Pódiumbeszélgetés a közoktatás aktualitásairól

 

Sipos János, Sári Lajos,

Dr. Loránd Ferenc, Dr. Szenes György

 

Levezető: Molnár Csaba

Molnár Csaba: Tisztelettel köszöntöm a konferencia résztvevőit.

Amikor tegnap este a díszvacsorán köszöntöttem a megjelent vendégeket, akkor azt mondtam, hogy a konferencia leglátogatottabb programjához értünk el. Örömmel látom, hogy szép számmal maradtak a kollégák a szakmai rendezvényre is.

A beszélgetés menetét úgy terveztük, hogy a beérkezett kérdések alapján mi öt fő témakört választottunk ki. Ezek mindegyikére 10-15 perc áll rendelkezésre. A kérdéseket az előadók előre megkapták. A válaszokat a konferencia kiadványban megjelentetjük, amit december végére tervezünk.

Mielőtt rátérünk a konkrét témakörökre, szeretném megköszönni a pódiumbeszélgetés résztvevőinek, hogy elfogadták meghívásunkat. A beszélgetés résztvevői Sipos János közoktatási helyettes államtitkár, Sári Lajos szakképzési helyettes államtitkár, Dr. Loránd Ferenc, az Országos Köznevelési Tanács elnöke és Dr. Szenes György, az OKNT alelnöke.

• Az első témakörben a tartalmi fejlesztéseket járnánk körbe,
• majd arról szeretném, ha a véleményüket elmondanák a pódiumbeszélgetés résztvevői, hogy alkalmas-e az új kihívásokra a pedagógus társadalom, illetve rendelkezik-e a pedagógusképzés rendszere azokkal a tartalékokkal, ami tudja segíteni a pedagógusok kompetenciájának növelését.
• A harmadik a minőségfejlesztés, minőségbiztosítás témaköre,
• a negyedik témakörnek javaslom a szakértők helye, szerepe a következő időszakban,
• és ha marad időnk, a hátrányos helyzetű, fogyatékos tanulók helyzetével szeretném, ha foglalkoznánk.

Elsőként megemlítem, hogy az új kormányzati program kiemelt területe a tartalmi fejlesztések, tartalmi változtatások témaköre. Ezekből csak néhány gondolat: a diákok túlterheltsége, a PISA mérések eredményei, az új kihívásoknak való megfelelés, a tudásalapú társadalom megteremtése, a társadalom kihívásainak való megfelelés. Ebből vezethető le a követelményrendszer meghatározása, a NAT, kerettanterv, helyi tanterv kapcsolata. Arra kérem a pódiumbeszélgetés résztvevőit, hogy először e gondolatkörről mondják el véleményeiket, elképzeléseiket.

 

Sipos János: Sajnálom, hogy nem tudtam itt lenni hét közben, hiszen pontosan olyan területen voltak szakmai viták, amelyek a következő években alapvetően meghatározzák a közoktatás fejlesztési irányait. Hallottam röviden a szekcióbeszámolókat, úgy látom az országban bármerre járva, hogy van igény a változásokra. Nem teszek most fel kérdéseket, hogy megtudjam az Önök véleményét erről. Mindenhol látják a problémákat, de ugyanakkor mindenhol ott vannak a félelmek. Nem akarok történelem órát tartani, már csak azért is, mert matematika-fizika szakos tanár vagyok civilben, de gondoljuk végig mondjuk az elmúlt hat-nyolc évet, mióta a változás szele a közoktatást körbelengte. Minden alkalommal jelentős erők működtek. Azzal, amit 20-30 éve megtanultunk, ma nem lehet boldogulni. Ez egészen biztos így lesz 20-30 év múlva is. Azt hiszem, az iskolarendszernek az kell legyen a legnagyobb feladata, hogy olyan pedagógusok és szakértők dolgozzanak benne, akik ezt meg tudják csinálni. Akarat – úgy tűnik – van. Kérem mindenkinek az együttgondolkodását, együttműködését. Jó iskolát csak együtt lehet csinálni.

Rengeteg mérési eredmény vált ismertté az elmúl pár hónapban, újabbak kerülnek felszínre. Nyáron módosult a közoktatási törvény, mindenki tudja a kerettantervek alkalmazása nem kötelező olyan mértékben, mint korábban. A kerettantervi rendelet lehetővé tett számos eltérést az alaprendelettől. Az iskolák elkészítették ennek megfelelően a helyi tantervüket, magam is a saját tantestületemben. Nem volt kis munka. Nem örültem annak, hogy ennyire szigorúan megszabták a feltételeinket, hiszen jó néhányan úgy gondolták, hogy a mi területünkön ezt egy kicsit másképp kellene csinálni. Örülök annak, hogy az iskolák nagyobb lehetőséget kaptak arra, hogy saját feltételrendszerükre a legjobb iskolát megalkothassák. Abban is biztos vagyok, hogy önerőből ezt nem tudják megoldani, ehhez segíteni kell. Szeretném hangsúlyozni, hogy a kerettantervi rendelet is módosul ennek megfelelően, hiszen azzal, hogy a törvény módosult, ennek a rendeletnek több paragrafusa értelmét veszítette. A kerettantervi rendelet módosítása lényegében befejeződött, az Országos Köznevelési Tanács is keményen részt vett ebben a munkában olyannyira, hogy volt is olyan elem, ami az OKNT javaslatára került be. Azok az iskolák, amelyek a meglevő szabályozástól eltérően akarják működtetni programjukat, csak olyan szakértő bevonásával tehetik ezt meg törvényesen, amely szakértő tantervi szakértő. Cél, hogy ne lehessen a fenntartóknak „akármilyen” szakértőkre rábízni a jóváhagyást. Szeretnénk, ha ezen a téren előrelépések történnének, éppen a szakértők által javasolt területeken legyenek szigorítások.

A tartalmi szabályozáshoz tartozik az érettségi. A kétszintű érettségiről nagy viták folynak, nekem meggyőződésem, hogy 2005-ben be kell vezetni. Az is meggyőződésem, hogy azokkal a követelményekkel nem lehet 2005-ben bevezetni, amelyek jelen pillanatban látszanak. Néhány tárgyban igen, de nagyobb részben nem jelentek meg ezek a követelmények. Maga a bevezetés két különböző bevezetést igényel. Az egyik a technikai. Az egyetemek, főiskolák fogadják el. A másik, hogy milyen követelmények szerint játszódik le ez az egy vizsga. 2003. áprilisára minden döntést jogszabályként meg kell jelentetni, hiszen azok a gyerekek, akik ma tizedikesek, nem tehetnek arról, hogy az előző négy évben legalább két évet késtek az intézkedések.

Sári Lajos: Én egy dologra hívnám fel a figyelmet. A szakképzésben a kerettantervek kötelezősége alóli feloldás nagy lehetőséget kínál, és egy kicsit röstellem magam a kerettanterv szerzőjével szemben – itt is elmondtam a tizedik évfolyamon Ady szerelmi líráját tartó pedagógus példáját. Nem kell Ady szerelmi lírájával foglalkozni tizedik évfolyamon a kerettanterv szerint sem. A magyar nyelv és irodalom szerintem a legjobban sikerült szakiskolai kerettanterv. A természettudományi kerettantervek már kevésbé mondhatók sikeresnek. Arra hívnám fel a figyelmet, hogy a kötelezőség alóli feloldás számos olyan pedagógiai lehetőség előtt nyitja ki jobban a kaput, amelyek ebben az iskolatípusban alkalmazható speciális módszerek minél nagyobb elterjedését segíthetik. Mellettem ül Loránd tanár úr, igazán szakmai mélységig nem mennék bele a projekt ügyébe, de a kilencedik-tizedik évfolyamos szakiskolákban általában a hátrányos helyzetű gyerekek ügyében a projekt módszer olyan lehetőséget kínál, amivel az eddigieknél sokkal jobban kellene élni. Sokkal több lehetősége van az intézménynek végiggondolnia azt, hogy mi az, amit tényleg hatékonyan tud tenni egy iskolában, amely nem feltétlenül időről-időre való teljesítménymérésben ölt testet, hanem iskolai programban, aminek a végén valamelyest előre tudunk lépni. Köszönöm.

Loránd Ferenc: Ha már megszólíttattam, két dolgot szeretnék mondani. Az egyik az, hogy miközben örömmel üdvözöljük azt, hogy a kerettantervi szabályozás opcionálissá tételével az iskolák szabadsága megnőtt abban, hogy a maguk folyamatait megtervezzék, legalább ilyen erővel szükséges hangsúlyozni, hogy a tantervkészítés szakma, és a pedagógusok ezt a szakmát nem tanulták meg. Amikor a pedagógusok megkapják a lehetőséget arra, hogy a saját testükre – értsd: mindenek előtt tanítványaik szükségleteire – szabják a „ruhát”, akkor ehhez meg kell kapják azt a központi intézményes támogatást, amely nem a beavatkozás, hanem a beavatás gesztusával próbálja segíteni a pedagógus testületeket ebben a munkában. Tudomásom szerint az oktatáspolitika tervei között napirenden van egy ilyen nagyon erős, potens szakemberekből álló részleg létrehozása.
Egy másik fontos kérdést is szeretnék figyelmükbe ajánlani. Úgy gondolom, hogy a tartalmi szabályozásnak tizenkét évben kellene gondolkoznia. Nagyon szomorúan láttuk a szakképző iskolák, a szakiskolák kilencedik évfolyamának eredményeit. Mindig rossz lelkiismerettel tudom ezt említeni, mert az a látszat keletkezhet, mintha ott volna a hiba, ahol az ostor csattan. Pedig az előző nyolc évben van a hiba, ha csak ebben az intézményben, az iskolázás 9. évében derül ki, hogy a gyerekek 25%-a az alapképességeiben ilyen alacsony szinten teljesít. Épp az előadásomban bővebben kifejtett szelekció következtében válik így ketté a tanulótársadalom. Az lenne a nagyon fontos feladat - ha a tizennyolcadik életévig tartó tankötelezettséget komolyan vesszük -, hogy a tartalmi szabályzást, a Nemzeti Alaptanterv soron levő revízióját az érettségi követelmények áttekintésével kezdjük. Hiszen ez az a végpont, ahová a tanulók 70-80%-át el akarjuk juttatni. Ennek függvényében és nem pusztán a munkaerőpiac már ma látható igényeitől függően kellene meghatározni a szakiskolákban elsajátítandó alapkompetenciák, alapkészségek körét is. Kissé rémülten gondolok erre az egészre, mert az Országos Köznevelési Tanácsnak tantervi kérdésekben egyetértési joga van, azaz a miniszter úr nem adhat ki tantervet e testület egyetértése nélkül. Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy kérjem a segítségüket. Ez a testület nem főhivatású és nem feltétlenül tantervi szakértőkből áll. Csak úgy fogunk tudni a ránk váró kötelezettségnek eleget tenni, ha adott témákra – természetesen tisztességes honoráriumért – szakértői csoportokat kérünk fel, amelyek segítenek bennünket a véleményalkotásban. Komolyan vesszük, hogy bennünket a szakma delegált ebbe a tanácsba, és nem a minisztérium. A minisztériumnak mindösszesen három delegáltja van az OKNT-ben, akik egyenjogú partnerek a többiekkel. Szakmai függetlenségünket a szakma támogatásával szigorúan őrizni fogjuk.

Dr. Szenes György: Sipos János államtitkár úr azzal kezdte, hogy a változással időnként problémák vannak. Mindannyian tudjuk, hogy az életben csak a változás az állandó. A változásnak egy nagyon határozott oktatáspolitikai koncepció mentén kellene megtörténnie. Azt gondolom, hogy a pedagógustársadalomnak, a gyereknek, a szülőnek egyértelműen elege van abból, hogy négyévenként a kormányok jönnek, mennek, és mindenki a lehető legjobb ötletét próbálja ráerőltetni az iskolára. Azt gondolom, a pedagógus-társadalom nem a változás ellen van, hanem az ész nélküli adhoc, átgondolás nélküli változtatások ellen. Négyévenként velünk már annyi mindent megcsináltattak az aktuális kormányok, hogy ezt nem lenne szabad tovább folytatni. Világosan látszik, hogy az eredmények egyre rosszabbak. Minden abba az irányba mutat, hogy valamit változtatni kell. Az oktatáspolitikusoknak a szakmával és egymással kellene megegyezésre jutni ahhoz, hogy négyévenként ne fordítsák föl közoktatásunkat.

Sári Lajos: Kampánycsend van, tehát a dolgoknak a politikai részét el is feledhetjük. Arra hívnám fel a figyelmet, hogy a változás nem újrakezdés. Nagyon fontos, ha csak az elmúlt tizenkét évet vizsgálom, mindegyikben volt olyan érték, amit tovább kell örökíteni. A minőség az utóbbi négy évben lett olyan fontossá, mint amilyen érték 1994 és 1998 között a tantervkészítés, előtte az intézményrendszer demokratizálódása. Egyetértek Szenes úrral, hogy a változás valamilyen stratégia mentén történjen, felhívnám a figyelmet arra, hogy ezek a stratégiák egy olyan folyamatos oktatásról kellene hogy szóljanak, ahol figyelembe kell venni az előzményeket. Azok a megdöbbentő adatok, amik nyilvánosságra kerültek, régóta benne voltak a közoktatásban, valamennyien éreztük, hogy probléma van. Nem az a kérdés, hogy miben nem értünk egyet, hanem az, hogy miben értünk egyet, és ezen az alapon milyen stratégia építhető fel.

Butaságokról beszélgettem az elmúlt tizenkét évben, de azzal mindenki egyetértett, hogy nem jó ha a gyerekek egymásnak háttal ülnek első osztályban. Nem a tartalmi szabályozás egyik kulcskérdésről beszélek, de vannak olyan pontok, amelyekben annak ellenére, hogy mindenki egyetért, ma az iskolák 80-90 százalékában állítom, semmi nem történt ebben az ügyben. Tudjuk, hogy nem helyes, ha 45 percig tart egy tanóra a hatéves gyereknek és a tizennyolc évesnek is. Kérdezem, hány helyen változott ez meg. Sok helyen valószínűleg, de biztos nem mindenütt. Pedig mindenki egyetértett. Amikor tartalmi fejlesztésről beszélünk, meg kell keresni azt a tíz-tizenöt csomópontot, ami nem politikai kérdés, humánum kérdése. Szerintem ezek lehetnek a stratégiának és az együttgondolkodásnak az alapjai. Köszönöm.

Molnár Csaba: Örülök, hogy a beszélgetés kezd vitává alakulni. Loránd tanár úr is utalt rá, én is azt gondolom, hogy a tartalmi szabályozás nem kerülhető meg. Az alapkészségek fejlesztésére van-e valami konkrét elképzelés? Mert ezen áll vagy bukik, hogy a gyerekeket meg tudjuk-e tanítani írni-olvasni. Van-e konkrét elképzelés, hogy milyen ütemezésben történik az átállás?

 

Sipos János: Próbálok majd erre is kitérni, de egy perc türelmet kérek. Nagyon fontosnak tartom megerősíteni azt, amit Szenes Gyuri az előbb mondott. Ha az ellenfelet legyőzzük, akkor két eset történhet vele. Az egyik, hogy előbb-utóbb fellázad, a másik, hogy elmenekül. Meggyőzött ellenfelekkel lehet hosszú távon együttdolgozni. Stratégia hiányát érezve a nyáron a miniszter úr – szakértők, minisztériumi munkatársak bevonásával – megbízott egy csapatot, készüljön egy oktatáspolitikai stratégia. Ennek az elkészítése még nem fejeződött be. Az OKNT egyetértése nélkül ez nem kerülhet bevezetésre. A stratégia néhány elemét záró előadásomban szeretném elmondani.

Az alapképességek fejlesztéséről egy mondat. Meggyőződésem, hogy ezt a felelősséget nem szabad kizárólag a tanítónők nyakába varrni. Valamennyi szaktanárnak egyaránt felelőssége és feladata az alapkészségek fejlesztése. Úgy vagyok ezzel, mint ha valaki tizenhat éves korában leteszi a nyelvvizsgát, és utána felmentik a nyelvórák látogatása alól, érettségi idejére nem lesz használható nyelvtudása. Ha az alapkészségek fejlesztése befejeződik egy adott pillanatban, ha a biológia, a történelem szaktanárnak nem feladata, hogy a saját szaktárgyán belül olvasás szövegértést fejlesszen, akkor meghal a dolog. Ezt látni kell.

 

Molnár Csaba: Azt javaslom, térjünk át a második témakörre.

Dr. Szenes György: Az alapkészségekről ne beszéljünk még?

 

Molnár Csaba: Ha van még mondanivaló, akkor röviden, néhány mondatban…

 

Dr. Szenes György: Szerintem erről még nem fejtettük ki a különböző álláspontunkat. Ez egy húsba vágó kérdés. Azt gondolom, ez nem számháború kérdése. Sípos Jánossal 100%-ig egyetértek. Nem az az alapkérdés, hogy négy vagy hat év. Tisztázni kell azt, hogy mit teszünk a négy, illetve a hat év alatt. Az alsó tagozatban nem lenne szabad tantárgyakat tanítani, versenyezni, hogy ki hány hónap alatt tanította meg a gyereket írni, olvasni. Azt kell végiggondolni, hogyan lehet az alapkészségek kialakítását letisztítani, és hogyan lehet továbbfejleszteni ezeket miden tantárgyban legalább az érettségiig bezárólag. Nyugodt alapkészség kialakítását kell elindítani, és valóban nem úgy, hogy vannak 45 perces órák, meg egymásnak háttal ülve. Vannak ennek azonban más módszertani kérdései is. Utána lehet arról beszélni, hogy tudja-e ezt a funkcióját az általános képzés teljesíteni.

Loránd Ferenc: Azért egy dolgot szeretnék tisztázni. Mit hol kell megoldani? Nem lehet egyszerűen behunyni a szemünket a felett, hogy az idén már készülnek azok a gyerekek, akik a következő kilencedik évfolyamon újra ugyanazt az eredményt fogják produkálni, mint a tavalyi évfolyam. Kettéválasztanám a gondolkodást: egy stratégiaira és egy taktikaira. A stratégiában teljes az egyetértés. Ott kell a problémát megragadni, ahol az olló szára elkezd kétfelé ágazni, és olyan képzést kell csinálni, hogy ez az elágazás minél kevéssé legyen széles. Ha viszont a szétszakadás már bekövetkezett, akkor ott kell orvosolni, ahol a legégetőbben fáj: a kilencedik, vagy a nyolcadik évfolyamban. Ebben nem akarok állást foglalni, de arról meg vagyok győződve, hogy valamit ezeken az évfolyamokon is tenni kell annak érdekében, hogy az égető hiányokat bepótoljuk. Ezeknek a gyermekeknek nem vigasz, hogy az, aki majd kilenc év múlva ide kerül, jól fogja tudni a helyesírást. Ezek is „a mi kutyánk kölykei” – ahogyan mondani szokták. Ezek a gyerekek is élni és megélni akarnak ebben a társadalomban. Ezeknek az évfolyamoknak a tantervében,  metodikájában már most - ha lehetne már ennek a tanévnek a második felében - végre kell hajtani olyan változtatásokat, amelyek segíthetnek a leszakadás mértéknek csökkentésében. Egyszerre kellene tehát a stratégiában és a legégetőbb kérdések megoldásában gondolkozni. Nem feláldozva az egyiket a másik oltárán.

 

Sári Lajos: Az alapkérdések megoldásában legkevésbé stratégia kell, hanem az a tanító néni, meg az az osztályterem, ahol ez folyik. Ezzel nem azt mondtam, hogy az oktatásnak nem kell rendelkeznie stratégiával. Ugyanezt gondoljuk. Van ez az iskolatípus, van ez a gyerekréteg, ez a 25%-nyi gyerek, aki ott áll valamilyen helyzetben. Ha arra várnánk, hogy a közoktatásba nem ilyen készséghiányos gyerekek érkezzenek, akkor azt hiszem, nagyon elrontanánk valamit. Azért említettem ilyen példákat, mert a dolog ott dől el. Addig is odajárnak a gyerekek abba az iskolába. Ha a környezetét ennek a munkának nem tudjuk kialakítani, és ez nem a tanító néni dolga. Ha egy iskolában vitatott kérdés, hogy egy földrajztanárnak is dolga az olvasási készség fejlesztése, akkor ott nem megyünk semmire. A napi kis ügyeket most kell meglépni. Lehetőség szerint a második félévben valamilyen módon ezekkel a kérdésekkel az iskoláknak foglalkozni kell.

 

Molnár Csaba: Közben át is tértünk a második témakörre. Azt gondolom, hogy lehet bármilyen jó stratégia, szabályozás, a kulcskérdés a megvalósításban van. Ez pedig azokon a pedagógusokon múlik, akik az osztálytermekben, az iskolákban foglalkoznak a diákjainkkal.

A következő témakörben arról szeretném, hogy beszélgessünk egy kicsit, vajon alkalmas-e a mai pedagógustársadalom arra, hogy az előttünk álló komoly változtatásokat véghez tudja vinni. Van-e konkrét elképzelése az Oktatási Minisztériumnak, hogy a pedagógusképzés-továbbképzés rendszerében milyen muníciót ad, illetve hogyan tudja motiválni újra a pedagógus társadalmat arra, hogy ismét nekirugaszkodjon egy újabb nagy változtatáshoz. Tudjuk azt, hogy az elmúlt időszakokban minden kormányzati ciklusban jelentős változások voltak. Mindegyiknek voltak értékes elemei, de végeredményben még mindig ugyanott tartunk, hogy egyre gyengébbek a mérési eredmények. A felsőoktatás, illetve a közoktatás közötti kapcsolat nem mindig olyan, hogy egy irányba hat, gondolok itt a pedagógusképzés rendszerére. Tudjuk, hogy az egyetemeken, főiskolákon hogyan képzik, illetve nem képzik a pedagógusokat.

 

Sipos János: Kezdem akkor újra. Engedjék meg, hogy amire utaltam az előbb, abból felolvassak egy rövid részletet. Tegnap kaptam kézhez a tanulói munkaterhek vizsgálatával kapcsolatos kutatások első részeredményeit. Ennek egyik módszere, hogy interjúkat készítettek számos iskolában tanulókkal, szülőkkel. Ennek a kutatási részletnek az összegzéséből olvasnék fel pár mondatot. „A diákok túlterheléséről egyfelől a végeredmény tekintetében összhang van. Túlterheltek. Másfelől a kommunikációban másképp működnek a szülők és másképp a diákok. A szülők explicit módon és indulattal fogalmazzák meg, hogy milyen rossz a mai diákoknak az ő idejükhöz képest.” Ez annál is érdekesebb, mert fordítva működik, mint a „bezzeg a mi időnkben”. „A diákok mintha szégyellenék bevallani, hogy agyon vannak terhelve, adják a lezsert, buli a suli. Viszont a konkrét időmérleg beszámolóikból és egyéb spontán elmondott epizódokból rendre az derül ki, hogy otthon leginkább alvás és tanulás várja őket. Az otthoni tanulás aránya az iskolaihoz képest 50% felett van. A tanult anyag összetételéről szintén konszenzus van szülők és diákok között. Túlteng a lexikális, gyakran felesleges tudás, aminek megemésztésére időt sem hagy a tanmenet. Egyenest következik ebből, hogy a diákok elidegenednek az iskolától. A diákok és szülők értékelése egybevág abban is, hogy az iskola nagyon rossz hatásfokkal tanítja azokat a létfontosságú tárgyakat, amelyeknél nem lehet cél az időzített lexikális tanulás, hanem elmélyülésre és készségszintű tudásra van szükség. Ilyenek mindenek előtt a nyelvek, a matematika és a számítógép. A diákok által csak közvetve kommunikált további következménye ennek a rendszernek a stressz. A rendszer úgy rossz, ahogy van, radikális reform igénye kitapintható, ugyanakkor erős a kétkedés a megvalósíthatósága iránt. A tanárok zömét nem tartják felkészültnek egy ilyen reformra.”

Alkalmasak-e a tanárok ezen kihívásokra? Erre az a mondás jut eszembe, amit már sok helyen elmondtam. Gyakran mondtam már azoknak a diákjaimnak, akik kevéssé voltak eredményesek matematikából. Bíztattam őket, ne adják fel, meg tudják csinálni az ő szintjüknek megfelelően. „Akár elhiszed, hogy képes vagy rá, akár nem, igazad lesz.” Amikor elköszöntem tőlük júliusban ajándékként kaptam egy levélbontó kést. Egyik oldalára az volt vésve: „Akár elhiszed, hogy képes vagy rá, akár nem,” a másik felére: „igazad lesz.” Hiszem, ha együtt gondolkodunk a szakmában, segítjük egymást, a pedagógusok meg tudják csinálni. Ezt kell, csak ezt szabad kommunikálnunk, hogy meg tudják csinálni. És tényleg meg tudják, így van. Néhány konkrétum a tanárképzés területéről. Elkezdtük a párbeszédet a felsőoktatással. Évek óta küszködnek és soha nem történt semmi. Finnországban húsz évvel ezelőtt ugyanilyen problémák voltak a közoktatással. Az elmúlt évtizedekben ötvenszer, százszor nagyobb pénzeket fordítottak a tanárok képzésével kapcsolatos kutatásokra, mint mi. Az egyik magyarországi kutatóval beszélgetve – akinek nemzetközi tapasztalatai vannak – hallottam a számokat, illetve az óvatos intést. Arra van most esélyünk, hogy két és félszeresére növeljük ezeket a forrásokat. Reményeink szerint őt éven belül eljuthatunk arra a szintre, hogy a tanárképzés megfelelő színvonalú lesz, és tíz év múlva jönnek ki az egyetemekről olyan tanárok, akik jobban megfelelhetnek az igényeknek. Néha ugyan zavarónak tűnik, de a rendszerben ma is vannak gyerekek. Igen nagy a felelősségünk, hogy mi történik velük, a tanárképzés mellett a tanár továbbképzés rendszerét is alaposan át kell gondolni. Meggyőződésem, hogy meg lehet valósítani azokat az elképzeléseket, amelyeket a szekciókban megbeszéltek. A pedagógus mesterségbeli tudását kell erősíteni. Ne szaktárgyi ismeretekből akarjanak a pedagógusok még magasabbra képződni, vegyenek részt olyan tréningeken, amelyek az önismeretben fejlesztik őket, akkor van lehetőség arra, hogy a pedagógusok hitelesen tudják közvetíteni a diákok felé a változásokat. Hiszem, hogy ezt meg lehet valósítani. Magam is rengeteg tréningen vettem részt az elmúlt hat évben és mondhatom, hogy sokat változott a személyiségem is. Jobban megismertem magamat.

Pedagógus továbbképzés témaköre: van több elképzelés is, hogy hogyan lehetne a hozzáférhetőséget növelni. Az egyik az adótörvényeken keresztül történő változtatás. A felnőttképzéssel kapcsolatos költségeknek úgy néz ki, a 30%-át le lehet írni majd az adóból. Remélem más formák is bejönnek még. Bízom abban is, hogy a pedagógusképzési normatívát tudjuk növelni. Ezenkívül sok lehetőségünk van, hogy megbízunk egyetemeket, főiskolákat indítsanak pályázati keretből olyan képzéseket, amelyek a tanárok részére ingyenesek, és prioritást élveznek az alakulófélben lévő stratégia megvalósításához.

Képességfejlesztés: gondolom, hogy a tantárgyi struktúra még elég sokáig működik Magyarországon akkor is, ha sikerül más elemeket is behozni. A szaktanárok átképzését nagyon fontosnak tartom. Matematika tanárokkal beszélgetem arról, van olyan terv, hogy a következő naptári évtől kezdve fogjunk hozzá szaktárgyanként olyan képzésekhez, amelyeket nevezzünk nyugodtan multiplikátor képzéseknek. Vonjuk be a szakmák elismert tanárait, számukra csináljunk egy egységes képzést annak érdekében, hogy hogyan lehet módszertanilag megújulni, hogyan lehet megcsinálni a megújulást az egyes szaktárgyakon belül. Utána ezek az általunk egységesen támogatott szellemben képzett elismert szaktanárok legyenek multiplikátorai annak, hogy a megyékben továbbterjedjen ez a dolog pár éven belül. Ezen a téren tudunk tenni, és eltökélt a szándék, hogy tegyünk is. Ez bizony nem az ittlevőknek szól, hanem azoknak, akik nincsenek itt. Változtatni kell. Jó néhány szaktanárral vitatkoztam arról, hogy miért nem lépnek be a szakértők közé. Jó lenne, ha munkához juthatna mondja, de ha nem is jelentkezik? A következőkben számos lehetőség lesz. Le kell győzni azt az ellenállást, hogy „én vállalkozó legyek?”. Tudom most rossz helyen mondom, ezért kérem közvetítsék!

 

Sári Lajos: Ha egy szóval kellene válaszolni, hogy alkalmas-e, természetesen igen, mert ha nem lenne alkalmas, akkor igen nagy baj lenne. 1997-ben tevékeny részese voltam annak a továbbképzési rendszernek a jog szabályozásának kialakításában, ami kisebb változtatásokkal ma is él. Az első viták arról szóltak, hogy miért csinálunk ilyet, amikor egy Kuka-Bika Bt, meg egyéb gazdálkodó szervezetek le fogják nyúlni a pénzeket? Ez ma már több ok miatt sem következik be. Kicsi a normatíva, kevés az a pénz, amit le lehet nyúlni, a másik pedig, ez is egy olyan konferencia, amit egy gazdasági társaság szervez. A színvonalával elégedettek lehetünk, és számos olyan oktatás, rendezvény van, ami nem kötődik pedagógiai szervezetekhez, mégis jó színvonalon működik. Azt próbáljuk elfogadtatni a gyermekeinkkel, hogy életünk végéig tanulnunk kell. Nemcsak a felnövekvő nemzedéknek, de a mai magyar pedagógusnak is. Rengeteg olyan változás van, amire az alapképzés nem képes reagálni. Drog, szegénység, kettészakadás. Ezekkel nyilván foglalkozik az alapképzés, de nem képes olyan súllyal, mint amekkora társadalmi feszültséget okoz. A továbbképzés egyfelől egy szervezett továbbképzés, ahova valahova elmegyünk, de a továbbképzés egy iskolai belügy is. Egyszerűen a helyi ügyekben meglévő problémák nyilvánvalóan olyan tudást igényelnek, amit abba az intézménybe be kell vinni. A szakiskolai program egyik kulcskérdése az önfejlesztő iskolai program. Szintén mozgalommá alakultak, akik ennek időlegesen részesei voltak. Erről szól a történet. Az iskola olyan rendszer, aminek képesnek kell lennie a saját megújulására. Ennek továbbképzési, minőségfejlesztési, módszertani összetevői vannak. Amit János mondott a tantárgyakkal kapcsolatban: én nem vagyok ennyire nyugodt, hogy ezek a pedagógus közvéleményen hogy fognak átmenni. Alkalmasnak tartom a pedagógusokat erre a dologra, de egy nagy elhatározás szükséges, amit ott helyben kell meglépni.

 

Dr. Szenes György: Nézzünk körül saját testületeinkben. Az általam vezetett szekcióban is egyértelmű álláspont volt, hogy bizony a pedagógusképzéssel komoly gondok vannak. Alapvető pedagógiai módszerek ismeretének hiányával kerülnek ki a pedagógus-jelöltek, és hogy ez a kérdés mennyire súlyos, nemcsak mi látjuk, hanem az Országos Köznevelési Tanácsban, a felsőoktatásban, a tanárképzésben dolgozó kollegáink most már jajkiáltással szólnak, hogy a pedagógusképzéssel foglalkozzon az OKNT. Egy albizottságot is szervezünk, mert nem működik funkcionálisan a pedagógusképzés.

 

Molnár Csaba: Az a javaslatom az idővel való gazdálkodás miatt, hogy Sipos János államtitkár úr az utolsó két témakörre majd a záróelőadásában térjen ki. A minőségfejlesztés témakörét mindenképpen szeretném, ha érintenénk, legalább olyan szinten, hogy az itt ülőket nyugtassuk meg. Mi lesz a sorsa, helyzete a minőségfejlesztési tevékenységnek? Tudjuk, hogy létezik a Közoktatási Törvény vonatkozó paragrafusa, létezik az OM 3/2002-es rendelet. Sok nyilatkozat hangzott el felelős vezetők szájából, ugyanakkor megjelent a napokban egy újságcikk, ami a konferencia résztvevőinek a kedélyét is felborzolta. Úgy tűnik, még mindig egy lebegtetett állapot van, ezekre a kérdésekre szeretném ha konkrét, megnyugtató választ kapnánk.

 

Loránd Ferenc: Tekintve, hogy Molnár Csaba gesztusából arra következtettem, hogy ezt a kört nekem kellene megkezdeni, mire én egy elhárító mozdulattal reagáltam, szeretném leszögezni, hogy ez az elhárító mozdulat nem annak szólt, mintha nem tartanám ezt a dolgot nagyon fontosnak. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy a jelenlévők konkrét intézkedési nyilatkozatokat, illetve kompetens megnyilatkozásokat várnak. Most én akármilyen szellemes dolgot mondanék is a minőség mibenlétéről, arról a hiányérzetemről, hogy ez még definiálatlan, ezzel igazán nem nyugtatnám meg a kedélyeket. Ezért inkább azok beszéljenek, akiknek módjuk van befolyásolni az intézkedéseket.

 

Sári Lajos: Nem tartozom azok közé, akiknek befolyásolni van módjuk ezeket az intézkedéseket, véleményem persze nekem is van. Csak egy kérdést had olvassak fel, ami ebben a témában érkezett. Az elhibázott Comenius közoktatási minőségfejlesztési programból hogyan szállhat ki egy iskola? Szerintem úgy, mint egy ember a villamosról. Ha az valami olyan ponthoz ér, ahol megáll a villamos, akkor kilép belőle. Ezt nagyon komolyan gondolom, ha valaki úgy ítéli meg, hogy ez rossz, abból akkor sem lesz jó, ha valóságosan jó a dolog. Azt a következtetést akarom levonni, hogy a Comenius számomra egy szempontból kulcskérdés. Nagyon sok intézmény és ez által nagyon sok gyerek érintett ebben az ügyben. Ezért fontos számomra nem a minőségfejlesztési program, hanem a Comenius, és annak a jövője. Meggyőződésem szerint azokat az ügyeket, amelyek folyamatban vannak, folytatni kell, és be kell tudni fejezni azt, ahogy azt illik. Nem tartom helyesnek, ha bizonyos szakmai területeken monopóliumok jönnek létre. Én magam – aki az elmúlt négy évben az oktatásban nem igazán dolgoztam, csak cégszerűen – azt kell mondjam, nem szabadna nekünk is elkövetni azokat a hibákat, hogy cégek nevei is megjelentek újságban. Nem lenne jó elkövetni azt a hibát, hogy a cégeket egyszerűen lecserélnénk. Ha verseny van, ezt a helyzetet a hozzáférés egyenlő esélyével kell megteremteni. Ez szerintem részben vonatkozik cégekre és programokra is. Ma a közoktatásban már vannak a Comeniustól eltérő minőségfejlesztési programok is. Egyenlő esélyt kell biztosítani ezeknek a programoknak is, az iskoláknak pedig lehetőséget arra, hogy a programokat meg tudják szerezni, meg tudják vásárolni, önmaguk dönthessenek, hogy milyen minőségfejlesztő programot választanak.

 

Sipos János: Sári Lajossal egyetértve, de konkrétabb dolgokat is megfogalmazva szeretném a következő néhány percet eltölteni. Jómagam dolgoztam tanácsadóként a Comenius programban, COM 1-es, COM 2-es iskolában is, aztán a csoportos pályázatban is. Saját iskolámban is a Comenius modell kiépítését kezdtük el. Azt a részét a programnak, amelyik a tavaszi rendeletben is megjelent, hogy az intézmény mérje fel, kik a legfontosabb partnerei, végezzen elégedettségi méréseket, a felmerült problémákat tanulja meg súlyozni, készítsen intézkedési terveket, önfejlesztő módon tanuljon meg működni, mindezt hittel képviselem. Voltak azonban a Comenius programmal kapcsolatban olyan dolgok is, amelyeket nem nagyon szerettünk. Egyik része volt az a hihetetlen mértékű adminisztráció, amit jelentett a negyedévenkénti munkajelentések elkészítése és beküldése. A másik, amit nem nagyon szerettünk, hogy bruttó kilencvennyolc forintos óradíjért dolgoztunk tanárként ezen. Tavasszal, amikor a záró beszámolót készítettük, megfogalmaztam - nem tudtam még, hogy én leszek a helyettes államtitkár -, ha az oktatásirányítás komolyan gondolja, hogy a minőségfejlesztést a közoktatási rendszer egészére kiterjeszti, és folyamatosan akarja működtetni, akkor ezen változtatni kell, mert ilyen szent őrülteket nem sokáig talál. Eltökélt szándékunk, hogy a pedagógusokat érdekeltté tegyük a minőségfejlesztésben. Nem lehet vita kérdése az oktatás minősége, akárki is irányítja az oktatást. A hogyanon azonban érdemes vitatkozni. A Comenius programon az előbb említett problémákat érdemes gyógyítani, a tartalmi részeket pedig érdemes megtartani. Megkezdődött végre a párbeszéd az iskoláról. Ilyen mértékű innováció, azt hiszem nem került be Európában sehol az oktatásba. Igaz, némi erőszakkal, nem mindig a megfelelő módon, de ott van. A tanárok nagy része arra vár, hogy ezt folytassa, főként, ha ő is érdekelt ebben. Szerintem a jelenlegi kormány ellenségei jelentették meg azt a féloldalas cikket. Eltökélt szándék, hogy uniós forrásokat is vonjunk be a minőségfejlesztésbe. Kistérségi együttműködéseket is támogassunk. Tegyük érdekeltté a pedagógusokat, tantestületeket, hogy ezek az innovációk mintául szolgáljanak. Nagyon sok innovatív műhely létezik, bármilyen kormány lesz is, legfeljebb a szaporodás aránya változik. Nagyon örültem annak, hogy a Közoktatás Minőségéért Díjnak arany fokozatát két olyan iskola kaphatta, amelyik nem csak és nem elsősorban a legtehetségesebb gyerekekkel foglalkozik. Így van ez a mosonmagyaróvári iskolára gondolva, de még jobban így van ez a kerecsendi Általános Iskolára gondolva, ahol október elsején látogatást tettem és meggyőződtem arról, hogy egy falu együttműködésével lehet jó iskolát csinálni úgy, hogy a gyerekek nyolcvanhét százaléka roma gyerek. Kerecsenden nem lesz Jászladány a következő években. Az együttműködést továbbra is erősíteni kell, az érdekeltséget is meg kell teremteni ahhoz, hogy hosszú távon működhessen a rendszer. A költségvetési törvény most készül, bekerülnek új elemek, amelyek kapcsolódnak az önök munkájához és a minőségfejlesztéshez is. Az egyik ilyen elem, hogy normatív alapon a pedagógiai szakszolgálatok működését kívánjuk segíteni, a másik ilyen elem, hogy a szakmai szakszolgálatok igénybevételét is normatív alapon akarjuk működtetni. Támogatni akarjuk a helyi önkormányzatokat, hogy igénybe vehessék az önök szolgálatait. A másik: informatikai fejlesztésekre a normakeret elég tág lesz. Nem lesz olyan okos miniszter, amelyik meg tudja mondani, hogy az ötezer iskolában éppen melyikben mire van szükség. A felelősség is nagyobb lesz, de bízom abban, hogy jobb döntések születnek.

 

Sári Lajos: A ’96 óta folyó önfejlesztő iskola programnak most folyik a Soros Alapítvány finanszírozásában az utolsó, a roma önfejlesztő iskolák programja. Ez közel ötven iskolát érint, az összköltségvetése húszmillió forint volt. Azt gondolom, ha ezt a közoktatás egészére kivetítjük, akkor a minőségfejlesztés elmúlt időszakáról legalább az kimondható, hogy pazarló volt. Remélem nem csak ezerkétszáz iskola tudja azt, hogy meg kell kérdezni a szülőt. Ha ez minőségfejlesztés nélkül nincs benne a közoktatásban, akkor szerintem sokkal nagyobb baj van, mint gondolnánk. Biztos felhívta a figyelmet ezekre a rendszer, de ezek benne voltak az iskolákban eddig is. Ennyi pénzzel helyi kisebb programok megvalósítására több energia szabadult volna fel. Mostani önfejlesztő csoportomban van olyan, amelyik minőségfejlesztő iskola, a WC-ben úgy érzem magam, mint a McDonaldsban, mert tudom hánykor takarították ki és ez nagyszerű. Ugyanakkor külön osztályban vannak a cigány tanulók. Nyilván nem a minőségbiztosítás miatt. De, hogy a minőségbiztosítás – ami folyt az iskolában – ne tudjon erre rávilágítani, akkor ezt abban a konkrét intézményben nem tudom elfogadni minőségbiztosításként. Az iskolai minőség egyik alapkérdése, hogy integrál vagy szegregál.

Sipos János: Az eldőlt, hogy ebben a formában, ahogy eddig működött, nem lesznek kiírva új pályázatok. Nem azt jelenti, hogy nem működik tovább a lehetőség. Például ezen a bizonyos utolsó regionális konferencián mutattuk be azt a rendszert, ami lehetőséget kínál a következő években a többi iskolának is. Amelyek nem kaptak központi támogatást a rendszer kiépítéséhez. Voltak cégek, melyek távtanácsadási segédanyagot készítettek. Ki is dolgoztak egy rendszert, hogy hogyan lehetne ezt újabb pénzekért igénybe venni olyan iskoláknak, akik még nincsenek benne a rendszerben. Most viszont egy cég ingyen elkészített egy olyan távoktatási portált, ami a Comenius programirodán keresztül novembertől rendelkezésre áll, a Comenius program tartalmi szellemiségét valósítja meg, amiket érdemes követni minden iskolában. Száz iskolában ingyen kipróbálják, hogy hogyan tud működni, és utána valamennyi közoktatási intézményben hozzáférhető lesz.

Hozzá kell férni az Internethez is, ám a hozzáférés kiépítése az elmúlt években lelassult. Majdnem az iskolák felében még nincs Internet. Eltökélt szándék, hogy a következő két évben valamennyi iskola valamilyen helyi megvalósítással hozzáférjen az információkhoz. Szomorúan hallottam, hogy az iskolák húsz százalékába a Matáv miatt el sem lehet juttatni az Internetet hagyományos módon. Ha esélyegyenlőségről beszélünk, ez megkerülhetetlen.

 

Sári Lajos: Az elmúlt napokban Tihanyban volt egy konferencia, ami az Internet magyarországi elterjesztésével foglalkozott. Elkezdődtek tárgyalások a minisztérium és több cég között arról, amely annak a lehetőségét teremti meg, hogy műholdon keresztül nagy mennyiségű adat jusson el az intézményekhez. Van technikai megoldás, és ezt nagyon gyorsan be is kell vezetni az iskolákba.

 

Molnár Csaba: Köszönöm szépen, és befejezésképpen kérem Sipos János államtitkár urat, hogy zárja be a konferenciát.

Sipos János: Az elején már jeleztem, hogy tiltakozom az ellen, ha marad még időnk, akkor beszéljünk csak a hátrányos helyzetűekről. Szeretném kérni, egy-két percet beszélhessek erről is.

Molnár Csaba: Loránd tanár úr előadásában elég részletesen érintette ezt a kört, engedve államtitkár úr felkérésének, ha a résztvevőknek van ehhez hozzáfűznivalójuk, akkor egy-egy rövid mondatban ezt tegyék meg.

Sipos János: Egy-két dolgot szeretnék elmondani azokból a tervekből, amiket a következő években mindenképpen meg akarunk valósítani. Részben el is kezdődött a tervezés és a gyakorlati megvalósítás is. Nem egyezik meg a hátrányos helyzet a roma ügyekkel, ezt remélem valamennyien elfogadjuk. Megszűnik a cigány felzárkóztató normatíva, helyette lesz hátrányos helyzetű normatíva. Készülnek ehhez programok, amelyeket igénybe véve férhetnek csak hozzá az iskolák. Körülbelül négyszázmillió forint pluszpénz lesz ilyen pályázatok kiírására. Készül egy szakmai koncepció arra, hogy egy integrációs hálózat alakuljon ki Magyarországon, és Szőke Judit lesz ennek a szakmai vezetője. Az integrációs hálózat tartalmi kérdései hamarosan a napvilágra kerülnek. Minden megyében lesz olyan államilag fizetett koordinátor, aki az információkat oda-vissza segíti áramoltatni. Az a tapasztalat, hogy a megfelelő információk híján nem tudnak élni a megfelelő lehetőségekkel sem. Még a szűkös lehetőségekkel sem. Egy friss dolog, ami kapcsolódik ehhez. Arany János Tehetséggondozó Program: hétvégére elkészült az új pályázati kiírás. Önkormányzatok, kisebbségi önkormányzatok is delegálhatnak gyereket. Elvileg valamennyi önkormányzat küldhet hátrányos helyzetű gyereket, ami hátrányos helyzet definiálva lesz a kiírásban, összhangban lesz a költségvetési kérdésben definiált hátrányos helyzettel. Elsősorban a kistelepülések, tanyák hátrányos helyzetű gyerekeinek segítésére szolgál ez a program. Nem akarjuk kizárni, hogy a tehetséges, városban élő hátrányos helyzetű diákok is bekerülhessenek. Ezeknek a gyerekeknek lesz képességvizsgálat. Fogalmazás és beszélgetés. Nem hagyományos felvételi vizsga. Mindenképpen lesz szűrés, és mostantól kezdve nem a közoktatási helyettes államtitkár dönti el, hogy ki kerül be a programba.

 

Molnár Csaba: Köszönöm szépen a beszélgetést.