Dr. Szebedy Tas

Miért fontos a pedagógus politika megváltoztatása?

Köszönöm szépen a lehetőséget, rendkívül nehéz helyzetben érzem magam, mert ha a mai előadásom címe az lett volna, hogy „Milyen az új pedagóguspolitika?”, akkor ma a nyitóelőadás ez lehetett volna. Mindenki izgatottan ült volna a telt házas intézményben, a városi pedagógusok is arra az egy előadásra kértek volna jegyet. Ehelyett amire én vállalkozni tudtam, az egy helyzetértékelés. Arra vállalkoztam, hogy néhány gondolatot azzal kapcsolatban elmondjak, hogy miért van szükség új pedagóguspolitikára.

Az egyik, amivel a gondolatmenetet kezdtem volna az az, hogy miért fontos egy olyan evidenciának az emlegetése, hogy a jövőért felelős fenntartható fejlesztésre készülő politikának a legfontosabb befektetésre kell koncentrálnia, az oktatásra, az iskolára, a nevelésre és a pedagógusokat kell a középpontba állítania, azokat a pedagógusokat, azt a rendszert, amely egy válságból való kilábalásnak az egyetlen és legfontosabb hosszú távú eszköze. Erre az evidenciára nagyon sok országban rájöttek már, Magyarországon még gondolkodunk rajta.

Három megjegyzést csak utalásszinten engedjenek meg számomra. A pedagógusok társadalmi megbecsültségére a hetvenes években – egyébként jóval régebbről is indíthattam volna az elmélkedést – már olyan kutatások és felmérések láttak napvilágot, amelyekben a pedagógusok a saját társadalmi jelentőségüket sokkal nagyobbnak szerették volna látni, mint amilyen a gyakorlatban volt. Aztán az 1990-es években olyan felméréseket végeztek, amelyek rangsoroltak a különböző professziókat, ezeknek az összehasonlításában a középiskolai tanárok a 8., az általános iskolai tanárok a 9., az óvodapedagógusok pedig a 11. helyre kerültek.

Ha nem is elemezzük hosszasan, azért a rangsor elgondolkoztató. Ha áttérünk a jelen helyzetre, a 2010-es állapotokra, amely az országos nagy optimizmus időszakát jelzi, akkor azt kell mondanunk, hogy soha ilyen alacsony presztízse, ennyire lesújtó társadalmi állapota nem volt a tanári társadalomnak, mint amilyen állapot jellemzi. Ennek több oka is van, részben az elmúlt évtized, sőt a rendszermódosulás óta eltelt húsz év folyamatos reformhullámzása, amely hullámzás gyakorlatilag folyamatosan csökkentette a pálya iránt érdeklődőknek a magabiztosságát és annak a döntésnek a helyességét, hogy az érintettek kitartottak, vagy ki szeretnének tartani a pálya mellett. Egy olyan alapkérdés megoldatlan a kilencvenes évek óta, hogy hogyan lehet egy olyan munka presztízsét, amelyben a tartósan jó és kimagasló teljesítménynek nincs valós elismerési lehetősége, megoldatlan a gyenge, vagy pedagógiai értelemben eredménytelen, esetleg káros tevékenység szankcionálása, azaz nincs igazi elismerés és nincs igazi elmarasztalás a pályán.

Az elmúlt néhány évben történtek változások, az elmarasztalás megindult. Ma már ki lehet mondani pedagógusokról sok rosszat. Reméljük, eljön az idő, amikor a jót is el lehet majd ismerni! Valahol el kell kezdeni egy folyamatot.

Vannak bizonyos nehézségek a pálya egészére vonatkozólag: ilyen pl. hogy nagyon drága a tanári munka, hogy elsősorban azoknak éri meg a tanári pályán tevékenykedni, akik minimális energiát tudnak arra szánni. Ha összehasonlítjuk egy lelkiismeretesen, az iskolát előrevivő pedagógusnak a napi tevékenységét az ún. operett-tanár (aki csak előad és szalad haza) erőfeszítésével, egyértelműen, hatékonyságát tekintve jobban megéri az operett-tanárnak, különösen egy 50%-os béremelés után a pályán maradni.

Az önfejlesztés, a rekreáció, a feltöltődés lehetősége a tanári szakmában úgyszintén kérdés, közben a pályára alkalmatlan pedagógusok elküldése szinte lehetetlen, ma már 3–5 éves jogi procedúrával ezt könnyedén elő lehet mozdítani, mert megvan hozzá a kötelező tanárértékelési rendszerünk. Elsekélyesedett az innováció, amely a kilencvenes évek közepén és végén még jellemezte a szakma jelentős részét, az értékelés–minőségfejlesztés formálissá vált, ugye az a jutalom kategóriából mára a természetes és az értelmetlen folyamatok körébe került, olcsó, belső intézményi önértékelésre alapozott teljesítmény-értékelés és teljesítmény-mérés van, amely egy általános önismereti válságban küszködő pályán gyakorlatilag működésképtelen.

Alapvetően az egész tanári pályán az intézményi minőségirányítási folyamat az a résztvevők önismeretére és lelkiismeretére van bízva, pszichológusok és pszichiáterek állapítják meg azt, hogy ha össze lehet hasonlítani a szakmákat, akkor a tanári szakma az egyik, amelynek képviselői a legmesszebb állnak a reális önismerettől. Egyrészt nehéz eltagadni, hogy a pályán maradáshoz altruizmusra van szükség, de az önfeláldozó érzettel tevékenykedő emberek nagyon megbántódnak, ha munkájukat kritika éri. Kétféle megoldás van, az egyik hogy túlértékeli magát, a másik, hogy alulértékeli magát, és ez a döntő többség. A pedagógusok szakmai teljesítményének összehasonlítható mérési rendszere, a külső szakmai kontroll pedig puszta terv maradt eddig. Tehát, ha azt mondjuk, hogy van szükség új pedagógus politikára, akkor világosan látható, hogy ezek a nehézségek mind arra figyelmeztetnek, hogy az eddig tartó és működő pedagóguspolitika gyakorlatilag egy folyamatos kudarc-politikának, úgy is lehet mondani, hogy a lélekölő szakmai elismerési rendszernek az árnyékában működött.

Az elmúlt években számos nagy kutatás látott napvilágot, a Szárny és teher anyag elkészítésére a Bölcsek Tanácsa dolgozott ki javaslatokat, a Zöld Könyv, a Magyarország jövőjéért aggódó korábbi kormányzat felkérésére szintén dolgozott ki javaslatokat. Általában minden javaslat a pedagógusok sorsának, presztízsének, társadalmi megbecsülésének, és a munkaideje megfizetésének kérdését tűzte napirendre. És egy sokkoló kutatás eredménye is itt van, ami egy éve látott napvilágot. Ez a jelentés 23 ország pedagógusait vizsgálta és kérdezte ki képzésről, értékelésről, szakmai presztízsről és a munkahelyi közérzetükről. Itt ebből egy dolgot – optimisták lévén – kiemelhetünk, a magyar pedagógusok a 23. helyen végeztek a munkahelyi környezetükkel és megbecsültségükkel kapcsolatos megelégedettségben.

A szakmával kapcsolatban, költséges kutatások alapján látott napvilágot és rázta meg a pedagógus-szakma egészét a Mckinsey-jelentésként emlegetett nagy kutatás eredménye (Mckinsey & Company 2007.), amely azt állapította meg, hogy az oktatási rendszer csak olyan jó, mint a tanárok, akik alkotják. Az eredményes tanítás elképzelhetetlen jó tanári munkavégzés nélkül, kiváló teljesítményhez minden gyermek sikere szükséges. Egyébként egy óvodában is feltennék ezeket a kérdéseket, hasonló eredményre jutnak, tehát könnyen igazolható az igazság, de Dél-Korea, Szingapúr és Finnország példája is igazolja, hogy ezeket a tényeket célszerű egy újfajta oktatáspolitika alapjaként kezelni.

Nemzetközi szinten világos az, hogy az elmúlt időszakban a költségráfordítások megnőttek, így a magyar közoktatás is egyre hatalmasabb erőforrásokat von be a területébe. Ezt csak egyetlen réteg nem érzi, a pedagógusok, ezzel szemben a költségvetés minden évben kimutatja. Ennek ellenére az iskolai rendszer az elmúlt húsz évben nem javult, legalábbis érzékelhető módon nem. Itt hivatkozásként akartam utalni a Mckinsey-jelentésben szereplő egyik adatra, hogy olyan kutatást végeztek, ahol azonos körülmények között gyenge teljesítményű és kiváló pedagógusokkal hasonló kiválasztás alapján működő tanulócsoportokat próbáltak meg fejleszteni egy meghatározott időszakon belül és érdekes módon a teljesítmény terén 50% különbséget tudott kimutatni a kutatás a kétféle (gyenge és kiváló) pedagógus részvételével azonos körülmények között. Mindez azt igazolja, hogy a kulcsa a változásnak a jó pedagógus. Nagyon fontos lenne a minőségi válogatás, az oktatási rendszeren belül is igaz, hogy a megfelelő emberek vonzása szorosan összefügg a tanári hivatás megítélésével. Ma már tudjuk, hogy aki Magyarországon megszületik, az legalább egy valamilyen papírra nyomtatott végzettséget szerez, legalábbis akkor, ha nem akarjuk, hogy a felsőfokú oktatási intézmények éhen haljanak. A tanári pályát választók is hasonlóképpen szaporodni fog, mert a tanári pályára készülők azok, akik semmi mást nem tudnak választani, s ők valószínűleg ezen a pályán fognak kikötni.

A pályaelhagyás okát is kutatták, ennek az eredménye: a legfőbb oka a pályaelhagyásnak az alacsony tanárbéreknek köszönhető (ez nemzetközi kutatás), és nagyon szeretjük azokat az összehasonlításokat, melyek GDP arányos felhasználást tesznek lehetővé. Magyarország ebben a tekintetben még GDP arányosan is szerény mutatókat tud magáénak, de ha az ország 1 főre jutó GDP-jét nominál értékben is összehasonlítjuk, akkor a fejlett és a fejletlen országok között 16-szoros szorzót is ki tudunk mutatni. Ezt ritkán szokták használni az értékelések, pedig a magyar pedagógus is ugyanúgy vesz kenyeret, mint a svéd vagy a norvég. Itt kicsit lehangoló, hogy a magyar gyengécske GDP-ből is csak a fele jut oktatásra, mint a többi szerencsésebb európai országban.

A pálya elnőiesedése a következő súlyos gond, Magyarországon 84% ez az arány. Ha az általános iskolai férfi-női pedagógus arányt nézzük, akkor a számok még ijesztőbbek, a 90%-ot is meghaladják. Nem kevés az olyan általános iskola, ahol egyetlen férfi található, az igazgató, de ő sincs gyakran az intézményben. A tanár szakos hallgatók véleményét is megkérdezték, a hallgatók általában egy hatelemű rangsorban az 5-6. helyet látják a szakma számára. Hierarchiáról beszélve nagyon fontos és megoldandó kérdés, hogy a pedagógus szakma egy olyan szakma, mely nem hierarchizált, és amelyben a teljesítménytől szinte független az anyagi megítélés, mert olyan alacsony.

Egy kiválóan dolgozó, egy minőségi értékelésben részt vevő pedagógus és egy néha bejáró pedagógus munkája közötti anyagi megbecsülésben a különbség egy bécsi kávé árában mérhető. Szintén főiskolai mérések mutatták ki azt, hogy kiből lesz tanár ma Magyarországon. Az 1990-es évek végén volt egy, az egész országot megrázó kifejezés, hogy kontraszelektált a pedagóguspálya, elég sokat hallottunk erről. Ezt a kifejezést ma már olyan természetesnek vesszük, hogy nem is emlegetjük. A pedagógus diplomával rendelkező pályakezdők több mint 60%-a nem pedagógus munkakörben helyezkedik el.

Dux László helyettes államtitkár úr mondta, hogy 30 fő természettudományra jelentkező lelkes fiatal van, aki várja, hogy a 60%-uk más szakmában helyezkedjen el. A kvalitásokról – ezt már nem is merem végigmondani – a kutatások csak részleges adatokat tartalmaznak. A legnehezebb problémát az jelenti, hogy van egy ún. hármas-szelekció a tanári kiválasztásban (a Varga-féle kutatás egyik megállapítása), a gyengék választják a tanári képzést, a végzett tanárok közül pedig a gyengébb képességűek mennek el iskolába tanítani, végül közülük is a gyengébbek maradnak a pályán 5 évvel később, így a szakmában maradók a gyengébbek leggyengébbjei, hármas negatív szelekcióval választódnak ki. Ki marad a pályán? Az itt szereplő eredmények vezetők véleményéről szólnak.

A szünetben azt kérdezte tőlem egy kollégám, hogy én hány munkatársamtól válnék meg? Egy szerény, hátrányos helyzetű iskolában dolgozom, ahol általában még van túljelentkezés is. Én munkáltatóként a tantestület 20%-áról bármikor le tudnék mondani, és nem azért, mert nem megfelelő képességűek, hanem azért, mert az energiaháztartásuk zöme a délutáni időszakban, saját magánóráikon kerül felhasználásra, nem pedig délelőtt az iskolai munka során. Ez a szakma mai fő problémája, különösen gondot jelent az, hogyha valaki a legszerényebb eredménnyel végzi el a tanári képzést, akkor elég nagy az esélye arra, hogy ő lesz a kiválasztott majd, mivel máshol nem fogják alkalmazni, tanárként még egy darabig próbálkozhat.

A tanárok 70%-a Magyarországon 45–50 év közötti, ami az egész EU-ban óriási gondot jelent, hiszen nem lesz utánpótlás. Ha nem lesz változás ezen a területen, akkor egy jó, „kitolt” (kettős értelemben használom ezt a szót!) nyugdíjrendszerben fognak dolgozni, amely 65 éves korig tartja a szakmában az arra alkalmatlanokat, ami hosszú távon nemzeti tragédiához és önsorsrontáshoz vezethet. Ebben a kérdésben abban reménykedünk, hogy majd „ha eljön az a Kánaán”, hogy ha minden magyar pedagógus 2-3 európai nyelvet beszél (nos azok, akkor feltehetőleg nem maradnak Magyarországon).

Az oktatás sikerének a kulcsa a megbecsült, motivált és kiváló pedagógus, viszont a pedagógusoknak máig formális a minőségalapú értékelése. Ezen változtatni kell egy új pedagóguspolitikának. Sem negatív, sem pozitív irányban nem differenciálódik a bér és a pótlék: ezen szintén változtatni kell.

A médiában most már sokat szerepel a közoktatás, az érettségiről és a tanárverésekről már sokat tudunk. Az érettségiről főleg akkor, ha ellopják a tételt, a tanárverésekről és erőszakról gyakran kapunk híreket. A vezetők pedig az esetek többségében nem felkészültek a motiválásra, tegyük hozzá, hogy a vezető – akármennyire nem tetszik – része a pedagógus-társadalomnak. Ma még a vezető szintén a tanári társadalom része és hasonlóan szelektálja őt is a rendszer, mint a többieket. Aki hosszú távon a pályán marad, az már önmagáról kiállított egy bizonyítványt, én lassan már 20 éve vagyok vezető.

Mindenképpen egy olyan programra van szükség, amely a pedagógus hivatás színvonalának és elismerésének növelését tűzi ki célul. Kilenc éve van a köztudatban egy megígért és reméljük, hogy hamarosan napvilágot látó tanári életpálya modell. Ennek ki kell térni:

• a tanárképzés, mint elitképzés lehetőségére,
• az ösztöndíjakra,
• a pedagógiai alkalmasságnak a vizsgálatára,
• a szakfelügyeleti rendszer helyreállítására,
• a differenciált pedagógusértékelés bevezetésére és
• a magas színvonalú továbbképzésre.

Tehát egy fordulatra lenne szükség, amely a sikerbe vetett reménnyel kell, hogy kezdődjön. Azaz mérhetetlen optimizmussal kell egy újfajta oktatáspolitikához hozzáállni. Az én optimizmusom abban áll, hogy bár választási lehetőségem nincs, máig kitartottam a szakma mellett. A fordulat a szemléletben a hátrány-centrikusság helyett az értékközpontúság kell, hogy legyen. Csermely Péter professzor úr hivatkozott egy példára a Bölcsek Tanácsa egyik előadásán: az Arany János Tehetséggondozó Programba kifejezetten gondos szándékkal beültették, hogy a halmozottan hátrányos helyzetűeké, ezt rá is nyomtatták a pólókra és azokat ettől kezdve egy gyerek sem akarta felvenni.

Mi az, ami kell a pályához? Először is kell egy olyan próbaidő, amikor még mód van arra, hogy meggondolhassa magát akár a dolgozó, akár a vezető. Kell egy komplex segítő program, differenciált magas színvonalú diplomás bérezés. 350 000 és 600 000 forint közötti bérekkel lehetne vonzóvá tenni a pályát. A nyugdíj előtt álló pedagógus – a 65 éves – a bérplafonnál már megközelíti a 310 ezer Ft-ot, aminek a nettó összege ennek a fele. Nem lehet bevezetni – egyébként a törvényben már lehetséges – az egész napos foglalkoztatást, az intézményvezető dönthet arról, hogy a pedagógust nemcsak a tanítás idejére, hanem a teljes 40 órában az iskolában foglalkoztatja. Néhány igazgatóról tudok, aki ezt megkísérelte. Már nincsenek a pályán. Pedig a nemzetközi gyakorlatban a 40 órás iskolai foglalkoztatás elfogadott megoldás, de nálunk egyelőre elképzelhetetlen a hazai bérpolitika mellett.

A magas színvonalú pedagógusképzés, továbbképzés nélkülözhetetlen. Itt az a Bolognai-rendszer, amely jelenleg kreditgyűjtögetésre ad lehetőséget, és a 2. szakot úgy tudják megszerezni a pedagógusok, hogy két év alatt néhány könyvet elolvasnak arról, hogy régen mit tanítottak azon a szakterületen, ők lesznek a kétszakos pedagógusok. Isten mentse azokat a gyerekeket, akik majd ebből indulnak orvosi vagy mérnöki pályára.

Külső kontroll, szakmai felügyelet nélkül nem lesz változás. Én egyet nem szeretnék – ez egy személyes félelmem. Meg lehet úgy is indítani az újfajta életpálya modellt, hogy csak a kontrollt indítjuk el. Az elmúlt négy év arról adott tanulságot, hogy minden olyan intézkedés, mely a pálya hibáit tárja fel, az napvilágot látott és törvényi erőre emelkedett. A többi, ami meg tudná indítani a pályát az önbecsülés és a felemelkedés felé, az mindegyik pénzfüggőnek bizonyult. Ezen nem lehet segíteni, jelentős pénz nélkül nem fog menni egy stratégiai ágazatban, amelyen a jövő sorsa múlik, beruházás nélkül egy lépést sem lehet tenni, tehát részben ezért van szükség a pedagóguspálya újraértékelésére.

Másfajta infrastruktúra kell. Láttuk, hogy a pályán az infrastruktúra fejlesztése üdvös módon megindult. Szeretném itt is hozzátenni, hogy ez sem ér semmit kiváló pedagógusok nélkül. Ha mindegyik teremben lesz digitális tábla, de nem lesz mellette tanár, akkor nem fog működni a digitális csoda sem. Egészen más időstruktúrára van szükség, erre szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy kompetencia-fejlesztő közoktatást művelünk 8 éve. Egyet nem veszünk tudomásul, hogy a kompetencia központú oktatásnak az időigénye a sokszorosa a tömegszerű, frontális és csoportos oktatásnak. Egyébként én igazgatóként elmondom mindig, hogy egyéni fejlesztési terv kell minden gyerekről. A tantestületben sok doktor és sokdiplomás pedagógus van, de mégis úgy néznek rám, mintha a Holdról jöttem volna. Kérdezik, hitetlenkedve, hogy kinek kell ezt az egyéni fejlesztési izét megcsinálni a több száz gyerekre? Hiába mondom, hogy nekik kellene minden egyes általuk tanított tanulóra fejlesztési tervet készíteniük…

Sokkal több idő kell az esélyegyenlőséghez – jóléti társadalmi feltételek mellett lehet csak esélyegyenlőségről beszélni: hosszú távú, közmegegyezésen alapuló megfontolás, nagyfokú társadalmi felelősségérzet, közvetlen érdekeken túlmutató politikai kultúra, több államilag finanszírozott tanítási idő, korszerű felsőoktatás és színvonalas tanárképzés kell.

Azt gondolom, hogy ha csak így, a harmadát tudtam is elmondani az érveimnek és nem hivatkoztam a tanulók mentalitásának megváltozására, az Y-generációra, nem mondtam el azt, hogy egy ellenszocializációra van szükség az oktatásban. Nem meséltem el, hogy ezt csak olyan egyéniségekkel lehet megkísérelni, akiknek hatásuk van és nem a rendszer után kullognak, és nem azt emlegetik, hogy eszköztelenek. Nos ha minderről most nincs módom beszélni, Önök talán akkor is elhiszik nekem, hogy óriási a felelősség rajtunk, s hogy egy egészen újfajta pedagóguspolitika szükséges, és sokkal több tanítási időre, sokkal nagyobb, európai kulturális életszínvonalat biztosító bérre és nagy beruházásokra van szükség.

Köszönöm a figyelmet.