Miért tanítunk, nevelünk?
Kihívások, elvárások, eredmények a magyar oktatásban

A kerekasztal mellett foglaltak helyet:

Dr. Aáry-Tamás Lajos az oktatási jogok biztosa – Oktatási Jogok Biztosának Hivatala;

Burus-Siklódi Botond elnök – Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ)

Győri Zsófia igazgató – Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközség Immánuel Otthona, Általános Iskolája, Fejlesztő Nevelés-Oktatást Végző Iskolája és Készségfejlesztő Iskolája;

Iszák Tibor elnökhelyettes – Nemzeti Pedagógus Kar; polgármester – Sonkád; intézmény-
vezető – Fehérgyarmati Deák Ferenc Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium

Józsa Tamás igazgató – Győri Szakképzési Centrum Hild József Építőipari Technikum

Dr. K. Nagy Emese intézményvezető – Hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola

Dr. Szalai Zoltán főigazgató – Mathias Corvinus Collegium

Aáry-Tamás Lajos: Jó estét kívánok mindenkinek! Szeretettel köszöntöm a konferencia résztvevőit és nagy öröm számomra, hogy ilyen késői órákban is úgy döntöttek, hogy velünk tartanak. Én Aáry-Tamás Lajos vagyok, az Oktatási Jogok Biztosa. A szervezők arra kértek, hogy kedves meghívottjaimmal egy beszélgetést tárjunk Önök elé. Engedjék meg, hogy bemutassam a panel résztvevőit.

Azzal kezdem, hogy van egy jelen nem lévő kedves kolléganőnk, Hajnal Margit Hajnalka, az Akadémiai Óvoda vezetője, de belázasodott, így nem tud velünk lenni. A többiek jelen vannak, nincs lázunk, megmérték. Elnézést érte, de az ülésrend szerint – a tőlem legtávolabb ülővel kezdve – haladok sorban.

• Józsa Tamás intézményvezető, igazgató, a Győri Szakképzési Centrum Hild József Építőipari Technikum vezetője. Szeretettel köszöntelek.
• Iszák Tibor barátom, Sonkád polgármestere, a Nemzeti Pedagógus Kar alelnöke és Fehérgyarmaton a Deák Ferenc Gimnázium intézményvezetője.
• Burus-Siklódi Botond elnök úr, barátom, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség elnöke, kitűnő tanár, nagyon régóta résztvevője a hajdúszoboszlói konferenciasorozatnak is.
• Győri Zsófia igazgató, Debrecenben a Nagytemplomi Gyülekezet által működtetett Immanuel Otthon Általános Iskolában. Az otthon a fejlesztő nevelést, oktatást végző iskola és készségfejlesztő iskola.
• Dr. K. Nagy Emese intézményvezető Hejőkeresztúron a IV. Béla Általános Iskolában. Azt kell még róla tudni, hogy egyetemi oktató Miskolcon és egy különleges pedagógiai program, a KIP program kidolgozója Magyarországon.
• Dr. Szalai Zoltán főigazgató úr, a Mathias Corvinus Collegium főigazgatója, egyetemi oktató, germanista, kultúrtörténész, üzleti tanácsadó, alapítója több sajtóorgánumnak Magyarországon. Először van az MCC ilyen a magas rangú képviselője a hajdúszoboszlói konferencián. Isten hozott, szeretettel látunk máskor is.

Arra gondoltunk, hogy arról beszélgetünk egy kicsit, miért tanítunk, miért nevelünk? Mi az oktatásnak a célja? Úgyhogy ez lesz igazából az első kérdés minden résztvevő felé. Ez egy olyan kérdésnek tűnik, ami filozofikus egy kicsit, de én azt gondolom, hogy érdemes néha megállni a nagy rohanásban és végiggondolni a dolgainkat, hogy miért kelünk föl minden nap és döntünk úgy, hogy az oktatással foglalkozunk. Polgármesterként, főigazgatóként, iskolaigazgatóként mi vezérel bennünket. Először én K. Nagy Emesét kérem, hogy ossza meg velünk a gondolatait. Ahogy említettem a IV. Béla Általános Iskola intézményvezetője Hejőkeresztúron. Egy egyperces történetet hadd mondjak el az intézményéről. Meghívott az iskolába, egy egész napot ott töltöttem. Egész este tudnék mesélni a hejőkeresztúri iskoláról, de most csak egyet mondok el. Együtt elmentünk az informatika tanterembe, ami egy nagyon jól fölszerelt terem. Emese kopog hangosan, benyit az ajtón, előre és hangosan köszön, bemegyek én is és illedelmesen köszönök hangosan. Az informatikatanár ránk néz, és így dermedten integet és pisszeg, hogy „Pssz, csendben legyetek!” és félrevon bennünket. Megmondom őszintén, nekem rosszul esett, hogy bemegyünk, köszönünk, és lepisszeg egy pedagógus, hát mi történik itt? Azt láttam, hogy egy deltás cigány fiú, a sapkája félrecsapva a fején és két monitor előtt a keze hihetetlenül sebesen jár. Olyan volt mintha félkarú rablózna a számítógépén. Azt mondja nekünk az informatikatanár, hogy 11 társával együtt angolul egy európai szintű játékban játszanak, és a csapatuk nyerésre áll. Arra gondoltam, hogy Borsod megyében, ahol a 14 éves cigány fiúk angolul stratégiai játékot játszanak európaiakkal és nyerésre állnak, ott az ombudsman fogja be a száját, húzódjon félre és adja át a helyét. Na, ilyen intézményt vezet K. Nagy Emese, úgyhogy tiéd a szó.

K. Nagy Emese: Tehát a kérdés az, hogy miért is oktatunk, miért is tanítunk? Azt gondolom, hogy először is azt kell tisztáznunk, hogy mi a célunk, milyen, a társadalom számára hasznos műveltséget szeretnénk átadni a gyerekeknek. Mit is jelent ez? Természetesen történjen meg a képességeknek, a jártasságoknak, a készségeknek a fejlesztése, de ugyanakkor a személyiségnek a fejlesztése ugyanúgy kapjon hangsúlyt. A jártasságok, a képességek, a készségek fejlesztése tekintetében azonban a problémát az jelenti, hogy ebben a pillanatban, egy nagyon picit előre tervezhetünk, célokat jelölhetünk ki, de hosszú távra nehéz mindezt megtenni. Lehet, hogy ma olyan ismeretekkel látjuk el a tanulókat, ami öt év múlva már elavult lesz. Mindez azért van így, mert gyorsan változik a környezet és az igények. A személyes kompetenciáknak, a személyiségnek a fejlesztése fontos, ugyanakkor ne felejtsük el, hogy ez egyén egy közösséghez tartozik. Gyakorolni, gyakoroltatni kell azt, hogy felnőtt korában, amikor majd egy munkahelyen egy közösséghez tartozik az egyén, hogyan tud beilleszkedni, hogyan tud együtt dolgozni a társaival. Azt gondolom, hogy ez lenne a tanításnak a lényege, hogy a csapatban való munkát, az együttműködést is megtanítsuk. Erre is fel kell készíteni a gyerekeket. Ebben a pillanatban úgy véljük, hogy jól tesszük a dolgunkat, de nem tudjuk megmondani, hogy a körülöttünk lévő változások mennyire kívánják meg, hogy irányt váltsunk. A most, ebben a pillanatban értékes tartalmak lehet, hogy öt vagy tíz év múlva már nem állják meg a helyüket.

Aáry-Tamás Lajos: Köszönöm szépen. A következőt, akit megkérdezek Iszák Tibor polgármester úr, elnökhelyettes úr. Azt kell tudni róla, hogy polgármesterként óvodát is fenntart, tehát e minőségében is köze van az oktatáshoz, de általános iskolát vezetett a közelmúltig, most meg gimnázium igazgatója, de a gimnázium ma ráadásul egy különleges innovációs központ is. Sonkád egyébként a Kárpát-medence közepén helyezkedik el. Budapestről nézve nagyon messze van, de egyébként, ha a Kárpát-medencét együtt tekintjük, akkor középen van. Azért arra kérem Iszák Tibor barátomat, hogy arról beszéljen, hogy mit lát, mit látni erről a középpontból és a te pozícióidból? Miért így csináljuk ezt az egészet? Miért érdemes csinálni, ha érdemes?

Iszák Tibor: Mikor feltetted ezt a kérdést, nekem egyből nagyapám jutott eszembe, és engedjétek meg, hogy megosszam veletek egy a nagyon egyszerű szatmári embernek a véleményét. Kicsi koromban elég sűrűen voltak problémák az iskolában velem. Nem is tudom, miért hívtak Rózsa Sándornak. Egyszer mentem haza és nagyapám azt mondta: „Mit csináltál már fiam, miért sírsz?”. Hát, panaszkodtam egy kicsit magamban. Meg én nem szeretek tanulni, meg satöbbi, satöbbi, satöbbi. Mire kell egyáltalán nekünk iskolába járni? Mire kell tanulni, nagyapa? Azt mondta az öreg: fiam, azért tanuljál, hogy ha megnősz, azt csinálhasd, amit szeretsz. Azt gondolom, hogy 53 évesen már azt csinálom, amit szeretek, és azt csinálom, amit tudok. Ez az egyszerű szatmári embernek a gondolata. Azt gondolom, hogy magába rejt mindenféle pedagógiai, meg pszichológiai és ideológiai tartalmat is. Mondhatunk itt bármilyen felsorolást, hogy kompetencia jobbról vagy balról, meg sok minden mást is, de tényleg egyszerű. Egyszerűen csak azért kell tanulni, hogy ha felnővünk, azt tudjuk tenni, amit szeretnénk, ezért kell tanulni, ezért kell tanítsuk az utódainkat, a gyerekeinket, sok esetben még akkor is, ha az nekik nem tetszik.

 

Aáry-Tamás Lajos: Köszönöm szépen. Most Szalai Zoltánt kérdezem. Azért különleges, hogy Dr. Szalai Zoltán itt van, mert a Mathias Corvinus Collegium – az én megítélésem szerint – Magyarország egyik legizgalmasabb oktatási innovációja. Tehát az, hogy a Kárpát-medencében a tehetségek felkutatására vállalkoznak, erre rengeteg erőforrást csoportosítanak, ez számomra nagyon izgalmasan hangzik. Az a kérdés igazából hozzátok, hogy miért csináljátok?

Szalai Zoltán: Szeretettel köszöntök mindenkit! Köszönöm a meghívást! Nehéz egy ilyen felkonferálás után, illetve a polgármester úr által megfogalmazott igazságok után, amelyekkel mélységesen egyetértek, megszólalni. Nagyon szeretem Platón: Szókratész védőbeszédét, amelyben sokat beszél a nevelésről, hiszen azzal a váddal kellett Szókratésznek szembenéznie, hogy az athéniak szerint a tanításaival „megrontotta” a fiatalságot, noha a valóságban tudjuk, hogy nemesbítette, po zitív irányba nevelte őket. Összességében az MCC-nél mi is azért dolgozunk, hogy a tanítás során, pozitív értelemben „nemesbítsük” a fiatalságot. Egy fiatal nem tudja, hogy merre van az előre, pontosan mi a helyes, mi a helytelen, melyek a követendő minták és melyek az elkerülendők. Nekem is vannak otthon egészen pici gyerekeim, ahogy nőnek fel és alakul a személyiségük, látom és érzékelem azt, hogy mennyire szükségük van példaképre, hogy lássák azt, a szüleik, a nagyszüleik hogyan cselekednek bizonyos helyzetekben.

Adódik is a kérdés, hogy miért tanítunk, miért nevelünk? Ha visszaemlékszünk arra, hogy miért választottuk annak idején a pedagógus pályát, akkor biztos vagyok abban, hogy a legtöbbünk esetében ez nem egy tudományág empirikus szeretete miatt volt, hanem sokkal inkább egy konkrét ember inspirált minket, valamelyik szülőnk vagy tanárunk – mondjuk humán beállítottságúak esetében a történelemtanár vagy a magyartanár. Lehet arról beszélni, hogy az adott tárgynak milyen haszna van, lehet módszertanokról diskurálni, de szerintem egy-egy jól elhelyezett mondat, akár egy egyszerű „Oldd meg!” többet tud jelenteni a fiataloknak, mint akárhány tankönyv, akárhány ezer oldal, amit el tudunk olvasni, mert a jó mondatokat csak egy valódi embertől, egy példaképtől tudjuk megkapni. Nem elsősorban az a lényeges, hogy tudja-e a diák, hogy mikor volt a kurszki tankcsata, meg fel tudja-e sorolni, hogy egyik-másik Árpád-házi király mettől meddig uralkodott. Sokkal inkább az a fontos, hogy ezeket a történelmi tapasztalatokat az előző generációk átélték, ezek beépültek a közös élményanyagunkba. Az őseink igenis nagy felvetésekre, nagy problémákra adtak valamilyen választ, ami akárhogy is, de továbbörökítettek nekünk és lám, mi itt vagyunk.

Ezért is tanítunk, a közös jövőnk iránti felelősség miatt, ami annak a tudásából ered, hogy milyen tapasztalatokat hordoztak elődeink. Tulajdonképpen a mi tudásunk sem más, mint annak a felgyülemlett személyes és kollektív tapasztalatnak az elegye, amelyet az előző generációk átörökítettek ránk és amelyet képesek voltunk mi is megőrizni és továbbadni. E tudás olyan képességekből, hozzáállásból, magatartásból is áll, amelynek révén értjük azt, hogy hogyan működik a világ, hogyan működik Európa, el tudjuk helyezni magunkat egy tényleges és egy mentális térképen is, azt a sajátos meghatározottságot is érteni tudjuk, hogy mit jelent számunkra a Kárpát-medence és hogyan tudunk mindeközben patrióták is lenni. Ennek a bonyolult világlátásnak az átadása nagy felelősség. De amiatt érdemes igazán tanítani, hogy az utódainkból, a tanítványainkból jó embereket faragjunk, fel tudjuk őket vértezni azokkal az értékekkel, amelyeket mi fontosnak tartunk.

Aáry-Tamás Lajos: Nagyon szépen köszönöm, főigazgató úr. Most átmegyünk a Kárpát-medence egy másik ficakjába, Burus-Siklódi Botond barátomat kérdezem. Azért különleges Erdély – én magam is erdélyi születésű vagyok, Marosvásárhelyen láttam meg a napvilágot –, mert száz év telt el azóta, hogy nem a magyar állam része az a vidék, és mégis személyünkben tudjuk mutatni, hogy magyar emberek laknak ott, magyar iskolába járnak, a magyar nyelvet beszélik, tudnak egyeztetni alanyt és állítmányt. Mi ennek az oka? Vagy mi ennek a célja? Hogy néz ki Erdélyből egy iskola vagy egy óvoda vagy maga a tanár. Miért keltek föl minden reggel elmenni tanítani?

Burus-Siklódi Botond: Szeretettel köszöntök én is mindenkit és köszönöm a kérdést. Köszönöm a szervezőknek, hogy itt lehetek. Amikor ezt a felkérést megkaptam, az első levelét Lajosnak, amit mindannyiunkhoz intézett, akkor a válaszomban azt mondtam, hogy egy picit úgy érzem, hogy kakukktojásként vagyok én itt ebben az asztaltársaságban, de utána megnyugodtam, mert ilyen dimenziókban gondolkodva azt hiszem, hogy teljes mértékben otthon érezhetjük magunkat. Mindannyian, akik határon túlról érkeztünk és érkezünk most már évek óta erre a konferenciára. Az, hogy otthon Erdélyben ilyen sokan vagyunk, és mondhatni ugyanolyan magyar oktatásban részesülnek a magyar gyerekeink, mint az anyaországiak vagy a felvidékiek, vagy a kárpátaljaiak, az nagyon sok tényezőtől függ. De azt mindenképpen szeretném kihangsúlyozni, hogy az a hivatástudat, amellyel pedagógus kollégáink rendelkeznek, én azt hiszem, hogy példátlan és ezzel tudnak olyan mintát mutatni a környezetükben, amellyel magukkal tudják ragadni, maguk mögé tudják sorakoztatni a kollégákat, de a szülőket és a gyerekeket is. Ha abból indulunk ki, hogy valakinek mindig elöl kell mennie, ha többen vagyunk egy társaságban és elindulunk egy úton. Ekkor valakiből valamiféle vezető válik. Azt hiszem, hogy az egyetemes értelemben vett pedagógusi definíció – mint gyerekvezető – teljes mértékben ránk illik, az az értékközvetítő magatartás és hivatástudat, amely jellemez, ez kell, hogy hajtóerőként bennünk munkálkodjon. Úgyhogy semmi különösebbet nem teszünk sok esetben, mint hatást gyakorolunk a velünk egy térben levő gyerekekre. Ha csak az osztályteremre gondolunk, akkor ez egy óriási felelősséggel járó hatásgyakorlás. S hogy miért tanítunk, mi a tanításunknak a célja? Hát nagyon sokat vitatkozunk, miért tanítunk irodalmat, miért tanítunk idegen nyelvet, miért tanítunk annyi matematikát, vagy miért tanítunk kevesebb kémiát? Ezeket a relativitásnak a kérdéskörébe tartozó fogalmakként érezzük, érzékelem én legalábbis, mert a legfontosabb az, hogy önmagunkat tudjuk adni abban a folyamatban, amit mi tanításnak nevezünk, és azokat az információkat, az ismeretszerzésnek azokat a lépéseit, amelyeket megtanultunk, azt megfelelőképpen tudjuk továbbadni. Tehát egyfajta leképezése önmagunknak, leképezése az előttünk járóknak. Otthon, nálunk Erdélyben igazán van kitől példát vennünk. Hacsak az elsőt – számomra mindenképpen a legnagyobb magyar pedagógusok közé tartozó – Apáczai Csere Jánost nézzük és folytathatnám a Bolyaikon keresztül napjainkig, akkor nagyon sok példa áll előttünk, aki miatt, és akikért tanítunk.

Aáry-Tamás Lajos: Köszönöm szépen elnök úr. A következő, akit szeretnék kérdezni ugyanerről, Győri Zsófia Debrecenből. Egy rövid történetet engedjenek meg. Pontosabban kettőt fogok elmondani, mindegyik nagyon rövid lesz. Az egyik, többször voltam az intézményükben, az iskolájukban, most egy új helyen vannak, javaslom, hogy látogassák meg, ha Debrecenbe járnak, Zsófi szeretettel fogadja a kollegákat. Amikor először ott jártam, akkor sokat beszélgettem Zsófival és a munkatársaival is: azt kérdeztem, hogy mi az, ami hajtja őket. Miért csinálják ezt a nagyon nehéz munkát? Súlyos fogyatékossággal élő gyerekek és fiatalok voltak az intézményben. Többek között azt mondta nekem, hogy azért különleges a feladatuk, mert lehet, hogy az orvostudomány egyszer csak majd segíteni fog, hogy a testük megjavuljon, aztán kiderül, hogy mi meg nem foglalkoztunk az elméjükkel, meg a lelkükkel. Különleges volt ezt hallani, de amire jogvédőként emlékszem, milyen boldogan olvastam az ENSZ Fogyatékosügyi egyezményéből azt a kitételt, hogy mindenki tanítható, mindenki nevelhető, nincsenek már képezhetetlen gyerekek, mint régen voltak. Csak el nem tudtam képzelni, hogy hogy működik a gyakorlatban. Zsófiékhoz kellett elmennem, hogy ezt lássam. Bementem egy osztályterembe, négy gyerek volt három tanítónénivel. Ugye ez egy nagyon drága oktatás. Körbeültek, a gyerekek kerekesszékben voltak, a fejüket is meg kellett támogatni, és az egyik kisfiú még csak pislogással kommunikált a külvilággal, a többiek beszéltek, de ő nem. A tanító néni azt kérdezte, hogy milyen évszak van most. Föltartott egy kartont, amire a fának a négy, évszakonkénti állapota volt rárajzolva. Kérdezte, hogy tavasz van-e, nyár van-e, ősz van-e – januárban voltunk – és mikor azt kérdezte a kisfiútól, hogy tél van-e, akkor ő pislogott. Tanító néni megemelte a csuklóját, hiszen nem tudta mozgatni, és egy kis csörgővel ütve a csuklóját, a tanító néni társaival énekeltek egy éneket, amit mindig elénekelnek, ha valaki ötöst kap, ez a dicséretük. Én úgy ledöbbentem, a pedagógia minden eleme benne volt ebben a történetben. Tanították a 7–9 éves gyerekeket. Az évszakokról a fiatalembert számonkérték, ő elronthatta volna, de jól válaszolt, ezért ötöst kapott és megdicsérték. Ha megkérdezték volna előtte tőlem, hogy lehet-e tanítani egy gyereket, aki csak kis pislogással kommunikál a külvilággal, azt mondtam volna, hogy el nem tudom képzelni. Mondjuk infókommunikációs eszközökkel, számítógépekkel tudom elképzelni, de kiderült, hogy ilyen módon is lehet tanítani. Na, ilyen iskolát vezet Győri Zsófia, úgyhogy kíváncsi vagyok arra, hogy az oktatás célját te miben határozod meg, vagy hogyan látod ennek a nagyon nemes munkának a szemszögéből az oktatást?

Győri Zsófia: Ezután a felvezető történet után el kell elmondjam, hogy ez a halmozottan fogyatékos kisfiú pár év után meghalt, de óriási dolog az, hogy súlyos egészségügyi állapota mellett egyáltalán járhatott iskolába. Azt gondolom, hogy nem kell több igazolása annak, hogy amit mi végzünk, annak értelme van, célja van. Miközben látszólag nem lépünk úgymond 5-ről a 6-ra, tehát nem jutunk el az ötös számfogalomig sem, nem tanítunk matematikát, nem tanítunk semmi olyan tantárgyat, ami hivatalos, Önök számára ismerős megnevezésű tantárgy lenne, de ezek a gyerekek esélyt kapnak arra, hogy a kortársaikkal, testvéreikkel azonos módon járhassanak iskolába, legyen egy iskolatáskájuk, tanítójuk, osztálytársuk. Az iskolatáskájuk igaz, hogy a kerekesszéken van, lehet, hogy csak az uzsonnája, pelenkája van benne, de egy közösség részesei. Még most is nagyon sokan szobanövényeknek tekintik ezeket a gyerekeket, mert ahova leteszik őket, ott vannak, és nem szólalnak meg, mert nem tudnak, semmiféle önindította mozgásra nem képesek. A beszéd hiányát pedig sokan a kommunikáció hiányának tekintik. De természetesen ezeknek a gyerekeknek vannak gondolataik, szándékaik, igényeik (éhesek, szomjasak, udvarra szeretnének menni, zenét szeretnének hallgatni) és természetesen joguk van mindezek kifejezésére. Nekünk pedagógusoknak pedig az a dolgunk, hogy lehetőséget adunk ezek kifejezésére úgy, hogy bármilyen elemi kommunikációs eszközt a kezébe adunk. Eszköz alatt nem feltétlen konkrét technikai berendezést, mondjuk IKT eszközt értek, hanem azt, hogy megtanítjuk az „igen-nem” egyértelmű jelzésére. Sokszor az, hogy megtanult egy gyermek az igenre igennel pislantani, a nemre meg a fejét rázni, az egy többhónapos vagy többéves pedagógiai munka eredménye, ugyanígy egy szemkontaktus egyértelmű felvétele is. Az elmondottak alapján én egy kicsit tovább relativizálom, tovább nehezítem az oktatás közös nevezőjének, miértjének a kérdését, tovább relativizálom az oktatásnak a célját, illetve valahogy mélyebbre viszem a közös nevező kérdését. Azt gondolom, hogy talán a közös nevező az esély lehet, hogy esélyt kapnak a gyermekek, minden gyermek, fizikai, mentális, egészségi állapotától függetlenül. A mi esetünkben a gyereket sose tudjunk önmagában nézni, mindig a családot nézzük. Esélyt kap az a család, amelyikbe született ez a halmozottan fogyatékos gyerek, ahol az édesanyának a gyermeke születése pillanatától teljesen beszűkült az élete, onnantól kezdve teljes szimbiózisban él a súlyos fogyatékos gyerekével. Ezek az édesanyák amíg a gyermeküket leteszik az iskolába, addig ezt az óriási nagy terhet is leteszik, dolgozhatnak, munkát vállalhatnak. Esélyt kap a testvér, hogy foglalkozhatnak vele, de nemcsak a súlyosan fogyatékos testvére van a fókuszban. Esélyt kaphat a család arra, hogy családi életet élhessen, nem utolsó sorban esélyt kap ez a gyermek arra, hogy közösségben lehessen, hogy megélhesse a közösséget, tanuljon, fejlődjön. Én is borzasztó sokat tanulok a kollégáimtól, amikor pl. húsvétkor a tényleg teljesen mozgásképtelen gyermekek locsolkodnak. Tehát a lányoktól várják, hogy hozzák be a kis hímes tojást, a fiúk hozzák be a kölnit. Bár nem tudja a kölnit egyedül megfogni, versikét sem tud mondani, de ezért van a sok segítő – és nemcsak pedagógus–  asszisztens munkatárs is, aki segít, hogy ezt a folyamatot végigvigyük. Megtörténik mondjuk a locsolkodás és ő elmondja kommunikátorral a locsolóverset, a kislány pedig kommunikátorral jelzi, hogy szabad a locsolás. Nagyon sokat segítenek a kommunikátorok, az IKT eszközök, pótolják a kiesett beszédet, segítik a kommunikációt. Most már, ha látogatók jönnek hozzánk, nemcsak képeket, hanem interaktív táblákat, illetve tableteket is találnak – ez nem luxus a mi esetünkben, hiszen a beszédet is ezzel helyettesítjük. Gyakorlatilag az élet minden területét megpróbáljuk úgy megélni velük együtt, hogy teljes életet élhessenek, és ez egy következő kulcsszó: a teljes élet. Azt gondolom, hogy lehet teljes egy élet, ha hamarabb véget is ér, akkor is mondhatjuk, hogy részesei lehetünk annak, hogy teljes életet éljen.

Aáry-Tamás Lajos: Nagyon szépen köszönöm kedves Zsófi a beszámolódat. Most Józsa Tamáshoz fordulok, aki Győrben intézményvezető. Győr azért izgalmas, mert sokaknak az Audi jut eszébe, vagy, hogy iparváros, de közben meg 750 éves város az idén. Püspöki székhely, a nyugati országrész legszebb városa talán, nekem nagyon kedves Győr. Hogyan néz ki a szakképzés világa felől, az ipar és a püspöki székhely helyszínéről az oktatás célja? Miért csináljátok azt, amit csinálok? Vagy akár az építészek oldaláról, hogy néz ki? Építészetileg is gyönyörű Győr természetesen.

Józsa Tamás: Nagyon nehéz megszólalni, megmondom őszintén. Mit tud az ember még mondani a saját aspektusából. Győr 750 éves, a győri iskola pedig 75. Ez egy érdekes egybeesése a dolgoknak. Én tegnap két bácsival, egy 90 és egy 80 évessel beszélgettem, akik ott végeztek a Hild Iskolában. A 90 éves az első érettségizett osztályba járt. Közülük már csak ketten élnek, ő az egyik. Bejött az iskolába, és egy fél délutánt átbeszélgettünk. Kilencven éves, de olyan életörömmel, olyan életkedvvel és olyan vitalitással beszélgettünk, hogy én már megkérdeztem, hogy: „Nem tetszik fáradtnak lenni? Nehogy valami baj legyen.”, de ő abszolút jól érezte magát. Picit tényleg továbblépve. A Bakonyban voltunk – a diákönkormányzat szervezi nálunk mindig a diáknapokat – és úgy alakult, hogy az osztályfőnökük helyett én kísértem az egyik csapatot. Mentünk, mentünk, odaértünk az egyik állomáshoz. A diákönkormányzat elnöke volt az állomásnál és az volt a kérdés: „Hány volt hildes diák tanít a Hild Iskolában?” A gyerekek rám néztek, mondtam huszonkettő. Ők is mondták, hogy huszonkettő. Erre megszólal a diákönkormányzat elnöke: „Igazgató Úr, saját magát is számolja bele!” Tehát azt akarom mondani, hogy nálunk ez hagyomány, az én osztályfőnököm is ott tanult, és nekem is volt már olyan diákom, akinek én voltam az osztályfőnöke és ott tanít az iskolában. Nálunk sikk visszajönni tanítani. Ez egy nagyon nagy létszám, mi ötven páran vagyunk pedagógusok, abból most már huszonöten vannak volt hildesek. Nemcsak építészek, hanem nyelvtanár, matematikatanár, informatikatanár. Szóval én azt gondolom, érdekes, ha tényleg erre a mérnökségre fordítjuk a dolgot, ugye a mérnök az két dologból tevődik össze. Egyszer van a szakmai intelligenciája és van az általános műveltsége. Én azt gondolom, nekünk az a feladatunk ebben az iskolában, hogy ezt a kettőt párhuzamosan futtassuk. Amit most mondani fogok, nem én találtam ki, de nagyon-nagyon igaznak tartom. „A mérnökök a szakmaiságuk alapján dolgozzák ki a döntési helyzeteket, de az általános műveltségük alapján hozzák meg a döntéseiket.” Azt gondolom, ez a kettősség nálunk a vezérelv. E mellé felzárkóztak az építésztanárok, a matematikatanárok, a magyartanárok, a nyelvtanárok, mindenki, mert mindenki tudja, hogy nálunk, akik bejönnek gyerekek, ők azért jönnek oda, mert ide akarnak járni. Nem akarnak máshova menni, ők ide akarnak járni. Ezt én azzal próbálom igazolni, hogy van olyan diák, akinek mind a két nagyszülője oda járt. Épp a 90 éves bácsinak mondtam, hogy jelenleg oda jár két olyan diák, akinek mind a két szülője is oda járt és egyébként a nagyapja meg az ő osztálytársa volt. Tehát azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos dolog. Győr egy nagyon-nagyon érdekes város, építészetileg, műemlékek szempontjából, ezek a gyerekek nagyon érdeklődőek. Azt gondolom, nekünk az a feladatunk, hogy a vizuális kultúrára, az építész látásmódra nyissuk rá a szemüket. Ha végigmegyek az utcán, akkor nemcsak a házakat látom és ezt próbálom a gyerekekkel is megtapasztaltatni. Picit járvány, de csak nagyon picit hozom ide. Azóta, amióta ez a járványos időszak van – az első és a végzős évfolyamokon tanítok – én nem tartottam órát az iskolában. Minden órámat kint tartom a városban, sétálunk és házról-házra járunk, hol a zsinagóga kupolájába megyünk, hol a Püspökvár tornyába, hol a múzeumba, hol a Rába-parton vagyunk, hol itt vagyunk, hol ott vagyunk, beszélgetünk, beszélgetünk, beszélgetünk, mert egyébként a gyerekek meg a másik oldalról – én úgy érzem, hogy ebben a helyzetben – még inkább igénylik azt, hogy beszélhessenek. Van úgy, hogy nem én beszélek, hanem ők beszélnek, elmondják, kérdeznek, egymással beszélnek. Nem kell maszkot hordani a Rába-parton, meg a zsinagóga kupolájában, meg a nem is tudom hol, és élvezik azt, hogy úgy vannak együtt egymással, hogy szabadon, parlando rubato, ezt is lehetne mondani. Köszönöm szépen!

Aáry-Tamás Lajos: Köszönöm szépen. Izgalmas, ahogy Szókratész elhangzik és egy ilyen szókratészi iskolapéldát látunk. Szókratész is sétált és beszélgetett a tanítványaival néhány ezer évvel ezelőtt. Tegyünk egy kísérletet, jó? Tegyük fel, hogy nagyhatalmú ombudsman vagyok, én bármelyik minisztert és miniszterelnököt meggyőzöm bármiről, de segítsetek, miről győzzük meg. Ha beszélgetünk az oktatás céljáról – talán a kedves kollégák láthatják, hogy kitűnő szakemberek, kitűnő gondolatokkal érkeznek, fölkészülten egy konferenciára –, de amikor az oktatásra kerül a sor, a közpolitika szempontjából mindig egy alacsony rangú közpolitikát látunk. Nem azon a placcon van az oktatás, amit megérdemelne. Mondom én, de talán sokan egyetértenek velem. Tehát amikor nekünk harcolni kellene a közös közpénzek tortájából egy szeletért, az oktatásért, akkor alul maradunk. Nem tudjuk megfogalmazni, hogy mi az oktatásnak a célja, valahogy a legkisebb közös nevezőt sem találjuk vagy nehéz megtalálni. Nem biztos, hogy most sikerül, tekintsük játéknak a felvetésemet. Mi az, ami a ti tapasztalatotokból olyan siker, ami meg kéne, hogy győzze a döntéshozókat, hogy megéri beruházni az oktatásba? Kezdjünk ugyanúgy a sorrendet.

K. Nagy Emese: Igen, ez nagyon jó kérdés. Már csak azért is, mert azt gondolom, hogy én pontosan azt tudom felmutatni, amit az ország meg szeretne valósítani, mármint egy olyan módszer megvalósítását, ami ma sok szülőnek, pedagógusnak az álma. Mi az álom? Az álom az, hogy a tudásban, szocializáltságban, heterogén tanulói csoportokat együtt tudjuk nevelni. Az, hogy ne maradjon olyan gyerek, aki a képességei tekintetében alulteljesít, mert nem kap az iskolában lehetőséget a kibontakozásra. Hogy miért invesztáljon az oktatásba egy miniszter? Talán azért, mert van út, megoldás arra, hogyan lehet jó oktatást szervezni. Van biztos módszer arra, hogy sikeres legyen az a társadalmi réteg is, akiről most nem feltétlenül lemondunk, inkább úgy fogalmaznék, hogy akit most nem tekintünk teljes értékű partnernek a társadalomban. Tehát én ezt az érvet hoznám fel, hogy nincs lehetetlen, van megoldás, de azt is tudni kell, hogy ebbe energiát kell belefektetni és ez kihívás a pedagógusok számára.

Aáry-Tamás Lajos: Köszönöm szépen. Polgármester Uram, tiéd a szó!

Iszák Tibor: Engem elég sokan ismernek, tudják rólam azt, hogy a gyerekeim, családom után az oktatás a legfontosabb számomra. Megteszek, megtettem eddig is mindent azért, hogy a pedagógusoknak, ezáltal a pedagógusokkal kapcsolatban lévő iskolahasználóknak mindig jobb legyen. Nekem egy nagyon egyszerű igazgatói hitvallásom van, ami úgy hangzik, hogy: „A rám bízott iskolában a pedagógus, a diák és a szülő érezze jól magát.” Ha többen meghallják, néznek rám értetlenül, hogy mit beszél ez a muksó? Mit akar itt? Bulit? Vagy valami jó kedélyű társaságot csak? Nem. Ha ezt elkezdeném kifejteni, lehet, hogy holnap reggelig itt lehetnénk, mert azért legfontosabb a pedagógusnak a szerepe ebben, hogy érezze nagyon jól magát a pedagógus, mert megkeseredett, megsavanyodott arccal bemenni 45 percet megkezdeni, az az első percben halál. Onnantól kezdve már a gyerek is ugyanolyan lesz. De ha egy életvidám és jókedvű személyiség megy be bármilyen órát tartani, az lesz az a minta, az lesz a példa, amire minden egyes gyerek rá fog harapni és követni fogja. Egy jó kedélyű, jó humorú kolléga mindenre képes szerintem. Bármit meg tud tanítani a gyerekeknek. Hogy azt hogyan érjük el, hogy jó kedélyű legyen? Na, ez a nehéz. Ehhez kell nagyon erős fenntartó, már anyagi értelemben véve. Nagyon-nagyon együttérző igazgató, meg kellenének olyan emberbarát jogszabályok – itt direkt nem oktatással kapcsolatos jogszabályokat mondok –, amelyek ezeket lehetővé teszik. Sok idő kell még ehhez, hogy ezt megéljük. Én ezért harcolok, jómagam – és itt van elnök barátom, aki szintén Győr város egyik hírességét is képviseli –, akivel közösen tesszük ezt, hogy tényleg elérjük ezt, mert ez a legfontosabb.

Aáry-Tamás Lajos: Emese nagyon szűkszavúan beszél a saját iskolájáról, de akkor csak egy gondolattal hadd térjek vissza arra a napra, amikor ott voltam náluk. Mindenféle történt velem, azt most nem mesélem el, majd egyszer csak erre szánjunk egy időt, hogy Hejőkeresztúrról meséljünk, de azt mondja nekem Emese, hogy: „Tanítás végén, kettő órakor nevelőtestületi értekezletre hívunk téged. Gyere, beszélgess a tanárainkkal.” Mondom, biztos ezt akarod? Hát ezek engem meg fognak fojtani. Már rég haza akarnak menni, jön ez a muksó Pestről, beszélgessek vele ahelyett, hogy mennék haza. Mondta, hogy hidd el, nem így lesz. A legnagyobb megdöbbenésemre mosolygós tanárokkal kezdtem el beszélgetni kettő órakor, akik hihetetlen történeteket meséltek arról, hogy ők miért érzik magukat sikeresnek. De csak a te előbbi mondatodat kiegészítem azzal, hogy nemcsak arról van szó, hogy megvan a megoldás, hogy a leszakadó, hátrányos helyzetű roma gyerekeket lehet egyébként úgy tanítani, hogy jól érzik magukat az iskolában, hanem mindezt olyan tanárok csinálják, akik kettő órakor szívesen beszélgetnek velem, vagy a te általános iskolai tanáraid ugyanígy éreztek, de szívesen beszéltek a munkájukról. Azért ez nem általános. Tehát amikor a tanárokkal beszélgetünk, akkor azt gondolom, hogy ez legalább olyan fontos üzenet. Van olyan módszer, amitől a tanárok jól érzik magukat, és érdekes mellékhatásként még a gyerekek is jól fogják érezni magukat.

K. Nagy Emese: Hadd egészítsem ki azzal a gondolatot, hogy egy tanár mikor elégedett. Akkor, ha a gyerekek pont azt csinálják, amivel ő mint tanár elégedett, amit szeret. És ha jól emlékszem, akkor, amikor elmentél, azt mondtad, hogy nem tudod pontosan, hogy mi a titok, de boldogabb tanárokat még soha nem láttál, mint Hejőkeresztúrban. És ez lényeges.

Aáry-Tamás Lajos: Így van. Köszönöm szépen!

Iszák Tibor: Elnézést, egy mondat még ehhez, hogy van egy olyan közmondás felénk, ami így hangzik: „Egy fecske nem csinál nyarat.” Szerintem az iskolában és az intézményekben pontosan csak egy fecske tud nyarat csinálni, vagyis az iskola vezetője, hogyha olyan. Ez te is igazolod, akkor lesznek boldog tanárok, ha az igazgató is olyan, ha nem olyan, akkor nem lesznek boldog tanárok. Ha az az iskola vezetője tudja húzni ezt a társaságot, van hozzá olyan háttere, mint amik most, nevezhetjük ezt egyházi vagy állami fenntartásúnak is, de beleállnak, itt vannak, ott vannak, mögötte vannak, akkor lesznek boldog tanárok. Ez nagyon, nagyon vezetőfüggő szerintem.

Aáry-Tamás Lajos: Szalai Zoltán ráadásul különleges helyzetben van, mert egy sikeres projektet vezetett, a Mathias Corvinus Collegium meg tudta győzni a döntéshozókat, hogy érdemes anyagi támogatással illetni a Mathias Corvinus Collegiumot. Ha fölkérnének arra, hogy légy a prókátora a magyar vagy a kárpát-medencei magyar oktatásnak, akkor te milyen érveket sorakoztatnál föl, hogy a döntéshozókkal segítsük megértetni az oktatásunk céljának a fontosságát, vagy szükségességének a fontosságát?

Szalai Zoltán: Szerintem nem kell jobb érv, mint az, hogy egy kedd este negyed tízkor itt ül közel száz pedagógus kolléga és arról beszélget, hogyan neveljük a diákokat és megosztják egymással a jó gyakorlatokat. Ez a hozzáállás mindennél meggyőzőbb, ez az, ami az igazi különbséget jelenti. Mert mindenki azt hiszi, hogy akkor működik jól egy iskola, ha jó eszközei vannak, de ez önmagában nem elég. Egy olyan közegre van sokkal inkább szükség, ahol minden oktatásban résztvevő – akár diák, akár tanár – ki tudja teljesíteni a maga lényét, ahol otthonra tud lelni. Az életünk sem szól másról, hogy megpróbáljuk azt a helyet megtalálni, ahol mi magunk és az utódaink, ebben az esetben a tanítványaink is otthon érzik magukat. Az MCC huszonöt éve működik és támogatja a tehetséges fiatalokat. Tízéves kortól az egyetem végéig foglalkozunk a hozzánk forduló diákokkal, immáron huszonhárom helyszínen a Kárpát-medencében több, mint négyezer fiatallal. Célunk, hogy néhány éven belül harmincöt helyszínen legyünk jelen és tízezernél is több fiatal csatlakozzon valamilyen módon az MCC programjaihoz.

Az én szemem előtt mindig egy olyan fiatal lebeg, aki ugyanolyan magabiztossággal tud érvelni, beszélgetni Bonyhádon és New Yorkban is. Az intézményünknek éppen az a célja, hogy olyan fiatalok kerüljenek ki a képzéseinkről, akik egy helyi közösségben is meg tudják találni a hangot, és előre tudják vinni a közösség életét, de ha egy másik közegben kell helyt állni egy, a saját vagy a közösségük szempontjából fontos ügyben akár Berlinben, Párizsban, Brüsszelben vagy New Yorkban, akkor ugyanúgy tudnak érvelni, ugyanolyan magabiztossággal és ugyanabban a szemmagasságban azzal, akivel éppen beszélgetnek. A tehetséggondozásnak ez az egyik fontos feladata, a jobb képességekkel rendelkezők ösztönzése. Sokszor látszik ugyanis, hogy abban az esetben, ha egy kiváló kognitív képességekkel rendelkező fiatallal nem foglalkoznak, ő maga és a környezete nem teszi oda magát, akkor a tehetség elkallódik, nem tud kibontakozni. Ám ha kap egy kisebb lökést ilyen vagy olyan módon, akkor tényleg kiemelkedő emberfőt tudunk belőle nevelni, aki különböző szinteken, különböző terekben nagyon sokat tud tenni azért a közösségért, amelynek a tagja. Azt gondolom, hogy ez az, ami a legfontosabb, ami meg tud győzni valakit, hogy ezeket a közösségeket fel lehet emelni, meg lehet erősíteni a vezetőiken keresztül. A jövő vezetői pedig a mostani nyolcévesek, tízévesek, tizenhatévesek lesznek.

Aáry-Tamás Lajos: Köszönöm szépen! Burus-Siklódi Botond barátom abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy te tárgyaltál a román kormánnyal is, meg a magyar kormánnyal is, tehát teneked valószínű, hogy mindnyájunknál több tapasztalatod lehet arra vonatkozóan, hogy hogy kell bánni döntéshozókkal. De te milyen tanácsot adnál a döntéshozónak? Hogyan győzködjük, akár egy pohár finom Küküllő-menti fehérbor mellett a döntéshozókat, hogy miért éri meg ebbe befektetni, amit oktatásnak hívunk?

Burus-Siklódi Botond: Azt hiszem, hogy ez külön magyarázatot, vagy külön információt nem igényel, hogy az oktatás, a nevelés, a tanítás folyamatának az egyik legfontosabb szereplője, az a pedagógus. A pedagógusnak a képzése, illetve a továbbképzése az a terület, ami az ő komfortzónáját meg tudja teremteni ahhoz, hogy boldog egyénekből álló tantestületek lehessenek, még akkor is, hogy ha az iskolavezetőnek meghatározó szerepe van. Mégis van egy szakmai háttér, amire szüksége, egy biztonságot nyújtó szakmai háttér, amire szüksége van minden pedagógusnak. Mi körülbelül 30 éve tárgyalunk úgy, ahogy említetted, folyamatosan, ha van kivel a román fél részéről is, de sokkal nagyobb sikerrel talán a magyarországi, az anyaországi minisztérium képviseletével, hisz a kárpát-medencei pedagógus szövetségek, akik ezt a fajta érdekképviseletet vállaltuk fel, amiről az előbb említést tettem. Ennek a megfelelő háttérintézményei kiépítésének a fontosságát tartanám a legfontosabbnak, és ez ügyben vállaltunk eddig is és vállalunk az elkövetkezendőkben is olyan tevékenységet, amivel talán még inkább meg tudnánk győzni azt, hogy mennyire fontos ez a terület. Mert ahhoz, hogy a tanítás maga sikeres legyen, ahhoz jól felkészült pedagógusokra, állandóan, folyamatosan, újra és újra az ismereteket felfrissíteni tudó, vagy alkalmat erre, alkalmat szülő helyzetekre, továbbképzésekre van szükség, ehhez pedig olyan háttérintézményekre van szükség, ami nálunk jelen pillanatban csak részben adott, és ezzel így vannak a kárpát-medencei kollégáink is, mert jól ismerjük az egymás helyzetét, és ebben pedig nagy-nagy reménységeinket, reményeket fűzünk ahhoz, hogy az anyaországnak nagyobb ráhatása lesz az elkövetkezendőkben is.

Aáry-Tamás Lajos: Köszönöm szépen. Izgalmas, amit mondasz. Ti talán nem is tudjátok, de határon túli pedagógusok nagyon komoly hatással vagytok egyébként a magyarországi politikai vagy oktatáspolitikai helyzetre is. Sokat járok határon túlra és rendszeresen elhangzik az, hogy a határon túl a megmaradásunk záloga az oktatás. Én meg azt szoktam mondani, hogy de jó, hát Magyarországon is. Tehát most már egyre többen veszik át a gondolataitokat és válik egyértelművé, hogy Magyarországon a megmaradás záloga az oktatás. Hatással vagytok az anyaországra is. Zsófi, neked mi lenne a tanácsod? Különleges helyzetben van Zsófia is, hiszen egy új intézménybe költözhettek, egy szűkös vagy kinőtt épületből egy világos, jól felszerelt intézménybe. Tehát különleges azt mondani, hogy rögtön fogalmazz meg kritikát az oktatáspolitikával szemben, de mégis, ha segíteni kellene mindnyájunkat, akik az oktatásban dolgoznak, akkor milyen tanáccsal látnál el? Engem hogyan készítenél föl, hogy bemenjek a Miniszter Úrhoz vagy a Miniszterelnökhöz tárgyalni?

Győri Zsófia: Azzal, aki csak kognitív szinten tud gondolkodni, racionálisan mérve a befektetett eszközt és a kimenetelt, annak nem tudok érvelni. A halmozottan fogyatékos emberekbe befektetett munka és pénz sosem fog megtérülni a szó eredeti értelmében, nem lesznek termelő emberek, akik visszafizetik a befektetett összeget, nem fogják növelni a GDP-t.

Ha azt mondom, hogy az újonnan épült iskolánk egy 1500 négyzetméteres iskola, 1,2 milliárdból épült fel és 72 tanulónk van, 46 munkatárssal, akkor mindenki felszisszen, hogy micsoda luxus. Ha azt mondom, hogy egyetlen gyerek sem tud úgy étkezni, hogy nincs mellette valaki, aki segít megfogni a kanalat, akkor már mindjárt nem annyira nagy luxus. Nem tudok észérvekkel hatni, de abban bízva, hogy más szegmenssel is gondolkodnak, más impulzusokkal is élnek emberek, mégis megpróbálnék érvelni. A legfontosabb érvem az lenne, hogy tartozunk, tartozunk a halmozottan fogyatékos embereknek, a gyerekeknek, mert akitől sok vétetett el, annak sokat kell adni, annak többel tartozunk. Ha szabad ilyen nagyon soft és nagyon nem objektív érvet mondani, akkor talán ez a tartozás.

Aáry-Tamás Lajos: Köszönöm ezt, azt gondolom, hogy ez egyrészt érthető, és én nagyon szívesen viszem tovább ezt a gondolatot. Józsa Tamás, ha téged kérnének föl tanácsadónak, akkor te mivel segítenéd ezt a munkát?

Józsa Tamás: Én azt gondolom, hogy a legfontosabb a lehetőség. Lehetőség, egyszerűen, nem pénz kell, lehetőség kell, aztán kitalálják magukat az emberek. Én annak idején „hátrányos helyzetű pedagógus gyerekként” ötéves koromban, amikor a szüleim dolgozatot javítottak, olyan mértékű érdeklődéssel bírtam, hogy a Brehm négykötetes Állatok világa könyvből – szerintem idősebb generáció ismeri – megtanultam olvasni, mert egyszerűen annyira érdekelt ez a könyv. Tehát én azt gondolom, hogy lehetőségek kellenek. Édesapám mondását idézném, aki iskolaépítő igazgató volt, fizikálisan épített iskolát, mert akkor éppen iskolát kellett építeni. Ő azt mondta, hogy: „mindenkinek van érdeklődése”, kinek ilyen, kinek olyan. Egyszerűen ezt kell megkeresni, ennek az érdeklődésnek a mentén mindenki megragadható. Ahogy mondják, hogy mert ilyenek ezek a mai fiatalok, meg mi is voltunk fiatalok, olyanok, amilyenek. Azt gondolom, ezt az érdeklődést kell nekünk valahogyan kitapintanunk, és ebben gondolkodunk mindenhol, akárki is és akármelyik szegmenséről beszél az oktatásnak. Mi is foglalkozunk tehetséggondozással. Jelenleg két kollégám van Ausztriában éppen azért, hogy az osztrák szakmai képzésben egy kissé még jobban elmélyedjünk, és abban is úgy, hogy ki tudjunk teljesedni. De én úgy látom, hogy mindenkivel nagy szeretettel kell beszélni, tényleg nagy-nagy szeretettel. Fontos, hogy érezzék a diákok. Az építész, az ugye egy különös műfaj, tehát az egy ilyen nagyon kreatív gondolkodó. Egy picit valahol benne van a művész. Valakivel beszélgettem a felvételiről. Mondtam, hogy az építészkaron nemcsak a matek-fizika van, hanem ha magyarból, meg történelemből teszel emelt szintű érettségit, azt is elfogadják. Kérdezte, hogy miért? Mert ez egy ilyen művésztörténet is. Nem véletlen, hogy Kossuth-díjas építészek vannak, Balázs Mihály, a Műegyetem Doktori Iskola vezetője, Funtek Frigyes színművész szerintem mindenki ismeri. Haás Vander Péter szinkronszínész, de római katolikus plébános, orvosok, jogászok, festőművészek is kerültek ki tőlünk, tehát én azt gondolom, hogy abszolút teljes a paletta. Mi ott az iskolában megpróbálunk egy olyan komplex – azt gondolom, két szóban összefoglalhatóan: egy hagyományon, hagyománytiszteleten és a minőségnek a biztosításán és a minőségnek, az igényességnek a megkövetelésén alapuló – képzést adni, amiben ezek a gyerekek megtalálják a maguk helyét. Mi 550-en vagyunk az iskolában. Ha valaki kitalálja, hogy ő mit akar, akkor arra biztosan rá fog mozdulni valaki az oktatói testületből. Mert én azt gondolom – itt most mindenkiről beszéltünk, de a pedagógusról még keveset –, épp a tehetséggondozásnál, hogy igen, a pedagógus is lehet tehetséges, neki is kell, hogy kifussa magát. Tehát ő is kell, hogy olyat csináljon, ami neki jó, és lehet, hogy éppen az a jó nekem, mint vezetőnek is. A feleségem óvónő, egyébként dolgozott ilyen típusú csoportban, amiről beszéltél, hogy tényleg ott hárman voltak hat óvónővel, meg három asszisztenssel, és tényleg nagyon nehéz volt, de soha nem panaszkodott, örömmel végezte a munkáját. Győrben is van egy ilyen óvoda. És itt a pedagógus kapcsán a családot nem győzném kihangsúlyozni, ami mi mögöttünk áll. Tehát itt szó volt a boldog emberek, vidám generációk, de mi azt gondolom, hogy persze akkor vagyunk boldogok, ha azt csinálunk, amit akarunk, már olyan értelemben, hogy amit tudunk, amit szeretünk, de nagyon fontos, hogy tudjunk magunkkal is foglalkozni egy kicsit, de most nem öncélúan gondolok erre, csak ilyen regeneratív alapon, fontos, hogy egy olyan család álljon mellettünk mögöttünk, olyan családban éljünk, aminek az egészséges szeretetét, az egészséges lelkületét tovább tudjuk adni azokra a ránk bízott diákokra, akik meg ezt várják tőlünk. És azt gondolom, hogy éppen ez a jó, és éppen ez a szép.

Aáry-Tamás Lajos: Nagyon szépen köszönöm, igen.

Iszák Tibor: Engedjétek meg, hogy most a polgármester szólaljon meg belőlem. Az oktatáshoz is három dolog kell, ugyanúgy, mint a háborúhoz. Pénz, pénz és pénz. Én elmondhatom magamról, hogy olyan szerencsés igazgató vagyok, itt ül a fenntartóm is, hogy sikerült érdekeltté tennem, és olyan szinten mögém állt, mellém állt a fejlesztésekben, hogy az példaértékű.

K. Nagy Emese: A kollégák egymás munkáját pozitívan értékelik, mosolyogva fordulnak egymás felé, egy-egy kedves szót váltanak, ami a napot bearanyozza. A körülöttem lévő kollégák úgy vélik, hogy a világ legjobb dolga pedagógusnak lenni.

Aáry-Tamás Lajos: Ha már nálad van a mikrofon, tartsd is ott, mert az izgalmas beszélgetéseknek mindig nagyon hamar lesz vége, de még van annyi időnk, hogy egy ilyen gondolatot mindenki megfogalmazhasson. Arra kérlek benneteket, hogy azt gondoljátok végig, milyenek leszünk mi magyarok 50 év múlva? Itt leszünk Hajdúszoboszlón a 73. Közoktatási Konferencián. Az idei a 23., tehát 50 év múlva, 73.-on. Milyenek leszünk mi magyarok? Az oktatás hogyan szolgálja azt a víziót, amit megfogalmaznátok? Legyen ez egy kísérlet, amit akár folytathatunk a borkóstolás mellett is. Szóval, ötven év múlva milyenek leszünk mi magyarok itt a Kárpát-medencében?

K. Nagy Emese: Az egyik kérdés pontosan az, hogy ötven év múlva beszélhetünk-e magunkról úgy, hogy itt, a Kárpát-medencében vagyunk mint magyarok? Kérdés, hogy vajon beszippant a globalizáció minket vagy azt mondjuk, hogy mi még magyarok vagyunk és mi még rendelkezünk a magyarokra jellemző tudással, kultúrával. Ez egy nagyon fontos kérdés. Ehhez a kívánalomhoz azonban az oktatást hozzá kell igazítani. Tehát hosszútávon az oktatásnak arról kell szólnia, hogy amikor 10, meg 20, meg 30, meg 40, meg 50 év múlva az iskolában, mint elsősorban szocializációs térben a gyerekek találkoznak, legyen ilyen irányú felkészítés. Azért mondom, hogy szocializációs tér, mert nagy valószínűséggel akkor majd a tanulók tudásuk döntő részét online forrásból szerzik, de emellett nem hagyható el a társakkal való találkozás, a csoportban végzett munka. Kérdés, hogy tudnak-e arról beszélgetni a tanulók, hogy mi itt a Kárpát-medencében egy nemzet vagyunk, és vannak szokásaink, jellemző kultúránk és művészetünk.

Aáry-Tamás Lajos: Parancsolj polgármester úr!

Iszák Tibor: Hát én ettől sokkal optimistább vagyok. Én biztos vagyok benne, hogy itt leszünk, és abban is biztos vagyok, hogy nagyon-nagyon jó helyzetben fogunk lenni. Mivel már beszéltem Rózsa Sándorról, engedjétek meg, hogy tőle idézzek egy rövid mondatot. Ha ezt megfogadjuk, akkor az lesz, amit én gondolok. Rózsa Sándor azt mondta, hogy: „Ha mindönki úgy tösz, ahogy tönni köll, akkor mindön úgy lösz, ahogy lönni köll.”

Aáry-Tamás Lajos: Köszönjük szépen! Főigazgató uram, parancsolj!

Szalai Zoltán: Én is azt gondolom, hogy itt leszünk. Sőt, én azt gondolom, hogy világszinten és világszintű minőségi tudással megerősödve, erős patrióta szemlélettel a saját közösségünket előre mozdítva, azt a következő generációnak és az utána következő generációnak átadva, egy olyan szintű és olyan minőségű tudással, képzettséggel és felfogással, amellyel egyenes háttal tudunk menni a világban előre.

Aáry-Tamás Lajos: Köszönöm szépen. Elnök uram!

Burus-Siklódi Botond: Azt gondolom, hogy olyan a jövő, amilyen az ifjúság. Ugyanakkor feltehetjük a kérdést: „De kié az ifjúság?” Ha ezt továbbgondoljuk, ha ez nem is annyira a hovatartozás vagy a birtoklásnak a kérdése, hanem inkább a felelősség kérdése. Nekünk pedagógusoknak óriási felelősségünk van abban, hogy milyen ifjúság hagyja el az iskoláink padjait, milyen indíttatással és milyen jövőképpel rendelkeznek. Ehhez nagyon-nagyon sok olyan elemét látom jelen oktatási rendszerünknek is, amit érdemes megtartani, átmenteni és továbbvinni, de sok olyan területet is látok, ahol nagyon-nagyon újra kellene fogalmazni alapvető tételeket. Itt elsősorban az identitástudatunknak az alakításával kapcsolatos területekre gondolok. Minden egyes olyan területre, ami ezt befolyásolja, és egy egészséges történelemtudat alakításának a fontosságát hangsúlyoznám még, ami nélkülözhetetlen ilyen tekintetben. Akkor nem az lesz a kérdés, hogy milyenek leszünk, mert biztosan leszünk. Ebben én is optimista vagyok, akárcsak Tibor, hanem inkább azt hangsúlyoznám, hogy rajtunk nagyon-nagyon sok múlik.

Aáry-Tamás Lajos: Köszönöm szépen. Győri Zsófia igazgató asszony.

Győri Zsófia: Nem a politikai korrektség jegyében mondom azt, hogy befogadóak leszünk. Olyan közösség leszünk, ahol evidens lesz, hogy helye van a fogyatékos, a kicsit más gyerekeknek és itt megint nem a …, nem a …, hogy is mondjam, nem a magyar integrációra gondolok, hanem a valódi, a szó igazi értelmében való inkluzív és befogadó közösségre. Remélem, hogy értik.

Aáry-Tamás Lajos: Parancsolj, Tamás!

Józsa Tamás: Kicsit így belegondoltam, nekem több rokonom is százéves koráig élt. Hát, ha picit fejlődik az orvostudomány, akkor még az is lehet, hogy én is megérem ezt az életkort. Kicsit komolyra fordítva. Ugye mi most azon dolgozunk, hogy azoknak a gyerekeknek a nagyszüleit, mert ugye, akik most 14 évesek, azok lesznek akkor 64 évesek. Tehát, hogy azoknak a gyerekek, kicsit ilyen mz/x az eset ugye, mint ahogyan a Mézga családban láttuk. Nagyon szerettem, egy tudományos-fantasztikus filmsorozat volt. Minden benne van. Azt gondolom, én abból szocializálódtam, meg a Traubi-reklámból. Tehát az a lényeg, mi most azon dolgozunk – nem látva a jövőt, de picit azért látva, sejtve, inkább érezve –, hogy próbáljunk minél többet átadni ezeknek a gyerekeknek, mi magunk, az építészet nyelvén. Meg természetesen a magyar, meg a matek, meg minden, de mindenképp azt gondolom, ezt nagyrészt az építészetbe csomagolva, mert az egy olyan egzakt dolog. Most én azt gondolom, várak, meg kastélyok, meg nem tudom, debreceni nagytemplom, meg ilyenek. Reméljük, hogy lesznek még ötven év múlva, és hogy ha én a gyerekeknek a tudását, mint ahogy a győri sétáinkon, a gyerekeknek a tudását tudom ilyen mankókhoz kötni, akkor akármi is történik, ha ő elmegy előtte, eszébe jut vagy felvillannak ezek a képek, akkor, amikor Győr majd 800 éves lesz, akkor is emlékezni fog erre. Úgyhogy én azt gondolom, hogy mindenképpen ilyen fogódzókat kell adni, és gondolatmeneteket, mert ugye, azt lehetne mondani, hogy milyen jól működtek a parasztházak, csináljunk olyat, de nem erről van szó, azok ma már nem működnének, mert mások vagyunk. Viszont, ha azt az ezeréves, többezeréves letisztult tudást, letisztult gondolatmenetet én meg tudom tanítani, azt már sokkal könnyebb folytatni, mint kitalálni. A Pitagorasz-tételt is sokkal könnyebb alkalmazni, mint annak idején kitalálni vagy leírni. Én is nagyon optimista vagyok. Ha itt már ennyi idő eltelt, akkor nem lehet, hogy csak úgy eltűnjön ez a történet, még egyszer mondom, annyi alkotásunk van, annyi gyönyörűség és annyi szépség. Hát csak körül kell nézni, tényleg körül kell nézni és semmi mást nem kell csinálni. Körül kell nézni és ehhez kell kötni olyan érzelmi dolgokat és olyan ismereteket, amiket valahol el kell raktározni valami akkumulátorban. Ez lehet, hogy egy ilyen, érzelmi akkumulátor. Lehet, hogy az élet hordaléka lesz, amit mi most lerakunk és majd a következő generációk meg úgy használják, hogy megélnek belőle. Én így gondolom.

Aáry-Tamás Lajos: Azt gondolom, kedves kollégák, hogy a magyar kultúra egy különleges szegmensébe engedtek betekintést a beszélgetőpartnereink. Engedjék meg, hogy csak egy gondolat erejéig Önöket is bekapcsoljam, hogy igazoljam, milyen különleges a magyar kultúra. Arra kérem Önöket, hogy én mondok egy sort, és Önök folytassák. Ha én azt mondom, hogy „Talpra magyar!”.

Hallgatóság: „Hí a haza!”

Aáry-Tamás Lajos: Na, ha 50 év múlva a konferencia résztvevői ennyire magától értetődően lesznek a magyar kultúra részesei, amit nem értenek se a franciák, se a németek, se a britek, akkor azt gondolom, hogy valamit nagyon jól csináltunk. Nagyon szépen köszönöm a ma esti figyelmüket. Köszönöm a konferencia kerekasztalának, a résztvevőinek, hogy itt voltak velünk és nagyon jó szórakozást kívánok a most kezdődő borkóstoláshoz. Köszönöm szépen.