Bajor Péter

Zárszó

Hadd bocsássam el Önöket a következővel: azt gondolom, ez a konferencia bátorítás volt számunkra. Merjük az elméletet gyakorlattá tenni! Ki-ki a hatókörének, lehetőségeinek megfelelően fordítsa gyakorlattá azt a sok elméleti tudást, amit itt, ezen alkalommal is, ezen a három napon meg tudtunk szerezni magunknak.

Kellő realitással gondoljunk vissza arra, hogy mi történt velünk ezelőtt tíz-húsz-harminc évvel. Engedjék meg, hogy a személyes példámat hozzam: fiatal koromban nagy társadalmi kampány keretében tanítottak minket, hogy a levélborítékra a címzés alá oda kell írni az irányítószámot is … Ehhez képest az én gyerekeim már egyáltalán nem foglalkoznak az irányítószámmal, tehát ez a probléma átrobogott a generációmon, feltűnt és el is tűnt. Nem írnak postai levelet a gyerekeim, és mások is csak kevesen (a korábbiaknál sokkal-sokkal kevesebben) címeznek borítékot … Ezzel párhuzamban gondoljuk végig a köznevelésünk több területét: hogyan kellene például modern, korszerű módon értékelni és osztályozni a tanulóinkat? A „Tanár úr kérem!”-ben 1916-ban (!) ugyanazt a típusú bizonyítványt magyarázta a diák, amilyet most kiállítunk tanulóinknak az év végén… Lehet, hogy érdemes az osztályzást is átgondolni? Lehet, hogy átfutottak a generációk az efféle értékelési szempontokon, osztályzási struktúrán is? És mi a helyzet a köznevelésünk egyéb területein?

Tehát tekintsük biztatásnak, bátorításnak ezt a konferenciát: rajtunk múlik, saját vitalitásunkon, bátorságunkon, együttműködési intelligenciánkon, hogy milyen köznevelési kereteket alakítunk ki, és rajtunk múlik az is, hogy az adott, a meglévő keretek között hogyan élünk a lehetőségeinkkel.

Köszönjük szépen előadóinknak a fáradozást, Önöknek a részvételt, és nagy köszönet illeti a szervezőket! Mondhatjuk úgy is nekik, hogy „Ejha, ez igen!”, ismét örömmel voltunk itt, gratulálunk és köszönjük! Találkozzunk a jövő évben is!