hogy megértsük azt, hogy maguk az oktatási intézmények operatív vezetői látnak-e,és ha látnak, akkor hogyan és milyen módon látnak lehetőséget diákcserében, diákok együttműködésében, tanulmányi kirándulásban. Projekttervezéssel a Határtalanul! programot – amely előképe a tegnapi parlamenti határozatnak – ilyen módon terveztük és próbáltuk elindítani.

Végül tavaly novemberben hirdettünk pályázatot. Azért csak szakközépiskoláknak, mert a Munkaerő-piaci Alapból származott a forrásunk, és ezt a szakképzésre lehet a leginkább fordítani. 5875 szakközépiskolás 177 utazását tudtuk támogatni, ez 135 iskolát jelent, akik 4 országba jutottak el a közalapítvány pilotprogramja segítségével. Miért mondom ezt a szót, hogy „pilotprogram”? A programot eleve annak szántuk, hogy ez egy próbája annak a majdani nagyobb programnak, ami nem 5870 diák utazására, hanem – mondjuk – ötvenezer évi utazására szolgál.

Mennyibe kerül egy osztály útja a mi tapasztalataink szerint? Nem mindegy, hogy egy osztály Hajdúszoboszlóról megy Kolozsvárra vagy Beremendről, a Dunántúl délnyugati szegletéből megy ugyanoda. Ezt leszámítva azt mondhatjuk, hogy egy osztály átlagútja kb. egymillió Ft. Ez az utazás és a szállás költsége. A közalapítvány a Határtalanul! programban az utazás és a szállásköltségeket támogatta, mert ezek a legnagyobb költségelemek, amelyek nem támogatása – adott esetben – útjában áll egy külhoni utazás megszervezésének.

Igyekeztünk az utat úgy kitalálni, hogy esélyegyenlőséget biztosítsunk minden határon túli területnek. Egy pontozási rendszerrel bíráltuk el, hogy melyik iskola nyer és melyik nem, melyik utazás mehet és melyik nem. Az előzetes felmérés azt mutatta, hogyha a pályázati felhívásba nem helyezünk el kisebb kiegyensúlyozó elemeket, akkor az iskolák 80%-a Székelyföldre menne, nagyjából a Budapest-Kolozsvár-Marosvásárhely útvonalon, oda és vissza. Pedig nagyon sok magyar él máshol is, sőt a külhoni magyarok többsége nem is a Székelyföldön él. A felivásunkat úgy fogalmaztuk meg, hogy aki Kárpátaljára vagy Délvidékre szeretne menni, annak pluszpontot adtunk. Ugyanis oda már útlevél kell a határátkeléshez, ez már plusz költséget jelent a kiutazóknak. Így sikerült elérni, hogy a Határtalanul! programban a 6000 diákra vetített statisztika úgy fest, hogy a kiutazók 60%-ba ment Erdélybe, 20%-a a Felvidékre és 10-10%-uk Kárpátaljára és Délvidékre.

Igyekeztünk a programot komplex módon megtervezni. Ez azt jelenti, hogy előkészítő és értékelő órát kell tartani az utazás előtt és az utazás után, hogy a diákok ne a buszon kezdjenek el azon gondolkozni, hogy hova is mennek, és az milyen irányba van Budapesttől és mit keresnek majd ott. Az előkészítő és értékelő órákon felül van egy projektellenőrünk is, aki járja az országot Záhonytól Zalaegerszegig, aki megjelenik a projektórán és végigjegyzeteli és végighospitálja az ottani tevékenységet. Az elszámolások nyilvánosak, a közalapítvány honlapjára valamennyi utazás felkerül. Minden utazásról kellett készíteni egy háromperces videót, ami a Youtube-ra fel lett töltve, és minden útról 60 fotót is feltöltöttünk az internetre. Ugyanott megtalálható minden útvonal, amit ezek az iskolák bejártak, a www.apalap.hu cím alatt.

Mindez azért, hogy világos legyen: az adóforintokat mire fordították az iskolák és azért, hogy kedvet és mintát adjon azoknak az intézményeknek, amelyek határon túl még nem jártak vagy ilyen utakat terveznek, de nem tudják, merre és hogyan induljanak. A honlapon nemcsak útmintákat találnak, hanem ott van azoknak a magyarországi intézményeknek a neve is, akik azokat az útvonalakat bejárták. Fel lehet hívni az igazgató kollégákat és érdeklődni lehet a tapasztalatokról. Mindezt azért tettük a honlapunkon nyilvánossá, mert nemcsak pénzzel lehet segíteni, hanem mintákkal, ötletekkel, tanáccsal is.

Nagy hangsúlyt fektettünk arra is – ne haragudjanak, hogy idegen szavakat használok –, hogy egy brandet, más szóval egy márkát megteremtsünk, Határtalanul!-nak neveztük el ezt a márkát és igyekeztünk egy olyan lógót tervezni neki, ami a mi felnőtt elképzeléseink szerint a középiskoláshoz közel állhat. Egy olyan középiskoláshoz, aki a határait feszegeti, aki érzi, hogy határtalanul szerelmesnek lenni, határtalanul kiterjedni és vidámnak lenni nagyon jó dolog. Igyekeztünk ezt a logónkban is megragadni és abban is, hogy ennek a programnak nemcsak egy unalmas felülete van a közalapítvány honlapján, hanem van egy oldala a Youtube-on, ahol 120 videó található, van egy iwiw-oldala, van egy Facebook-oldala, és igyekeztünk azokat a médiákat is megmozdítani és használni, amit a gyerekek, fiatalok használnak. Ők nem a nyomtatott napilapokat olvassák.

Megvettük a határtalanul.eu domain-nevet és kihirdettünk egy fotó- és videopályázatot, amire október 31-éig bárki pályázhat, aki középfokú vagy felsőoktatási intézmény tanulója, és olyan fotója és videója van, ami szomszédos országban készült, majdnem félmilliós nyereménnyel. Már több mint 140 pályázónk van. Számomra rendkívül érdekes az oldal, mert itt látom, hogy a tizenéves fiatalok hogyan látják a külhoni magyarokat.

Hogyan tovább? Alapvetően kétféle út volt, amire a közalapítvány projektjében lehetőség volt. Az egyik a tanulmányút, egy egyszerű körutazás, amelynek keretében az iskolák határozták meg, hogy hova mennek, ott meddig maradnak és mi a program. Mi annyit irtunk elő, hogy mindig legyen benne szakmai programelem. A másik programunknak az Együttműködés címet adtuk, ez arról szól, hogy magyarországi és határon túli magyar gyerekek valahol találkoznak a határon túl és közösen csinálnak valamit, pl. közösen restaurálnak egy vízimalmot, vagy közösen felépítenek Szabadkán, az iskola előtt egy díszkutat. Nem kell mondanom önöknek, hogy így, a közös munka által ismerik meg egymást a gyerekek igazán. Ebből lesznek barátságok, ebből lesznek emberi kapcsolatok.

Ezt a fajta mozgást a jövőben bővíteni kell a kölcsönösség lehetőségével. Nekünk nem volt most lehetőségünk arra, hogy külhoni iskolákat viszontlátogatással támogassuk, de a jövő ebbe az irányba mutat. Mert a testvériskolai kapcsolatok fejlesztésébe beletartozik az is, hogyha nekem van egy testvériskolám, akkor a magyar költségvetés ne csak azt támogassa, hogy mi menjünk, hanem hogy ők is idejöhessenek. Önök kérdezhetik, hogy ezt miért támogassa a magyar költségvetés? A válasz erre, hogy ez soha nem lesz érdeke semmilyen más országnak, hogy ottani magyar diákok idejöjjenek látogatásra. Az ottani önkormányzatok egy erős magyar többségű megyében sem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy etnikai alapon támogassák ezt. Magyarország megteheti, meg kell, hogy tegye, hiszen kezet fogni csak úgy lehet, ha ketten vannak azok, akik kezet fognak.

Még egy tanulsága van ennek a projektnek. Szeretnénk, ha ez a program kiterjedne és a szakközépiskolák mellett a gimnáziumok is bekapcsolódnának. Töprengünk azon is, hogy az általános iskolák 7. és 8. osztálya számára miként nyissuk meg ezt a programlehetőséget.

Egy kedves ismerősöm azt mondta: „ne csak lájkold Erdélyt a Facebook-on, hanem keresd is fel!” Ezt szeretnénk elérni. Én is ahhoz a generációhoz tartozom, akik a ’60-as évek közepén született és a szocializmusban nőtt fel, a Fűre lépni tilos! világában. Én igenis szeretek a fűre lépni. Ezt a programot úgy próbáljuk felépíteni, hogy itt nem a kötelezőség, hanem a lehetőség a lényeg. Nagy különbség! Egy tanárkolléga egyik nap felhívott minket azzal, hogy az egyik diákjának az édesanyja tiltakozik a kárpátaljai utazás ellen. Mit tegyenek? Azt tanácsoltam, hogy el ne vigyék! Remélem, hogy mikor a társai visszajönnek és mesélnek, ő sajnálni fogja, hogy elszalasztotta a lehetőséget.

Felmértük az iskolákat és azt láttuk, hogy a 135 iskola, akik most utaztak, jutalomként tekinti ezt a lehetőséget. Azt szoktuk mondani, hogy az lehet egy oktatási, nemzetpolitikai cél, hogy a jutalom állapotából ez a projekt eljusson a természetesség állapotába.

Van ennek a parlamenti határozatnak egy másik része is, a Nemzeti Összetartozás Napja, a június 4-ei iskolai megemlékezés. A pedagógusoknak segítséget kell adni ahhoz, hogy a külhoni kirándulást meg tudják szervezni. És ahhoz is, hogy egy ilyen napon mit kell, mit nem kell tenni. Két hete kaptam egy e-mailt, a legfontosabb mondatát idézem: „A Nemzeti Összetartozás Napján most kell, vagy nem kell Trianonról beszélni?”. Ez egy reális kérdés sok pedagógus tudatában. Úgy gondolom, hogy egy közalapítványnak, egy állami forrásnak az lehet a feladata, hogy segítsen. Módszertanban, jó példák bemutatásában, letölthető anyagok közzétételében, abban, hogy a pedagógusoknak utat szervez a szomszédos országok magyarlakta területeire, iskolaigazgatókat hoz össze külhoni iskolaigazgatókkal stb.

A harmadik lába annak az elképzelésnek, amiről én most önöknek beszélek a Magyarság Háza. Még nincs ilyen intézmény, mondhatnánk azt is, hogy helyette dolgozik az Apáczai Közalapítvány. A parlamenti határozatnak az is feltett szándéka, hogy létrejöjjön egy ilyen intézmény. A funkciója az lenne, hogy támogassa és segítse a pedagógusokat abban a munkában, ami ehhez a nagy projekthez kapcsolódik. Lehet elvárásokat megfogalmazni, de ha nem adunk a pedagógusoknak segítséget, akiken végül is az egész program múlik, akkor ez nem lehet sikeres. Tudjuk jól, hogy egy osztálykirándulás, egy tanulmányi kirándulás, egy iskolai emlékalkalom azokon az igazgatókon, tanárokon múlik, akik ott ülnek a buszban, ott vannak a gyerekkel és velük napi kapcsolatban állnak.

Ahogy mondtam az elején, ez egy olyan projekt, mely az oktatáspolitika és a nemzetpolitika metszésén van. Beszámolhatok önöknek arról – talán a politikusok nem veszik le a fejemet érte –, hogy ez a két terület bizonyos értelemben vetélkedik egymással abban, hogy hol legyen ez a projekt, ki legyen a gazdája. Mindenesetre dr. Hoffmann Rózsa államtitkár asszony megbízta az Apáczai Közalapítványt, hogy a koncepció tervét november végéig készítsük el. Mi azt gondoljuk ilyenkor, hogy alapvető erkölcsi és nem erkölcsi, szakmai kötelességünk egyeztetni azokkal, akik a közoktatást a hátukon viszik. Több ezer e-mailt küldtünk ki valamennyi közoktatási intézmény igazgatójának, amely mögött egy elektronikus kérdőív van, amely arra is módot ad, hogy kifejtsék, leírják véleményüket erről a projektről. November végére a válaszokat is fel fogjuk dolgozni, és a véleményeket a sajtón keresztül ismertetni fogjuk. Mindezt azért tesszük, mert koncepciótervnek csak akkor van értelme, ha maguk az oktatási intézmények vezetői, a diákokkal érintkező pedagógus kollégák elmondhatják, hogy ők mit és hogyan látnak.

Meg szokták kérdezni, hogy mikor lesz pályázat, lesz-e és mennyi pénzből? Azon dolgozunk, hogy legyen pályázat, december, de legkésőbb január elején, mikor a parlament a költségvetést elfogadta. És megnyitva a gimnáziumok számára, és ahogy eddig, a szakképző intézmények számára. Még vita tárgya, hogy az általános iskola felső tagozata hogyan kerülhet bele, de ha a közalapítvány honlapjára felmennek (www.apalap.hu), akkor az egészet nyomon követhetik. Köszönöm a figyelmüket!