Iszák Tibor

Kihívások – szakmai érdekképviseleti,
fenntartói, intézményvezetői szemmel

Szeretettel köszöntöm a konferencia résztvevőit!

Elég sokat és sok időt gondolkoztam azon, hogy milyen címet is adjak ennek a felkérésnek, amit kaptam a konferencia rendezőitől. „A kihívások” – ezt a rövidke kis címet választottam. Valójában azért gondoltam erre, mert előttünk és mögöttünk is egy olyan időszak áll, amit talán ez a szó, ez a rövid mondat képviselhet. Hármas mivoltomban vagyok most jelen ezen a konferencián, és a konferencia rendezői azt kérték tőlem, hogy próbáljam megvilágítani az elmúlt időszakot az előttünk álló feladatok tükrében, mindhárom szempontból, hogyan láthatom, hogyan látom. Mi történt az elmúlt időszakban és mi várható a jövőt illetően.

Természetesen azt, hogy kihívásnak élem meg ezt a feladatot, illetve az elvégzett munkát, ez ered abból is, hogy mi szatmári emberek nem szoktunk elmenekülni semmilyen feladattól, illetve az előttünk álló, ránk bízott feladatokat mindig teljes erőből látjuk el, és ennek alapján tudjuk végezni tiszta szívvel és jó szívvel a munkánkat. Egy Goethe idézetet hoztam nektek, Önöknek, amely szerint: „a tudás nem elég, alkalmazni kell, a kívánság nem elég, meg kell tennünk”. Úgy gondolom, hogy az elmúlt időszakot is, és az előttünk lévő időszakot is nagyban befolyásolja majd az, hogyan állunk ennek a munkának az elvégzéséhez, hogyan tudunk a tapasztalatokból építkezni és hogyan tudjuk majd sikerre vinni a ránk bízott feladatokat.

Mint a Nemzeti Pedagógus Kar alelnöke, azt tudom elmondani, hogy minden egyes esetben teljes ambícióval és nagy odaadással végeztük a munkánkat az elmúlt időszakban és olyan szinten próbáltuk összefogni a pedagógusoknak a tevékenységét, hogy a döntéshozókat támogató és segítő tapasztalatokat be tudtuk csatornázni, ezeket különböző fórumokon és különböző digitális csatornákon össze tudtuk szedni. Az, hogy a pedagógusok mennyire voltak aktívak és mennyire nagy lelkesedéssel fogtak hozzá ehhez a munkához, azt gondolom, senki előtt nem kell bizonygatni és erősíteni. Talán volt olyan eset, amikor még eltúloztuk egy kicsit ezt a feladatot, magunkat egy kicsit túlszerepeltetve be akartuk bizonyítani azt, hogy mindent meg lehet csinálni. Azt gondolom, hogy ez az időszak, ami mögöttünk van márciustól napjainkig, egy nagyon nagy tanulási idő volt, és ezt a tanulást próbálta összeszedni a Pedagógus Kar különböző vélemények és különböző konferenciák alkalmával, és ezeket a tapasztalatokat összegyűjtve juttattuk el az államtitkársághoz.

Gyűjtöttük azokat a tapasztalatokat is, amelyeket úgynevezett jó gyakorlatként lehetett prezentálni, kiajánlottuk természetesen az intézményeknek, óvodáknak, iskoláknak egyaránt. Mellette alapfeladatunkat, a közfeladat ellátását ugyanúgy teljesítettük és végeztük, és azt gondolom, hogy nagyon-nagyon lényeges munkát abban tettünk le, hogy vagy személyesen, vagy pedig digitális alapon, de ott voltunk szinte az ország minden egyes területén, minden egyes intézményében és próbáltunk segíteni. A segítséget – azt a támogatást értem alatta, hogy a pedagógusoknak a bizalom az egy nagyon-nagyon fontos dolog –, hogy higgyenek és bízzanak magukban, hogy el tudják látni a feladatot, és nagyon fontos az, hogy ez a bizalom visszafelé is épüljön, tehát a szülők, az intézményhasználók is megfelelő bizalommal legyenek a pedagógusok iránt. Ebben nagyon sokat segítettünk, az elmúlt időszakban, és természetesen a következő időszakban is tesszük ezt.

Polgármesterként és fenntartóként azt gondolom, hogy egy kicsit más szemszögből és másik oldalról is láthatom ezt a folyamatot és érdekes megélni azt, hogy mint egy irányító személy, várják el az embertől, hogy milyen munkát, milyen szerepet és milyen feladatokat delegálunk le a településen az oktatás szereplőinek. Nálunk az óvoda az egyik elsődleges oktatási színtér, valamint a szomszéd településünkön, Kölcsében az iskola, melyet teljes mellszélességgel minden polgármester támogat. Nagyon fontos dolog volt a munkánkban az, hogy egységesen léptünk fel, és egységesen kezeltük azt a helyzetet, amibe belekerültünk, és folyamatosan figyeltük, folyamatosan kontrolláltuk azt a munkát, amit végeztünk. Értem az alatt például, ha a járványügyi helyzet nehezedett, illetve változások következtek be, akkor azt egyik napról a másikra, óráról órára minden pillanatban szem előtt tartva a lakosság és az intézmények helyzetét, figyelembe véve állandóan készenlétben voltunk, cselekedtünk jómagam is és a munkatársaim is.

A szerepünk ebben a folyamatban az, hogy közösségi felelősségünk mennyire fontos. Lényeges volt az, hogy ne kerüljenek pánikhelyzetbe az emberek, nagyon fontos volt az, hogy mindenki tudja a maga korlátait, és tartsa be azokat a szabályokat. Azt gondolom, hogy nem csak Sonkádon, hanem Magyarországon is példa értékűen teljesítik a magyar állampolgárok ebben az elmúlt időszakban a dolgaikat, és hiszem azt, hogy ugyanígy fogják majd az elkövetkező, előttünk álló időszakban is megtenni mindezt. Ez egy nagyon fontos közösségi érdek, és ez a felelősség a magyar emberekben maximálisan megvan.

Ha a kontrollról beszélek, nagyon fontos azt szem előtt tartani, hogy mint vezető, minden egyes esetben a munkánk egyik fő feladata az, hogy ellenőrizzük és tartsuk kontroll alatt a területet, vagy a ránk bízott csoportoknak a munkáját. Ebben az esetben én talán halmozottan is láthattam és végeztem ezt a munkát el. Nagyon-nagyon fontos volt az, ami az országosan is fő feladat volt, hogy lehetőleg ne szűnjenek meg munkahelyek. Települési szinten ezt elég nehéz értelmezni, de ha arra koncentrálok, és arra gondolok, hogy a pedagógusoknak a mindennapi tevékenysége mellett azért volt olyan szerepük, hogy nem csak a digitális tanrendben történő feladataikat látták el, hanem jelentkeztek a településen élő időseknek vagy rászorultaknak a segítésére is, tehát megjelent a humanitárius munkavégzés is. Ez egy nagyon-nagyon fontos, példaértékű magatartás, főleg a pedagógusok értelmezésében.

Intézményvezetőként, végrehajtó szerepben, talán a három közül a legkönnyebb, ám mégsem egyszerű feladat. Azt vallom és azt vallottam mindig, hogy egy jó vezetőnek az a célja, hogy érezze jól magát az iskolájában a pedagógus, a szülő és a gyerek. Ha ezt meg tudja tenni, el tudja érni, akkor azt gondolom, hogy nagyon nagy dolgot tett. Mi a Fehérgyarmati Deák Ferenc Általános Iskola, Gimnázium és Kollégiumban ezzel a célkitűzéssel tettük a dolgunkat. Elsődleges feladatként azt tűztük célul, mikor a járványhelyzet elindult, hogy ki tudjunk alakítani egy olyan nyugodt munkahelyi légkört, egy olyan folyamatos változást követő és igénylő munkarendet, amit bármelyik pillanatban könnyedén és rugalmasan tudtak kezelni a pedagógusok, rugalmasan tudtak kezelni a szülők és a diákok is. Azt hiszem, hogy ennek a legnagyobb feladata a munkaszervezés volt.

Leültünk és nagyon gyorsan – egy néhány nap alatt – átszerveztük az egész munkarendet, természetesen tartalmilag is. A tananyag tartalmi csökkentését is elvégeztük, fő feladatként – gimnázium lévén – a legnagyobb hangsúlyt az érettségire fektettük, és azt gondolom, hogy a példa igazolta, jól végeztük a munkánkat.

A kialakult helyzet mindenkiben valamilyen bizonytalanságot okozott. Másik fő feladatomnak tartottam azt, hogy próbáljuk elérni mindenki esetében, hogy ne legyenek pánikszerű kérdései: Mit fogok csinálni? Vajon, mi lesz, ha …? Próbáltam egy olyan nagyon kemény biztonsági intézkedést, biztonságérzetet elérni, ami lehetővé tette a folyamatos és mindenesetre naprakész munkavégzést.

Halmozottan hátrányos helyzetű térségben helyezkedik el Fehérgyarmat, maga a térség elég messze van a nagyobb városoktól és mi szatmári emberek azt szoktuk mondani, hogy jó élni, de nehéz. Nálunk talán ez a nehéz szó határozza meg leginkább a munkánkat, de mivel mi elhivatottságunk és a munkaszeretetünk és a hitvallásunk alapján tesszük a dolgunkat, nem engedhetjük meg magunknak, hogy belefáradjunk, hogy otthagyjuk és kilépjünk a munkánkból, és a pedagógusoknak talán az elmúlt időszakban és az előttünk álló időszakban is az egyik legnagyobb problémája lehet majd ez: a kiégés és a lemorzsolódás időszaka.

Én azt vallom: ha mi pedagógusok oda tudjuk magunkat tenni az ügyhöz és tiszta szívvel, jóakarattal végezzük a munkánkat, akkor lesznek követőink, és természetesen a ránk bízott diákok is úgy fogják végezni a munkájukat, ahogy az elvárható, és mi is elvárjuk tőlük. Minták vagyunk és példák vagyunk, tehát emiatt nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy megszűnjünk vagy lemorzsolódjunk. Nagyon fontos az, hogy vezetőként hogyan próbáljuk ezt ellensúlyozni. Természetesen ahhoz, hogy észleljem, vagy egyáltalán tapasztaljam ezeket a problémákat, ismernem kell a kollégáimat, illetve a helyzetet. Tehát nagyon fontos az, hogy naprakész ismeretekkel bírjunk minden egyes kollega munkája felé, ismerjük a kollegáinknak az attitűdjét, képességét, milyen kompetenciái vannak, és ha egy mód van rá, akkor a munkaszervezés területén mindig úgy adjuk a feladatot, mindig úgy delegáljuk ki a feladatokat, hogy ezt a feladatot jó szívvel tudja ellátni. Akkor ez a pozitív előre mutatás fogja majd hozni azt, hogy nehezebben fog elfáradni, nem lesz teher esetleg a hatodik, hetedik vagy a nyolcadik órában is helytállni.

Azt gondolom, hogy ez nagyon fontos része a mi munkánknak, és az, hogy a ránk bízott gyerekek minden esetben, minden szituációban tudják elérni a céljaikat, nekünk ezt kötelességünk megtenni. A jelen helyzetben a munkarendet úgy osztottuk fel, hogy bármikor tudjuk váltani. Próbáljuk a változást, a változáskezelést úgy megoldani, hogy mindig készen legyünk a következő feladatra. Ha a helyzet úgy alakul, akkor mindenképpen a normál keretek között végezzük a munkánkat és az éves munkatervnek megfelelően hajtjuk végre a feladatainkat. Ha a helyzet úgy kívánja, és valamilyen oknál fogva egy csoportot vagy osztályt ki kell vonni a mindennapi munkába járásból, akkor át tudjuk tenni egy egyszerű tollvonással, akár az egész osztályt vagy az osztályon belül néhány gyereket is, a tanórán kívüli oktatásba, és különböző módokon tudjuk segíteni és támogatni a tanulási folyamatot.

Az iskolánk azért attól függetlenül, hogy hátrányos helyzetű térségben lakunk, elég jól felszerelt informatikai eszközökkel, és nem nagyon kellett a diákoknak biztosítani azt, hogy tudják használni az intézménynek az eszközeit. Néhány esetben természetesen megtettük, mert szükség volt rá. A mi vidékünkön talán a legnagyobb problémát az okozta a változó munkarendnek a megvalósításában, hogy nagyon rossz a településeknek az internet lefedettsége. Nagyon sok helyen egyáltalán nincs internet, egyáltalán nem lehet elérni. És hiába kerül a gyerek kezébe a legeslegjobb informatikai eszköz, ha nincs meg a kapcsolat. Ebben az esetben természetesen találtunk olyan megoldást, hogy papír alapon kommunikáltuk a feladatot és úgy vártuk vissza, kétheti időbeosztásokat alakítottunk ki, és ennek megfelelően minden egyes szaktanár, minden egyes kollega úgy alakította ki a feladatkiosztását, illetve visszacsatolását, hogy beleférjen ebbe az időrendbe, és az egyenletes terhelés elvét is figyelembe vegye.

Talán a legrosszabb helyzet volt, amikor be kellett zárni az iskolát. Most ha visszagondolok arra az időszakra, és egy kicsit előrefelé mutatok, én nagyon szeretném azt, hogy ne jöjjön elő Magyarországon még egyszer ez az időszak, hogy be kelljen zárni az iskolát, mert szörnyű volt látni a diákoknak, a szülőknek az arcát, azt, amikor telefonáltak, vagy chateltek, hogy igazgató úr, mikor fogunk már menni? Ezt az érzést azt gondolom, nem kell ecsetelni, tudja mindenki, miről van szó, nem, nem kívánom, hogy ez visszajöjjön, annak ellenére fel kell rá készülni, és azt gondolom, hogyha mindenki a saját szintjén és mindenki a saját területén fogja érezni ezeket a felelősségeket, akkor helyi szinten el lehet ezt dönteni, hogy érdemes lesz ezt megtenni, vagy nem.

Úgy gondolom mint intézményvezető, illetve a Nemzeti Pedagóguskar szintén ebbe az irányba tett javaslatokat a döntéshozók felé, hogy ha gondok vannak, akkor ilyen területi vagy helyi szinten szülessen döntés a csoportok bezárásáról, vagy akár egy intézmény bezárásáról, és ne kerüljön sor arra, hogy újra országos szinten zárjanak be az intézmények.

Azt gondolom, hogy a mögöttünk álló időszakot nagyon-nagyon pontosan próbáltuk végrehajtani. Biztosan voltak hibák, illetve követtünk el hibákat, és hogyha újra kell majd ezt élnünk, és újra fogjuk ezt tenni, akkor ezekből a hibákból fogunk tanulni. Emiatt gyűjtöttük össze a tevékenységek során keletkezett tapasztalatokat, és azt gondolom, hogy a magyar pedagógusok, ha megkapják a bizalmat és mögöttük áll természetesen a tágabb társadalom, akkor biztos, hogy maximális munkavégzés mellett el fogják látni a feladataikat, és a rábízott intézményi szinteknek megfelelő korosztályok fogják tudni majd teljesíteni azt a feladatot, amit tenniük kell. Gondolok itt arra, hogy az általános iskolából el fog menni továbbtanulni a nyolcadikos gyerek középfokú intézménybe, középfokú intézményben be tudjuk fejezni tisztességes körülmények között, a meghatározott keretek között az érettségit, és az érettségi után lehetőleg mindenki az életpályának megfelelő szakaszba tud tovább lépni, van, aki egyetemre fog tudni továbbmenni, van, aki egy más irányt fog választani.

Azt gondolom, hogy veszélyek mindig vannak, mindig voltak előttünk, mögöttünk lévő időszakban nagyon sok olyan veszélyforrás volt, amit ha rögzítettünk és figyeltünk, akkor az előttünk lévő időszakban nem fogunk újra elkövetni. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy lemorzsolódásként emlegetjük ezeket a folyamatokat, de valójában ez nem csak a diákokra értendő, de érthető a pedagógusokra is, illetve a társadalom azon rétegére, aki folyamatosan kapcsolatban van az iskolával. Nagyon fontos azt elérni, hogy nem veszíthetünk el egyetlen egy diákot sem, nem veszíthetünk el egyetlen egy pedagógust sem ebben a munkában, mert ha erre nem fogunk figyelni, akkor nem lesz a következő lépésben olyan pedagógus, aki el tudja látni azt a feladatot vagy esetleg kimaradhatnak osztályok, ami nagyon nagy luxus lenne. Azt gondolom, ezért nagyon fontos odafigyelni arra, hogy esetleg nem egy erősebb tempóban, egy kisebb tempóban, de haladjunk és folyamatosan haladjunk előre. Ez a lemorzsolódást nagyon-nagyon fogja majd csökkenteni.

A hátrányos helyzetű településeken, kis iskolákban a lemorzsolódás fokozottan és fokozatosan előtérbe kerülhet, nagyon fontos az, hogy a pedagógusok ebben a munkafolyamatban úgy és olyan szinten tudjanak részt venni, hogy a gyerek és a szülő hármas egységeként, mint a háromlábú szék, folyamatos kapcsolattartás következtében ne engedjék el egymás kezét. Folyamatos kommunikáció legyen a gyerek, szülő és a pedagógus között, és akkor ez a háromlábú szék stabilan fog majd állni, akár félévkor, amikor el kell dönteni, hogy hova megy a nyolcadikos gyerek tanulni, vagy akár év végén, amikor befejezik a tanulmányaikat.

Én azt hiszem, hogy helyt fogunk állni, meg fogjuk tudni tenni a feladatunkat, és biztos vagyok abban, hogy mint iskolaigazgató, mint a pedagóguskar alelnöke, és mint Sonkád polgármestere, jómagam is ugyanezt fogom tenni.

Utolsó mondatként szeretném elmondani egy magyar embernek a mondását, ami talán leginkább iránymutató lehet majd mindőnk számára, és talán egy iránymutatás is lehet mindenkinek. Ezt az embert úgy hívják, hogy Rózsa Sándor. Rózsa Sándor azt mondta, hogy „ha mindönki úgy tösz, ahogy tönni köll, akkor mindön úgy lösz, ahogy lönni köll”.

Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmüket, viszontlátásra.