Dr. Aáry-Tamás Lajos

A nevelési-oktatási feladatok átalakulása – adjunk teret
az innovációnak, a jó gyakorlatoknak!

Köszönöm szépen, Elnök Uram a lehetőséget. Köszönöm mindazoknak, akik egész nap, ma is, meg a tegnap is itt voltak a rendezvényen, és követtek bennünket. Nagyon szépen köszönöm Kónyáné Tóth Máriának és Molnár Csabának, akik létrehozták annak a lehetőségét, hogy nem kellett abbahagyni ezt a nagyszerű sorozatot, ami Hajdúszoboszlón elkezdődött.

Különleges mindig utolsónak föllépni, kedves Péter, de már valóban hagyománnyá vált, hogy a hajdúszoboszlói konferencián én vagyok az utolsó. És arra vállalkoztam, hogy néhány szempontot adok a konferencia címéhez, hogy mit hoz a jövő. Jósnőnél nem voltam, bár lehet, hogy őt is meg kellene kérdezni, de egy különleges időszakon vagyunk túl. Háború idején történt talán az, ami most: hogy be kellett zárni iskolákat. A 2020-as esztendő példa nélküli a magyar pedagógia történetében. És azt gondolom, hogy ez megér önmagában egy misét, hogy sokat beszéljünk róla, illetve néhány szempontot őszintén megvizsgáljunk ezzel kapcsolatban.

Volt egy hétvége, amikor föl lehetett készülni arra, hogy digitális oktatást vezetnek be Magyarországon, digitális átállásnak hívtuk mindezt. Voltak intézmények, ahol volt gyakorlat arra, hogy mit is kell csinálni, másutt pedig nem rendelkeztek ilyenfajta tapasztalattal. De hétfőn már a digitális munkarend elkezdődött. Az első időszakban talán a káosz volt a jellemző az iskolákra, keresték a megoldásokat, keresték a platformokat az érintettek. De rögtön az elején érdemes egy zárójelet tenni és világossá tenni legalább egymás között, amikor erről beszélünk, hogy amit az elmúlt félévben csináltunk, az nem digitális oktatás volt. Az digitális túlélés volt. Egy digitális dzsungelharc volt. Számos kifejezéssel illethetjük a tavaszi időszakot, de nem digitális oktatás volt.

A digitális oktatási stratégia, meg azok a tapasztalatok, amelyeket összegyűjtöttünk korábban, azok arról szóltak, hogy egy iskola az működik iskolaként, épületben, bejárnak a gyerekek, és odamennek a tanárok is őket tanítani, és ezt a fajta pedagógiai folyamatot segíti, kiegészíti, megtámogatja mindaz, amit digitális világnak hívunk. De arra senki nem számíthatott, hogy leáll minden, és otthonról kell ezt az egészet megszervezni. Azért jó, hogyha erről beszélünk, mert amit csináltunk, az nem digitális oktatás, valószínűleg, ha arra a kérdésre válaszolnék, hogy mit hoz a jövő, remélhetőleg egy digitális oktatást hoz, ami egy hibrid világot jelent, egyszerre vagyunk bent az iskolában, és egyszerre lehetünk vagy ugyanakkor lehetnek sokan kint, és mégis egy oktatási térben lehetnek az érintettek. Szóval ilyenekről érdemes sokat beszélni, és ilyeneket érdemes tisztázni akkor, amikor az elmúlt időszakról beszélünk.

Ahogy említettem, az első időszak a próbálkozásé volt. Különleges helyzetben volt a hivatalunk, mert a különleges jogrend beállása nyomán nem volt érvényes az, ami az ágazati törvényekben az óvodák, az iskolák, vagy az egyetem világára igaz volt. Tehát a korábbi húsz éves tapasztalatunk majdnem negyvenezer panasszal gyakorlatilag használhatatlanná vált. Mindent újra kellett gondolni, új konfliktusok keletkeztek, új panaszokkal kerestek meg az érintettek, amelyekre bizony nem mindig tudtuk azonnal a választ. A próbálkozás azt jelentette, hogy platformokat kerestek az érintettek, ahol egyáltalán elkezdhették a digitális oktatást. Rendszerint a keresés az ingyenes platformok irányába indult el, itt igyekeztek a megkezdett tanévet folytatni. Nehezen alakultak ki a konszenzusok arról, akár egy iskolán belül, vagy egy osztályon belül is, hogy mely platformokat használják az érintettek. A szülői panaszok egy része például arról szólt, hogy a szülők ugrálgatnak a platformok között, és próbálnak a gyerkőceiknek segíteni, hogy eligazodhassanak ezek között.

A közösségi médiát is bevonják az oktatás feladatába, ami kétségtelenül izgalmasnak tűnik, de azt azért szomorú volt látni, hogy tanárok azt mondják, hogy Facebook-csoportokat hoztak létre, pedig a gyerekek tizenhárom év alattiak. De már úgyis ott vannak, mert tudják a tanárok, hogy ott vannak, akkor miért ne lehetne ott csoportokat létrehozni. Ez azért szomorú, mert tizenhárom év alatt az előírás és a jogszabályok szerint nem lehetnek fönt a gyerekek a Facebookon. Fura volt, ahogy maguk a tanárok kezdeményezték ezen csoportok létrehozását. Ezekben az esetekben az adatvédelmi szempontok vagy személyiségi jogi szempontok háttérbe szorultak. Olyan felületeket kezdtek el használni, amelyek ingyenesek voltak, ebbe a csoportba tartozik a Facebook is, de nem csak erről van szó. Számos panasz foglalkozik azzal, hogy a YouTube-csatornán kellett megnézni különböző filmeket, ezekből kellett fölkészülni, és a gyerekeknek fényképet, vagy videót kellett készíteni, hogy bebizonyítsák, hogy a feladatot megoldották. A YouTube-csatorna ugye akkor ingyenes, hogyha a gyerekek reklámokat néznek. Tehát az nagyon furcsának tűnt, hogy tanárok kérik a gyerekeket arra, hogy a YouTube-filmeket nézzék meg, vállalva a reklámokat, amelyeknek a tartalmát semmilyen módon nem tudták befolyásolni az érintettek. Az előbb említettem, hogy fényképeket, illetve videókat kellett készíteni annak az alátámasztására, hogy a gyerekek teljesítették a feladatot. Az iskolák nagyon hamar rájöttek arra, hogy nincs annyi tárhely, amennyi fényképet és videofilmet kérnek. Volt néhány szempont, amire nem lehettek figyelemmel, csak a panaszok nyomán, a vizsgálataink nyomán tudtuk ezt jelezni. Nevezetesen, hogy amikor a gyerekek a saját lakterükbe fényképeket és videókat készítenek, olyan tartalmak is rákerülnek, amiknek, akiknek nem kellene. A nagymama, anyuka, amint főz cicanadrágban, vagy a kétmilliót érő festmény a falon, esetleg az a zár, ami az ajtón jól látható, és a mellette lévő ablakon pedig az is kikövetkeztethető, hogy hol van maga a lakás. Én azt gondolom, hogy értelemszerűen egy hétvége nem elegendő arra, hogy ezekre a szempontokra is fölkészülhessünk, de az elmúlt időszakban összegyűjtött tapasztalatoknak az összegzése, azt gondolom, hogy elkerülhetetlen.

Van néhány olyan csoport, akit egészen biztosan rosszul érintett a digitális átállás. Az egyik ilyen csoport az, akit nem is ért el az oktatás. Ennek az arányáról viták folynak, egész pontos adatokat szerintem szinte senki nem tud. De biztos, hogy vannak olyan gyerekek, akiket nem ért el az oktatás, nem volt eszközük-, vagy nem volt internet-hozzáférésük, vagy volt ugyan mind a kettő, de bármilyen oknál fogva nem léptek föl az internetre, nem kapcsolódtak be az oktatásba, és az iskolák se nagyon találták meg őket. Különleges volt egy iskolaigazgatóval a beszélgetésem, aki azt hiszem két vagy három héttel az indulás után azt mondta, hogy ők most már akkor beírják az egyeseket azon diákoknak, akik nem végezték el a feladatokat, de nem is jelentkeznek be, mert azt úgy értékelik, hogy kihúzzák magukat a feladatok alól. És a kérdésemre, hogy hívta-e föl bárki ezeket a gyerekeket, hogy megkérdezze, rendben vannak-e. Hogy a lelkük rendben van-e? Hogy a család rendben van-e? A válasz az volt, hogy ezt nem tették meg. Akkor arra kértem az igazgatókat, hogy előbb hívják fel a gyerekeket, és ha kiderül, hogy minden feltétel adott ahhoz, hogy ők teljesítsék a feladataikat, csak lusták, akkor adjanak egyest nekik. De addig én azt javaslom, hogy előbb inkább kérdezzünk, mielőtt egyeseket adunk. De ez is a felkészülés időszaka volt.

Különleges látni a hátrányos helyzetű régiókban ezt az egész kérdéskört. Pontosan tudják a szakemberek, hogy számos olyan gyerek van, meg közösség, amely tagjainak nagyon jó, hogyha iskolában vannak. Tehát az iskola világában jól tudnak teljesíteni, gyakran a hivatalos nyitvatartási időn túl is az iskolában akarnak maradni, jól érzik magukat az iskolában, és a tanárok is úgy érzik, hogy néha jobb is, ha iskolában vannak, mint hogyha otthon. Ezek a gyerekek most nem tudtak iskolába menni, és nem nagyon tudott senki utánuk menni, hogy megkérdezze, hogyan lehet nekik segíteni. Tehát se a tanárok nem tudták ezt megtenni, se azok a civilek, akik gyakran vállalták azt a feladatot, hogy megkeresik a gyerekeket, megkeresik a családokat, értelemszerűen a járvány adta helyzet miatt ezzel a lehetőséggel nem tudtak élni.

Én azt gondolom, hogy az oktatáspolitikának feladata, hogy megnézze egész pontosan, kik maradtak le, miért maradtak le, hogyan lehet az így szétnyílt ollót gyorsan összehúzni. Mert szépen tudunk beszélni arról, hogy a digitális világ az létrehoz egy különleges egyenlőséget, mert ha van eszközük, ha van technika, ha van internet-hozzáférés és van módszertan, meg ehhez egy kis tudás is, akkor szinte mindenki szárnyalni tud. De ha kiderül, hogy mégis sokan vannak olyanok, akik ezekhez nem jutnak hozzá, akkor az rettenetes leszakadást fog eredményezni. És sokkal többen fognak lemorzsolódni, mint azt kívánnánk, vagy mint azt szeretnénk.

A fogyatékossággal élő gyerekek egy részénél kifejezetten nehézséget okozott a digitális átállás. A mozgásukban korlátozott gyerekek esetében például azt nagyon nehéz elvárni, hogy majd az anyuka végzi el a mozgásterápiát. Ez nem csak egy lehetetlen vállalkozás, de akár veszélyes is lehet a gyerek egészségére nézve. Ezért gyakran mondták azt a szakemberek, hogy inkább várjunk. Várjuk meg, amíg olyan világ érkezik, hogy mégiscsak közel kerülhetünk egymáshoz, és segíteni tudunk. Merthogy ily módon elkerülhetjük, hogy nagyobb baj történjen. Erre hadd mondjak egy példát, ami nem a sajátos nevelési igényű gyerekekre vonatkozik. Egy anyuka panasza szerint, az egyik testnevelő tanár azt a feladatot adta a gyerekeknek, hogy a YouTube-csatornán nézzenek meg egy tornafeladatot, egy mozgásfeladatot, végezzék el minden nap legalább egyszer, és pénteken egy rövid videofilmmel illusztrálják, hogy meg tudták csinálni ezt a feladatot. Szegény testnevelő tanár egyetlenegy dolgot nem tudott, nevezetesen angolul, mert az angol feliratban kiderült, hogy ez kizárólag felnőtteknek való feladatsor, és csak heti két alkalommal lehet elvégezni, mert a vérnyomást az egekig tolja. Ez a tornatanár az ötödikes, illetve hatodikos gyerekeknek adta föl ezt a feladatot. Tehát érdemes külön gondot fordítani arra, hogy nem minden igaz, ami az interneten van. Vagy nem minden jó, ami az interneten hozzáférhető, különösen nem, hogyha az ingyen van, de ha még angolul sem tudunk, egy angol nyelvű filmmel akár károkat is tudunk okozni.

De visszatérve a sajátos nevelési igényű gyerekekre, az ő esetükben – például az autista gyerekek, Asperger-szindrómás gyerekek esetében – a maszkhasználat is gondot okoz. Nem szeretik a maszkot, nem értik pontosan, hogy miért kell nekik ezt hordani. Ez számos konfliktust okozott az első időszakban is, de a mostani időszakban aztán végképp. Kétségtelenül ezek a gyerekek taníthatók arra, hogy hogyan kell a maszkot viselni, de – mint általában az autista gyerekek – minden hasonló helyzetben, ha nem érti a célját annak, hogy neki maszkot kell viselnie, vagy valamit tennie kell, vagy nem szabad tennie, akkor nagyon nehéz lesz az együttműködésre kérni. Márpedig az ő és a társai egészségéről, sőt életéről is szó van.

Amikor oktatásról beszélünk, érdemes néhányszor az Alaptörvény rendelkezéseit megint elővenni és megnézni a jog oldaláról, hogy mi is az, amiről beszélünk. Hogyan, milyen keretek között tudjuk elképzelni azokat a jó gyakorlatokat, melyeket megpróbálunk most szintetizálni. Az egyik, talán legfontosabb rendelkezése az Alaptörvénynek, amit én mindig nagy-nagy szeretettel idézek föl a pedagógusoknak, az a X. cikk (1) bekezdése, amelyik így szól: „Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és művészeti alkotás szabadságát, továbbá – a lehető legmagasabb szintű tudás megszerzése érdekében – a tanulás, valamint törvényben meghatározott keretek között a tanítás szabadságát”. Olyan szépen beszél az Alaptörvényünk a tanításról, de mindig elfeledkezünk róla. Még csak nem is a jogról beszél, nem is a kötelezettségéről beszél, hanem a tanulás szabadságáról, a tanítás szabadságáról beszél, és egy ilyen gondolatjel közé fogja azt, ami talán az egyik legfontosabb, hogy a lehető legmagasabb szintű tudás megszerzése érdekében élünk ezzel a kétfajta szabadsággal. Persze jó lenne, ha csak erről lenne szó, de azt látjuk, hogy a tankötelezettség beszorítja az érintetteket az oktatás rendszerébe. Az állam köteles működtetni ezt a rendszert, köteles a feltételeket biztosítani, és ebből a szempontból egyáltalán nem mindegy, hogy mi történik az iskolákban.

Az egyik legszebb kifejezés, amit szintén az Alaptörvény idéz, az, hogy az oktatással kapcsolatban, a XI. cikk (1) bekezdés azt mondja, hogy minden magyar állampolgárnak joga van a művelődéshez. Konferenciákat szervezünk az oktatásról, a nevelésről, és milyen keveset beszélünk a művelődésről, a műveltségről, ami valószínűleg ezt az egész célt próbálja keretek közé szorítani: miért is tanulunk.

Ezt csak azért mondtam el, mert ha megpróbáljuk összegezni mindazt, ami tavasszal történt, akkor érdemes erről a nagyon erős alapról elindulni. Ha tisztességesek vagyunk, akkor arról kell beszélni, amit ma is, tegnap is többen említettek, hogy a magyar oktatás jól vizsgázott. Tehát minden nehézség mellett én azt gondolom, hogy ha valakik, akkor az óvodapedagógusok, a pedagógusok, az egyetemi oktatók minden dicséretet megérdemelnek, mert az összkép az pozitív. Ahogy én azt gondolom, hogy minden dicséretet megérdemelnek a szülők is, akik hirtelen tanárok és gyermekpszichológusok lettek egyik pillanatról a másikra, és minden tiszteletet megérdemelnek azok a gyerekek, akik részt vettek az oktatásban. Nem tudom, hogy hogy kell megjutalmazni egy nagy társadalmi alrendszert, de a hajdúszoboszlói konferencia keretei között az oktatási ombudsman dicséretben részesíti az oktatás minden szereplőjét. Sokan érezték azt, hogy ez egy izgalmas innováció. Egy olyan helyzet, amivel érdemes élni, amiből érdemes tanulni. Olyan helyzetek elé kerültek az érintettek, amelyekbe korábban soha, például egymástól tanultak, vagy egymást tanították. Felnőttek tanultak gyerekektől, tanárok tanultak informatikusoktól, szülők meg tanároktól és gyerekektől. Azt gondolom, hogy ez a közös tanulás mint élmény, meg kell maradjon hosszú ideig. Nem tudom, mit hoz a jövő, de a jövő oktatása szinte biztos, hogy ilyen közös tanulásokon fog alapulni, és akkor járunk el helyesen, ha ezt a részét biztosan megtartjuk.

Számos kutatás indult el, amivel megpróbálták föltérképezni, hogy mi is történt az elmúlt félévben. Engedjék meg, hogy ezt egy példával illusztráljam. Amikor a járvány kitört a világban, akkor Barabási Albert László barátom megnyitja a laboratóriumának az összes adatát, és azt mondja a világ kutatóinak, hogy ez a rendelkezésetekre áll, keressük együtt a koronavírus ellenszerét. Több tízezer kutató kezd együtt dolgozni, és olyan együttműködés alakult ki a világban, amit – azt gondolom – semmilyen ok nem hozott még eddig felszínre. Magyar kutatók elkezdték nézni az oktatást, és még egymás elöl is titkolták, hogy ők a digitális oktatást kutatják ebben a kicsi országban. Tehát én azt gondolom, hogy érdemes tanulnunk most a kutatóktól, érdemes tanulnunk most a tudomány szakembereitől, tegyük félre a kicsinyes nézeteltéréseinket, mert ha nem kezdünk bele e téren együttműködésbe, akkor azt gondolom, hogy kudarcra van ítélve az oktatásunk jövője. Márpedig olyan hihetetlen tapasztalatokat gyűjtöttek össze az iskolák, amelyekben azt gondolom, hogy most még sok mindent tudnak az érintettek.

Rengeteg beszélgetést folytathattam tanárokkal és azt látom, hogy nagyon sok helyen tudják, hogy a digitális oktatás mire jó. És nagyon sok helyen tudják, hogy a digitális oktatás mire nem jó. Én azt gondolom, hogyha nem írjuk le ezeket a tapasztalatokat, ha nem gyűjtjük össze, akkor ezek egy fél év múlva egyszerűen el fognak szállni, a daráló be fogja emészteni megint a hétköznapjainkat és ez a hihetetlen tudás, ami egy szörnyű csapás miatt kerül hozzánk, ez egész egyszerűen elvész.

Látom azt is, főleg a politikusoktól, hogy egy kicsit félnek a párbeszédtől. Én csak azt tudom mondani, hogy egy ekkora nagy társadalmi alrendszerben, ahol ilyen sok szereplő van, és ilyen sok minden történt az elmúlt félévben, a párbeszéd kifejezetten erősíteni fogja a demokráciánkat. Lehetünk természetesen néhány vitában vesztesek, nem lehet mindig igazunk, nem feltétlenül úgy dolgoztak az oktatás szereplői, ahogy elképzeltük. De ez az a párbeszéd, ami lehetővé teszi, hogy az előbb említett tanítás szabadsága és a tanulás szabadsága maradéktalanul érvényesülhessen Magyarországon.

Különleges látni ezt, néhány évvel ezelőtt éppen Hajdúszoboszlón beszélgettünk arról, hogy az oktatás szereplői között létezik a bizalom. Ha a gyerekeket kérdezik meg, akkor azt fogják mondani, hogy a szüleik után a tanárokban bíznak meg leginkább. De ha a felnőtt magyar lakosságot kérdezik meg – ez egy 1990 óta folyó felméréssor, amelyre másfél, kétévente kerül sor –, akkor a tizenöt előre rögzített szakma képviselői közül a tanár mindig a második helyen van. Az első helyen van a tűzoltó, a tanár van a második helyen, az orvos a tizedik helyen. A pedagógus presztízsének az emelkedését most jól látjuk, és hát a politikus van a tizenötödik helyen. Én csak azt akarom mondani, hogy sokkal jobb helyzetben van az oktatás a bizalom szempontjából, mint azt hisszük, vagy mint azt el tudjuk képzelni. Vagy mint ahogy bízunk abban, hogy bízhatnánk egymásban. Én csak azt akarom mondani, hogy a párbeszédnek adottak az alapjai, és a bizalom erre egy hihetetlenül jó kötőszövet. Most érdemes lenne élnünk vele, mert az elmúlt félévben nem csak a tanároknak voltak tapasztalatai, hanem a szülőknek is, meg a gyerekeknek is. És ezeknek az összegyűjtése egyszerűen elengedhetetlen, és hihetetlenül jól tudnánk építkezni belőle egy jó párbeszéd vagy szakmai párbeszéd nyomán.

Hogy is lehetne jól zárni egy konferenciát a jövő szempontjából. Próbáljuk meg összegezni azt, ami az elmúlt időszakban szóba került. Az egyik az, hogy beszéljünk őszintén, hogy mi a digitális oktatás és mi nem az. Beszéljünk őszintén arról, hogy mi az, ami bevált ebből, és mi az, ami nem vált be. Beszéljünk arról őszintén, hogy nem mindenkinek jó, és nem mindenkinek rossz. Beszéljünk arról, hogy milyen világot szeretnénk építeni a Kárpát-medencében. És ha beüt egy ekkora baj, mint egy világjárvány, akkor mi magyarok vajon hogyan tudunk ebben egymásnak segíteni, hogyan kezdünk el bízni egymásban, és erre a bizalomra hogyan tudjuk fölépíteni azt a tudást, amit együtt szedtünk össze. Szerintem most kezdjük el tervezni a jövő iskoláját. Olyan kegyelmi pillanat ez, amikor még a politikusok se tudják azt mondani, hogy ne szóljatok bele, kedves tanárok, vagy ne szóljatok bele, kedves gyerekek, mert mi jobban tudjuk. Hát egy fenét tudják jobban. Mitől tudnák jobban? Ugyanakkor kezdték el tanulni ezt a helyzetet, mint a hatéves gyerek a betűvetést. Ezért senki sincs előnyös helyzetben. Ez a kegyelmi pillanat tenné lehetővé azt, hogy éppen a bizalomra építve, éppen a párbeszédet beindítva egymásra találjanak szakmák. A tanár egyedül egy csomó mindenben nem fog boldogulni, de ha segítik a társadalomtudósok, ha segítik a kutatók, ha segítik az orvosok, ha segítik a gyógyszer után lázasan kutató szakemberek, ezek a tudások összeadódnak. Ha nem veszítjük el szem elől, hogy mégiscsak a magyarok műveltsége az, ami számít az Alaptörvényünk szerint. Ha nem felejtjük el azt, hogy szabadok vagyunk tanítani és szabadok vagyunk tanulni, merthogy az Alaptörvény ezt lehetővé teszi. Ha nem felejtjük azt, hogy bízhatunk egymásban, akkor kiderül, hogy nincs is akadálya annak, hogy egy olyan jövőt teremtsünk az iskola segítségével, amiben a pedagógia eléri céljait. Tehát az, ami nemzeti alaptantervben vagy a családok megfogalmazott céljai között van, azokat el lehessen érni, a digitális technológia tudja segíteni ezt a folyamatot. Ez a fajta oktatás nem zár ki senkit a keretei közül, hanem éppen az alkalmazkodóképessége miatt olyan nagyfokú változásra is képes, hogy olyanokat is beenged, akik korábban nem voltak benn; tekintettel van az emberi méltóságra, a személyes szabadságjogokra, a személyes adatok védelmére, és nem veti oda a gyerekeket a digitális technológia árnyainak is, amiről nem szívesen beszélek én itt, volt is szó, meg sokan ismerik. Tehát olyan közös tanulási folyamat ez, amiből azt gondolom, hogy mindannyian nyerhetünk.

Hogy mi az, ami javaslatként megfogalmazható, és hátha jövőre, amikor, ha minden jól alakul, és Isten is megsegít Bennünket, immár Hajdúszoboszlón tudunk találkozni, hátha be tudunk számolni eredményekről ezen a területen. Talán vannak olyanok a konferencia résztvevői közül, akik emlékeznek az én egyik javaslatomra, hogy mondjuk el az orvos miniszternek, hogy csak annyit kérjünk a tanároknak, mint amennyit az orvosok kapnak. Nevezetesen, hogy mindenki kutathasson. Most aztán végképp, amikor senki nem tudja azt mondani, hogy jobban tudja, mint a másik. Hadd írják le, amit kialakítottak, kapcsolódhassanak össze az egyetemekkel, hogy ez módszertanilag rendben legyen, egyéb szakembereket hívhassanak be, és a közös sikereket pedig tegyék közkinccsé, úgy ahogy ezt illik. Eltelt egy esztendő, és én nem nagyon emlékszem, hogy a miniszter úr hozott volna ilyen döntést.

Akkor lépjünk még egyet, és nézzük meg, hogy megfogalmazhatunk-e egy másik miniszterrel együtt nekik egy javaslatot: hozzanak létre egy innovációs keretet a tanároknak. Nem tudom pontosan, mert a pénzhez nem értek, hogy hány milliárd forint kellene ehhez, de éljenek felhívással a tanárokhoz, hogy írják le, amit eddig csináltak, vagy írják le, amit ezután tennének. És mondjuk a legjobbakat díjazzák, meg vásárolják meg tőlük az innovációkat, tehát számos formája lehet annak, hogy tanárokat arra kérjék, hogy ne csináljanak mást, mint amit eddig csináltak, csak azt írják le, és tudományos keretek közé rendezzék be. És mutassák meg a világnak, hogy milyen nagyszerű dolog, amit ők tettek.

Én azt remélem, hogyha egy ilyen a jó gyakorlatokat összegyűjtő, az oktatási innovációt segítő keret létrejönne, akkor nagyon sok iskola, nagyon sok nevelőtestület, beszállva ebbe a diákok és a szülők, azt fogják mondani, hogy na ezt megmutatjuk, érdemes ebbe beszállni, és azt gondolom, hogy ezzel mindenki nyerhetne. Nem tudok jobbat mondani, mint azt, hogy ha bízunk egymásban és elkezdünk együttműködni, és egymás segítségére vagyunk, akkor olyan oktatást tudunk kiépíteni, amely alkalmazkodó, a gyerekek helyzetét jól figyelembe veszi. És még arról is beszélgetnénk sokat, hogy mi magyarok milyenek kellene, hogy legyünk, mondjuk ötven év múlva, akkor azt gondolom, hogy az idevezető utakat sokkal gyorsabban találnánk meg, mintha ezeket figyelmen kívül hagynánk. Én ehhez a munkához kívánok nagyon sok sikert és jó egészséget mindenkinek, és azt kívánom teljes szívemből, hogy Hajdúszoboszlón találkozzunk egy esztendő múlva.

Köszönöm szépen.