Dr. Vajda Zsuzsanna, Riba Istvánné, Jókayné Deák Éva,
Szilágyi János, Bányai Sándor

Kerekasztal-beszélgetés a nevelésről

Dr. Polonkai Mária

Pósfai Péter elnökhelyettes úrnak vissza kellett mennie Budapestre, így most én fogom az esti kerekasztal beszélgetést felkonferálni. Nagy tisztelettel köszöntöm Dr. Vajda Zsuzsa egyetemi tanárt, a Budapesti Corvinus Egyetem Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézetének tanárát, a kerekasztal beszélgetés vezetőjét. Köszöntöm körünkben Riba Istvánnét, a miskolci Nyitnikék Óvoda vezetőjét, köszöntöm Jókayné Deák Évát, a Móra Ferenc Általános Iskola igazgatóját Nyíregyházáról, köszöntöm Szilágyi János igazgató urat, október 1-jéig a Szent Bazil Görög Katolikus Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium, Szakközépiskola és Diákotthon, most pedig a Szent Gellért Lelkigyakorlatos Ház igazgatóját és köszöntöm Bányai Sándor szakmai vezető urat a Kalandok és Álmok Szabadidő-pedagógiai és Animációs Szakmai Műhely vezetőjét Budapestről.

A programfüzetből mindannyian tudják, hogy délután a konferencián helyettes államtitkár úrtól, valamint több előadótól elhangzott a nevelés fontossága. Ezt a kérdést gondolta a szervezőbizottság napirendre tűzni, és én megkérem Vajda Zsuzsa professzor asszonyt, hogy vezesse a beszélgetést. Kérem professzor asszonyt, hogy amennyiben a közönségnek is lesz hozzászólása, engedje azt. Köszönöm szépen.

Dr. Vajda Zsuzsanna

Kifejezetten bátorítanám a közönséget, hogy szóljanak hozzá. Az első kérdés nagyon izgalmas: feladata-e az iskolának a nevelés? Nem tudom, hogy önök mennyire követték a pedagógiai szaksajtót, mivel egyéb dolguk is van, ezért talán nem szembesültek vele, hogy a közelmúltban egészen konkrét viták dúltak a kérdés körül, hogy az iskola csak oktasson, ne neveljen. Erről azt gondoljuk, hogy értelmetlen felvetés, hiszen a gyerek nevelődik mindenhol, ahol jelen van. Az iskola tehát mindenképpen gyakorol ilyen jellegű hatást, de hogy valójában mi az iskola szerepe, hogyan neveljen, azzal kapcsolatban elég sok a bizonytalanság. Arra gondoltam, ha elgondolkodnánk az aktuális dilemmákon, akkor talán közelebb juthatunk a megoldáshoz.

Miből fakadnak a vitás kérdések? Minden kor másként látja a gyereknevelést, a gyereknevelés értékeit, de van azonosság is. A közfelfogás változhat is, például ma sokkal kevéssé rosszalja az ún. nagyszájú gyereket, sőt az USA-ban a félénk gyereket tartják betegnek. Változik a gyereknevelés és gyerekfelfogás, amivel nekünk érdemes tisztában lenni. Arról is megoszlanak a vélemények, hogy kinek a feladata és kinek a felelőssége a gyereknevelés? Az iskoláé, a szülőé, a televízióé stb. Közben változnak a társadalmi feltételek, ez alatt értem a foglalkoztatást, a munkát, az anyagi viszonyokat, a családok helyzetét. Ezek most mások, mint 30 évvel ezelőtt. És bizony változnak a gyerekek is. Persze sok szempontból ugyanolyanok maradnak, de a gyerekek esetében is sok változással kell számolnunk. Ezekkel tisztában kell lennünk és nem tehetünk mást, minthogy újra és újra végiggondoljuk és újrafogalmazzuk, mit is kell elérnünk a neveléssel, milyen módszereket kell alkalmaznunk.

Ebben szeretnénk segítséget nyújtani ezzel a beszélgetéssel, amibe nagyon szeretném, ha aktívan bekapcsolódnának. Ennek érdekében négy kérdést is megfogalmaztam, elküldtem a kerekasztal résztvevőinek, és most sorban exponálni fogom. Nem tudom, hogy mennyi idő jut egy-egy kérdésre, de igyekszem, hogy mindegyik sorra kerüljön.

Nevelhetők-e a gyerekek, megváltoztatható-e a természetük és meg kell-e változtatni a természetüket? Mit jelent, hogy tiszteletben tartjuk a gyerekek személyiségét, hány éves kortól kell a gyermek személyiségét tiszteletben tartani? Egyáltalán másként kell-e kezelni a gyerekeket, mint a felnőtteket?

Átadnám a szót a kerekasztal résztvevőinek először, hogy mondják el sorban, mit gondolnak.

Riba Istvánné

Szeretettel köszöntök mindenkit. Első alkalom, hogy egy ilyen beszélgetésen részt veszek, és most szeretném önökkel mindazt megosztani, amit óvodapedagógusként tapasztaltam munkám során. Izgatottan várom, véleményüket gyakorlati munkámban elért eredményeimről, tapasztalataimról.

Egy 13 csoportos integrált óvodát vezetek Miskolcon. Ittlétem kompetenciái: Intézményünk tesztelte a HEFOP 3.1.2.pályázat során a kompetencia alapú programcsomagot, később a TÁMOP 3.1.4. pályázatban mentorként és folyamat-tanácsadóként dolgoztam, segítettem az intézményeket és azok óvodapedagógusait a programcsomag bevezetésé során.

Az öröklött és a gyermek által hordozott tulajdonságokkal kapcsolatban véleményem, hogy nagyon fontos a gyermekek alapos ismerete személyiségük elfogadása. Ezek tudatában nagyon nagy jelentőséget tulajdonítok a nevelésnek, amelynek életkori határa szerintem 12–14 év, ez az életszakasz az, ameddig a gyerek személyisége igazán formálható. Természetesen másként kell kezelni a gyereket, mint a felnőttet. Tulajdonképpen a közoktatási törvény az óvodát, mint nevelő intézményt deklarálja, ennek felel meg az óvodai nevelés, amely nevelési feladatokat valósít meg.

Jókayné Deák Éva

Nem lennék itt, ha nem hinnék a nevelésben. Én általános iskolából jöttem, a mi korosztályunk az óvodás kortól 14 éves korig, az általános iskola befejezéséig tart. Sokat gondolkoztam azon, hogy a gyerek személyiségének kialakulásában az öröklött tulajdonság, mekkora százalékot tesz ki. Az öröklött tulajdonság fontosabb-e vagy a nevelés? Mindkettő fontos. A gyermek személyiségének tiszteletben tartása pedig alapvető pedagógusi magatartás, nincs korhoz kötve. Azt szoktuk mondani, hogy a tanítói felelősség felér a szülői felelősséggel, ezért fontos, hogy hogyan „kezeljük” a gyerekeket.

Szilágyi János

Tisztelettel és szeretettel köszöntök minden kedves jelenlévőt. Hajdúdorogról jöttem egy egyházi középiskolából.

Ha valaki azt hallja, hogy egyházi iskoláról van szó, akkor azt gondolja, hogy nekünk könnyű dolgunk van a hozzánk jövő gyerekekkel. Közös igazgatású többcélú közoktatási intézményünk, többek között gimnáziumot, szakközépiskolát, diákotthont és tangazdaságot foglal magába. Tapasztalatom szerint a diákotthon sarkalatos pontja a nevelésnek és tisztelettel jegyzem meg, nincs könnyű dolgunk a gyerekekkel nekünk sem, hiszen hozzánk sem szentek jönnek. Nemcsak oktatni, hanem nevelni is igyekszünk őket. A nevelés valójában növelést jelent, korban, bölcsességben és kedvességben Isten és emberek előtt, a Biblia tanúsága szerint.

A konkrét kérdésre válaszolva, hogy változtatható-e a gyerekek természete – úgy gondolom – igen változtatható, testi, lelki, szellemi fejlődésük egyértelműen nyomon követhető. Egyébként maguk a szülők is észreveszik ezt – néhány intézményünkben töltött hónap elteltével – és jóleső érzéssel közlik velünk a hazaérkező gyermekükön tapasztalt pozitív változásokat. Mikor érettségizett fiatalokként elhagyják az alma matert, akkor különösen is észrevehető a nálunk eltöltött idő. Úgy látom, hogy a 14 és a 18 év közötti kor az, amikor a legjobban tudunk hatni rájuk életpéldánkkal, célkitűzéseinkkel, egyértelmű iránymutatásokkal és személyiségük kibontakoztatásának elősegítésével.

Engedtessék meg még egy mondatot mondanom az életkori határra vonatkozóan. Amikor 78 éves édesanyámat meglátogatom, búcsúzáskor még most is ugyanúgy mondja számomra az intelmeit, mint annak idején kisgyermekkoromban. Köszönöm a szót.

Bányai Sándor

A Kalandok és Álmok Szabadidő-pedagógiai és Animációs Szakmai Műhely vezetőtrénere vagyok. Szakmai műhelyünk tíz éve foglalkozik felnőttképzéssel, elsősorban az oktatási-, a szociális-, a közművelődési és a civil szférán belül.

Szervezetünk tíz évvel ezelőtt kezdte meg tevékenységét, mára valódi szakmai műhellyé nőtte ki magát, trénerekkel, munkatársakkal, és ami a legfontosabb, korábbi résztvevők, szimpatizánsok körével, akik szerte a Kárpát-medencében nem csupán rokonszenvvel figyelik munkánkat, de velünk együtt vallják a tanórán kívüli nevelés fontosságát, a szabadidő nevelő szerepének elengedhetetlen voltát, a játék pótolhatatlan fejlesztő hatását. Alapelveink szerint a hatékony képzés alapja az aktív részvétel, a módszerek, játékok és gyakorlatok személyes kipróbálása, a saját élmény megszerzése, az élmény megosztása és feldolgozása, majd pedig a tanulságok adaptálása más, hasonló helyzetekre. A képzés aktív viszonyt vár minden szereplő részéről. Képzéseink hatására a résztvevők pedagógiai személyisége fejlődik, tárgyi tudása, módszertani eszköztára jelentősen bővül. A tevékenységeket képesek tudatosan nevelési céljaik szolgálatába állítani, értik annak összefüggéseit, ismerik, és hatékonyan használják az ebben rejlő oktatási és fejlesztési lehetőségeket.

Tíz év felnőttképzésben eltöltött, gyakorlat-központú tevékenység alapján az én tapasztalataim azt mutatják, hogy nem kell másként bánni a felnőttekkel, mint a gyermekekkel! Ugyanazt a tiszteletet kell megadni a felnőtteknek is, mint ami a gyerekeknél természetes. Pont ugyanazt a lehetőséget meg kell teremteni a felnőttek számára is, biztosítani kell nekik, az önfeledt játék, a kockázat nélküli tapasztalatszerzés lehetőségét, azt, hogy játszhassanak tét nélkül, magáért a játék öröméért, a saját élményen alapuló tanulás kedvéért. Kerülni kell a frontális osztálymunkát, ugyanúgy, mint a gyerekeknél, lehetővé kell tenni, hogy együttműködjenek, hogy kipróbálják magukat, hogy kihívásokat kereshessenek. Nem másként kell bánni velük… hiszen gyereknek és felnőttnek egyformán erre van szüksége… persze, életkori sajátosságainak megfelelő módon és szinten!

Dr. Vajda Zsuzsanna

Példamutatóan optimisták a kollégák, mindenki azt gondolja, hogy a gyerekek nevelhetők.

Érdekes módon Bányai Sándor megfordította a kérdést, úgy tettük fel, hogy a gyerekeket kezeljük-e úgy, mint a felnőtteket. Ő azt mondta, hogy a felnőtteket kell úgy kezelni, mint a gyerekeket. Ennek a problémának van ám másik megközelítése. Például gyerekeket naponta elindítanak mindenféle versenyeken. Mikor az ember azt mondja, hogy ez nem való a gyereknek, akkor sokszor azzal a demagógiával jönnek, hogy a gyerekekkel nem kell másként bánni, mint a felnőttekkel. Vagy sokszor erre hivatkoznak akkor is, ha a gyerekeknek nem biztosítanak megfelelő védelmet.

Átadnám a szót a közönségnek.

Közönség

Az utolsó felszólalóhoz lenne hozzáfűznivalóm. Azt gondolom, hogy azért az andragógiát most ne fúrjuk meg teljesen, egy kicsit finomítsunk egy kicsit a képen. Az természetes, hogy ugyanolyan tisztelettel kell bánni, de más egy felnőttel. Emeljük ki a dicséretet. Ha egy 2. osztályos valamit ügyesen csinál, akkor ötször megdicsérjük. Mikor a negyedikes gimnazistának mondjuk ugyanazt, akkor ránk néz, hogy valami baj van? Egy felnőttnek az elismerés egészen más. Egy gyereket lehet majdnem tiszta lapként kezelni, azonban egy felnőttnél mindig figyelembe kell venni élettapasztalatait, és sok mindent hoz magával, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A másik hozzáfűznivalóm a „Lehet-e nevelni?” kérdéshez van. Ezen valamennyien mosolyoghatunk, hiszen arra tettük fel az életünket, hogy lehet. Tehát a kérdés – azt gondolom – úgy hangzik, vagy pontosabb lenne, hogy: ma mennyire hiszünk a nevelésben?

Az egyházi iskolákkal kapcsolatban még egy mondat: nagyon sok szülő szeretné mostanában egyházi iskolába vinni a gyerekét. Ha megkérdezzük, nem azt mondják, hogy azért adják oda, mert ott majd rendre szabályozzák. Az a reményük, hogy az ott lévő pedagógusokat valami jobban összetartja, ami révén hatnak a gyerekekre. Nem jó kritika ez az egyéb iskolák pedagógusai számára.

Közönség

Vitatnám óvodavezető Asszony életkori határral kapcsolatos kitételét. Azok pártján állok, akik azt mondják, hogy nem a 10–12. életév az, ameddig van esély a személyiség formálására, a nevelésre. Inkább megerősítem Szilágyi úr szavait, hogy a középiskolákban is jó esély van a nevelésre. Egy konkrét példát szeretnék mondani: egy debreceni középiskolát vezettem, amelynek beiskolázási körzete kiterjedt egész Kelet-Magyarországra is. Így bekerült Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egy kis falujából egy olyan cigány kisfiú, aki a család perifériáján élt. Az anyja gyakorlatilag eltaszította. Egy nagyon nagy múltú, igényes középiskolába került és a megnyilvánulásai rengeteg konfliktushelyzetet teremtettek a tanulmányai elején. Már-már személyesen foglalkoztunk vele, amiben szankciók, biztatások, fejlesztő foglalkozások is voltak. Az eredmény: mire 20 évesen – mivelhogy technikus lett – elhagyta az iskolát, az Országos Tanulmányi Verseny 4. helyezettje volt, és ez év tavaszán, a villamoson találkoztunk és mesélte, hogy már a 2. diplomáján dolgozik.

Dr. Vajda Zsuzsanna

Visszaadom a szót Szilágyi János úrnak, aki kapott egy kérdést.

Szilágyi János

Azzal kapcsolatban, hogy korábban sok szülő azért adta gyermekét egyházi iskolába, mert ott rend és fegyelem volt, napjainkban pedig abban bíznak, hogy olyan pedagógusegyéniségek nevelnek ott, akik pozitívan tudnak hatni a gyerekekre, ki tudják bontakoztatni a személyiségüket, mind a két állítást meg tudom erősíteni.

Amikor igazgatóként a Hajdúdorogi Szent Bazil Oktatási Központ élére kerültem, egyértelművé tettem mind a pedagógusok, mind az oda járó diákok számára, hogy szeretem a rendet és a fegyelmet, s ennek a következetes vezetői magatartásnak komoly nevelő hatása lett az egész intézményben. Másrészt a nevelőtestület kialakításánál rendkívüli gondot fordítunk arra, hogy olyan egyéniségek kerüljenek be a tantestületbe, akik valóban odavalók, elkötelezettek, magasan kvalifikáltak és nyilvánvalóan – egyházi intézmény lévén –, egyfajta belső hittel, kiegyensúlyozottsággal is rendelkeznek, mert úgy gondoljuk, hogy ilyen pedagógusgárdával lehet igazán jól és eredményesen a mai világból érkezett fiatalokat nevelni, formálni, alakítani.

Főtanácsos Úr megjegyzéséhez is lenne egy kis hozzáfűznivalóm. Ahogy említettem, nálunk kollégium is működik és a cigányneveléssel kapcsolatban említett Főtanácsos Úr egy jó példát. Álszerénység nélkül jelenthetem ki, hogy nálunk is vannak cigány tanulók, de természetesen olyanok, akik a szüleikkel együtt felvállalják iskolánk szellemiségét, értékeit és hagyományait. Örömmel tudom mondani, hogy van olyan nálunk végzett tanuló, aki felvételt nyert teológiára, elvégezte tanulmányait, végzett mellette tanítóképző főiskolát is és jelenleg – mint tanulmányvégzett papnövendék – intézményünkbe került a kollégiumba nevelőtanárnak, gyakorlatra.

Dr. Vajda Zsuzsanna

Áttérünk a következő kérdésre.

Hogyan oszlik meg a felelősség az intézmény és a család között? Az elmúlt 20 év alatt az iskola és a pedagógia beavatkozási felületét jelentősen leszűkítette a jogalkotás. Tehát ma jóval nagyobb a felelőssége a szülőnek. Az a kérdésünk, hogy jól van-e ez így, javult-e a gyerekek helyzete és mi történt az iskolákban?

Bányai Sándor

A közönség részéről a mondandómhoz fűzött észrevételhez tenném hozzá, hogy természetesen nem az andragógia eredményeit akartam kétségbe vonni. Amire inkább a figyelmet szerettem volna felhívni, az talán az, hogy sok esetben a felnőtteknek is szükségük van új módszerekre, amik klasszikus képzésekben kevéssé fordulnak elő. Gondolok itt a játékosságra, az élményre, a kihívás megteremtésére. Ezt a „gyerekközpontúnak” is mondható megközelítést én nagyon fontosnak tartom.

A jelenlegi kérdésre válaszolva, Szakmai Műhelyünk keretén belül én elsősorban felnőttekkel foglalkozom, de úgy látom, hogy nagyon fontos felismerni azokat a határokat, amin belül az intézmény vagy a pedagógus kell, hogy felelősséget vállaljon a gyerekért. Az osztályfőnök, a tanító, a pedagógus felelőssége sem lehet korlátlan. Egy osztályfőnök felkészíthet egy gyereket a karácsony meghitt megünneplésére, megismertetheti vele a hozzá fűződő néphagyományokat, de nem az osztályfőnök feladata a karácsony hangulatának a megteremtése. Az csak a családban élhető meg. A pedagógus ugyan segíthet ebben, de azt pótolni nem tudja, nem tudhatja.

Dr. Vajda Zsuzsanna

Nagyon érdekes, amit mond. János, mit gondol erről?

Szilágyi János

Úgy látom, hogy a szülők óriási elvárással vannak a közoktatási intézmények felé, így természetesen felénk még inkább, mondván, hogy az otthon esetleg nehezen kezelhető gyereküket majd az egyházi iskola, egyáltalán az iskola megneveli. A szülőkkel való beszélgetések során mindig el szoktam mondani nekik, hogy mi pedagógusok csak arra tudunk építeni, amit otthonról hoz magával a gyerek. Ha van megfelelő alap, akkor arra tudunk építeni, tudunk személyiséget fejleszteni, tehetséget kibontakoztatni.

A szülők gyermekük első nevelői, ha tudják ezt, ha nem, ha bevállalják, ha nem, ez akkor is tény. Következésképp nekik kellene kialakítaniuk gyermekeiknél azokat az alapvető szokásokat, attitűdöket, sőt – ki merem jelenteni, hogy mire középiskolába kerülnek – azokat a tanulási szokásokat is, melyek révén középiskolában már helyt tudnak állni. Intézményünkben vannak jócskán olyan gyerekek is, akik nem ilyen családi környezetből jönnek, hanem csonkacsaládból vagy rendkívül nehéz körülmények között élő családból kerülnek hozzánk.

Kollégiumunk számukra jó lehetőség a növekedésre, nevelőtanáraink nagyon odafigyelnek arra, hogy kezdettől fogva személyesen kísérjék ezeket a gyerekeket. Előfordul az, hogy a legalapvetőbb higiéniára is meg kell tanítani egyeseket. Természetesen odafigyelnek arra is, hogy hogyan tanulnak, hogyan haladnak előre a tanév folyamán. Egy nevelőtanár hatáskörébe 8–10 diák tartozik, ami úgy vélem jó arány a jelen közoktatási állapotok ismeretében.

Jókayné Deák Éva

Hallgassák meg, a gyerekek mit mondanak a nevelésről:

• „Ahogy otthon nevelik a gyereket, ő úgy viselkedik az iskolában.”
• „Két tanár arról beszélgethet, hogy otthon milyen a gyerek és hogyan nevelik. Egy tanár és egy szülő arról beszélgethet, hogy tanácsokat akar adni a tanár a szülőnek.”
• „Ha a gyereket otthon jól nevelik, akkor az iskolában is jó lesz a magatartása és a szorgalma.”
• „Arról beszélgetnek, mire nevelik a gyereket? Jóra nevelik, tisztelettel viselkedik, jó szorgalmú, jó magatartású.”

Még sok mindent írtak a gyerekek, de ők is tudják, hogy a szüleik az elsők. Ahogyan őket otthon nevelik – azt mondják –, olyanok lesznek. Nemcsak „olyanok” lesznek! Ennek mi pedagógusok is részesei vagyunk. Mi vállalható át a szülői felelősségből? (Semmi. A mi felelősségünk sem ruházható át. A család csak működés közben ad mintát és azt követi a gyermek. Ha a fenti minta negatív, a mi nevelő hatásunk sajnos nem lehet elég hatékony.) Azt gondolom, hogy nekünk a szülőkre is oda kell figyelnünk, a szülőkre, akikkel csak együtt nevelhetünk. Mi elindítottunk a TÁMOP 3.1.4. projekten belül egy olyan programot, melynek címe is a fentieket sugallja „Együtt-nevelés, együttnevelés”. Hogyan lesz majd a mentorálási programunk, az egyéni fejlesztési lehetőségeken, az egyéni tanulási utak megmutatásán keresztül a szülőkkel közös együttnevelés. Ehhez az kellett, hogy az iskolánk lehetőséget kapott arra, hogy nemcsak pedagógusok vannak a nevelőtestületben, hanem mentálhigiénikus, iskolapszichológus, gyógypedagógus. Más pedagógiai munkát segítő szakembereknek is ott kell lenni mellettünk.

Riba Istvánné

A család-óvoda kapcsolatában a szülőkkel való együttműködés nagyon fontos. A boldog gyermekkor a 3–7 éves gyermek kora, aki végigjátssza az óvodás időszakát. Mi az óvodában megfelelő tárgyi és személyi feltételeket biztosítunk ahhoz, hogy jól érezze magát és a személyisége sokoldalúan fejlődjön.

Azonban van egy olyan szegmense az óvodai nevelésnek, ami úgy gondolom, hogy kivételes a közoktatási rendszerben. Az, hogy mi minden nap találkozunk a szülővel. Ez a mindennapos kommunikáció, egyfajta közös együttnevelésre sarkallja a szülőt és az óvodapedagógust. Nagyon jó dolog, hogy ez az időszak egy konszenzuson alapulhat a nevelést tekintve és sok érzelemmel telitett, gazdag információhoz juttatja a szülőket, nevelőket egyaránt.

Én egy olyan óvodának vagyok a vezetője, ahol sok a halmozottan hátrányos helyzetű gyerek, egy lakótelep közepén, ahol a családok mentálisan is nagyon rossz körülmények között élnek. Az óvoda célul tűzte kit, hogy a szülőkkel is külön foglalkozik. Erre kompetens szakemberünk van, egy szociálpedagógus, akinek az a feladata, hogy a szülői kapcsolatokat ápolja és magukat a szülőket is nevelje.

Nekünk is onnan kell kezdeni – mind a gyerekeknél, mind a szülőknél –, hogy alakítsuk a szokásrendszerüket, a higiéniai, az egészséges életmódhoz kapcsolódó szokásaikat. Fontos, hogy a család is velünk haladjon, ezért nekik külön szülői csoportokat szervezünk. Ezek rendszeres alkalmak, ahol szociálpedagógusunk – az óvodapedagógusok közreműködésével – tanítja a szülőket akár mesélni, akár a higiéniai szokásokra, vagy arra, hogyan kell játszani a gyerekekkel. Bevonjuk őket a csoport munkájába, hiszen óvodánk a Lépésről-lépésre program alapján dolgozik az óvodánk, ahol bármikor bejöhetnek a szülők, együtt játszhatnak, együtt tanulhatnak a gyerekekkel.

El kell mondanom, hogy szeptemberben, októberben még nagyon nehéz a kedves szülőkkel, de novemberre kialakul egy bizalmi alapon működő, nyugodt légkör, amelyben a szülők már szívesen bízzák ránk gyerekeiket. Azt gondolom, hogy mindez annak az eredménye, hogy egyrészt pozitív példát mutatunk meg a szülőknek, ahol betekintést kaphatnak az óvodai nevelés folyamatába, másrészt lehetőséget adunk arra, hogy láthassák, hogyan történik a gyerekek teljes személyiségének fejlesztése a játékban.

Dr. Vajda Zsuzsanna

Elnézést, hogy közbeszólok, de épp azért emeltük ki a pozitívumokat, mert tudjuk, hogy sok negatív példával találkozunk és a jó gyakorlat megismertetésére is vállalkoztunk

Riba Istvánné

Elnézést, de épp azért emeltük ki a pozitív példákat, mert tudjuk, hogy vannak nem olyanok.

Közönség

Visszakérdezhetek-e? Egy olyan állítás jelenik meg a vásznon, mely szerint a felelősség jóval nagyobb része a szülőkre hárult ismét. Nekem ezzel kapcsolatban aggályaim vannak. A közelmúltban olvastam az ország legnagyobb etológus professzorának egy társadalmi elemzését. Nagyon határozottan azt fejti ki, hogy ezekben az években a szülők áthárították az iskolára, a közoktatási intézményekre a nevelés felelősségét, a személyiségfejlesztésen túl a kognitív fejlesztés felelősségét is.

Itt én ellenmondást érzek azzal az állítással, és saját tapasztalataim is azt mutatják, hogy bizony működik az áthárítás mechanizmusa. Professzor úr abban az írásában nagyon tisztán levezeti, hogy ebből is adódóan micsoda hatalmas felelősség a politikai döntéshozóktól, hogy milyen helyzetbe hozzák az iskolákat és a pedagógusokat. Eljut odáig (Finnország példáján), hogy mennyivel többet kellene áldozni erre a szférára. A felvetésem csupán ennyi lett volna, hogy én azt érzékelem, hogy az állításnak a vége nem egészen így van. És a kérdésre a válaszom: úgy látom, hogy a gyerekek helyzete, biztonsága nem nőtt az elmúlt időszakban, ellenkezőleg. Úgy látom, hogy lebegnek, nagyobb a bizonytalanság az életükben.

Dr. Vajda Zsuzsanna

Amiről én beszéltem, az a jogi környezet. Várjuk a további véleményeket.

Közönség

Szeretném megtudni, hogy a tényt megállapítónak és az utolsó kivetített kérdést feltevőnek min alapul az a véleménye, hogy az elmúlt évtizedekben a pedagógiai beavatkozást csökkentették? Én 1980 óta dolgozom a közoktatásban, nagy bajba kerülnék, ha nekem sorolni kellene, hogy hol szűkítették a pedagógiai beavatkozást.

Dr. Vajda Zsuzsanna

Pedig jelentősen szűkítették. A pedagógus nem szólhat bele abba, hogy mit csinál a gyerek iskolán kívül, nem szólhat bele az öltözködésébe, ruházkodásába. Nem kérdezheti meg, hogy a szüleinek mi a foglalkozása. Teljesen más szemlélet a mostani. Ezt hosszasan lehetne sorolni, csak nem akarom ezzel az időt húzni.

Közönség

Eszembe jutott az, hogy Zsolnai Józsefnek megjelent egy könyve tíz évvel ezelőtt, az volt a címe: Mi a baj a pedagógiával? Egy nagyon érdekes történet, amit érdemes a szülők védelme érdekében elmondani. Ő hosszan elmondta, hogy 1945 előtt megvolt bizonyos csoportoknak a nagyon jól kialakult nevelési elképzelése. Vidéken a parasztember azt mondta, hogy „édes fiam, ha te egyszer azt kimondtad, nem kell azt leírni”. Egy polgári családban megvoltak az illemszabályok. Egy munkáscsaládban is. Jött a váltás, jött, hogy a gyereket hagyjuk szabadon fejlődni, engedjük őt. Egy óriási nevelési elbizonytalanodás indult, ilyen szellemben nevelődtek fel generációk.

Múltkor egyik ismerősöm mondta, hogy bement az iskolába és az volt az érzése, hogy két neveletlen találkozik: a pedagógus és a szülő, mert mindkettőből hiányoznak azok a dolgok, ami egy stabil nevelési rendszerben benne lennének.

Kíváncsi vagyok, megjelenik-e, hogy mi nyugodtak vagyunk a másik oldalon? Hogy a mi óvodáinkban, iskoláinkban csak jól nevelt pedagógus van? Az ő viselkedéskultúrájának a része, hogy mikor ő a gyerekekre vigyáz (pl. egy kirándulás alkalmával), akkor nem ül le sörözni.

Dr. Vajda Zsuzsanna

Kihasználva a közönség soraiból feltett kérdéseket, előhozom a következő témát. A gyerekek és fiatalok szubkultúrája egyre távolabb kerül a felnőttekétől, a gyerekeket mind kevésbé érdekli az iskolai tananyag. Ebből adódik a következő két kérdés:

Helyes-e, ha az iskola feladja a hadállásait és igyekszik minél inkább a gyerekek érdeklődésének megfelelni? Helyes-e, ha tananyag lesz a Harry Potterből?

Riba Istvánné

Az óvodai neveléssel kapcsolatban azt gondolom, hogy elégedettek lehetünk, hiszen az óvodai nevelési programjaink mindegyike arra íródott, hogy a gyerekek egész személyiségének fejlesztését megvalósítva készítse fel őket az iskolára.

Válaszolva önnek, hogy az óvodapedagógusok mindegyike jó-e? Kirívó eset van az óvodapedagógusok, tanárok között is, akik nem példamutatóan végzik munkájukat. A pedagógusok hivatástudatával kapcsolatban azonban nagyon szeretném, ha nem általánosítanánk.

Úgy érzem, hogy az óvodapedagógus egy nagy szolgálatot visz végig a munkája során, hiszen feladata a 3–7 éves korú gyermek sokoldalú, harmonikus, s hangsúlyoznám komplex fejlesztése. Ezért az óvodapedagógusnak olyan sokoldalú, univerzális embernek kell lennie, aki tud énekelni, tornázni, mesélni, ért a biológiához, a környezetismerethez, a matematikához. Az óvodás gyerekek fejlesztése élmény alapú fejlesztés, ami tevékenykedtetés közben történik, így szereznek ismereteket például állatokról, növényekről. Mindaz, ami érdekli a gyereket, azt meg is jegyzi.

Szeretnék elmondani egy példát: A kompetencia alapú csomag bevezetésével, a kompetencia alapú óvodai neveléssel én mélységesen egyet értek, híve vagyok ennek a módszernek. Az óvoda hagyományainak megfelelően Föld napi rendezvényt szervezünk más óvodákkal. A programcsomag bevezetése előtti évben a Föld napi rendezvényen bizony utolsók voltunk. A következő évben, miután megjelent a kompetencia alapú program, 2. helyezést értünk el. Nagy örömmel töltött el bennünket, hogy azok a gyerekek, akiknek nagy része cigánytelepekről jön, és nagyon kevés ismeretük van, a családból alig hoznak valamit, ezeket az ismereteket el tudták mondani, a feladatokat meg tudták oldani.

Azt gondolom, hogy az óvodai ismeretanyag a helyi körülményekre, a gyerekek képességére, és a képességeik fejlesztésére kell, hogy épüljön.

Jókayné Deák Éva

Sok dologban nem tudom azt, amit a mai gyerekek tudnak (pl. nem vagyok bejelentkezve a Facebookra, nem szoktam sms-t írni). Nem baj, ha ők mindezt tudják. Meg kell értenünk a mai gyerekeket, egészen másként élnek, mint mi. A mi szüleink is ezt mondták ránk. Így változik a világ, csak tudni kell vele mit kezdeni és ez a mi felelősségünk.

Hogy csak tankönyvből lehet-e az érdeklődését felkeltenünk? Biztos, hogy a hagyományos módszerek és a projektpedagógia nem fér össze? Dehogynem! Ami itt is igazán fontos: a pedagógus személyisége. Azt mondta nekem az egyik diák földrajzórán, kicsengetés előtt, mikor úgy érezte, hogy kicsit elkalandoztam a mondandómmal, hogy: „húzzunk bele, mindjárt csengetnek”. Én erre a mondatra azt mondtam, hogy tényleg. Vannak olyan „szavak”, amiket meg kell tanulnunk.

Fontos kérdés a pedagógus dominanciája. Mennyire fontos, miből ered? Dominánssá válni a tudásunkkal, ami bennünk van, a viselkedésünkkel, amit közvetítünk, a küllemünkkel, a szavainkkal, az öltözködésünkkel tudunk. Mindenünkkel nevelünk, ezzel tisztában vagyunk. Azt gondolom, hogy hagyni kell a gyerekeket a saját útjukon haladni, nem baj, ha ők likeolnak, mi pedig a hagyományos értékeket részesítjük előnyben, és azokat közvetítjük feléjük. Így kerek a világ!

Szilágyi János

A kérdés első részében van egy olyan állítás, hogy a gyerekeket egyre kevésbé érdekli az iskolai tananyag. Azt tapasztalom, hogy a gyerekek egy részét tényleg nem érdekli, hogy mi az, amit el kellene sajátítaniuk, viszont nem általánosítanék, mert mikor elérik a 11. vagy 12. osztályt, akkor képesek kitűzni maguknak életcélt, akkor már igyekeznek mindent megtenni annak érdekében, hogy ezt el tudják érni. Tanárainknak, pedagógusainknak alapfeladata az, hogy minél korábban fedezzék fel a diákokban azt a tehetséget, amely felé tudják majd terelgetni őket.

Kétségtelen, hogy itt olyan dologról van szó, amint hallottam az imént megfogalmazni, hogy régebben voltak egyértelmű szabályok és azok mértékadóak voltak a gyerekek számára minden körülmények között. Ami intelem akár a szülő, akár a pedagógus részéről elhangzott, azt a gyerekek komolyan vették, mert akkor a pedagógusnak és a szülőnek még volt tekintélye.

Ma komoly kérdés, hogy milyen a pedagógus-felhozatal, a pedagógus-nevelés. Erről a mai napon hallottunk kiváló előadásokat és hallottunk a pedagógus-képzés hiányosságairól is. Egészen biztos, hogy a pedagógus egész egyéniségével, személyiségével, gesztusaival, életvitelével, tisztességével, becsületes életmódjával, kvalifikáltságával, kollégáihoz való viszonyával, gyerekekhez fűződő kapcsolatával mindenképpen példát ad és nevel. S ha ilyen pedagógusaink vannak, akkor lényegesen könnyebb a helyzetünk, mert a diák igenis óhajtja azokat a példákat, amelyekre felnézhet, amelyeket követhet. Ha nincsenek ilyenek, akkor sokkal nehezebb mind a pedagógus, mind a gyerek dolga.

Közönség

Nyilván itt leegyszerűsítettek az állítások és a kérdések, mert nagyon mélyen nincs lehetőség belemenni, de az merült fel bennem, hogy a gyereket minden érdekli, amilyen tényanyag körülötte a világban van. Nemcsak a gyerekek változtak meg, hanem az őket körülvevő világ és a szülők életvitele, anyagi helyzete is. Azt hiszem, hogy nem az iskolai tananyagban van a hiba, mert a gyerekeket eredendően minden érdekli. Ha otthon nem ülnek le vele beszélgetni, akkor keres egy bandát rossz esetben, vagy egy jól összetartó kis közösséget. A puha diktatúra idején nagyon sok eleme volt az úttörő mozgalomnak, amelyeket ma látunk újraéledni. Szerencsére mára már kezdenek szaporodni a kis közösségek, ahol az összetartozást gazdag programokkal töltik meg. Azt hiszem, hogy a médiában nemcsak az adott programot érdemes megfigyelni, hanem az összekötő reklámokat is. Mit sugallnak a reklámok? Legyél gazdag, legyél sikeres, legyél szép és legyél 60 évesen is 20 éves külsejű. Azt hiszem, hogy szükséges lenne megtanítani a szülőknek, hogy tudják korlátozni azt, hogy a gyerekük mit nézzen a tévében. Ha jól tanít a tanár, igyekszik megfelelni a mai gyerek érdeklődésének. Mikor engem az 1980-as években kényszerített az igazgatóm, hogy tanuljam meg a számítógépet kezelni, meg kellett tanulnom.

Közönség

Én csak értelmezni szeretném a legutolsó kérdést. Arra vonatkozik-e, hogy a kormányzat a részletesebbnek ígért Nemzeti Alaptantervben kötelezően előírja, hogy minden iskolában, valamelyik évfolyamon, valamelyik tantárgyból tananyagként tanítani kell a Harry Pottert, vagy pedig arra vonatkozik a kérdés, hogy helyes-e, ha egy iskolában egy pedagógusnak van lehetősége arra, hogy megfelelő szituációban éppen a Harry Pottert használja?

Dr. Vajda Zsuzsanna

Itt a kötelező tananyaggá tételre vonatkozott a tétel. Áttérnék az utolsó kérdésre. Ez talán a legkényesebb kérdés, a fegyelem.

Nagyon sok szülő és oktató küzd fegyelmezési gondokkal. Vajon tényleg nehezebben kezelhetőek lettek a gyerekek? Vagy nem megfelelő módon közelítünk hozzájuk? Mit lehet kezdeni a fegyelmezési gondokkal?

Bányai Sándor

Én azt tapasztalom, hogy a gyerekek számára tartott foglalkozásokon is léteznek ilyen fajta fegyelmi gondok. Szerintem kalandokra és álmokra van szükségük a gyerekeknek, hiszen életkori sajátosságuknál fogva mindenáron meg fogják keresni, meg fogják találni és meg fogják ismerni a számukra kitáruló világ új és új elemeit.

Mi mindent megtehetünk azért, hogy egy társadalmilag értékes környezetben érjék őket ezek a kalandok és álmok. Lehet kaland egy túra, egy közös program létrehozása. Ha ilyen keretet nem biztosunk számára, nem tudja ezt általunk is hasznosnak és értékesnek tartott környezetben kiélni, akkor kalandot fog keresni például autófeltörésben, bolti lopásokban. Itt nem az érték a lényeg, hanem az adrenalin szintjének növelése, az izgalom, az újdonság. Úgy gondolom, hogy sokat tehetünk azért, hogy ezt a kalandkeresést megtapasztalja egy felnőtt által kontrollált környezetben.

Szilágyi János

Fegyelmi gondok természetesen nálunk is vannak, mi is érzékeljük ezeket. Úgy gondolom, hogy minden gyerek esete egyedi megoldást igényel. Érdemes egy-egy fegyelmezetlenség, vagy a házirendet megszegő tanulóval személyesen elbeszélgetni, nagyobb a hatása ennek a pedagógusi magatartásnak, mint bármilyen büntetésnek. Ezt saját magam tapasztalatából mondom. Ha nem mint igazgató, hanem mint tanár beszélgetek a diákkal, rávilágítok arra, hogy mi az, ami helyes vagy helytelen, mi az, ami jó vagy rossz, vagy a konkrét ügyet megbeszélem vele és utána azt mondom neki, hogy ha újra elköveti ugyanazt a hibát, akkor legközelebb már úgy kerül elém, mint igazgatója elé, akkor már más lesz a viszony. Ennek a magatartásnak nagyobb a hatása, mintha igazgatóit adnék az illetőnek.

Nyilvánvalóan az értékek egyensúlyvesztésének korát éljük, amikor a szabadság és a szabadosság kérdése tekintetében sokan a szabadosság felé próbálják terelni a fiatalokat, amikor a jó és a rossz erkölcsi megítélésében olyan talmi értékeket csillogtatnak meg előttük, ami ugyancsak félreviszi az életüket, és ráadásul azt hiszik, hogy az a „való világ”. De gondolhatunk a szellemi és anyagi értékek egyensúlyvesztésére is, az előbbi rovására. Úgy vélem, hogy nekünk, pedagógusoknak fontos lenne, hogy diákjainkba beleplántáljuk az arisztotelészi alapértékeket: az igazat, a jót, a szépet, és a szentet (ez utóbbit már én teszem hozzá). Ha ezeket sikerül elfogadtatni velük, akkor ők is elkezdenek egy másfajta síkon gondolkodni. Ha látják a mi életünkben a keresztény értékrend megvalósíthatóságát, annak pozitív belső kiegyensúlyozott következményeit, akkor képesek lesznek elfogadni azt. Azokról a diákokról is beszélek, akik visszajönnek hozzánk és örömmel számolnak be arról, hogy mit értek el az életükben.

Jókayné Deák Éva

100 gyereket kérdeztem meg arról, hogy miről beszélgethetünk most, ha a nevelés a téma. Ők azt mondták saját magukról, hogy tiszteletlenek, neveletlenek, erőszakosak, csúnyán beszélnek, visszabeszélnek és fegyelmezetlenek.

Igen, vannak fegyelmezési problémáink, de azt tapasztalom, hogy évről évre sok a példás magatartású gyerek, kevés a rossz magatartású és a hanyag szorgalmú, de velük tényleg sok a probléma. Különösen a kamaszok nagyon feszegetik – sőt át is lépik – a határaikat. (Ha egy gyermek nevelése során nem szabunk számára korlátokat, akkor bizonytalan lesz, addig „megy”, amíg nem talál szabályokat, és vele szemben megfogalmazott elvárásokat. Sajnos, ha ezekkel csak az iskolában találkozik, konfliktusaink lesznek, amit akár naponta megélhetünk.)

Más feladata van a pedagógusnak, mint a kicsi gyerekekkel. Van gondunk a fegyelmezéssel, a tanórai fegyelemmel. Fontos kérdés, hogy a tanítási órán hogyan tud fegyelmezni a kolléga, hogyan tudja motiválni, lekötni a gyerekeket. Egy rádióbeszélgetést hallgatva a következőt mondja egy szülő (aki a szülői munkaközösség elnöke az adott iskolában): őt felháborítja az, hogy a tanár az órájából 20–25 percet fegyelmezésre fordít. A tanárnak az a dolga, hogy tanítson, a szülőnek pedig, hogy neveljen. (Érdemes ezen elgondolkodnunk.)

Dr. Vajda Zsuzsanna

Az óvodásokkal is több fegyelmi probléma van?

Riba Istvánné

Azt gondolom, hogy nálunk másabbak a fegyelmi gondok, mint az iskolákban. Én visszamutatnék a családra, hiszen a fegyelmezési gondok a gyerek adott állapotától függnek, hiszen érzelmileg vezéreltek. Kipihenten érkezett-e az óvodába, mit látott a tévében, milyen volt a család légköre, amikor eljött, rohantak-e az óvodába, megreggelizett-e vagy éhes, ez mind befolyásolja a gyerek lelkiállapotát és azt a fegyelmi állapotot, melyet a csoportban produkál. Sajnos az utóbbi időben egyre jobban elterjed a nagy létszámú csoport, 30 fős gyermekcsoportban a nyugalmat, ezzel együtt a fegyelmet nehezen lehet megteremtenie egy óvodapedagógusnak. Azt gondolom, hogy erre figyelni kellene, hiszen az idegrendszer fejlődésében nagyon súlyos problémákat okozhat.

Visszatérnék egy mondat erejéig a családra. A család életvitele, a szabadidejének eltöltése és a médiák használata, nagyon meghatározza a gyerek viselkedését, azokat a fegyelmezési módszereket, amelyeket alkalmaznunk szükséges. A problémák ott kezdődnek, hogy milyen filmeket látnak a tévében. Már a gyermekeknek szóló rajzfilmek többsége is borzalmasak. Azt tapasztalom, hogy ezek a gyerekek nem találkoznak a széppel a mesék során, és fontos lenne, hogy legyen mellettük egy felnőtt, aki megmagyarázza azokat az agresszív és olyan történéseket, melyek felkeltik a gyerek érdeklődését, de még nem értenek meg igazán.

Közönség

A pedagógusnak nagyon magányos a sorsa. Belép egy terembe, egy csoportba és egyedül van. Én két dolgot szeretnék elmondani, ami biztosan bevált sok helyen. Az egyik, hogyha a vezető lehetőséget teremt arra, hogy az ő intézményében legyenek esetmegbeszélő csoportok. Nem kötelező jelleggel. Én csináltam egy iskolában négy ilyen alkalmat, megdöbbentő volt. Azt mondta egy felnőtt férfi, hogy két évvel ezelőtt kapott egy névtelen levelet egy szülőtől és a mai napig nem mondta el az iskolában, mert attól félt, hogyha megmondja, mit írtak róla, akkor azzal beskatulyázzák. Lehetőséget kell teremteni, hogy kivel mi történt, hogyan oldották meg. Szerintem, ha nevelési segítséget szeretnénk adni a pedagógusoknak, akkor ez nagyon jó lenne.

A másik pedig a szülők bekapcsolása. A legtöbben úgy csinálják, hogy beterelik a szülőket egy szobába, beszélnek és a szülők egymást nem ismerik. Vagy körbeültetik őket egy asztalnál, mindenki kap egy teát, minden szülő az első szülői értekezleten bemutatkozik. Így a szülők között is elkezdődik a beszélgetés. Azt mondják, hogy az orvosnál nincs egészségügyi felvilágosítás, csak kezelés, az iskolában pedig nincs pedagógiai felvilágosítás.

Örülök annak, hogy a kerekasztal résztvevői megerősíttek abban, hogy attól is függ sok minden, hogy mennyire jó a pedagógus.

Jókayné Deák Éva

Mi több éve tartunk esetmegbeszéléseket az iskolában. Az első évben alig voltunk ezeken a megbeszéléseken, vagy elmaradt, mert nem volt érdeklődő. Most jutottunk el odáig, hogy egy-egy esetmegbeszélésen többen vagyunk. Nagyon nehéz elismernie a pedagógusnak azt, hogy nem tud mit kezdeni a problémájával, hogy tehetetlennek érzi magát.

Nem biztos, hogy magányosak vagyunk. Úgy gondolom, hogy az jó dolog, ha bemegyünk a terembe és egyedül vagyunk a gyerekekkel. Akkor leszünk magányosak, ha a gyerekek és köztünk, pedagógusok között építünk egy olyan falat, amelyen keresztül már nem értjük meg egymást.

Dr. Vajda Zsuzsanna

Mint pszichológus csak támogatni tudom az esetmegbeszélést. Ez nagyon szép végszó volt, köszönöm. És megköszönöm a résztvevők közreműködését.