Dr. Charaf Hassan

A pandémia öröksége az oktatástechnológiában

Harmadik alkalommal adok elő a konferencián, szeretettel üdvözlök mindenkit.

Amikor ez a szó, hogy örökség, kiválasztásra került az előadás címében, a szervezőkkel együtt abban bíztam, hogy a pandémia már a múlté lesz, örököltünk valamit és erről az örökségről fogunk beszélni. Kiderült, hogy mégsem, a mostani számok nem a járvány végére utalnak.

Másrészt közben volt egy rendezvény Budapesten, ahol azt állítottam, hogy jól halad a digitalizáció az oktatásban. Ez nem volt szerencsés megfogalmazás, mert hevesen rám szólt egy társadalomtudós asszony, hogy tudom-e, vannak olyan iskolák, ahol számítógép sincs, milyen digitalizációról beszélek. Szeretném hangsúlyozni, hogy én nem vagyok „oktatástudós”, villamosmérnöki és informatikai háttérrel rendelkezem, mint ahogy az általam vezetett kar nevében is szerepel. A szakmámból fakadóan oktató és vezető vagyok, ilyen szemüvegen keresztül fogom megosztani önökkel a problémáinkat és a megoldásainkat, de természetesen ezek a felsőoktatásra vonatkoznak.

A tavalyi előadásom arról szólt, hogy a mesterséges intelligencia hogyan tudja segíteni a pedagógusok munkáját. Az utolsó dia arra hívta fel a figyelmet, hogy a mesterséges intelligencia eszköz, a természetes intelligencia van a főszerepben, a pedagógus szerepét senki és semmi sem tudja gyengíteni.

Tekintsünk vissza egy kicsit, mi történt 2020 tavaszán. Márciusban jött a „parancs”, hogy egy hét szünet, utána váltás. Bevallom őszintén, az a vita, hogy ideje már egy kicsit kipróbálni az online világot, ahogy Benedek professzor úr is kiemelte, már öt éve tart. Olyan ellenállást tapasztaltunk, hogy hihetetlen. Mit szeretnénk egyáltalán? Maradjon a kréta, maradjon a 90 perc! Egy dologról azonban elfeledkeztünk: akik a padokban ülnek, nem jobbak és nem rosszabbak, mint mi, hanem mások. Más az ingerküszöbük, más ingerek érik őket a környezetükből. Nem tudom, melyik iskolában mit engedélyeznek a telefonhasználattal kapcsolatban, de amikor ott van mellettük a telefon, ami udvariasságból le is van halkítva, akkor is tudni fogják, hogy érkezett valami. Ezt a „trigger világot” eddig nem vettük figyelembe.

Tavaly márciusban a sajtónak így fogalmaztunk: tíz nap alatt tíz évet fejlődtünk. Igen, nálunk, ahol tanítjuk az informatikát, illik könnyen átállni, tehát ez nem nagy kihívás. De ez csak az eszközre vonatkozik. Az, hogy milyen a jó módszertan és milyen hatása lesz a másik oldalon, még senki sem tudta. Még mindig tanuljuk és még mindig próbálkozunk. Nem a hat vagy hét évesre, a 18+ tartományra próbálunk fókuszálni. 2020 nyarán azt mondtam a kollégáknak a karon, készítsünk e-learning tananyagokat, legyen a háttérben egy adatbázisunk tele e-learning anyaggal „biztos, ami biztos” alapon. Az ördög nem alszik, ha visszajön a pandémia, legyünk felkészülve. Ezen kívül fölszereltük az összes kari nagy előadótermet olyan eszközökkel, hogy ha kell, akkor az előadás felvételére vagy közvetítésre is alkalmasak legyenek. Nálunk az egyetemen – mint minden mérnöki területen – vannak előadások, gyakorlatok, laborok, házi feladatok. A hallgatók azt mondják, hogy nehéz, mi azt mondjuk: kibírható. Ez megítélés kérdése. A fiatal korosztály nagyon nyitott volt a kísérletekre, mindegy, hogy Moodle-nek hívjuk, Teams-nek hívjuk, ez már csak eszközválasztás. Az előjelek a pandémia előtt is nagyon pozitívok voltak, a fiatal korosztály jobban örült ezeknek a kütyüknek, mint a táblának. Lehet szidni vagy nem szidni, ez az igény. Ők a megrendelők, a felsőoktatásnak szolgáltatást kell nyújtania, versenyképesnek kell lennie.

Tavaly márciusban kivétel nélkül mindenkinek át kellett állnia. És sikerült. Minden oktató belépett a fiókjába, látta minden tantárgyát és a hallgatókat a Teams csoportokban.

A pandémia kényszere segített átugrani a gáton. Mi a Teams-et és a WebEx-et választottuk. Nagyon fontos, nagyon izgalmas idők voltak! A fiatal korosztály lelkesedett, rengeteg online anyag keletkezett, amelyek elérhetők az adattárban. Voltak persze kérdések is, hogy hogyan is kell ezt megoldani – vegyük fel az órát és majd megnézik otthon? Volt, aki egy PowerPointot narrációval egészített ki, volt, aki magát és a slide-ot is egyben mutatta.

Mérnököknél a labor fájó pont. Az informatikusoknál ez még nem okoz akkora gondot, mert a szoftveres feladatot felhőben, távolról is el tudja végezni a hallgató. Megírtuk azokat a szoftvereket, amelyek értékelik a házi feladatokat, hogy ne kelljen minden oktatónak mindent megnéznie, csökkentsük az oktató terheit. Az eszköz azért van, hogy hatékonyabbá tegye a munkát. Az oktató ideje ne arra menjen el, hogy sablonszerűen megnézze, jó vagy nem jó a megoldás, ezt értékelje a szoftver, amit mi írtunk. Az oktató inkább segítsen és lépjen interakcióba a hallgatókkal, hogy jobban érezzék magukat.

A villamosmérnököknél, ahol eszközigény is volt, kitaláltunk remote laborokat, ahol kamerán keresztül figyelték a fizikai teret, valamint virtuális laborokat, teljesen virtuális térben.

Szólni kell a számonkérésekről is, amelyek eredménye meglepetést okozott. Legalább egy jeggyel jobb volt az átlag. Valami nem stimmel! Nem adjuk ingyen az oklevelet, ezt mindenki tudja, dolgozni kell érte. Voltak kísérletek a vizsgáztatási rendszer leterhelésére, létrejöttek discord-szobák, ahol megbeszélték a kérdéseket. Ilyenek miatt kúszott föl az átlag egy jeggyel. Közben az oktatók is kezdtek ellenrecepteket kidolgozni – ne lehessen a kérdéseknél visszalépni, legyen rövidebb a válaszadási idő. Ez mindig verseny és mindez a mai napig gondot jelent. Aki nem beszél róla, nem mond igazat. Azért nem, mert nem vallja be.

További kérdés volt az is, milyen legyen a tananyag. ha valaki PDF-ben tesz ki egy jegyzetet, az én értelmezésemben ez ugyanolyan papír, mint a többi, csak elektronikus formában van. Az igazi kérdés az, hogy hogyan használjuk ki a módszertanok által ajánlott lehetőségeket, hogy a hallgató élvezze, amit tanul. Ha már elkészült a felvétel és számos anyag elérhető elektronikusan, van-e értelme mindent elmondani az órán? Nem érdemes-e egy kicsit csökkenteni azt a mennyiséget, amit elmondunk napközben az órákon? Egyáltalán, miért beszélünk előadáson egy olyan anyagról, amit előre felvetten oda tudunk adni? Miért nem a felvetődött kérdésekre felelünk az órán? Milyen kérdések merültek fel, amikor megnézték a videót, beszélgetünk-e a hallgatókkal az órán? Ez a flipped classroom: azaz előre kiadom a felvételt, nézze meg és az órákon nem, nem a slide-okat követem, hanem nagyobb interakcióval megválaszolom a kérdéseket. Már vannak olyan felmérések, amelyek azt mutatják, hogy ez hatékonyabb módszer. De még kísérletezünk!

Fontos szempont: amit előadtunk az órán, azt próbáltuk a számonkérésben is megjeleníteni. A mérnöki szakmában a hallgató kreativitására, a gondolkodásmódjára vagyok kíváncsi! Milyen újat tud alkotni? Lehet, hogy én is tanulhatok tőle. Nincs ezzel semmi probléma.

Idén ősszel, az ágazati ajánlásnak megfelelően, jelenlétben oktatunk. Bevallom őszintén a számonkérésekkel kapcsolatban, hogy nem szeretném, ha távollétben kellene tartanunk. A tavalyi év eredményei nem bátorítanak. Valóban sikersztoriként éltük meg, hogy zökkenőmentesen átálltunk, de sok tehetséggondozásban résztvevő hallgató rosszul élte meg a vizsgákon, hogy rosszabbul szerepelt, mint az addig kettes tanuló.

A felsőoktatás kicsit szabadabb világ, mint a közoktatás. Szabad kezünk van abban, hogy új módszerekkel próbálkozzunk, adatbázist hozzunk létre sikeres tananyagokból. Más munkapontba kerül az oktató, másképp „terhelődik”. Az oktató felveszi az anyagokat, ha kell, frissíti. A szakmánk folyamatosan fejlődik. Az egyetemen belül a hallgatói önkormányzat készített egy felmérést szeptemberben. Négyezer hallgató, tehát a teljes populációnknak majdnem a 20 százaléka vett részt benne. Azt kérdezték tőlük, mennyire fontos nekik a tananyag, azaz amikor előre megkapják a videót, akkor vajon eltűnnek-e, elmennek-e szórakozni vagy bejönnek-e az előadásra. A többség, 86 százalék azt mondta, akkor is részt vesz azokon az előadásokon, ahol nem a videó ismétléséről van szó, hanem ennek a kiegészítéséről. Tehát az a lényeg, hogy próbáljuk egy kicsit jobban kihasználni a hallgatók idejét. Ha bent van, akkor inkább segítsük azokban a témákban, amik problematikusabbak, és amit csak meghallgatni kell, azt otthon meg tudja nézni egyedül, és nem kell, hogy bent üljön, főleg a pandémia idejében. Ezek kísérletek, kezdeti kísérletek. Mi is tanuljuk, hogy milyen módszertanok hogyan tudnak segíteni a felsőoktatásban, és hogy ez most beválik-e vagy sem, a következő félév végén jobban meg fogom tudni ítélni.

A folyamatainkról néhány szóban. Nagyon sok az adminisztráció. Nemcsak a gazdasági ügyekben, hanem az oktatásban is. Nem használunk elég digitális eszközt erre. Nem digitalizáljuk az oktatási folyamatainkat. Az angol jobban megkülönbözteti ezt a két fogalmat, a digitization és a digitalization, az l nélkül, illetve l-lel. A digitization azt jelenti, hogy digitális formában jelenjen meg az adat, s ez az adatról és az információról szól. Az l-es változat, a digitalization-t arra értik, hogy a folyamataink digitálisan működjenek és a digitális eszközök segítsék a folyamat hatékonyságát. Most azon dolgozunk, hogy ne kelljen a papírt mindig elővenni és 21 ezer diák és négyezer dolgozó kapja meg a digitális aláírás lehetőségét.

Hogyan tovább? Szeretnénk, ha a kari kurzusoknak a száz százaléka le lenne fedve online módon is. Vannak olyan kísérletek, ha kis részt szeretnék cserélni bennük, akkor egy mesterséges intelligencia eszköz meg tudja ezt tenni. Az Amazonnak van ilyen szolgáltatása. Megnéztük, milyen megoldások léteznek a nagyobb kutatóhelyeken és ezeken próbálunk mi is végigmenni, illetve ezeknek a segítségével hatékonyabbá tenni az oktatásunkat. Természetesen messze vagyunk attól, hogy jól működik minden. Szépen haladunk, de még nincs ok arra, hogy azt mondjuk, most már lazíthatunk. Ha egy informatikai környezetben kell valamilyen kiegészítő szoftver, azt el tudjuk készíteni, saját magunknak fejlesztjük. Alakul egy hibrid megoldás, ami szerintünk nálunk beválik.

Ennyit szerettem volna elmondani és köszönöm szépen a figyelmet.