Dr. Aáry-Tamás Lajos

Áldás vagy átok az oktatásban
a mesterséges intelligencia?

Szeretettel köszöntöm Önöket a konferencia utolsó előadásán! Nagy-nagy szeretettel köszönöm meg Marikának és Csabának a munkáját, azt, hogy összehív bennünket minden esztendőben. Különleges látni a magyar oktatás élcsapatát Hajdúszoboszlón, és ha már valamiért az előadók fontosnak tartották az életkort előhozni, hát higgyenek nekem, tegnap este óvónőkkel, tankerületi vezetőkkel úgy nótáztunk, mint legutoljára húszéves koromban. Úgy bosszantottuk a szálloda lakóit, mint húszéves koromban tettük, úgyhogy higgyék el nekem, a Hajdúszoboszlóra érkezett kitűnő kollégák átlagéletkora húsz év.

Mielőtt az előadásba belekezdenék, engedjenek meg egy rövid reflexiót a tegnapelőtti döntésre, a nyelvvizsga-követelmények megváltoztatásával kapcsolatban. És itt akkor segítünk elnök úrnak is tisztán látni ebben a kérdésben. Nem az utóbbi hetekben merült föl, hogy baj lesz 2020-ban. Amikor először leírtam miniszter úr számára, ez 2018 volt, a választások után nem egészen egy hónappal, amikor azt kérdezték tőlem, hogy lesz-e baj a következő ciklusban. Azt mondtam, igen, 2020-ban. A 2014-es döntést valóban nagyon sok szakmai egyeztetés előzte meg, akkor úgy látták, hogy ez egy jó döntés. Ahogy közeledtünk a bevezetés felé, egyre inkább derült ki, hogy így nem lesz jó döntés. Merthogy olyanok maradnak ki a rendszerből, akik ezt nem szolgálták meg. Az Alaptörvényben, azt olvashatják a 11. cikkelyben, a felsőoktatásra vonatkozó résznél, hogy képességei alapján mindenki számára hozzáférhető felsőfokú oktatást biztosít a magyar állam. Na most, aki 2019-ben érettségizett és a képességeit mérni lehet, bejutott az egyetemre, a hasonló társuk csak azért, mert ’20-ban érettségizik, kimaradt volna a felsőoktatás rendszeréből. Az ő az arányuk nem kicsi.

Az agrárképzésben az elmúlt három–öt év adatai alapján a diákok hetvennégy százalékának nincs meg ez a kettős feltétele, hogy nyelvvizsgával és emelt szintű érettségivel rendelkezzen. De ha már a pedagógusok körében vagyunk, a pedagógusjelölteknek országos átlagban ötvennégy százaléka szintén nem rendelkezik ezzel a kettős feltétellel. Ha 2020-ban ezt így bevezettük volna, akkor megfeleztük volna a tanárképzésbe érkezőket, ami azt gondolom, hogy hiba lett volna. A fogyatékossággal élő fiatalokat nemcsak, hogy beengedtük az egyetemre, de bizonyos típus esetén ki is jöhettek nyelvvizsga nélkül, most már be se engedtük volna.

Ezt csak azért tartom fontosnak elmondani, mert valami olyasminek vagyunk a tanúi, aminek azért nem nagyon szoktunk lenni az utóbbi, mondjuk tíz évben. A kormány korábban hozott egy döntést, majd rájött, hogy ez egy rossz döntés, és korrigálta. Becsüljük meg! Mert ez egy fontos pillanat, amikor a kormányzat meghátrál egy korábbi döntéséből. Én azt gondolom, hogy bölcs döntést hozott a kormány, amikor ezt megtette, és beszéljünk majd sokat arról, hogy hogyan kell bejutni egyetemre, kik jussanak be egyetemre, milyen képességek szükségesek, mit jelent az, hogy mindenki számára hozzáférhető a felsőfokú oktatás. Ugyanis, és ezzel zárom is ezt a kört, én nem a nyelvtudás ellen vagyok. Én nem azt szeretném, hogy a fiatalok ne rendelkezzenek nyelvtudással. Szó volt végig a digitális világról, ez nagy valószínűséggel nyelvtudás nélkül egy csonka világ lesz. A nyelvtudás elengedhetetlen akkor is, hogyha valószínűleg a mesterséges intelligencia pont arra lesz képes, hogy majd belebeszélünk a telefonunkba, és az majd átalakítja akár koreai nyelvre, tehát videokonferenciákat tudunk szervezni, hogyha magyarul beszélünk. Tehát valószínűleg a nyelvtudás, a nyelvről alkotott kép is változni fog, éppen a mesterséges intelligencia miatt. Amit zárásként ennek a kérdéskörnek a megvitatásában ide kívántam hozni, az egész nyelvvizsga kérdésünkben rossz helyen volt a fókuszunk.

Azt mondjuk a diákoknak, hogy tegyenek nyelvvizsgát. Hozzanak nyelvvizsga-bizonyítványt. Miközben tizenöt éve a magyar diákok kötelező módon nyelvi érettségit tesznek a magyar köznevelés rendszerében. És a felsőoktatás mégis azt mondja a családoknak, hogy lépjetek ki ebből a rendszerből, egy kisebb vagyont fizessetek egy magáncégnek, és az ott kapott papírt hozzátok vissza az állami felsőoktatásba, mert csak így kerültök be, vagy majd csak így kerültök ki. Nem tudta nekem megmondani senki, hogy miért mondjuk azt a középszinten angol érettségit tett gyereknek, hogy ő nem beszél nyelvet. Ez egész egyszerűen hazugság. Arról lehet vitatkozni, hogy nem így kéne vagy nem ennyit kéne, vagy az egy másik szint, amit el kell érni, de hogy miért léptetjük ki a családokat a mindenki számára elfogadott ingyenes, kötelező alapfokú középiskolából, erre nem kaptam értelmes választ. Érdemes erről beszélni. Ha azt mondjuk ebben a kérdésben, hogy nem a nyelvvizsga a cél, hanem a nyelvi érettségi, szerintem pusztán ettől a nyelvtanárok kihúzzák magukat. Ma nem nagyon boldogok, mert nem őket dicsérik meg, ha a gyerek bejut az egyetemre, hanem valaki mást, akinél pénzért vásárolta a tudását. De ezzel lezárom ezt a kérdést, én nagyon örülök, hogy bölcs döntést hozott a kormány, és a magam részéről ezt nagyon-nagyon komolyan üdvözlendőnek tartom.

A konferencia záróelőadása ez, úgyhogy igyekszem rövidebb lenni. Azért emeltem ki az Alaptörvényt, mert érdemes ezt egy kicsit boncolgatni a kialakuló új, digitális típusú világ érkezésekor. Az egyik legfontosabb szabály, ami a legfelül van, minden magyar állampolgárnak joga van a művelődéshez. Hányszor használjuk az oktatás, oktatás-nevelés, nevelés kifejezéseket, miközben a művelődés az, ami a középpontban áll az alkotmányunk alapján. Az egyik legszebb szó a műveltség. Ezt próbálja biztosítani az állam egy különleges szabállyal, és erről mintha kevesebbet beszélnénk. Amikor a digitális világ kihívásaival szembesülünk, egy dolog számomra biztosnak tűnik: műveletlenül el fogjuk bukni, mindegy, hogy mennyi pénzt tolunk bele. Csak akkor lehetünk sikeresek, amíg pénz is lesz, meg stratégia folytatódik tovább, segítenek a szakemberek, nagy-nagy körben az oktatás világának, de ahhoz, hogy ebben sikeresek legyünk az iskolában és az iskolán kívül, valószínűleg műveltség kell, méghozzá talán még több is, mint ma.

Hogyan lehet ezt elérni, vagy mi az, ami a digitális világ kialakulásakor segítségünkre van és ott van a jogszabályokban? Ha megnézik a következő bekezdést az Alaptörvényben, azt mondja, hogy ez egy jog, a művelődéshez való jog. Úgy, hogy ez az érintettek számára kötelező. Nincs még egy olyan szabály az alkotmányunkban, amiben egyszerre van benne, hogy jogunk, és egyszerre az, hogy ez számunkra kötelező is. Ez egy különleges kapcsolatot hoz létre a tanár, a diák és a szülő között legalább, de idevesszük a családot vagy idevesszük az iskola tágabb környezetét, akkor azt látjuk, hogy itt egy összekapaszkodásra van lehetőség. Itt egy együttműködésre van lehetőség. Fogalmazhatunk kényszerként is, de hátha nem úgy nézzük, és azt mondjuk, hogy itt egymásra kellene hangolódnunk, mert nincs más választásunk, csak így tudunk műveltek lenni, vagy csak így tudjuk átadni az ismereteket azért, hogy a műveltség segítségével sikeresek legyünk. Mindegy, hogy a digitális világ milyen lesz, mindegy, hogy a mesterséges intelligencia mennyi munkát vesz el tőlünk, ha egyáltalán.

De engedjék meg, ugrani fogok a képek között, mert el akarom vinni Önöket néhány gondolathoz, ami itt az egész hajdúszoboszlói konferencián jelen volt, áthatotta ezt a konferenciát. Arról beszélünk, hogy hozzáférhetőnek kell lenni. Maga a jogszabály használja ezt a kifejezést. Hozzáférhetőnek kell lenni. Amikor a digitális világról beszélünk, akkor nem csak az iskolán belüli oktatásra gondolunk, hanem azt látjuk, hogy nyílik szét ez a tér, és olyan emberek is bekerülhetnek az oktatási térbe, hozzáférhetnek az oktatáshoz, akik korábban nem. Ha a súlyos beteg tanuló kórházba került három hónapra, akkor nagy valószínűséggel meg kellett ismételnie az évet, mert a hiányzásainak a száma olyan nagy volt, hogy a jogszabály szerint hát, osztályozóvizsgát tehetett esetleg, de inkább megismételtettük az osztályt. Miközben ő nem lett butább, csak ágyhoz lett kötve.

Tehát ma az eszközök lehetővé teszik azt, hogy ezek a gyerekek is bekapcsolódjanak. Ehhez az kell, és itt Ádámnak az előadása kitűnő volt ebből a szempontból is, én mindig sokat tanulok tőle, hogy az oktatás tud alkalmazkodni. Sőt, alkalmazkodnia kell. Merthogy mindig új helyzetekkel találkozik, mindig új megoldásokat kell kitalálnia. Ez egy táguló tér, ha úgy tetszik. Ha megpróbáljuk elképzelni, hogy húsz év múlva milyen lesz az iskola, akkor valamiért azt érezzük, hogy nem olyan, mint most. Hogy olyanok kerülnek be, akik nem feltétlenül vannak ott, hogy olyanok jöhetnek be, akiket korábban nem engedtünk be, hogy olyan párbeszédeket folytatunk, amelyeket ma még nem folytatunk le. A fogyatékossággal élő gyerekek szempontjából kulcskérdés, ami most zajlik a szemünk előtt, mert olyanok is tudnak bekapcsolódni egészen különleges vagy szokványos helyzetekbe, akikre ma csak úgy gondolunk, hogy elkülönítetten, hasonló társukkal együtt. A mozgásukban súlyosan korlátozott vagy kommunikációs készségeikben akadályozott fiatalok húsz év múlva szinte biztos, hogy egyenértékű oktatási szituációkban lesznek majd, és ebben az eszközök és akár a későbbiekben a mesterséges intelligencia segíteni tud.

De még egy elemre fölhívnám a figyelmet, ez az Önök számára az egyik legfontosabb üzenete az Alaptörvénynek. Azért hozom az Alaptörvényt, mert néha a tekintetünket alacsonyabb szintre húzzuk, és érdemes ide föltekinteni. Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és művészeti alkotás szabadságát. Továbbá a lehető legmagasabb szintű tudás megszerzése érdekében a tanulás, valamint a törvényben meghatározott keretek között a tanítás szabadságát. És nem is jogról beszél, hanem a szabadságról. Ha ez a szabadság, ami itt van az alaptörvényünkben, nem lesz érték, és nem emeljük fel a tekintetünket, hogy mindent ebből vezessünk le vagy mindent ide vezessünk vissza, akkor úgy fog eltűnni a szabadságunk, hogy észre sem vesszük.

A digitális világ hordozza annak a kockázatát, hogy a szabadságunk csorbul. Látjuk környezetünkben. Bizonyára, hátha Önök nem is, de találkoztak olyan ismerőssel, aki a Facebookon játszott azzal, hogy tegyél fel egy fotót tizenöt évvel ezelőtti magadról. Hogy milyen jó játék ez. Ingyenesen szállítottuk az arcfelismerő szoftverek fejlesztéséhez az alapanyagot. Milliós, szerintem tízmilliós tételben. Ezt a szakemberek jobban tudják. Önként, dalolva adjuk föl a szabadságunkat nap mint nap. Nem csak a tanítás szabadságáról beszélek, hanem általában. A tanítás szabadsága ott van az alkotmányunkban. Ebből a szempontból érdekes a tanár úr előadása az Apáczaiból, hogy hogyan tudunk az iskolában kutatók lenni.

Egy évvel ezelőtt itt beszélgettünk sokat. Milyen jó lenne, ha a tanárok csak annyit kapnának, mint az orvosok: kutathassanak. Ott, az iskolában. Írják le a modelljeiket. Ezt természetesen tegyék nyilvánossá, hogy lehessen ellenőrizni és bárki belekukkanthasson. De csak annyit kapjanak a tanárok, mint az orvosok, akkor már valószínűleg már sokkal több fejlesztés, applikáció, kitűnő módszertan, mások által átvehető, kritizálható. A tudományos szabadságnak megfelelő viták lefolytathatók, és az fog nyerni, aki a tudomány szabályai szerint valóban az igazat írja le, vagy a vállalhatót írja le, vagy a szabályoknak megfelelőt írja le. Ugye, a tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni, mondja az Alaptörvény. Tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak. Kedves pedagógusok, az Önök munkája tudomány. A pedagógia tudomány. Sajátos szabályokkal, és azt gondolom, hogy ebben állást kell tudni foglalni.

Az igazi kihívás Önök számára, mivel közpénzből működik az oktatás, az állam adja a pénzt, kötelezően működtetni kell, ezért nem lehet azt mondani, hogy azt csinálok, amit akarok. Mert el kell számolni a társadalom felé azzal a pénzzel, amiből az állam működteti ezt a rendszert. De a tudományos kérdésekben állást kell tudni foglalni. Érdemes is, hiszen, ha nem teszik meg, meg fogja tenni Önök helyett valaki más. Úgy kell állást foglalni, hogy mindig a tanítás szabadságából, a tanulás szabadságából indulnak ki, és ha ezt tartják meg egy ilyen kiindulópontnak, akkor azt gondolom, hogy a digitális világ veszélyei is elháríthatók, az előnyei viszont beépíthetők az iskola világába, ami nagy valószínűséggel egy jóval tágabb iskola lesz, mondjuk húsz-harminc év múlva, mint amit most gondolunk.

És legutoljára már a tavaly, sőt pár évvel ezelőtt itt, Hajdúszoboszlón említettem. Fölmerült itt azért több előadásban is, hogy érdemes a pedagógus munkáját definiálni. Mire való a tanár munkája a képzésben. De menjünk tovább: az egész oktatás mire való? Miért oktatunk, miért költünk ennyi pénzt. Azt láttam, hogy számos helyen, ahol fölvetődött ez a kérdés, akadunk meg néha, és elképzelhető, hogy ez még mindig nem egy olyan cél, amit keresnünk kell, hanem érdemes eggyel még tovább lépni: milyenek leszünk mi, magyarok ötven év múlva? Mit fogunk csinálni? Mitől leszünk mi, magyarok jobbak, mint a franciák? Miben? Miben érdemes versenyeznünk, és miben nem érdemes versenyeznünk? Ha ilyen vitákat le tudnánk folytatni, akkor izgalmasan kapcsolódhatna hozzá, hogy ezt az egész oktatást vajon hogyan állítjuk ennek a célnak a szolgálatába, és akkor az a kérdés, hogy Önök mennyit keressenek, már sokkal pontosabban lesz meghatározható, mert tudjuk, hogy mi az, amire fölkérjük a tanárokat, hogy segítsenek. Milyen típusú távlati célok azok, amelyek vezérelnek bennünket, magyarokat. Ha nem beszélgetünk erről sokat, akkor pont a digitális világ gyorsasága zárójelbe fogja tenni a vitáinkat, el fog dőlni anélkül, hogy mi ebbe beleszóltunk volna.

Én azért örülök a hajdúszoboszlói konferenciának, mert azt látom, hogy ezen témák fölvetésével mindig egy kicsit jobbak tudunk lenni, mindig egy kicsit közelebb tudunk lenni ezekhez a kérdésekhez. De ha hazamennek intézményekbe, falvakba, városokba, megszervezhető egy ilyen vita: kedves nagymamák, maguk szerint milyenek lesznek a magyarok ötven év múlva, mit fognak tudni? Kedves unokák, milyenek legyünk mi, vagy milyenek lesztek ti majd ötven év múlva? Szerintem nem a válasz lesz az érdekes, hanem az odavezető út, az legalább annyira izgalmas tud lenni, mint a végeredmény.

Ehhez kívánok én Önöknek sok-sok sikert és jó egészséget! Köszönöm szépen!