Dr. Aáry-Tamás Lajos

Hogyan készítsen fel az oktatás a társadalmi-gazdasági
változásokra, a problémák kezelésére?

Kedves elnök úr, tisztelt résztvevők, nagyon hálás vagyok a Suliszerviz két nagyszerű vezetőjének, Kónyáné Tóth Máriának és Molnár Csabának, hogy most már 23. alkalommal megszervezik ezt a rendezvényt. Engedjenek meg egy személyes megjegyzést rögtön az elején. Jó volt hallani az egyik kedves kollégát, aki előadó volt az egyik kerekasztalon: először volt a hajdúszoboszlói konferencián, egy szakképző intézményt vezet Győrben. Azt mondta nekem, különleges élmény volt, hogy szakemberekkel beszélgethettem, hallhattam őket a színpadon. Majd este a szálloda halljában egy hatalmas kerekasztalt csináltunk, ahol ott volt az EMMI, az ITM, az Akadémia, az óvoda világa, még az ombudsman is, az erdélyi pálinka, a monoki barackpálinka, a szekszárdi vörösbor, a balatoni fehér is megjelent az asztalon, és legalább annyit tanultam az informális beszélgetésekből, mint a nagyszerű plenáris vagy kerekasztal-beszélgetésekből. Ha valamiért hálásak lehetünk nektek és munkatársaitoknak, akkor ez biztosan az. Adja az Isten, hogy minél többször személyesen találkozhassunk!

Az előadásomban arra vállalkoztam, hogy két szempont alapján megvizsgálom, vajon az oktatás hogyan segítheti azokat a változásokat, amelyek előtt állunk. A két megközelítésből

• az egyik a műveltség,
• a másik pedig a bizalom.

Mielőtt a műveltség jogi kereteiből megmutatnék valamit, engedjenek meg nekem egy rövid idézetet beolvasni egy olyan embertől, akit én nagyon kedveltem. Abban, hogy én most oktatási ombudsman vagyok és előadok, abban nagy-nagy szerepe volt, őt Szőcs Gézának hívják, pont egy éve távozott el közülünk. Egy rövid részlet az egyik előadásából:

„Meghatározni nem fogom magam, de azok számára, akik foglalkoznak ilyesmivel, a következő támpontokkal szolgálok:

• támogatom a magyart a magyartalannal szemben, az emberit az embertelennel szemben;
• a bölcső pártján állok a koporsóéval szemben;
• a megszólaló harangok pártján az elnémult harangokéval szemben;
• Nándorfehérvár pártján Moháccsal szemben;
• a walesi bárdok pártján Edward király ellen;
• Csingacsguk és a musztángok pártján a sápadtarcúak ellen;
• az aradi tizenhármak pártján Haynau ellen;
• Radnóti Miklós, Szerb Antal és Karácsony Benő igazában hiszek a lélekmérgezéssel, az agymosással, a kirekesztéssel és a nemzeti önpusztítással szemben;
• hiszem, hogy érdemes életünket is adni azért, hogy országunkban bárki szabadon elmondhassa véleményét, még ha e véleménnyel nem is érthetek is egyet;
• úgy gondolom, hogy szeretnünk kell ellenségeinket is, mint felebarátainkat, és felebarátainkat, mint önmagunkat;
• elítélek mindenfajta okkupációt, legyen az román, német vagy szovjet, és ezért a szovjet tankok pártján állok a német tankokkal szemben, és a Corvin köziek pártján a szovjet tankok ellen;
• osztom azt a meggyőződést, hogy a rosszat nem győzheti le a kisebbik rossz, csak a jó, de védem a rosszat a még rosszabb ellen;
• hiszek minden magyar ember kultúrához való jogában, mint ahogy minden ember kultúrához való jogában is: de a mi felelősségünk, hogy a magyarokat sikeres kultúrnemzetté segítsük fölnőni, egy önazonosságával tisztában lévő, azt vállaló, önmagával kibékült, erős és magabízó közösséggé;
• egy korszerű nemzeteszme híve vagyok egy korszerűtlen nemzeteszmével és egy korszerűtlen nemzetköziséggel szemben;
• segíteni szeretném a gyengét, az elesettet, a hátrányos helyzetűt, a kicsit, de nem szeretnék kicsi lenni, és nem üzenem senkinek, hogy merjen kicsi lenni, hanem arra szeretnék biztatni mindenkit, hogy egy sikeres és megbecsült nemzet tagja akarjon lenni, és azt is gondolom, hogy az ország újjáépítésének a fejekben és a lelkekben kell elkezdődnie;
• meggyőződésem, hogy a kultúra segíthet az elmúlt ezer év okozta külső és belső sebeket beforrasztani, és csak az segíthet ezeket beforrasztani;
• a műalkotást támogatom a szuvenírrel szemben, a népit a népiessel szemben és a málnát és az almát a málnaízűvel és az almaízűvel szemben;
• hiszem, hogy a magyarok megtalálják helyüket a most kialakuló világban, és hogy nem fogunk példázatbeli szabad tyúkká válni, amely nem bírta a szabad versenyt a szabad rókával szemben;
• az élő élet pártján állok a DDT-vel, a KGB-vel, az ÁVH-val és a mustárgázzal szemben;
• hiszek abban, hogy a magyar nemzet történelmi küldetést teljesít és ez a küldetés mélyen összefügg a lelket és nemzetet nemesítő csodálatos képességünkkel, a kultúrával;
• azt szeretném, hogy tudásközpont épüljön fel e keresztút hazában, Kelet és Nyugat, Dél és Észak e sokat látott találkozási pontján;
• hiszek abban, hogy nemzetünk a legműveltebb nemzetek egyikévé lesz Európában, ha Isten is megsegít, és hát miért ne tenné, hiszen egyetérthetünk avval a vélekedéssel, hogy amíg a nemzet távolodott az Istentől, akkor is közeledett hozzá, csak a hosszabbik utat választotta.

Ezeket gondolom rózsaszállal a fogaim között.”

Azért különleges Szőcs Géza eme néhány gondolata, mert az Alaptörvényünk egy nagyon sokak által ismert és közkeletű rendelkezést tartalmaz az oktatással kapcsolatban: ugyanis azt mondja, hogy minden magyar állampolgárnak joga van a művelődéshez. Nem az oktatásról beszél, de még csak nem is a nevelésről rendelkezik az Alaptörvény. Milyen különleges, hogy az oktatás és a nevelés kapcsán beszélünk talán a legkevesebbet a műveltségről, nem használjuk ezt a kifejezést, miközben – ha célokat keresünk, akkor – a legmagasabb törvényünk egyik legkülönlegesebb cikkében, a 11.-ben a műveltséget fogjuk találni. Én azt javaslom, hogy ezt helyezzük a fókuszba, amikor bármikor oktatásról beszélünk. A legmagasabb szintű magyar jogszabály imigyen beszél az oktatásról, és azt mondja, hogy az állam köteles gondoskodni arról, hogy ez egy rendszerré álljon össze, hogy az általános iskolát, a középiskolát, az egyetemet az állam köteles működtetni. Nem dönthetünk úgy, hogy hagyjuk abba. Tehát kedves kollégák, itt leszünk még a 74. hajdúszoboszlói konferencián is, és az oktatás különböző aspektusairól beszélnünk kell.

A művelődést ráadásul úgy tárja elénk vagy úgy segíti meg az Alaptörvény, hogy azt mondja a 10. cikkében, az előtte lévő cikkben, hogy Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és a művészeti alkotás szabadságát, továbbá a lehető legmagasabb szintű tudás megszerzése érdekében a tanulás, valamint a törvényben meghatározott keretek között a tanítás szabadságát. Még csak nem is a jogról beszél, hanem a tanítás szabadságáról és a tanulás szabadságáról. Nos kedves kollégák, szabadabbak vagyunk, mint gondolnánk, szebben beszél az alkotmányunk az oktatásról, mint ahogy azt néha elhisszük. Azok, akik a tanítás és a tanulás szabadságával mernek élni, ők kapnak esélyt, jogot arra, ha úgy tetszik, hogy műveltek legyenek vagy a művelődéshez való jogukkal élve a legmagasabb szintű tudást elérjék.

A másik szempont, ami azonnal kapcsolódik ahhoz, hogy ezt jól tudjuk tenni, az a bizalom. Különleges azt látni, hogy maga az Alaptörvény azt mondja, kötelező az oktatás. Tudjuk, hogy kötelező részt venni ebben a társadalmi alrendszerben. De mi lehet vajon a kötőszövet egy olyan rendszerben, ahol összezárjuk azokat, akik lennének szívük szerint másutt is? És bármilyen furcsa, de a bizalom az, ami összeköti őket. Talán hallhatták tőlem már, de szívesen ismétlem meg: a gyerekeket, ha megkérdezik, akkor a szüleik után a tanáraikban bíznak meg elsőként. 1990 óta, a rendszerváltás óta létezik egy kétévente megismétlődő vizsgálat, amelyben 15 szakma képviselőiről kérdezik, hogy melyikben, mennyire bíznak meg a magyarok, a tanár a második helyen van. A tűzoltó van az első helyen, a postás a 3., az orvos a 10., és a politikus van a 15. helyen. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy szerintem ezen felmérések alapján sokkal nagyobb a bizalom az oktatásban, mint azt el merjük hinni. A gyerekek is, a felnőttek is bíznak a tanárban, bíznak az iskolában, még a jövőjükben is bíznak, csak ezt valamiért nem kezeljük a helyén, valamiért kisebb hitűek vagyunk, mint ahogy lennünk kéne. Ennek számos külső körülménye van, én ezt oktatási biztosként jól látom, de ha megpróbáljuk lehántani csak a külső körülményeket, amelyek ránk hatással vannak – a bér, az épület állaga, a költségvetés – és megnézzük, hogy legalább azok, akik együtt vagyunk, hogyan érezzük magunkat, jobb a helyzetünk, mint azt gondolnánk. És én arra szeretném buzdítani önöket, hogy a bizalom kapcsán érdemes újragondolni, hogy vajon a jövő iskolája hogyan fog kinézni.

Ezt a bizalmat – az én tapasztalatom szerint – a járvány még meg is erősítette. Furcsa talán, hogy az ombudsman dicsér, én egy csomó rossz ügyet, meg jogsértő helyzetet kapok, de ennek ellenére, vagy talán éppen ebből tanulva látom azt, hogy a szülők közül nagyon-nagyon sokan most értették meg, hogy mit csinál a tanár. Merthogy nekik tanárokká kellett válniuk a nappaliban, és ez kemény meló, és most a saját kölkükkel nem bírtak, a tanár meg napi nyolc órában ugyanezt csinálja. Ez egy kegyelmi pillanat, kicsit olyan, mint ahogy az orvosok felé fordult egy nagyon erős szimpátia – szerintem, az én érzékelésem szerint a tanárok felé is. Ezt érdemes számításba venni, és érdemes erre építeni.

Kétségtelenül van néhány dolog, amit nem szabad elfelejteni. Most kellene mérnünk, most kellene erre egy kicsi pénzt is, kutatásokat kellene folytatni országszerte. Nagyon sokan önök közül kutatómunkát is végeztek a képzéseik során és az iskolában, de le kéne írni, hogy mit csináltunk. Merthogy ennyi innováció soha nem született a magyar oktatásban, mint ezalatt az időszak alatt. Ne engedjék, hogy elmúljon kihasználatlanul ez az időszak. A járványnak legyen vége, de a tapasztalat ne vesszen el. Ne mondjuk azt, hogy túl vagyunk rajta és ne foglalkozzunk azzal, ami történt, mert olyasmi történt velünk, ami korábban soha, még a második világháborúban, sőt az első-második világháborúban sem zárt be egyszerre összes iskola és maradt mindenki otthon, tehát valami egészen különleges dolog történt, és írjuk le, mérjük le, hogy miben voltunk jók és miben nem voltunk jók. Mire jó a digitális oktatás, és mire nem jó a digitális oktatás, és ismerjük el, hogy amit csináltunk, az nem digitális oktatás volt. Korábban azt mondtam, hogy ez egy dzsungelharc volt, egy túlélés volt, ez egy izzadtságszagú keresése annak, hogy hogyan oldjuk meg azt a feladatot, hogy egy hétvége alatt át kell állni az osztálytermi oktatásból arra, hogy a nappaliból vagy gyerekszobából szervezzük az oktatást. Ilyenre nem készülhetett senki. Ezt nem várhatja el senki, hogy ebben sikeresek legyünk, és bárki azt mondja, hogy sikeresek voltunk, ne higgyük el! Nem, ezt csak túléltük.

Az Oxfordi Egyetem készített hollandokkal vizsgálatot, és kimutatta, hogy a holland gyerekek a 2020/2021-es tanévben nem tanultak semmit. Semmit. És meggyőződésem, hogy a magyar gyerekek sem tanultak semmit. Olyan épületet építettünk, amelyben ez a sor tégla össze fogja omlasztani az egész épületet, ha elhisszük, hogy túl vagyunk rajta és folytassuk onnan, ahol abbahagytuk. Nem igaz. A lelkünk ráment, a gyerekek lelke ráment, a szülők lelke ráment, a tanároké, mindenkié. Ez egy olyan különleges időszak, amit hogyha nem írjuk le, hogy mit csináltunk, akkor óriási hibákat fogunk véteni a következőben. A digitális világ megváltoztatott nagyon sok mindent az iskola belső világában. Sikeres iskolák lettek pillanatok alatt sikertelenek. Olyan ügyeket kaptam, hogy a hideglelés lett úrrá rajtam, amikor láttam, hogy mennyire embertelenül közelítettek meg tanárok olyan ügyeket, amelyekben azelőtt nagyon sikeresek voltak. Korábban nagyon sikeres tanárok a digitális térben tök bénák voltak. De ragaszkodtak ahhoz, hogy ők mindent tudnak, és ezért a diákok ki is nevették őket. Olyan tanárok, akik korábban nem voltak sikeresek, de csak azért, mert mertek segítséget kérni a diákoktól, pillanatok alatt egy új helyzetet teremtettek, és sokan találkoztak azzal az élménnyel, ami korábban nem volt, hogy diákok és tanárok együtt tanultak még a szülőkkel is. Tehát generációk egymástól tanultak, ez egy másfajta modell. Ha ezt elfelejtjük és azt mondjuk, hogy ez nem érdekes vagy nem vonjuk le a tapasztalatát, akkor elfut mellettünk a világ, miközben olyan lehetőség volt a kezünkben, ami értéket hordoz.

Olyan igazgatóval találkoztam, aki most nem akarja a kórházban súlyos balesetet szenvedett gyereknek a digitális oktatást lehetővé tenni, azt mondja, ha majd hiányozni fog, meg fogja ismételni a félévet. Dermedten hallgatom, de hát volt másfél évünk, amikor a digitális eszközt beemeltük az oktatásunkba, hát most miért nem használjuk akkor, amikor csak egy gyereknek van szüksége rá mert kórházban van? Szerencsétlen nem elég, hogy kórházban van, még bukjon is meg? Tíz évvel ezelőtt értettem volna. Nem fogadtam volna el, de értettem volna, ma már nem lehet ezt megérteni. Csak akkor, ha nem vesszük észre, hogy mit nyerhettünk az elmúlt időszakban. Merthogy nyertünk.

Az ITM innovációs nagydíjat oszt ki minden évben – nem olyan régóta –, de nincs oktatási innovációs nagydíj. Úgyhogy én megteszem a javaslatomat, de arra kérem, hogy önök is írjanak. Írjanak Palkovics Lászlónak. Valószínűleg Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.. Írják meg neki, hogy javasoljuk, legyen innovációs nagydíj a tanárok számára, merthogy megszülettek ezek az innovációk. Örülnénk, ha látná a világ, hogy milyen dolgokat csinálunk, mert szükségünk van a dicséretre, jól fog esni, hogyha ilyenekkel élünk. Mondják el mindenkinek: bízzatok meg bennünk, tanárokban, merthogy mi kézbe vesszük az oktatást és sikeresek tudunk lenni, éppen az innováció segítségével egy olyan új helyzetben, ami most alakult ki. Most építjük az iskola új világát. Vagy most hozzuk helyzetbe a fiatalokat az iskoláinkban, ők azok, akik a jövő döntéshozói, ők azok, akik itt fognak állni a pulpituson vagy konferenciákat fognak szervezni vagy az űrből fognak visszatérni azért, hogy jobb legyen a földi élet vagy az embereket fognak a Marsra szállítani, mert ott lesz már igazából élet. Ezért meg kell bíznunk bennük, bizalmat kell kérnünk a döntéshozóktól, hogy bízzanak a tanárokban, mert ők bíznak a diákokban, így el tudjuk érni, hogy a szülők bizalma is – amiről említettem, hogy ez létezik – megerősödjön. Ha ügyesek vagyunk, akkor öt év múlva, amikor jó egészségben találkozunk, azt tudjuk mondani, hogy Szőcs Géza azon álma megvalósult, hogy létrejön ebben a régióban egy tudásközpont Kelet és Nyugat, Észak és Dél között. Ehhez kívánok önöknek sok sikert és jó egészséget!