Dr. Szenes György

Életpályaépítés, pályaorientáció – múlt, jelen, jövő

Tisztelt Kolleganők, kedves Kollegáim!

Ez a konferencia európai dimenziókról szólt, s e témában két lényeges kérdéskört érintettünk. A hazai közoktatásnak az európai dimenzióit, továbbá a Nemzeti Fejlesztési Tervnek, annak is a humánerő-forrás fejlesztési programjából adódó feladatait. Bár az előadás címéből lehet ez nagyon nem látszik, de én a másodikról szeretnék beszélni. Arról, hogy mi is ez az életpálya-építés, van-e, volt-e, ennek valamiféle hagyománya Magyarországon. Túlzottan filozófiai magasságokból nem szeretnék elindulni, de azt kellene valahogyan meghatároznunk, hogy miért is van az iskola. Miért járnak a mi gyerekeink iskolába, mit szeretnénk tőlük, mire szeretnénk felkészíteni őket? A kérdésre a válasz eléggé egyszerű, nem azért járnak ezek a gyerekek iskolába, hogy a magyar nyelv és irodalom szépségeiben, rejtelmeiben elmélyüljenek, még csak azért sem, hogy a matematikát, fizikát önmagáért tanulják, hanem azért, hogy lehetőségeikhez képest sikeres életpályát fussanak be. Olyanok legyenek, akik képesek a mindennapok örömeit átélni. A gyerekek életpálya-építését az iskolának elő kellene segítenie, kérdés az, hogy elősegíti-e? Azok az ismeretek, amelyeket az iskolában adunk, az alkalmasak-e egy sikeres életvitel folytatására. Definíciót nem szeretnék az életpálya-építésre adni, de valami olyasmiről van itt szó, hogy a munka világához kapcsolódóan az egyéni igényekre építetten tudunk-e megfelelő információt adni a sikeres életvitelhez, az életpálya tudatos építéséhez. Nem véletlen az, hogy ennek a helyét keressük a magyar tantervekben, és nem véletlen az, hogy ez szlogenszerűen meg is jelenik, és meg is jelent az elmúlt időszakban, kérdés, hogy mi valósult meg? A 70-es, 80-as években mi történt Magyarországon e témában? Ekkor Magyarországon egy más rendszer volt, más volt a munkaerő-piaci helyzet, ha ezt egyáltalán munkaerőpiacnak lehetett nevezni, munkaerő helyzet volt. Mindenkinek volt stabil munkahelye, és kellett adni valami fajta ismeretet a gyereknek arról, hogy milyen iskolák közül választhatnak a 8. osztály után. Pályaválasztási felelősök voltak az iskolában, és tanácsot adtak a gyereknek.

Nem árt tudni, hogy ebben az időszakban a gyerekek mintegy 50%-a járt szakmunkásképző, érettségit nem adó iskolába. A pályaválasztási felelősnek nem azt kellett végiggondolnia, hogy a sikeres életpályában mi mindent kell a gyereknek megtennie. Volt stabil munkahely, 100%-os volt a foglalkoztatottság Magyarországon, a munkanélküliséget nem ismertük, igazából nem jelentett mást a pályaválasztási tanácsadás ebben az időszakban, mint iskolaválasztást. Jó esetben a legelvetemültebb pedagógus kollegák elvitték üzemlátogatásra a gyerekeket, hogy lásd fiam, ilyen az élet. Ezen kívül, nagyon jól működtek megyei szinten a pályaválasztási tanácsadó intézetek hálózata és ennek összefogó szervezetei, egy darabig a Munkaügyi Minisztériumhoz, majd az OPI-hoz kapcsolódóan. A hetvenes, nyolcvanas években ezek segítséget tudtak adni a pedagógusoknak. Kiadványokat jelentettek meg. A 80-as évek végén indult el a hanyatlás. Ebben az időszakban az iskolaválasztás egy életre szólt, valójában nemcsak az iskolaválasztás, hanem maga a pálya-, a szakma-, a munkahelyválasztás is egy életre szólt. Emlékszünk azokra az időkre, amikor dicsőség volt törzsgárda tagnak lenni egy munkahelyen, szép jelvényeket is kaptunk. A világ jelentősen megváltozott. Mit jelentett a rendszerváltás Magyarországon, mit jelent az, hogy valami egészen másra kellett felkészíteni a gyermekeinket, hogyan jelentek meg ezek a változások az iskolai dokumentumokban? Nem szeretnék pálcát törni a tantervkészítők fölött, mert sok esetben természetesen magam fölött is törhetném ezt a pálcát. Az általános iskolában az új helyzetre egyáltalán nem készültünk fel. Megmaradt a tanácsadás, ez elsősorban az iskolaválasztásban merül ki. Megszűnt a jól működő pályaválasztási tanácsadó rendszer, megszűntek az intézetek az iskolák mögül. Az iskolák teljes egészében magukra maradtak, egy olyan megváltozott helyzetben, amikor Magyarországon tömegessé vált a munkanélküliség, és nemhogy egy sikeres életpályára, de még egy sikertelenre sem nagyon lehetett felkészülni. A gyerekek azt látták, hogy szüleik, akik az elmúlt napokban még sikeres, és jó egzisztenciával rendelkező emberek voltak, egyik pillanatról a másikra kikerültek a stabilnak hitt munkahelyről. A 90-es évek eleje, nem volt egy sikertörténet a magyar gazdaság életében. Ekkor azonban történt valami a tantervi építkezésben a formálódó Világbanki Emberi Erőforrások fejlesztése programban. Ez a program 1992-ben először tűzte zászlójára a pályaorientációnak a középiskolákban való bevitelét. A szakközépiskolákba került be a pályaorientációs ismeretanyag, őszintén meg kell, hogy mondjam, eléggé testidegennek tűnt. Elsősorban azért mert, ennek a kezdete az általános iskolában lenne. A középiskolákban már egy más típusú felkészítés szükséges a gyerekek számára.

A homogén iskolatípus, amit gimnáziumnak nevezünk, erre az időszakra egy széttagolt iskolatípus lett, ebben az időszakban a négy osztályosok mellett a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok jelentek meg elég jelentős számban. A szakközépiskolák a világbanki program kezdetében jelentősen megváltoztak, a szakközépiskola nem egy szakmára készített fel, különösen az első időszakban, hanem szakmacsoportos volt az alapozás, és ez megmaradt az elkövetkezendő időben is.

Világossá kellett tenni a gyerekek számára, hogy nem szakmát választunk 14 éves korban, hanem legfeljebb szakirányt, szakmacsoportot, valami olyasmit, ami egy rugalmas, átjárható rendszert feltételezett.

Formálódott a Nemzeti alaptanterv, amelyben vannak olyan ismeretek, vannak olyan tudástartalmak, olyan képességfejlesztési feladatok, amelyek egyetlen tantárgyhoz sem kötődnek. Át kell, hogy hassák egész oktató, nevelő munkánkat, és a tantárgyi rendszert. A NAT-ban egyik ilyen volt a pályaorientáció, és ez megmaradt az új NAT-ban is. A NAT ebben a tekintetben úttörő volt, amennyiben megvizsgáljuk az általános iskolai tantervet, illetve a középiskolai helyi tanterveket, ez az ismeretanyag, amelyet pályaorientációnak nevezünk a NAT inspirációja ellenére nem igazán jelent meg.

Melyek a pályaorientáció fő összetevői? Mit kellene tanítanunk, hogyan kellene fejleszteni ahhoz, hogy a gyerekek megismerhessék önmagukat? Lényeges dolog, hogy a gyerekek tisztában legyenek képességeikkel, érdeklősükkel, legyen elképzelésük arról, hogy mivel szeretnének foglalkozni. Úgy gondolom, hogy ekkor kevesebb lenne a hibás pályaválasztás, és levesebb lesz a kisiklott egzisztencia. A tanulók önismeretének fejlesztése lenne az első, és talán leglényegesebb. Nemcsak elméleti területen szükséges az önismeret fejlesztése, hanem gyakorlati téren is. Ha ismerem már magamat, akkor ismernem kellene a pályák igen széles skáláját, hogy ezekből tudjak választani. Nagy probléma pedagógusainknál, hogy a munkaerő-piaci ismereteik hiányosak. A pedagógusképzésben. Kicsikét jobb a helyzet a szakképzésben, a szakközépiskolában és a szakiskolákban, mert azért itt mérnökök, közgazdászok tanítanak, akiknek ilyen jellegű ismereteik vannak. Nagyon fontos megismertetni a gyerekekkel azt, amit mindannyian tudunk, hogy a végzettségnek óriási szerepe van a munkavállalásban, hogy minél magasabb végzettségre teszünk szert az életpályánk során, annál könnyebben tudunk majd a változó világ igényeihez alkalmazkodni, jobbak lesznek a munkaerő-piaci esélyeink. Azt gondolom, hogy ezek a szavak, amiket én most itt mondok, az általános képzésben igen ritkán kerülnek elő, tehát nincsen benne az aktív szókincsünkben.

Még egy utolsó dolog, amelyet szakemberek sokszor megkérdőjeleznek, hogy a pályaorientáció keretében szükség van-e a tanulás tanulására. Megtanítani a gyerekeket tanulni, azt gondolom, hogy végtelenül fontos lenne. Ilyen típusú rövid kurzusokat kellene beépíteni a tantervbe, osztályfőnöki órákba, vagy akár a pályaorientációs óraszámba. Szükség van-e tanulás technikájának az elsajátítására? Meggyőződésem, hogy igen, mert a gyerekek egy jelentős része még középiskolába is úgy érkezik, hogy nem tud tanulni. Nem ismeri azokat a technikákat, amelyekkel ismeret lehet elsajátítani. Félek, hogy mi tanárok sem vagyunk ebben a dologban kellőképpen felkészülve. E témának nem egy önálló stúdiumnak kell lennie, hanem minden évben, minden tanárnak úgy kellene kezdenie az aktuális év eleji eligazítást, hogy édes kisfiam, édes kislányom, javasolnám, hogy az én tantárgyamat ilyen és ilyen módszerekkel próbáljuk meg elsajátítani. Közösen nézzük meg, hogyan lehet jegyzetelni, milyen módon lehet bizonyos szövegrészeket megtanulni, a lényeg kiemelése hogyan történjen, tehát olyan kérdéseket kellene tisztázni, amelyekkel az általános iskolában keveset foglalkoznak, de félek, hogy a középiskolák is elhanyagolják.

Nézzük meg, hogy mi a jövő e területen, mi az, ami más egy kicsikét, mire mondhatjuk, hogy életpálya-építés, mi más a 90-es évekhez képest. Először, a magyar gazdaság jelentősen megváltozott. Egy olyan növekedési pályára állt rá, amely eléggé kiszámítható, lehet mondani, hogy ez egy növekvő gazdaság, piacgazdaság, amelyben az érvényesülésre fel kell készíteni a gyerekeket. Ismerjük ezt az új szlogent, „Life Long Learning”, orosz kultúrkörnyezetben azt mondták, hogy „Ucsitca, ucsitca, ucsitca”. Régebben azt mondtuk „A jó pap holtig tanul”. E három mondás nem egészen ugyanaz, régen a sikeres pályához egy stabilitás tartozott, ma pedig egyetlen dolog a stabil, a változás. Ez a változás, amire fel kellene tudni készíteni a gyerekeket. Ehhez áll rendelkezésre egy új Nemzeti alaptanterv, amely hangsúlyozottan foglalkozik az életpálya-építéssel. És azt kell, hogy mondjam, bármennyire hangsúlyozottan is van leírva a papírokban, erről bizony a mai napig is elég keveset tud a pedagógusközösség. Hogy mit kellene tudnunk erről az életpálya-építésről? Csak néhány dolgot szeretnék mondani, néhány olyan fogalmat, amely nem nagyon tartozik bele az aktív szókincsünkbe. Ha egy rövid definíciót mondanék az életpálya-építésről, akkor az egyéni ambíciók, és a lehetőségek összhangját jelenti. Akkor sikeres valaki, egy gyerek, egy felnőtt, egy középkorú, vagy idősebb, hogyha a lehetőségei és az ambíciói valamilyen szinten összhangban vannak. Ezt az iskola nem tudja építeni, mert az életpálya-építés egyéni, ezt az iskola legfeljebb elő tudja segíteni. Nézzük meg, milyen fejlesztési területek vannak az életpálya-építés során:

• önismeretfejlesztés
• kommunikáció-fejlesztés
• team munka
• konfliktuskezelés
• információkezelés.

Ez utóbbi dolog a mai világban nagyon lényeges. Honnan, kitől, miről kaphatok információt, és hogyan tudom ezt szűrni? Nem tudom, hogy adunk-e elég kapaszkodót mindezekhez? Végül arról szeretnék néhány mondatot szólni, hogy mit tudunk mi a munkaerő-piaci ismeretekről?

Hogy tudunk-e pályázatot írni? Intézmények tudnak-e pályázatot írni? Tudunk-e uniós szinten pályázatot írni? Tudunk-e interjúra elmenni mi magunk? Meg tudnak a tanulók jelenni a munkaerőpiacon? Meg tudják-e mondani a gyerekeknek, hogy nem farmerben és sportcipőben kell menni, ha bankban szeretnének dolgozni. Tudunk-e ilyen hasznosnak tűnő tanácsokat adni? Álláskeresési technikákkal tisztában van-e a magyar pedagógustársadalom? Tudunk-e ehhez kellő információt adni, ismerjük-e a munkaügyi szervezeteket? Tudjuk-e, hogy ezek hol vannak? Mit jelent az, hogy munkanélküliség? Milyen segélyezési lehetőségek vannak? Tudnak-e a tanulók önéletrajzot írni?

Azt gondolom, ha ezeket az ismereteket valamilyen módon megadjuk a gyereknek, minimális jogi és vállalkozási ismeretekkel ruházzuk fel őket, akkor azt mondhatjuk, adtunk valamit ahhoz, tettünk valamit azért, hogy sikeres, az életben eligazodni tudó fiatalságot neveljünk. Kérdés, hogy fel vagyunk-e erre készülve mint tanárok, felnőttek? Félek, hogy nem vagyunk felkészülve és felkészítve erre a témára, de e nélkül sikeres ifjúságot nevelni nem lehet.

Köszönöm, hogy meghallgattak.