Dr. Vekerdy Tamás

Gyerekek, iskolák – Nevelésközpontú iskola?

Iskolarendszerekről:

Az intézményközpontú iskolarendszerben az állam megmondja, hogy katonára, mezőgazdászra, hivatalnokra van szükség, és az iskolából, mint valamilyen gyárból a képzés végén kijön a megfelelő számú és az előírások szerint képzett katona, mezőgazdász, hivatalnok. E cél érdekében valaki odafent a minisztériumban megszabja, hogy milyen tananyagot kell átpréselni a gyerekanyagon. Innét csak egy lépés a teljesítményelvű iskola a személyiségközpontúval szemben. Az intézményközpontú iskolarendszerben az egyetemek mondják meg a középiskolának, hogy mit várnak tőlük, a középiskolák az általános iskolának, ezek pedig – rossz esetben – az óvodának.

A gyermekközpontú iskolarendszer ezzel szemben alulról építkezik, ahol az óvoda nem törődik, nem törődhet, nem szabad törődnie azzal, hogy mit vár tőle az iskola! Az iskolát nem érdekli, hogy mit vár tőle a középiskola, stb. Az óvoda az óvodásgyerek szükségletei szerint alakul, és ez érvényes az összes további intézményre is.

A diktatúrákban az iskola valamiféle hatóság, az államnak a családokba benyújtott csápja. A demokráciában a közoktatás: szolgáltatás, melyet az állampolgár igénybe vesz, és kívánságai, valamint érdekei szerint alakít.

Gyermekközpontúság:

„Szeretjük a gyerekeket”, „minden a gyerekek körül forog”, „a gyerekek azt csinálnak, amit akarnak” – helytelen, téves megközelítések. A gyermekközpontúság nem ezt jelenti, hanem azt, hogy ismerjük a gyermekek életkoronként gyorsan változó testi, lelki és szellemi állapotait, ezek jellemzőit és az ezekből fakadó szükségleteiket, és tudjuk, hogy e szükségletek megfelelő módszerrel való kielégítése adja meg az igazi fejlesztés – képességfejlesztés, személyiségfejlesztés – lehetőségét. A gyermekközpontúság tehát egyfajta szakszerűséget jelent.

„Ismerd meg a gyermeket, hogy jobban szerethesd!”  (Nagy László)

Ez a szeretetfogalom mentes minden érzelgősségtől. Egy átmeneti időre feladom önmagam – én a felnőtt, a nevelő –, és empátiával, érzelmi intelligenciával, ismereteim segítségével mintegy belülről igyekszem megtapasztalni, hogy mikor mit élhet át a gyermek a maga fejlődése során.

Ismerjük tehát a gyermekek életkorának megfelelő szükségleteiket, a számukra kedvező életkörülményeket, és tudjuk, hogy mi az a kedvező környezet, amelyben spontán fejlődésük akadálytalanul mehet végbe. A gyermekközpontú iskola ezt igyekszik megteremteni a gyermekek körül. Példának álljon itt az alternatív intézmények egyik legjobb jelmondata:

„Mi az ebihalak pártján vagyunk!” (AKG)

A jelmondat Edouard Claparède-re, a XX. század első felének francia-svájci pszichológusára utal. Claparède szerint a gyermek nem tökéletlen felnőtt, gyermeki létének megvannak a maga törvényszerűségei, melyek szerint élnie kell. Claparède erre vonatkozó hasonlata: „…egy ebihal elégséges önmagának, s működése éppen olyan tökéletes, mint a békáé; nem tökéletlen, nem elégtelenül működő béka tehát!”

Ha önöknek netán ebihaltenyészetük van és tudják, hogy ezek a kopoltyúval lélegző halacskák fejlődésük során idővel tüdővel is fognak lélegezni, s ilyenkor majd – megfelelő alakváltás után – kimásznak a szárazföldre, eszükbe ne jusson, mondjuk naponta egy-két percre, majd netán hosszabb időre kiemelni őket fejlesztés címén. Jósolható, hogy ezek a túl korán szárazföldre kerülő halacskák el fognak pusztulni! De ne is tartsák őket magas falú bádogedényben. Teremtsenek köréjük olyan kedvező környezetet, ahol a lassan magától békává átalakuló ebihal idővel szépen kimászhat egy kellemes lejtőcskén a hívogató fűre, ha már ennek eljött az ideje.

Azt hiszem, ebben az ebihalas hasonlatban minden benne van, amit a gyermeknevelésről tudni kell(ene). Ennyit a gyermekközpontúságról.

A szülőkről:

A szülők valamiféle top-menedzserképzést keresnek már az óvodában is. Gazdasági változások, a teljesítmény kényszere, a szülők lelkiismeret-furdalása, hogy a rohanásban nem tudnak gyerekeikre elég időt fordítani, de mindent meg akarnak adni nekik – mindez tévutakra sodorja őket. Ugyanis nem az lesz többé-kevésbé épkézláb és felnőtti teljesítményekre képes felnőtt, akit már kisgyermekkorában is ezekre a felnőtt-követelményekre edzettek, treníroztak, idomítottak, hanem az, aki kisgyermekként teljes értékű kisgyerekkort élhetett meg, stb.

A tanári személyiségről:

A tanár legfőbb munkaeszköze saját személyisége. Nem azzal hat elsősorban, amit elmond, amit gyakoroltat, amit – bármilyen formában – megtanít. Hanem azzal, amilyen ő. Amilyenné vált az évek során, és amilyenné folyton megújuló munkával teszi magát. Ez a személyiség pedig csak akkor tud hatni – ugyanúgy, mint a szülői személyiség –, ha kongruens, ha önmagával azonos, ha azt és úgy teszi, ami és ahogy legbelső meggyőződésének, érzelmi állapotainak és értelmi felismeréseinek megfelel.

Ha hatékony iskolát akarunk, akkor a korlátozatlan alternatívák lehetőségét kell megadnunk. Ami egyáltalán nem vezet anarchiához. Tudjuk, ha 100 tanár teljesen szabadon tantervet készít saját tantárgyából, mindegyikben benne lesznek annak a tantárgynak a sarkalatos pontjai, anélkül, hogy ezt odafentről valaki elrendelné.

A szülők és az osztályzás:

A szülők nagy része szorong, ha kiderül, hogy az iskolában nincs osztályzás. Szoronganak és kétségbe esnek, mert tudják, hogy a jelenlegi iskolarendszerben a különböző osztályzatok minősítik a gyereket, és ezen fog múlni, hogy hol tanul tovább a gyerek. Ezért már az óvodától kezdve számítgatja, hogy mit is kell gyerekéből kihoznia ahhoz, hogy majd a megfelelő helyre bekerüljön.

Az osztályzásról:

A legáltalánosabban elfogadott IQ-teszt az intelligencia tíz tényezőjét méri külön-külön. Ebből öt az ún. szóbeli, a másik öt az ún. cselekvéses tartományba tartozik. Az egészséges gyermeki intelligencia-struktúrában a cselekvéses rész az erősebb, ez viszi magával a szóbeli rész fejlődését is (az értelmiségi körökből érkező gyerekeknél megfigyelhető a szóbeliség bizonyos túlsúlya.). De hogyan tükröződik az osztályzatokban az értelmi intelligencia?

Iskoláinkban a tíz faktor közül lényegében csak kettőt mérünk és minősítünk. Egyfajta lexikális tudást (emlékezet) és egy matematikai készséget. Mindkettő a szóbeli tartományba esik. A tízből nyolccal nem foglalkozunk, és a fontosabb ötöt nem is érintjük! (Miért is nem korrelálnak az osztályzatok az életben való beválással?)

Az osztályzat – hiába mutatkozik objektív mérést tükrözni látszó számokban – a legteljesebb mértékben ki van szolgáltatva a tanári beállítódásnak, elfogultságnak, netán önkénynek. Tehát a lehető legnagyobb mértékben szubjektív.

Az érzelmi intelligenciáról:

Vizsgálatokból tudjuk, hogy az életben való beválás nem korrelál az iskolai osztályzatokkal. Valamint tudjuk azt is, hogy amit az iskolában szavakban megtanulunk és tudunk, maximálisan 20%-ban befolyásolják az életben való boldogulásunkat, ráadásul a megtanult anyag 75%-át öt év alatt garantáltan elfelejtjük, ha nem használjuk rendszeresen.

Mit is jelent ez a boldogulás? Kibírom-e önmagamat, tudok-e jó kompromisszumokat kötni, el tudom-e viselni férjemet, feleségemet, gyerekemet, főnökömet, stb.?

Kutatásokból kiderült, hogy ez nem a velünk született értő képességen, az értelmi intelligencián múlik, hanem az érzelmi intelligencián. Mennyire tudom beleélni magam a másik ember helyzetébe, mennyire vagyok rugalmas különböző álláspontok mérlegelésében, és mennyire vagyok képes saját álláspontom változtatására, mindezt az érzelmi intelligencia fogja eldönteni, ami úgyszólván korlátlanul fejleszthető, ellentétben az értelmi intelligenciával.

Ezért fontos gyermekeink – és önmagunk – számára az érzelmi biztonság, a kiegyensúlyozottság, amit csak az emberi kapcsolatok – a testi érintésben, a lelki odafordulásban és kommunikációban kifejeződő kapcsolatok – tudnak megadni.

Én tehát olyan iskolát keresnék iskolába lépő gyermekemnek, ahol mindennap beszélgetnek a gyerekemmel, ahol mesélnek neki, ahol játszanak vele, ahol nem veszik el a kedvét a világ megismerésétől, nem törik le a kíváncsiságát, nem utasítják vissza, fojtják el a kérdéseit, kérdező kedvét; ahol tudják, hogy mikor van pihenésre szüksége, ahol nem gondolják, hogy egy kis elsősnek 45 percet nyugodtan kellene végigülnie – és ha nem teszi, akkor erről „az óvoda tehet”. Egyszóval, ahol igyekeznek megismerni a gyerek testi és lelki fejlődésének törvényszerűségeit, az ezekből fakadó szükségleteket és mindezt tekintetbe véve alakítják az iskolai élet mindennapjait. Ahol tehát testi és lelki biztonságot – érzelmi biztonságot – adnak a gyereknek, minél szorosabban és minél hosszabb időre egy tanítóhoz kötve őt, amit személyiségének fejlődése és tájékozódásának módja – amelyik mindig személyes – ebben a kisiskolás korban megkövetel.