Prievara Tibor

A XXI. századi tanár

Az előadás prezentációja pdf formátumban 

Szeretettel köszöntök mindenkit! Nem kis dolog az, amire vállalkozom. A 21. századi pedagógiáról 21 percben beszélni, azt gondolom, hogy nagyon nemes kihívás, úgyhogy igyekszem minél gyorsabban minél több dolgot mondani. Hogyha valaki lemarad, igazán sajnálom, utána … Jézusom! Kérdezzen nyugodtan.

Tehát egy személyes történetet szeretnék elmondani, hogy velem hogyan történt minden. 15 éve kezdtem ezzel foglalkozni, hogy érdemes lenne mondjuk, a pedagógiának egy picit alternatív, másfajta megközelítését megpróbálni önmagamban először is, kivitelezni. A legelső lépés a boldogság volt. Elmentem néhány hasonló konferenciára, mint ahol önök (mi) most itt vannak, és rengeteg motiváló előadást hallottam. Záporoztak az alkalmazások, záporoztak a jobbnál jobb internetes ötletek, az úgynevezett jó gyakorlatok. Most hat zseniális dolgot emelek ki:

• a Redmenta,
• a Quizlet,
• az Edmodo,
• a Classtools,
• a Kahoot, és hát nyilván
• a Nemzeti Köznevelési Portál is, amit még nem ismerünk, vagy legalábbis részleteiben, de jövőre biztos nagyon jó lesz.

Ezek a dolgok mind olyan szintű motivációt nyújtottak nekem, hogy amikor hazamentem ezekről a konferenciákról, teljesen eksztázisban voltam, az én életem megoldódott. Kész, tehát hogy innentől kezdve megvan, hogy mit kell csinálnom, megvan a hivatásom, és tudom, hogy hogyan kell továbblépni.

El is kezdtem ezeket az eszközöket használni az órán, és akkor jött ez, ami talán mindannyian ismertek:

• vagy a wifi nem működött,
• vagy az internet nem működött,
• vagy az internet működött, de a wifin nem úgy jött az az oldal, amit én akartam.

Tehát hogy A, B és C tervekkel kell az órára menni, és egész egyszerűen heti 24 óra mellett – amennyit én akkor tanítottam (most csak 17–18-at) – nincs időm A, B és C terveket készíteni, mert van életem. Olyan, amilyen, de van.

A második nagyon fontos dolog, a lelkesedés után, a kudarctűrés képessége. Ugye, azt gondoltam, hogy ezek a dolgok ma nagyon jól mennek, hiszen az előadásokon, amikor prezentációkat hallgattam – mint amit most én is tartok nektek –, akkor általában azt szokták mondani, minden milyen zseniálisan működik. Hazamentem, kipróbáltam az osztályteremben, vártam a csodát, de nem történt meg. A kudarctűrésben az a baj, hogy leginkább, a legkomolyabb ellenállást éppen azoknál tapasztaltam – az interneten és mondanám, az igazgatóimon kívül (de nem, mert az igazgatóim, azok nagyon szívesen vették, hogy ezzel foglalkozom) – azok a diákok voltak. Gondoljunk bele! Ez teljesen jogos, hiszen van egyfajta paradigmaváltás, amit én szeretnék elérni. Ez a paradigmaváltás tényleg azzal jár, hogy nekik új, más utakon kell gondolkodni arról, ahogy, illetve amit csinálunk az iskolában, az nekik nem lesz vonzó.

A paradigmaváltás soha nem egyszerű. Nem úgy van, hogy bemegyek az iskolába, azt mondom, hogy innentől kezdve projektmódszer lesz. Az egyik előadáson elhangzott tegnap, hogy amelyik technikai eszközt két perc alatt nem lehet megmutatni, azt nem érdemes használni. Ez így van, feltéve, hogy ők nagyon rá vannak szokva arra, hogy eszközöket használnak. Ha nem, akkor már nem állja meg a helyét az sem, hogy az a projekt, amit két perc alatt nem lehet elmagyarázni, azt nem is érdemes megcsinálni.

Dehogynem, csak arról van szó, hogy a diákok először ellen fognak állni. Ludditáknak, digitális ludditáknak hívjuk azokat, akik minden dolgot elkövetnek, hogy ne kelljen a számítógépekkel dolgozni akkor, ha olyan dolgot kell vele csinálni, ami egyébként az ő oktatási paradigmáikon kívül esik.

Ha úgy mondom – most vissza fogok utalni a korábban emlegetett dolgokra –, hogy a Quizlet igazából egy szótanuló kártyacsomag, akkor nagyon könnyen fog menni, és mindenki fogja szeretni használni, csodálatos lesz, mert tanulókártyákat mindenki használ, tudja, hogy miről van szó.

Ha úgy mondom, hogy a Kahoot egy négyválasztós, feleletválasztós tesztapplikáció, ahol nem A, B, C, D-t kell írni, hanem különböző színes négyzetekre kell kattintani, akkor mindenki imádni fogja a Kahootot, és nem lesz nehéz, két perc alatt elmondani a lényegét.

Ezért szoktam azt mondani – a kudarctűrés kapcsán –, hogy ha minden jól megy, akkor valószínűleg rosszul csinálod. Ha nincsenek kudarcok ebben a folyamatban, akkor valószínűleg pont ugyanazt csinálod, legfeljebb egy kicsit gyorsabban. Ugyanúgy teszteket töltesz ki, csak online. Ugyanúgy dolgozatot íratsz, csak online, tehát pedagógiai paradigmaváltásról ilyenkor nem beszélhetünk.

Nem arról van szó, hogy ezek a dolgok nem jók, nem ezek ellen szeretnék beszélni, csak azt gondoltam, hogy nekem egy nagyon komoly, kezelhetetlen pedagógiai svájci bicska van a virtuális tolltartómban, amit nem tudtam kezelni, mert

• kell egy tesztrendszer, oké, csinálok tesztrendszert. Minden gyerek regisztráljon, a tesztrendszer számolja az eredményeiket stb.
• kellene valamilyen digitális osztályterem platform, amely kezeli az eredményeket. Én szeretem például az Edmodót. De az meg nem kommunikál ezzel a tesztrendszerekkel. Majd az Emodóban is megjelent egy kezdetleges tesztrendszer, amiből több ezer tesztet át kell valahogy exportálni ebbe a rendszerbe.

Ilyen problémák adódtak folyamatosan, egyfolytában ki kellett ugrálni egy közös rendszerből, és az internetnek húsz-huszonöt applikációját kellett valahogy megpróbálni kezelni. Ami mindig külön regisztrációval, külön tantárgymodulokkal járt, és egész egyszerűen nem volt számomra menedzselhető. Ezért hátrébb léptem egyet, és mertem nagyot álmodni.

Azt néztem meg, hogy milyen olyan digitális platformok vannak, amelyek lehetőleg kielégítik az én pedagógiai igényeimet. Több olyan van, ami ezt mondja, vagy ezzel hivalkodik, de valójában azt tapasztaltam mindig, hogy az én legnagyobb problémám leginkább ezeknek a technológiai megközelítése. Rendszerint egy technológiai cég – például a Google vagy a Microsoft – fejleszt egy nagyon jó technológiai platformot, majd megnézi, hogy lehet-e azt használni az oktatásban is. A Microsoft Teams vagy a Google Classroom zseniális dolgok a maguk nevében, de nem oktatásra találták ki. Nem pedagógusok fejlesztették, nem a közoktatás igényeire van válaszul kitalálva.

Egy pillanatra még ugorjunk vissza az elmagányosodáshoz vezető útra, hogy tisztán látszódjanak „a diákok nem hajlandók veled együtt dolgozni” érzés kialakulásának fázisai. Korábban volt szó a ludditákról, akik úgy működnek, hogy minden egyes olyan dolog, ami az ő számukra teljesen evidens a világban – mondjuk, a wifire rácsatlakozni (aki már volt osztálykiránduláson diákokkal tudja, hogy gyakorlatilag bárhonnan képesek wifit és térerőt csiholni) – az a munkakörnyezetben szinte kivitelezhetetlen (egy iskolai helyzetben meghaladja a képességeiket bekapcsolni a számítógépet és csatlakozni internetre). Becsukja a számítógépet és egy másik gépet két. Majd lejátszódik a szokványos folyamat: Akkor nézzük meg. Mi az a jel, ugye, wifi. Akkor csatlakozunk – hogyan? Hát, rákattintunk a csatlakozás gombra. Az ilyen valós történetek alapján gondolom, hogy ez egy gépromboló attitűd, hogy ne kelljen változni. Én magam az első tíz órám mindegyikén két perc alatt izzadtam le olyan szinten, hogy azt hittem, hogy itt vége a világnak. Aztán rájöttem, hogy ugyanazt a tíz dolgot mondják, és ezeket az ellenállásokat föl lehet őrölni, később önmaguk is nevetnek önmagukon, hogy: jó, tudom, kapcsolódjak föl a wifire. De ez még évek után is előjön néha. Azt gondolom, hogy ha azt várjuk el tőlük, hogy egészen máshogy tanuljanak, legalább olyan nehéz folyamaton fognak keresztülmenni, mint amin mi keresztülmentünk. Én leizzadtam két perc után, mert annyira ideges voltam, hogy nem képesek két nagyon egyszerű dolgot megtanulni. Legalább olyan idegesek voltak ők is, mert nem tudták, hogy mi az. A kérdésfeltevés és a válaszok, hogy mit mire használunk, az nagyon fontos.

Elkezdtem összeírni azokat a dolgokat, amire nekem szükségem lenne egy nagyon hosszú listába. Milyen lépések vannak a pedagógiai munkámban, amiben szeretném hogyha egy eszköz segítségét igénybe venni. A motiváció, a prezentáció, az óravezetés, a tanulói aktivitás, a tanulásszervezés, a tananyagok, a visszajelzések, az értékelés, az újratervezés, ami egy-egy ciklikus folyamat. Ezeknek az egyes elemeit próbáltam meg összeírni, hogy milyen eszközökkel, hogyan tudnám támogatni.

Amit most be fogok mutatni, annak minden egyes eleme egy nagyon komoly pedagógiai kísérletezésnek az eredménye. Ezek után csináltunk meg egy olyan eszközt, ami most már a pedagógiai igények több, mint kilencven százalékát ki tudja elégíteni, a többivel pedig nem foglalkozunk.

A legelső fontos dolog a proaktivitás. A proaktivitás azt jelenti, hogy írtam egy specifikációt és elkezdtem vele házalni. Elkészült mostanra egy olyan oktatási keretrendszer, amely a pedagógiai folyamat minden egyes lépését képes hatékonyan támogatni. Utána létrehoztam egy céget, mert mondták, hogy cégben kell ezt csinálni.

Elmondom, hogy mi mindenre képes. Ez egy CMS, tehát van benne egy tartalomkezelő és van benne egy tanulásmenedzselő rendszer. Összesen százhúsz különböző dolgot fejlesztettünk bele eddig, és most indult el a következő fejlesztési fázis, amelynek eredményeként minden olyan igényre, ami az elmúlt két és fél évben felmerült nagyon frappáns és informatikailag igényes és jó választ tudunk majd adni. Az oldal a Hashtag.school35F35F35F[1] címen érhető el. Azt gondoltuk, hogy nagyon lassan hagyjuk fejlődni, ezért nem is nagyon reklámoztuk sehol. Azt gondoltam, hogy majd az emberek odajönnek és megtalálják. 2018 elején tettük nyilvánossá az oldalt, a béta verziót, mostanra ötvenezer aktív felhasználónk van, ami szerintem egy viszonylag nagy szám. Háromezer tanulói csoportot hoztak létre a kollégák, és összesen havonta hétszáz és nyolcszáz közötti digitális tananyag készül ebben a rendszerben. Most már összesen olyan hét-nyolcezer digitális tananyag van benne. Nagyon nagy fájdalmam, hogy kollégák ezeket nem osztják meg. Én látom, de én nem oszthatom meg, mert nyilván mindenki maga dönti el, hogy mit szeretne megosztani, de belülről nagyon nyelem a könnyeimet ilyenkor, hogy milyen zseniális anyagot készítenek a kollégák, viszont nem tudja ezt a nagyközönség használni.

Az első elem, amit megmutatok egy olyan motivációs céllal készült értékelés. Digitális tananyagot fejlesztettünk erősen, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek, akiket egy projekt keretében – ezt a Református Szeretetszolgálat Alapítvány csinálja –, megpróbáltak digitális tananyaggal és egy nagyon komoly segítőhálózattal tanulásra bírni. Ezek azok a gyerekek, akik korábban nem tanultak: „ülj hátul csöndben, ne szóljál bele!”. Ezen az oldalon a pedagógus (segítő/mentor) megnézheti a csoport tagjaira vonatkozóan, hogy hány tananyaggal kerültek a gyerekek kapcsolatba. Elkezdtük a gyerekeket digitális anyagokkal tömni, és megnéztük, hogy reagálnak rá. Rengeteg tananyag van a rendszerben és mindenkinél megnézhető, hogy mennyivel került kapcsolatba, mennyit csinált végig stb. Nagyon érdekes kiegészítők is be vannak építve a tanulási folyamatba, amik nagyon tetszettek nekik (például automatikus pozitív visszajelzés, egyfolytában lehet próbálkozni, annyiszor, ahányszor szeretnél). Nem jelzi vissza negatívan azt, hogy nem tudja, hanem még egyszer megpróbálja, utána jobb eredményt érhet el, éppen ezért a gyerekekben megvan ez, amit tényleg gyakran lehet érezni: „szeretném kivinni a szintet, szeretném kimaxolni azt, amit csinál”. Olyan motivációs bázist sikerült felszabadítani, amit ők addig vagy nem használtak, vagy nem is tudtak róla, hogy van nekik. Ez egyfajta informális tanulási helyzetben működik. Utána ezekkel a gyerekekkel elkezdtünk egy játékosított platformon dolgozni, ahol az ő munkájukat vissza lehet jelezni, ahol – én ezt úgy hívom, hogy hybrid learning igazából – a számítógép vagy az okoseszköz jelen van az órán. A következő nagyon fontos elem az volt, hogy ki hány pontot ért el, ki milyen dolgot csinált. Azt is lehet látni, hogy 1700 ponttól ötös, mert ugye, nincs olyan az e-naplóban, hogy Zsófi nagyon ügyes volt, és a szövegértési kompetenciái jelentősen fejlődtek az elmúlt hónapban. Az van benne, hogy egy, kettő, három, négy, öt. Azt mondták a gyerekek, hogy nagyon jó, megvannak ezek a pontok, de olyan jó lenne valami klassz interaktív dolgot csinálni. Mit csináljanak ezekkel a pontokkal? A pont olyan, mintha arany lenne, de nem tudom elkölteni. Miután két hétig dohogtam, hogy ezeknek semmi sem elég jó, hogy jó, akkor fejlesszünk valamit. Létrehoztunk egy olyan interaktív játékos platformot, ahol azokból a pontokból, amit a diákok elértek, építhetik a saját kis civilizációikat. A legfontosabb dolog az, hogy minél több embert, minél jobb morállal, minél jobb életkörülményekkel tudjál ellátni. A házak egy idő után fölfelé növeszthetők, és különböző dolgokat kell a morálhoz fejleszteni, tudástól kezdve a foglalkoztatottságig. Ez egy munkaközpontú társadalom, amit én itt csináltam, mert a foglalkoztatottság száz százalék, a biztonság, a tudás és az egészség pedig nagyon alacsony szinten van. Utána a gyerekek a saját városukat fejlesztik, tehát van benne egy ilyen kompetitív, versenyző elem. A versenyelemnél mindig az a nagyon-nagyon fontos dolog az egész rendszeren belül, hogy mindig abban és mindenki abban versenyez, amiben és ahogy szeretne. Tehát a hányas lehetek angolból? Hányas szeretnél lenni? Nem rajtam múlik, rajtad múlik. Egy idő után megértik és elkezdenek dolgozni. Ennek van egy viszonylag felszabadító hatása egyébként a pedagógiai folyamatokra, hogy nincs mindennek azonnal és negatív következménye feltétlenül.

Amikor meg volt tanulástámogató rendszer, jöttek az emberek, hogy kellene egy digitális tananyagfejlesztő rendszer bele. Most már egész komoly kurzusokat lehet végigcsinálni, szintén ebben a játékosított rendszerben.

Hogyha mindenki, aki csinált benne tananyagot, megosztaná, akkor ez lenne most a legnagyobb működő tudásbázis. Én azt gondolom, hogy érdekes az is, amit a pedagóguskollégák gondolnak, csinálnak és hisznek jó tartalomnak. Ezeket a tananyagokat utána ki lehet osztani a csoportokban és csoportokban dolgoznak. Jelenleg huszonöt fajta különböző interaktív elem, tesztfajta, kérdéstípus van benne, tehát ezzel azt gondolom, viszonylag előrementünk. Ez mindenkinek hozzáférhető és ingyenes.

A tanárok azt is felvetették, hogy nagyon jó, de ez az osztályok és tantárgyak mentén való felépítés a gyerekek tantárgyak mentén való értékelésére jó, viszont őket ez nem érdekli annyira, vagy nem csak ez érdekli. Találjunk ki valami olyat, ami képes arra, hogy a diákoknak a képességfejlesztését visszajelezze. Ne csak azt lássuk, hogy angolból ötös, matekból hármas, történelemből négyes, hanem azt is, hogy például az ő kreativitása hogyan fejlődik az iskolában. Milyen a szóbeli kommunikációja, az IKT-kompetenciája, illetve minden, amit nem függőlegesen, tehát nem vertikálisan, horizontálisan szeretnénk visszajelezni. Erre dolgoztuk ki a Képességmátrix nevű fejlesztésünket, ami diákokhoz kötődik, és a tanárok képesek az iskola pedagógiai problémáival meghatározott, teljesen személyre szabható jelvényrendszerben visszajelezni ezeknek a dolgoknak a fejlődését.

Ettől kezdve nem arról fogunk beszélni, vagy nem csak arról kell beszélni a féléves értekezleten, hogy magatartás ötös, szorgalom négyes, hanem utána beszélgetünk –, ahol azt lehet mondani, hogy ennek a gyereknek a kreativitása például milyen magas szintű, hiszen angolból is a kreatív projekteket választja, vizuális kultúra fejlesztésben is a kreatív projekteket választja, és máshol is azt csinálja. Az Apáczai Gimnáziumban teszteljük ezt a rendszert. Egy hónap alatt több mint száz badge-et osztottak ki a kollégák. Látható továbbá az is, hogy történelemből milyen érdekes dolgokkal foglalkoznak, magyarból most éppen filmet forgatnak. Vissza tudjuk jelezni a szülőknek, az iskolának és a kollégák felé is, hogy milyen fajta képességfejlesztés zajlik az óráinkon. Látszik továbbá, hogy miben nagyon jó a diák – tehetséggondozásra tökéletesen jó előrejelzés –, másrészt látszik az, hogy miben nem annyira jó a diák, ami a felzárkóztatási igényre ad jelzéseket. A kettő nem zárja ki egymást, tehát egyszerre működhet olyan képességek mentén, amiben a gyerek, mondjuk, erős, vagy olyanban, amiben nem.

A következő felvetés az volt – ebből látszik, hogy futunk mindig a dolgok után –, hogy de nem szeretnének ebbe a rendszerbe regisztrálni, merthogy az iskoláknak az nem jó. Úgyhogy most kitaláltunk egy iskolai rendszert. Ez egy teljesen új dolog, egy hónapja működik. Lehet iskoláknak ilyen rendszere önállóan. Egy kilencven perces képzés kell hozzá, és valaki, aki hajlandó ezzel foglalkozni. Nem kell posztolni, tehát nincs az, hogy egy modulrendszert föl kell tenni, nem kell hozzá informatikus, nem kell hozzá semmi extra. Egy viszonylag nyitott gondolkodású pedagógus kell, aki hajlandó informatikai dolgokkal foglalkozni úgy, hogy az nem igazából informatika, de mondjuk, valami kis adminisztráció nyilván kell egy ilyen rendszernek, hogy ne történjenek benne olyan dolgok, aminek nem kellene megtörténnie. Igazából ez is inkább tartalom. Kifejlesztettük ezt a rendszert is, nyolc-tíz iskola használja jelenleg, és bárkinek szívesen adjuk.

Egy nagyon érdekes dolog volt, amíg ingyen adtuk, addig kevésbé kellett, most iskolánkért meghatározott összegért adjuk, így sokkal népszerűbb. Ez nagyon érdekes, tehát egyszerűen azért, mert hogyha van egy döntés, amin átmennek az iskolában, és azt mondják, hogy akkor ezt mi szeretnénk, és onnantól kezdve viszont élethosszon át tartó licencet adunk, de semmiért nem kell fizetni.

A legújabb fejlesztésünk a teljesen önálló iskolai alrendszer, tehát még az iskola dizájnját is, logóját is át lehet venni, azaz lesz egy saját e-learning rendszered. Tartunk egy képzést hozzá, egy ember kell, aki egy picit foglalkozik vele heti egy órában, és készen áll az egész rendszer. Ezek az alrendszerek, ezek különböző típusú intézményekben találhatók. Dolgozunk magániskolákkal is együtt tanodákkal is.

Mindenkit hívunk együttműködésre. Most hirdettük meg az első tananyagfejlesztő képzésünket, az egy óra alatt betelt, ezért valószínűleg többet kell majd csinálnunk belőle, ahol bárki megtanulhatja, hogyan lehet nagyon jó multimédiás tartalmakat készíteni. Az alkalmazása nyilván sokkal hosszabb folyamat, de az egész nagyon jól működik – az utolsó dolog, amit el szeretnék mondani – tanártovábbképzésként.

Az látszik, hogyha elkezdjük a játékosításon alapuló, alulról építkező értékelést, akkor már nem azt fogja kérdezni a diák, hogy hány ponttól négyes, hanem hogy még mit tehetek azért, hogy még jobb legyek. Egy idő után az egyéni tanulású jó tanulók is elkezdenek működni, mert a diák önálló lesz, és azt mondja, ezt meg ezt szeretném csinálni. És képes rá. Nem algoritmikusan, tehát nem mesterséges intelligenciával, hanem természetes intelligenciával megtámogatva. Ezek szerintem nagyon fontos lépések, és a végén azt gondolom, hogy ebből az egészből lehet egy olyan tanár és diák együttműködési kezdeményezés, ami hatással lehet akár az oktatás kimenetelére, és a tanítás folyamatának minden elemére.

Köszönöm szépen!

[1] https://hashtag.school/