Horváth Ádám

Az élményközpontok és az alkotóműhelyek
szerepe a hazai oktatásban – Maker’s Red Box

A Maker’s Red Box nevű digitális alkotóműhely képviseletében tartom meg a következő előadást, de az előadás mondanivalója illeszkedik a Digitális Pedagógiai Módszertani Központ által meghatározott célokhoz, illetve a Magyarország Digitális Oktatási Stratégiájában leírtakhoz is. Az előadás keretében számos olyan elem megjelenik, amelyek a digitáliskompetencia-fejlesztéssel, a munkaerőpiacra való fölkészítéssel kapcsolatos feladatokat fogalmaznak meg. Az előadásban a digitális oktatás fejlesztésének az egyik eredményét szeretném bemutatni: azt, hogyan válik az intézményrendszer egyre bővebbé és egyre színesebbé, hogyan képes bemutatni ezeket a kompetenciákat, nemcsak egyszerű, frontális, mondjuk informatikaóra keretében, hanem hogyan lehet a tanulókat bevonni a digitális eszközök használatába, és a digitális eszközök használatára épülő projektekkel, élmény alapú alkotópedagógiával milyen jelentős fejlesztő hatás érhető el.

Elsőként azokól a kihívásokról kell beszélnünk, amelyek az oktatással szemben megjelentek mind a társadalom, mind a munkaerőpiac részéről, és arról, hogy ezek mennyire gyors változások. A következő oldalon látható bal oldali dia két képe a Londoni Közlekedési Múzeumban található. Az egyik képen az látszik, hogy 1900-ban még a lóvasutakhoz istállókban a lovakat tárolták, és nyergesmesterek, szíjgyártók, trágyahordók szolgálták ki tízezrével azt a hatalmas mennyiségű lovat, amelyek London tömegközlekedését biztosították, majd alig tíz év alatt gyakorlatilag a teljes lovas közlekedést lecserélték autóbuszokra. Buszsofőrök, gépészek, benzinkutasok, valamint olajszag és üzemanyag árasztotta el Londont. Ez a váltás tíz év alatt – nem felmenő rendszerben, majd a következő generációnak az új kerettantervébe beépítve – ment végbe, hanem egy sokkal gyorsabban kikényszerített változás volt. Ez a gyorsaság vagy technológiai forradalom ma is tetten érhető. Minden olyan tíz év alatt, amire itt visszatekintünk, ma már ennél nagyobb változások is történnek, mint ami Londonban végbement 1900 és 1910 között.

A jobbra mellettük lévő diát egy korábbi előadásomban már megmutattam, de azért hozom ismét, mert itt, nem messze az előadás helyszínétől, körülbelül 150 méterre van egy pékség, amelynek a falán éppen ez a kép van kirakva. Valószínűleg ők is ugyanazt a Google keresőt használták, mint én, amikor a pékségek átalakulásáról próbáltam néhány diát összeállítani, és talán emlékeztetőül azt lehet elmondani, hogy ezen az utolsó képen is van pék, csak nem látszik. Ugyan csak egy robotkar látszik különböző pékáruk előkészítésével, de továbbra is a pék az, aki megmondja, hogy milyen terméket állítunk elő, ő állítja össze továbbra is a receptet, viszont a péknek ahhoz, hogy tudjon beszélgetni ezzel a robottal, utasítást adhasson neki, képesnek kell lennie legalább az algoritmizálás alapjaira, és olyan digitális technológiákat kell elsajátítania, amelyek nélkül nem maradhat ma már versenyben. Egyrészt nem kell hajnali négykor fölkelnie, mert a keverést és a sütőbe helyezést elvégzi a robot, illetve sokkal kevesebb létszámú személyzettel tud versenyképesen termelni. Ez egy nagyon fontos eleme annak a fajta átalakulásnak, amihez az iskolának és a képzési rendszernek kell biztosítani azokat a kompetenciákat, amelyektől a pék még nem lesz programozó, de képessé válik az új, versenyképes technológiákat használatára.

Van ugyanakkor egy másik komoly problémánk is, amiről korábban még nem beszéltünk, és szintén a digitalizációhoz kötődik, de az algoritmizálási képességnél is sokkal nagyobb a jelentősége. Az elmúlt napokban Freund Tamás, az MTA elnöke sok olyan felszólalást tartott, amelyekben a tudományos szempontnak a megjelenítését, a tudományos módszertannak a társadalomba való visszacsatornázását fontos szempontként, illetve feladatként jelölte meg. Ugyanis elvesztettük a tudományos megismerésen alapuló kapcsolatot a valósággal. Azt hiszem, hogy ez talán ebben a körben nem egy teljesen ismeretlen mondás, amely szerint: „Honnan a fenéből tudjam, miért voltak nácik? Azt sem tudom, hogyan működik a konzervnyitó!” Ezt mondta anno Woody Allen a Hannah és nővérei című filmjében. Jól jelképezi ez a mondat, hogy a társadalmi, technológiai változásoknak az egyéni szintű, legalább alapvető megértése elveszett. És egyre többen mondják, hogy „Ugyan, nekem ne mondjátok, úgyse tudom, hogyan működik!” De enélkül a megértés nélkül, nem tud a pék beszélni a robottal, amely nélkül viszont nem lesz versenyképes, és helyette mondjuk a Kifli.hu nevű cseh vállalkozás fogja majd a kiflit, meg a zsömlét szállítani.

Az iskola szerepe a valóság megértésében, egyszerűen nem megkerülhető. Az iskolának az egyik legfontosabb feladata, hogy a gyerekek számára érthetővé tegye az őket körülvevő világot. És ebben nem állunk nagyon jól. Jelen pillanatban a fizika, a kémia, a biológia tantárgyak a második ipari forradalomig teszik érthetővé a világot. A gőzgépig és az elektromos berendezésekig még talán tudják követni a gyerekek, akik egyébként fizikából jók, de azt, hogy egyébként ma mi van és milyen technológia vesz minket körül, azt nem értik. A felzárkóztatásra vonatkozóan ugyan vannak már fejlesztések, és azt gondolom, hogy a digitális kultúra tantárgy, illetve a Nat módosítása beemelte azokat az elemeket, amelyek révén már egy kicsit csökken az oktatás lemaradása a valósághoz képest, de ezek inkább csak ízelítőt adnak azzal kapcsolatosan, hogy jelenleg mi a valóság, de annak a megértését, tudományos alapú belátását nem biztosítják. Ezt talán úgy tudnám illusztrálni, hogyha megkérdezném – mondjuk itt az jelenlévőket –, hogy mondják el nekem:

• Mi az a négy technológia, ami az önvezető autókban megjelenik?
• Mi a különbség a tokamak és a sztellarátor között? Hol van egyáltalán tokamak?
• Bitcoin vagy NFT? Az NFT ugye egyáltalán, nem a Nemzeti Fejlesztési Terv, hanem a nonfungible token, az új pénzrendszer, amire egyébként a Magyar Nemzeti Bank is készül átállni. Semmit nem tudunk róla és nem is tanítjuk.
• Mi az a 802.11-ax? Ez a wifi 6 szabványa. Én a múlt hétvégén az anyósomnak vásároltam egy laptopot és megkérdeztem a gyerekeimet, hogy mondják meg milyen szempontok alapján kell ma kiválasztani egy laptopot. Nem tudták megmondani, hogy például a 802.11-ax, amit figyelembe kell venni a specifikáció elolvasásánál, mert különben nem lesz jövőbiztos az a laptop.
• Ugyanígy a PLA, az ABS vagy a Pet-G, ezek 3D nyomtatóhoz való alapanyagok. Ezek közül kell választani akkor, amikor valaki műanyagból szeretne valamilyen prototípust vagy egyéb dolgot előállítani, és ezeket ismerni kell ahhoz, hogy egyáltalán eligazodjunk abban, ami a mai valóság.
• Mik a globális összefüggések ezekkel kapcsolatosan? Kínában chip hiány van és Csehországban nem tudnak Skodát gyártani?

Ezek olyan típusú változások, amelyek nagyon nehezen, vagy nagyon kevéssé jelennek meg az oktatáson belül, így a gyerekeket teljesen nyom nélkül és magyarázat nélkül hagyjuk azokkal a hírekkel kapcsolatosan, amik minden nap elérik őket.

Utoljára nagyjából a 60-as években volt képes az iskola megmagyarázni, hogyan működik a valóság. Azt hiszem, talán mindenki számára egyértelmű, hogy mik a fenti dia bal oldalán látható elnevezések: Discovery, Challenger, Endeavour. Ezek a NASA űrsiklóinak az megnevezései. És mi ma a három leghíresebb rakéta elnevezése (mert ezek láthatók a jobb oldalon)? Of course I still love you, Just read the instructions, Puff the Magic Dragon, tehát Paff, a bűvös sárkány. Elon Musk ezeket a neveket adta az rakétáinak, és ez egy nagyon komoly szemléletváltás. A Discovery, a Challenger, az Endeavour a kihívásról, a megismerésről, a felfedezésről beszél, egy programot ad azoknak a gyerekeknek, akiket érdekel az űrutazás. Of course I still love you csak szórakoztatás, semmilyen megismerés, nem jelenik meg benne semmilyen vágy a valóság megértésére. Szórakoztató és ennek van háttértörténete, hogy miért ez a neve ezeknek az űrhajóknak, de én azt gondolom, hogy ez egy nagyon-nagyon komoly visszalépés abból a szempontból, hogy a gyerekek mivel találkoznak, hogyan próbálják meg megérteni a valóságot, ez arról szól, hogy nem kell megértenetek, elég csak szórakoznotok.

De az iskolának ennél sokkal többet kell nyújtania. Vissza kell térnünk a tudományos megközelítéshez, és azt a módszert kell bevinni az iskolába újra, amiben megjelenik az, hogy tegyünk fel kérdéseket. Mi miért van? Próbáljunk meg egy témát körbejárva, adott esetben akár teljesen hamis dolgokat is megvizsgálni és kritikailag elemezni, fogalmazzunk meg állításokat vele kapcsolatosan, állítsunk fel hipotézist. Teszteljünk, próbáljuk ki. Hogyha nem sikerül, legalább kiderül, hogy nem így kellett volna megcsinálni. Elemezzük az adatokat, vonjunk le következtetést, és utána tegyük meg ezt a ciklust újra és újra. Ma az iskola gyakorlatilag azt teszi, hogy a következtetést és a megoldást megmutatja. Az odavezető útra sokszor nincs idő vagy sokszor nincsen igény sem. Ez egy nagyon komoly probléma, mert ezzel a gyerekek az új dolgok felfedezését és megértését nem fogják tudni elsajátítani, mert maga a módszer, a megközelítés hiányzik.

Ugye ezt a diát már sokszor láthattuk, ez arról szól, hogy a tanítást kell olyan módon megváltoztatni és beemelni ezeket a szempontokat, ami lehetővé teszi azt, hogy a holnapunk az ne a Puff the Magic Dragon körül forogjon csak.

Hogyan lehetünk mi jobbak egy ilyen környezetben a robotoknál, vagy bármilyen egyéb hasonló eszköznél? A robotokat arra tervezték, hogy gyorsak, erősek legyenek és egy megismert, ismert problémának az ismert megoldását adják. Tudjuk, hogyan kell csinálni, hogyan, hova kell ütni, mit kell meghajlítani, azt csináljátok, az a létező megoldás. Ebben nem leszünk jobbak a robotoknál, nem ebben kell versenyeznie az embereknek. Alapvetően az emberek számára a legnagyobb kihívás az, hogy olyan új, még nem ismert problémákra, még nem létező megoldást találjanak. Erre kell őket az oktatásnak is felkészítenie. Ahhoz viszont kreativitásra, csoportmunkára, a hibázás lehetőségére, a kipróbálásra, a try and error megközelítésre van szükség, és arra, hogy érdekeljen minket olyan dolog is, amivel korábban még nem foglalkoztunk. Ez egy nagyon komplex kompetenciarendszer, amelynek az átadása csak és kizárólag gyakorlással, elmélyítéssel valósulhat meg. Ezt sokszor kell ahhoz csinálni, hogy valaki jó legyen ebben. Nem elég majd a munkahelyén elkezdenie, az iskolából hozott lexikális ismereteket alkalmaznia, hanem erre föl kell készülni, ezt gyakorolnia kell.

Ehhez viszont az oktatást is át kell alakítani, a tantermeket, a tanulási egységeket is, amelyek egyébként a frontális ismeretátadás köré vannak szervezve, amelyben mindenkinek ugyanaz a szerepe, mindenkinek ugyanaz a feladata, ugyanabban az időben kell ugyanazt csinálnia. Ehhez képest már nyilván rengeteg fejlesztés volt. Magyarországon is elindult a kisebb csoportok kialakítása, az olyan alternatív, interaktív eszközöknek a beemelése, amelyek ezt a monoton egyszerű, egyirányú ismeretátadást megtörik, de valójában egy olyan környezetre kell átalakulni az iskolában, az iskolának, amelyben mindenki különböző szerepben van, amelyek egymást kiegészítik és párhuzamosan különböző feladatokat hajtanak végre. Egy munkahelyi környezetben sem csinálja mindenki ugyanazt, hanem mindenki mást csinál, és ezt valamilyen úton-módon össze kell majd kombinálni. Ehhez viszont olyan területeket, flexibilis tanulási tereket kell kialakítani, amelyben a gyerekek önállóan vagy nagyon kicsi csoportban, de külön-külön pici projektekben is tudnak alkotni. Angliában az oktatási intézmények kialakításának az építési szabványában már előírás, hogy a tantermeknek a fala, az részben üvegből legyen vagy teljesen nyitható, a folyosók sokkal szélesebbek, és az a tér, ami a tantermeken kívüli tér, flexibilis tanulási tér, annak legalább akkorának kell lennie területileg alapegységként, mint maga a tantermi terület. Azért, hogy a gyerekek ki tudjanak jönni az osztályból, le tudjanak valahova ülni, és együtt tudjanak valamilyen projektmunkát elvégezni.

Ehhez az egész rendszernek alkalmazkodnia kell, át kell alakítania a szabályozási környezetének összes elemét. Ebben egyébként nem állunk annyira rosszul, mert azt gondolom, hogy az egyik legfontosabb elem, hogy a társadalmi és munkaerőpiaci igényeknek a felismerése, és ennek a változásnak a valamilyen módon történő internalizálása megtörtént. Van digitális oktatási stratégiánk, van köznevelési stratégiánk, van ipar 4.0 stratégiánk, van fokozatváltás a felsőoktatásban stratégia. Ezeket, ha az ember értő módon végigolvassa, akkor látható, hogy jól ismerik fel a problémát és jól azonosították bennük azokat a beavatkozási területeket, amelyekhez hozzá kell nyúlni. Hogy utána ezzel hogyan tudunk továbbmenni, nyilván ezt át kell forgatni tartalmi szabályozási, kimeneti követelmény elemekre: ebben az új Nat nagyot lépett előre. Az előzőben 17-szer szerepelt a digitális szó, az újban pedig 268-szor, de ez csak egy egyszerű szó, ennél azért lényegesen nagyobb a szemléletbeli váltás, méghozzá jó irányban. Ugyanakkor onnantól kezdve, hogy már tudjuk mit is kéne tanítani és milyen feltételeket kell hozzá biztosítani, az is egy nagyon fontos elem, hogy legyen internet, legyen hozzá eszköz, jelenjen meg tanulásszervezési szempontból az epochális megoldások beengedése: a tanóra és a tantárgytömbösítés. Enélkül ugyanis nem lehet kiscsoportos, interdiszciplináris megközelítésű feladatokat végrehajtani a gyerekekkel. Úgyhogy itt nagyon sok egyéb, nemcsak az infrastruktúrára vonatkozó feltételnek kell megfelelni, és ehhez kell biztosítani valamilyen pedagógiai, módszertani környezetet is, ami segíti ezt a fajta átállást, amit utána ki is kell terjeszteni. Azt gondolom, hogy ezzel valamilyen módon haladtunk az elmúlt időszakban. Ugyanakkor ma még sem a módszertani, sem az intézményi feltételek nem adottak arra, hogy alkotópedagógiai módszertan keretében, kiscsoportokban, konkrét életszerű problémákon, technológiai eszközöknek az igénybevételével a gyerekek valamit létrehozzanak és alkalmazzák azt a tudást, amit egyébként elsajátítottak, de nagyon jól haladunk ebben az irányban. Hogyan néz ki ennek az alkalmazkodásnak az eleme? Milyen elemekre van ehhez szükség akkor, hogyha ez még nem elegendő, amit eddig megvalósítottunk?

Valamilyen úton-módon meg kell mutatni, hogy mik azok a technológiák, mik azok az elemek, amikre a gyereknek föl kell készülni. Ezekhez jelen pillanatban digitális élményközpontokat – a győri Mobilist, vagy a székesfehérvári Alba Innovárt, de van ilyen Szegeden, Debrecenben és más településeken – lehetne említeni példaként, ahol meg lehet mutatni az új technológiákat. Az élményközpontok foglalkozásain több tízezer gyerek vesz részt már ma is évente. Ez részben EU-s, részben hazai programok keretében valósul meg. Itt egy ízelítőt kapnak a gyerekek arról, hogy egyáltalán hogyan is néz ki ez a technológia, minek kell működnie, minek nem. Ez nem alkalmas arra, hogy elmélyítse a tudást vagy kompetenciát fejlesszen, de arra igen, hogy bemutassa a lehetőségeket és fölkeltse az érdeklődését. Nagyon fontos, hogy a szakképzési centrumokban digitális közösségi alkotóműhelyek nyíltak, amelyek nyitottak, be lehet menni külsős programok keretében is. Itt már megjelenik a digitális technológiákra épülő alkotás, maga az alkotó pedagógia. Hosszabb projekteket, interdiszciplináris módon tudnak végrehajtani. Ilyenből is most már több tucat van, talán százasával is lehetne említeni azokat a helyeket, ahol ilyen típusú pedagógiai projektek már meg tudnak valósulni az iskolákban. Ugyanakkor ma már az intézményekben is megjelentek az önálló és a csoportmunkát egyaránt támogató tanulási terek. Az ezekhez szükséges robotok, kisebb eszközök, az informatikai támogatás szintén elérhető, de sajnos ma még ez csak sporadikus dolog. A gyerekeknek a jelentős százaléka nem fér még hozzá ezekhez az eszközökhöz, ezekhez a módszerekhez. A legközelebbi, amivel hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy ezek a technológiák legalább a normál tanításban megjelenjenek, az okos tantermek. Ebből azért szerencsére szintén egyre több került kialakításra a különböző programok keretében. Legközelebb az EFOP-ból lesz ilyen típusú jelentős fejlesztés, ami az okos tantermeken keresztül ezeket az eszközöket beviszi az iskolákba, így ott legalább kisebb interdiszciplináris projekteket is meg lehet valósítani.

De hol tart a világ ezen a területen? A Learn Life, az Oodi, vagy az Ars Electronica talán néhányuknak mond valamit. Ezek olyan oktatási központok, amelyek szakítanak az iskoláknak a hagyományos kinézetével és működésével. Az Oodi Helsinkiben az új könyvtár, ami kívülről egy katamarán hajót vetít elénk. Fent látható néhány kép a belső tereiről, valamint a tanítási, a tanulási tevékenységre kialakított nyitott tanulási terekről. A jobb oldali két képen az Ars Electronica látható, ami egy Linzben található oktatási, digitális élményközpont, hihetetlen mennyiségű projekttel, amelyek mind a megismerést, a tanulást, a digitális technológiáknak az elsajátítását segítik elő. Alkotópedagógiai műhely is nemzetközi szinten, azt lehet mondani, hogy minden nagyobb oktatási intézményben található. Ilyen makerspace, alkotótér jellegű hely nélkül Texasban már építési engedélyt sem lehet kiadni egy iskolának. Törökországban 2023-ra 10 000 iskolát szerelnek fel makerspace-szel (ez az iskolák ötöde). Ausztriában nincs iskola, ahol nincsen ilyen típusú tér vagy legalább egy alkotó sarok. Tehát azt gondolom, hogy nem azzal kell majd foglalkoznunk, hogy kell-e ilyen, hanem hogy miért nem kezdtük el tegnap, hogy ezeket a tereket az intézményekben hogyan lehetne minél hamarabb kialakítani.

A következő dián azt láthatják, hogy Magyarország területén hány helyen érhetőek el már alkotóműhelyek. A térképen a zöld elemek azok, amelyek a digitális élményközpontokat jelölik, beleértve azokat is, amelyek – egy új program keretében – 2022-ben fognak megnyílni. A DKA-k, a digitális közösségi alkotóterek, amelyek a szakképzési centrumokban vannak, abból van most jelen pillanatban a legtöbb. További iskolai alkotóműhelyek vannak Baján, Fehérgyarmaton, illetve még néhány intézményben, valamint a High-Tech Sulik azok, amelyek egy alapítványi támogatás keretében, már 15 iskolában megnyíltak, illetve most a hajdúszoboszlói konferencia első napjától megnyílt az új pályázati lehetőség a High-Tech Sulik körének bővítésére, aminek keretében újabb tíz intézmény kap olyan felszerelést, amely lehetővé teszi ezeknek az alkotópedagógiai programoknak a megvalósítását.

Végezetül egy összeállítás arról, hogyan is néznek ki az ezekkel a technológiákkal készült produktumok. Ezek részben olyan iskolai alkotóműhelyekben készültek, amelyek már lehetővé teszi olyan alkotópedagógiai foglalkozásoknak a megvalósítását, amelyeken integráltan, interdiszciplinárisan különböző tantárgyak tudásanyagának a felhasználásával, együttműködésével tudnak projekteket megvalósítani a gyerekek.

Zárásként, ismételten felhívom a figyelmüket a High-Tech Suli pályázatára[1], amelynek keretében eszközöket lehet elnyerni nagyjából húszmillió forint értékben egy tanterem felszerelésére. Mindenkit ösztönöznék, hogy pályázzon a High-Tech Sulira és találkozzunk minél többször ilyen alkotópedagógiai programmal.

Köszönöm szépen.

[1] https://hightechsuli.hu/