Dr. Aáry-Tamás Lajos

Oktatási jogok

Tisztelt Konferencia!

Szeretettel köszöntöm Önöket! Azt említette az elnök úr, hogy érzékeny területről fogok beszélni, és azt gondolom, hogy ez a terület nem olyan érzékeny, csak talán kevesebbet foglalkoztunk vele a korábbi időszakban.

Ez a jogok kérdése. Az oktatásról Önök sokféle előadást hallhattak, az egyetemtől kezdve a mai napig bezárólag. Viszonylag keveset hallhattak ugyanakkor ennek a jogi megközelítéséről, jogi aspektusáról. Engedjék meg, hogy jogászként kísérletet tegyek egy ilyenfajta eszmefuttatásra. Ugyanarról beszélek, amit Önök megélnek a mindennapokban, csak talán egy másik optika segítségével.

Az Alkotmányunk nagyon sok állampolgári, emberi jogot tartalmaz. Ezek között lelhető föl a művelődéshez való jog, amelynek alapján Önök azt a szolgáltatást nyújtják, amit oktatásnak, nevelésnek hívunk, és amibe az Önök munkája bekapcsolódik. A művelődéshez való jog az egyetlen olyan alkotmányos jog, amelyhez kapcsolódik egy alkotmányos kötelezettség: a tankötelezettség. Az Alkotmányban négy kötelezettség van. A tankötelezettségen kívül a honvédelmi kötelezettség, továbbá a közterhekhez való hozzájárulás, az adófizetés kötelezettsége, és van egy utolsó – ami önmagában elegendő lenne – a törvények betartásának a kötelezettsége.

Sokféleképpen meg lehet az oktatást közelíteni, de talán a jogi nézőpont az egyik legfontosabb aspektus. Ahogyan korábban említettem, a művelődéshez való jog az egyetlen olyan alkotmányos jogunk, amelyhez azonnal hozzákapcsolható egy alkotmányos kötelezettség. Ez egy nagyon különleges jogi helyzet. De mi következik ebből? Az én megítélésem szerint az, hogy amíg a közszolgáltatás tart, amíg a tankötelezettség fönnáll, addig az a hármas, akik az oktatásban részt vesznek – a pedagógus, a gyermek és a szülő – kénytelenek együttműködni. Nem tudnak kikerülni ebből az együttműködési kötelezettségből, pontosan azért, mert ez az alkotmányos jog és kötelezettség összekapcsolódik. Ezen a területen túl még viszonylag keveset beszélünk az oktatás kapcsán arról, hogy ez egy közszolgáltatás. Méghozzá olyan közszolgáltatás, amelyet az igénybevevők (a gyermekek, a diákok és a szüleik) kötelesek igénybe venni. Van még ilyen közszolgáltatásunk, az egészségügy. Ha fáj a térdünk, akkor megkérdezzük először a szomszédasszonyt, hátha tud valami jó krémet rá, barátoktól, ismerősöktől kérünk tanácsot. A különböző lapok mellékleteiben is találunk erre bőven példát, csak akkor megyünk el orvoshoz, amikor nagyon fáj. Tehát megválaszthatjuk annak a módját, hogy hogyan vegyük igénybe ezt a szolgáltatást. A szülő azonban akkor, amikor a gyermeke tanköteles lesz, nem mérlegelhet, hogy iskolába küldi-e a gyermeket vagy sem, oda kell küldenie.

Ha a közszolgáltatásról ilyen megközelítésben beszélünk, akkor fölmerül egy olyan kérdés, amit pedagógusokkal találkozva gyakran hallok. Hogy van az, hogy a diákoknak csak jogaik vannak, a tanároknak meg állandóan kötelezettségeik. A tanároknak mikor beszélünk a jogaikról? Nos, ha csak a közszolgáltatást szemléljük – egy kicsit kilépünk az oktatás szférájából –, akkor világossá válhat a kérdés. A kórházban eszünkbe sem jut az orvosok jogait firtatni, mindig a betegek jogairól beszélünk. Vajon kap-e elegendő tájékoztatást, megkapja-e azt a szolgáltatást, ami neki jár? Tisztességgel ellátják-e? Szépen beszél-e vele a nővérke, kicserélik-e alatta a lepedőt vagy sem? Ha az önkormányzat ügyfélirodájában megpróbáljuk igénybe venni azt a szolgáltatást, amit az önkormányzat nyújt, akkor soha nem az ügyintéző jogai jutnak eszünkbe, hanem az állampolgár jogai. Megkapja-e a szolgáltatást, megfelelő szolgáltatást kap-e, vajon a jogszabályoknak megfelelően időben járt-e el az ügyintéző? Ugyanez a helyzet az iskolában is. A közszolgáltatás nyújtója a pedagógus, az igénybe vevője a gyermek, illetve a szülő. Ezért a fölállás teljesen természetesen az, hogy a szolgáltatás igénybevevőinek jogai vannak, a szolgáltatás nyújtójának kötelezettségei. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a pedagógusoknak ne lennének jogai, és a diákoknak ne lennének kötelezettségei. Csak az alapszituáció, ahonnan vizsgálni kell mindig egy-egy konfliktus esetében a fölállást az, amit az előbb említettem. Ha megértjük ezt a kiinduló helyzetet, ezt az alapot, akkor nagyon sok konfliktus elkerülhető, vagy feloldható. Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy a diákok bármit megtehetnek, hogy a diáknak bármihez joga van. Egészen egyszerűen ez nincs így.

A diáknak ahhoz van joga, amit a jogszabályok rögzítenek. De ezen túlmenően van egy általános probléma, amely hatéves gyakorlatom alatt minden ügyben megtalálható, a tájékozatlanság. Nemcsak a jogszabályban rögzített jogokra, kötelezettségekre gondolok elsősorban, hanem azokra az iskolai belső szabályokra, amelyekre épül az iskola szereplőinek a mindennapi élete. Ezek a belső szabályok játékszabályok, amelyek szerint a döntések majd születnek. Bizonyára egy macsó kiszólás, hogy focihasonlattal jövök, de képzeljenek el egy focimeccset, amelyben az egyik csapat nem ismeri a szabályokat. Rohangál le-föl a pályán, mint pók a falon. Van elképzelése arról, hogy mit kellene csinálni, csak éppen nem tudja egészen pontosan a szabályokat, ezért mindig ő ellene fognak fújni. Ha belegondolnak, a közoktatási törvény azt mondja az iskola belső szabályairól, a házirendről, a pedagógiai programról, az szmsz-ről, hogy azok nyilvánosak. Megtalálhatók a könyvtárban, az igazgatói szobában, általában a kivonatok megvannak az osztályteremben is. De fogadjunk, hogy nem sok szülőt láttak a könyvtárban pedagógiai programot forgatni délben – megnézve kémiából vagy matematikából az értékelési szempontokat, hogyan jön létre a félévi, vagy év végi átlag –, hogy egészen pontosan számon tudja kérni gyermekétől, hogy többet tanuljon, mert most éppen egyesre áll.

Az értékelésnél, hogy hányast kapott a gyerek, soha nem szoktunk állást foglalni, hiszen a tanár kizárólagos joga az, hogy értékeljen. De ha nem mondják el a szülőnek, hogy melyik az a képlet, amelynek alapján kijön a félévi, meg az év végi átlag, akkor a szülő az én megítélésem szerint csak rossz döntést hozhat. Még emlékszem, hogy a legtöbb szülőhöz hasonlóan az én anyukám is mindig a számtani átlagot kereste a jegyek alapján. És neki kijött egy eredmény. Igen ám, de a tanárok kis piros füzetecskéjében egy egészen más képlet van. Hogy a témazáró dolgozat mennyit ér, a röpdolgozat mennyit ér, a piros pontokból és a fekete pontokból hogyan lesz majd jegy, ez egy egészen különleges képlet tud lenni, és tantárgyanként más és más. Ha a szülő nem ismeri ezt a képletet, akkor nem tud jó döntést hozni. Akkor hoz döntést, amikor nem kellene, vagy nem hoz döntést akkor, amikor kellene. Nem ülteti le a gyereket, nem vonja meg a zsebpén­zét, nem kapcsolja ki a számítógépet, tehát nem hoz olyan szülői döntést, ami felelős döntésnek számítana. Mit csinál ilyenkor a szülő, amikor megbukik a gyerek? Bemegy az iskolába, és számon kéri a tanáron, hogy mi történt. Ilyenkor a tanár megmutatja, hogyan számolta ki a jegyet. Igen ám, csak a szülő soha nem találkozott ezzel a képlettel korábban. Mit tud tenni ilyenkor? Azt mondja, hogy első körben nem akartam szólni, kedves tanárnő, de az a hármas, amit a témazáróra tetszett adni, az megért volna egy négyest. Ugye erre azt mondja a tanár, hogy kérem, Önnek sok mindenhez van joga, mehet az ombudsmanhoz, de az értékeléshez én értek, én vagyok a tanár, ez az én kizárólagos jogom. A tanárnak igaza van, de mit tud erre mondani egy anyuka, aki föl van háborodva? Maga nem alkalmas arra, hogy tanár legyen. Válasz, maga nem alkalmas a szülői feladatok ellátására. Ilyenkor ombudsman legyen a talpán, aki közvetíteni tud a vitában. Pedig nem történt más, csak elhallgatták a szülő elől, nem tették számára egyértelművé, hogy mik a játékszabályok. Hogyan fog megszületni az év végi jegy?

Megállapodtunk abban, hogy a szülők nem szoktak bejárni a könyvtárba elolvasni az értékelési szempontokat. Érdemes lenne bizonyos időközönként eljuttatni nekik. Levélben, zárt borítékban, ellenőrizhető módon, mert ha anyatigrisként beront az anyuka az iskolába, és számon kéri a tanártól, hogyan bukhatott meg a gyereke, akkor vissza lehet kérdezni, hogy elolvasta a levelet, amit elküldtünk, és amiben benne vannak az értékelési szempontok? Nem? Akkor nem nálunk van a felelősség. Amíg a játékszabályok egyértelművé tételével nem húzzák meg ezt a határvonalat, hogy hol van az iskola és a család között a felelősségi vonal, akkor sokféle konfliktussal fognak továbbra is szembenézni.

Természetesen azt is tudom, hogy az ilyen tájékoztatással az iskola nyitottabbá, számon kérhetőbbé válik, azonnal ki fog derülni, hogyha a tanár hibázik. Én azt gondolom, hogy ez még mindig a jobbik út, mint azt mondani, hogy mi tudjuk a szabályokat, ezért az esetek nagy többségében majd nekünk lesz igazunk, nem vagyunk mi számon kérhetők. Meg tudjuk védeni a mundér becsületét is, hogyha kell. A szülők és a diákok majd oldják meg, ahogy tudják. Azt gondolom, világos és egyértelmű szabályokkal egy kicsit mindenki jól tud járni, ezek a szabályok a pedagógust legalább annyira tudják védeni, mint a diákot és a szülőt.

Az egyik legfontosabb változás az elmúlt időben, hogy csatlakozott az ország az Európai Unióhoz. Sokan, sokféle szempontból várták ezt a csatlakozást, és sokan beszélnek arról, hogy mi is történt azóta. Az oktatás területén kényelmesebbnek látszik a helyzet. Az oktatáspolitikusok nagyon is örülnek ennek, hogy nemzeti hatáskörben maradt az oktatás kérdésköre. Nincsenek olyan szabványok, irányelvek, amelyek az Európai Unióból jönnének, és meghatároznák, hogy mit kellene tennünk az oktatás területén. Úgy tűnik, mintha ez könnyebb helyzet lenne. Éppen fordítva látom. Hihetetlen a felelőssége mindazoknak, akik az oktatásban működnek, ugyanis az oktatási rendszerünkből kikerülő fiatalok az Európai Unió gazdaságában, kereskedelmében, közigazgatásában, tudományában fognak tevékenykedni, és egymással versenyezni. Nincs más választásunk, nekünk kell kitalálni, hogy milyen legyen ez az oktatási rendszer, milyen elemei legyenek, megfelelnek-e vajon a gyermekeink azon kihívásoknak, amelyek biztosan érni fogják őket, amikor befejezik közép- vagy felsőfokú tanulmányaikat.

Az oktatás az egyik legfontosabb közszolgáltatásunk, legfontosabb közügyünk, ennek ellenére viszonylag kevesebbet beszélünk róla. Ha beszélünk, akkor a viták többnyire oktatáspolitikusok és pedagógusok között zajlanak. Megengedik, hogy emlékeztessem Önöket öt-hat évre visszamenőleg a legfontosabb oktatáspolitikai vitákra? Oktassunk-e etikát vagy sem? Buktassunk-e alsó tagozaton vagy sem? Értékeljünk jegyekben, százalékosan, vagy szövegesen? Ezek mind-mind nagyon fontos kérdések. De a viták kizárólag a miniszter, a minisztérium, a háttérintézmények, az oktatáspolitikusok és a pedagógusok között zajlanak. Mit mondjon egy polgármester – akinek kötelessége működtetni helyben a rendszert – arra a kérdésre, hogy buktassunk, vagy ne buktassunk? Mit mondjon arra, hogy oktassunk-e etikát vagy sem? Hogy szövegesen értékeljünk? Azt gondolom, hogy ezek nagyon fontos dolgok, csak a közügytől eltávolodott kérdések. Gumicsontok, amin jól lehet rágódni, tele lehet rakni az újságokat ezekkel a kérdésekkel. De mégsem arról beszélünk, hogy a településünkön hogyan nézzen ki az oktatás. Ebbe ne csak a pedagógusok szóljanak bele, ne csak az oktatáspolitikusok szóljanak bele, ne csak a pénzügyesek szóljanak bele, hanem szóljon bele az a 18 éves állampolgár, akinek még nincsen gyereke. Mire az oktatási rendszer odafejlődik – átalakul, bezárják az intézményt, összevonják azokat – addigra már lesz gyereke, és be fog épülni ebbe a rendszerbe. Látszólag a nagymamának sincsen köze, mert a gyermeke már kikerült onnan, de az unokája már oda fog bekerülni. Miért ne szólhatna bele? Hiszen beleszólhat abba, hogy a csatornázás, a kutyapiszok összeszedése vagy a kórház fenntartása, mint közfeladatok, hogyan működjenek. Ilyen irányba kellene kiterjeszteni egy kicsit a beszélgetést az állampolgárokkal.

Azt gondolom, a pedagógusok akkor járnak jól, ha minél szélesebb körűvé teszik ezt a vitát, és nemcsak akkor próbálnak segítséget kérni a szülőktől, amikor az iskolát be akarják zárni. Sokkal kisebb lesz az erő, sokkal többen lesznek azok a szülők, akik azt mondják, hogy én most nem segítek, nem látom át, hogy mi a baj, nem tudok különbséget tenni a közügy és a kenyérharc között. Ha segítenek nekik, akkor azt gondolom, hogy nagyon sok kérdésben ők is fognak Önöknek segíteni.

Végezetül engedjék meg, hogy egy kedves tapasztalatomat osszam meg Önökkel. Említettem, hogy jogász végzettségű vagyok, nincsen pedagógus végzettségem, mégis egy olyan helyzetbe kerültem, hogy a diákoknak kellett előadást tartanom a jogról. Egy diákparlamenten, ötven–hatvan ötödikes, hatodikos, hetedikes gyerek gyűlt össze, és az volt a feladatom, hogy a jogról tartsak előadást. Megijedtem ettől a feladattól, mert nem mindig lehet erről a néha száraz, néha kusza, néha bonyolult területről fiataloknak élvezetesen, vagy érthetően előadást tartani. Ezért azt gondoltam, hogy játszom velük. Erre természetesen fogékonyak voltak. Mint majdnem mindegyik gyermek, szerettek játszani. Van egy csehszlovák disznóbőr táskám, amit a feleségem nagypapájának a padlásán találtam, amikor az autómba szerszámos táskát kerestem. Azóta ez az irodista táskám, ennek két nagy fém csatja van. Ezt kitettem az asztalra, és azt mondtam, hogy ez egy földön kívüli lény, füle is van, csak az nem látszik. Érti amit mondunk, de nem beszéli a nyelvünket. Messziről érkezve erre a bolygóra azt látta, hogy többségben vannak a fejlett példányok. Jól láthatóan erősebbek, hatalmasabbak, mint a picikék, akik elég törékenyek is tudnak lenni egészen pici korban, és azt kérdezi ez az E.T. a gyerekektől, hogy milyen javaslatuk lenne a felnőttek számára? Hogy jobb legyen az élet ezen a bolygón. Mondtam, hogy én meg az ENSZ főtitkárának gyermekjogi megbízottja vagyok, és az E.T. segítségével tolmácsoljuk az ENSZ-nek a javaslatokat. A gyerekek elkezdtek egymással vitázni, és megfogalmazni javaslataikat a földön kívüli lénynek. Az egyik kislány azt mondta, hogy olyan jó lenne nyolcra hazamenni, de anyu mindig izél, hogy hétre érjünk már haza. A másik kislány azt mondta neki, hogy anyukád azért mondja, hogy menjél haza hétre, mert szeret téged, félt téged, nem szeretné, hogyha valami bajod esne. A gyerekek elkezdtek a szabadságukról beszélgetni, és a szabadságuk korlátairól. A szeretet, az a szabadság korlátja. Hátborzongató volt, hogy az egyik gyerek, egy kislány azt mondta, hogy a tolókocsis gyereknek is jogában áll rohangálni. De ő nem tud, ezért ne a Mátrába menjünk iskolakirándulásra, hanem menjünk Egerbe, mert a múltkor éppen, amikor ott voltam anyuékkal, azt láttam, hogy a várban van lift, és akkor ő is el tudna velünk jönni. A fogyatékos gyermek méltóságáról és jogairól beszéltek.

Volt egy szociológushallgató, akit arra kértem, hogy írja a táblára, amit a gyerekek mondanak. Negyvenöt percig tartott ez a foglalkozás, a gyerekek játékos formában, egy csehszlovák disznóbőr táskával értekezve megalkották az ENSZ gyermekjogi egyezményét. Arról beszéltek, bárcsak meghallgatnák a felnőttek az ötleteiket, mert néha sokkal jobb ötleteik vannak, mint nekik. Az ENSZ gyermekjogi egyezménye a gyermekek véleménynyilvánításának szabadságáról beszél, és azt mondja, hogy a felnőttek kötelesek azt figyelembe venni. Minden cikkelyre, minden fontosabb tételre mondtak valamit a maguk nyelvén. Játékos formában, többre voltak képesek 45 perc alatt, mint nemzetközi jogászok tíz év alatt, ennyi idő alatt született meg az ENSZ gyermekjogi egyezménye.

Azt gondolom jobb, ha néha hagyjuk, hogy a gyermekek megfogalmazzák a gondolataikat, persze nem mindig és nem minden alkalommal, és nem bárhol. De ha néha ezt meg tudják tenni, akkor kisebbfajta csodákra képesek. Ha hagyjuk, hogy rácsodálkozzanak erre a világra, és néha mi felnőttek is vesszük a bátorságot, hogy lehajoljunk hozzájuk, hogy meghallgassuk őket, akkor felfedezhetjük azt, hogy többre képesek 45 perc alatt, mint egy hatalmas nemzetközi jogászcsapat tíz év alatt.

Ehhez kívánok Önöknek sok-sok sikert. Köszönöm szépen a figyelmüket! Ha maradt még kérdés, amit nem válaszoltam meg, vagy amire nem tértünk ki és szívesen hallanának róla, akkor az elnök úr javaslatára a szekcióülésen azonnal – nem harminc napon belül írásban – választ fogok adni. Köszönöm szépen!