A pedagógusképzés átalakításáról

A kerekasztal mellett foglaltak helyet:

Dr. Gloviczki Zoltán rektor – Apor Vilmos Katolikus Főiskola, elnök – Magyar Rektori Konferencia Pedagógusképzési Bizottság;

Hajnal Gabriella miniszteri biztos, elnök – Klebelsberg Központ;

Horváth Péter elnök – Nemzeti Pedagógus Kar;

Prof. Dr. Horváth Zita rektor – Miskolci Egyetem; elnök – Magyar Rektori Konferencia Modellváltó Tagozat;

Dr. Maruzsa Zoltán köznevelésért felelős államtitkár – Emberi Erőforrások Minisztériuma Köznevelésért Felelős Államtitkárság ;

Dr. habil. Weiszburg Tamás egyetemi docens – Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Kar Környezettudományi Centrum; az Országos Tudományos Diákköri Tanács (OTDT) megválasztott elnöke.

Gloviczki Zoltán: Kedves beszélgetőtársaim, kedves kollégák, kedves közönség! Kerekasztalra hívtak minket, rögtön három kerekasztal is van, tehát párhuzamosan is beszélgethetünk, de a befogadhatóság kedvéért megpróbálunk egy platformon maradni. Olvastam az újságban, hogy átalakítják a pedagógusképzést. Elég sok mindent olvastam róla, és – mint ez szokás Magyarországon, – vannak bennem enyhe dilemmák azzal kapcsolatban, hogy mi a kapcsolat az olvasott anyag és a valóság között. Nem ezt fogjuk leleplezni, hiszen ide az ITM-ből senki nem érkezett, aki első ránézésre felelős lenne ezért a kérdésért. Annyit azonban érzékelek az államtitkár úr által tegnap bemutatott jelenségekből, illetve a megjelent kormányrendeletből, hiszen a 2013/238-as, a pedagógusképzésről, tanárképzésről szóló rendeletnek megjelent nemrég egy módosítása, hogy valami történik. És azt is pontosan érzékelem – mint ezzel a világgal foglalkozó ember –, hogy egy nagyon különleges jelenség keretében történik valami, jelesül egyszerre látom mozogni, és egymástól nem függetlenül, a Nemzeti alaptantervet, az érettségit, a pedagógusképzést és a tankönyveket. Azt hiszem, hogy arról nem is érdemes vitát nyitnunk sem önökkel, sem a jelenlévőkkel, hogy ez mindenképpen egy történelmi pillanat, tehát ennek az egységnek a létrejötte – ez akár tetszetős irányba megy, akár vitatható irányba, akár rokonszenves most nekünk itt egyesével, akár nem – egy hiánypótló és történelmi mozzanat. Ebből, amit látunk a pedagógusképzésben, ami megjelent, ami rendeletben testet öltött, ez egy nagyon-nagyon szerény, tulajdonképpen a többihez képest majdnem indifferens mozzanat, de látszik, hogy együtt mozgunk. Kihasználva azt, hogy fogalmunk sincs róla, hogy valójában mi fog történni, első kérdésem az lenne a három kerekasztal lovagjaihoz, hogy most felejtsük el, hogy éppen milyen közünk van ehhez a történethez, itt ül mellettem öt szakember, én moderálom őket, azt szeretném kérdezni tőlük szépen sorban néhány mondatban, hogy ha most itt lenne egy tündér – sok van, de mondjuk, csak egy lenne kitüntetett szerepben – és megkérdezné, hogy mi most mit alakítanánk át a magyar tanárképzésben, akkor függetlenül attól, hogy mit tudunk arról, hogy mi történik, mi lenne erre a válaszunk? Sorban menjünk, ha lehet és kezdjük Weiszburg professzor úrral.

Weiszburg Tamás: Jó napot kívánok! Most is úgy jártam, mint az iskolában. Annak idején volt egy Zámbó nevű fiú is az osztályban, de valamiért engem mögé írtak be a naplóba, így amikor hátulról kezdték azt lapozni, akkor mindig velem kezdték a feleltetést. Örültem, hogy itt vagyok a sor végén, na mindegy. Tehát három dolgot és tekintsek el attól, hogy honnan jöttem.

Gloviczki Zoltán: Nem feltétlenül.

Weiszburg Tamás: Nem feltétlenül. Három dolgot szeretnék kérni:

• Higgyenek önök is és mi is abban, hogy pedagógusnak lenni jó, és ezért ösztönözzék a diákjaikat, hogy jöjjenek pedagógusnak, mi pedig meg tudjunk felelni annak a feladatnak, hogy érdemes legyen.
• Amikor már elvégezték azt az egyetemet, amit nagyon szerettek, amelyen történt képzés során nagyon jól kibővítettük a kompetenciáikat, akkor legyen számukra nagyon vonzó az, hogy bekerülnek a közoktatásba.
• Nem akarok telhetetlen lenni. Átadom a szót, maradok kettőnél. Köszönöm!

Gloviczki Zoltán: Köszönjük szépen! Horváth Zita rektor asszony.

Horváth Zita: Most csak azt, hogy mit szeretnék a tündértől kívánni. Ha most hozzányúlunk a pedagógusképzéshez, és elindul 2022 szeptemberében, akkor legyen egy nyugvópont, hogy be tudjunk erre rendezkedni. Olyan legyen, hogy hosszú időn keresztül ne kelljen állandóan újra- és újratervezni mint a GPS, mert az nem okoz sem a felsőoktatásban, sem a köznevelésben egyszerű helyzetet, tekintettel arra: egy hallgatót, ahogy beérkezik az egyetemre, függetlenül attól, hogy milyen jogszabályváltozások vannak, a szerint kell diplomához juttatni, ahogy megkezdte a tanulmányait. Amikor pedig háromfajta rendszer él egyidejűleg, az nem könnyíti meg az oktatásszervezést. Én azt szeretném, ha elindulunk 2022. szeptemberben, utána egy darabig e szerint éljünk. És ha ezt egy tündér nekem el tudja intézni, akkor hálás leszek neki érte.

Hajnal Gabriella: Igazából amikor én a bizottságba bekerültem, az volt a cél, hogy közelebb kerüljön a köznevelés a tanárképzéshez, azaz az volt a legfontosabb, hogy gyakorlatorientáltabb legyen a tanárképzés, amelyben a pedagógushallgatók a lehető legtöbb időt töltsék a köznevelési intézményekben, ezáltal még komplexebb legyen a tanárképzés. Fontos, hogy ne csak a diszciplínákban gondolkodjunk a tanárképzésben, hanem annál jóval szélesebb körben, ez vonatkozik mind a szakmódszertani, mind a szaktárgyi képzésre. Azt hiszem, hogy a már elhangzottak mellett az a legfontosabb, hogy olyan pedagógusok kerüljenek ki a tanárképzésből, akik boldogan mennek tanítani, mert szívesen vannak a gyerekek között.

Horváth Péter: Ebből is látszódik talán, hogy a köznevelésben szerepet vállalók milyen hátrányos helyzetben vannak, de ha már az eddigi kérések teljesültek, tehát olyan diákok mennek, akik valóban pedagógusok szeretnének lenni és jó képességűek is, akkor én első körben azt kívánnám nekik, hogy a pedagógusképzésben olyan tanáraik legyenek a diszciplíná kban is és a módszerekben is, akik valóban nagyon erősen hozzá tudnak járulni ahhoz, hogy amikor majd az óvodától kezdve az általános iskolába és bármelyik részébe a köznevelésnek visszamennek, akkor ne csak a saját jó vagy rossz tapasztalataik alapján, hanem ezekbe a mankókba kapaszkodva nagyon eredményesen tudják végezni a feladataikat.

Maruzsa Zoltán: Tegnap hosszabban beszéltem arról, hogy mi az az átszervezés, átalakítás, amit jelenleg éppen csinálunk, milyen módon, milyen célok mentén. Nagyon komolyan véve azt a kérdést, amit Gloviczki rektor úr feltett, tehát a képzésre fókuszálva mit kívánnék, akkor megmondom őszintén, én a szakmódszertani megújulást tartanám most elsődlegesnek. Hiszen a struktúrát átalakítani, hogy 4 + 1, 5 + 1 vagy egységes ötéves a képzés, KKK-kat átírni, ez mind szép, de a bürokratikus része a dolognak. A minisztérium így szabályoz, ez a feladatunk. De én azt tapasztalom és azt látom, hogy itt nagyon sok tudás ment veszendőbe az elmúlt évtizedekben, egyébként pedig rengeteg tudás meg szépen felhalmozódik, de ez nem biztos, hogy minden képző intézményben összeáll egy megújult tanárképzéssé. Szerintem mindenki tudja, aki pedagógusképző intézményt ismer, hogy nagyon komolyan kell vennünk a következő időszakban ebben az új struktúrában, hogy azt a módszertani tudást, ami egyébként megvan, ezt minden képzőhelyre úgy tudjuk elvinni, úgy tudjuk átgondolni, úgy legyen elérhető tartalomfejlesztéssel, hogy ez tényleg összeálljon. Azt gondolom, hogy ebben van olyan munkánk, ami nem szabályozási jellegű, lényegében nem is a klasszikus minisztériumi munka, hanem a képzőhelyek munkájának az összeszervezése, összefogása, ennek a katalizálása, ehhez a jó gyakorlatoknak a megosztása, ami nélkül szerintem nincs egységes tanárképzés. Egységes alatt nem azt értem, hogy mindenhol pont ugyanolyannak kell lennie, de ma ezt egyáltalán nem látom biztosítottnak és garantáltnak, hogy ez meglenne, ezért erősebb standardok kellenének.

Gloviczki Zoltán: Köszönjük szépen! Ez az első kérdés két szempontból töltötte be azt a szerepét. Kiugrasztotta a nyulat a bokorból, és a plusz egy az, hogy én is el fogom mondani a véleményemet, bár a kutya se kérdezte, de rögtön reflektálok. Tehát Weiszburg Tamás nehéz helyzetbe került, mert egy előre meg nem beszélt kérdésben először kellett hozzászólnia. Messziről indult, de egy nagyon fontos dolgot csinált, megfogalmazta, hogy mi lenne a célja annak, amit szeretne csinálni. Tehát én azt gondolom, hogy az első fontos lépés, aminek most a tanúi vagyunk és amit tulajdonképpen indirekt módon megfogalmaztunk, hogy – ha hiszik, ha nem – van egy célunk, hát ez nem nagyon szokott előfordulni ilyen átalakításoknál. Tehát hogy van egy probléma, amit meg akarunk oldani, hogy nem működik valami, amit jobbá akarunk tenni, ez igen. De a köznevelésben is és a felsőoktatásban, azaz a pedagógusképzésben is az, hogy először azt mondjuk, hogy van egy célunk és aztán pedig a következő kérdésünk, hogy mit kell ezért csinálni, hát ez nem gyakran szokott így egymás után elhangozni. Azzal, hogy egyáltalán a köznevelésből indulunk ki, már egy nagyon fontos célt megfogalmazunk, ami a pedagógusképzésben szégyenszemre nem nagyon szokott elhangozni az elmúlt évtizedekben, hogy tulajdonképpen mi végre képzünk mi itt embereket? Ugye, a miért kérdés gyakran elhangzik mint okhatározó. Azért tanítom neki ezt, mert a kémiából ezt kell tanítani. Ugye, Tamás? Azért tanítom neki ezt, mert történelemből ezt kell tanítani, ugye, Zita? És így tovább. De hogy ezzel mire képzem, ez egy új szempont, és ez nagyon-nagyon fontos.

Kiugrasztottuk a nyulat a bokorból, hiszen általánosságokat hallottunk, fontos általános megállapításokat, de indirekt módon mindegyik megállapítás megfogalmazta azt, hogy ezek szerint most ezek a dolgok nem tökéletesen működnek. Tehát ezek szerint ez most nem nagyon csábító, ezek szerint ez most nem nagyon kompatibilis a valósággal, ezek szerint itt most van mit javítani a belső tartalmi elemeken. Akkor most lelepleződünk, mert mind a hatan ülünk valamiért ezen a színpadon. Nem azért, mert a mi telefonszámunkat tudták a szervezők, hanem valami közünk mégiscsak van ehhez a történethez. Nézzük, hogy mi közünk van hozzá, mit csinálunk mostanában ebből a szempontból, a mi környezetünkben mi változik, miről tudunk beszámolni. Valójában anélkül, hogy nagy titkokat lepleznénk le, mi az, hogy átalakul körülöttünk a pedagógusképzés? Most rajtaütésszerűen Hajnal Gabriellát kérdezem meg először erről.

Hajnal Gabriella: Egyszer van a szerkezeti átalakulás, ahogy előbb államtitkár úr és rektor úr is mondta, ugyanis ötéves egységes tanárképzésről fogunk beszélni, amely már megjelent kormányhatározatban is. Ahogy korábban említettem, nagyon komoly szerepet kap a képzésben az, hogy kezdettől fogva kint vannak a hallgatók a „terepen”, azaz az egyes intézményekben, folyamatosan magukba szívják a tanítás, a nevelés semmihez sem fogható légkörét, megismerkednek a körülményekkel, azokkal a feladatokkal, amelyek olvasva nem, csak átélve, csinálva tanulhatók meg. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy ők folyamatosan tanítani fognak már az első szemesztertől kezdve, erről szó sincs. Ennél fogva értelemszerűen az sem igaz, amit néhány sajtóorgánumban lehetett olvasni, hogy hogy ezzel akarja megoldani a kormány a pedagógushiányt: szó sincs róla. Azért fontos, hogy alaposan megismerjék belülről az iskola világát, mert így megtapasztalják azokat a feladatokat is, amelyek kevésbé látványosak, ugyanakkor elengedhetetlenek egy iskola működéséhez, azaz felkészülten kezdik majd a pályájukat. Az is cél, hogy ne mindig ugyanabba az intézménybe menjenek, hanem ismerjenek meg nemcsak földrajzi értelemben, hanem ellátott feladat, tanulói összetétel szempontjából is különböző intézményeket.

Gloviczki Zoltán: Tehát a gyakorlatok kérdése, vagyis az, hogy próbáljuk az első pillanattól kezdve ténylegesen gyakorlatközelbe vinni a hallgatókat, ez például egy olyan elem, amelyhez Hajnal Gabriella elnök asszony régóta ragaszkodik, régóta próbálja meg elérni ezt a szempontot, nyilván nagyon erősen kapcsolódva az ő pozíciójához. De mondjál már még egy pár szót, Gabriella arról, hogy miért tartod ezt fontosnak. Nyilván banális, hogy tudják, hogy mi van a gyakorlatban, de azért ennek sok szempontból van előnye.

Hajnal Gabriella: Megmondom őszintén, hogy leginkább azért, hogy többféle iskolatípust lássanak a hallgatók. A leendő kollégák a mostani képzési rendszerben elmentek – elmennek az ún. gyakorlóiskolákba, ahol az esetek többségében válogatott tanulók vannak, akikkel teljesen másként kell foglalkozni, mint mondjuk egy olyan intézményben, ahol magas a HH és HHH tanulók aránya. Gyakran – e legnevesebb iskolákba kerülve – azt látják, hogy versenyeztetés van, meg ún. „elitképzés”, majd miután bekerülnek egy olyan körzetes általános iskolába, amelyben nem lehet megválogatni a jelentkezőket, nehézségként élik meg azokat a problémákat, amelyekkel először szembesülnek. Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy több intézménytípusban is szerezzenek tapasztalatot, lehetőség szerint olyan iskolákba is kerüljenek ki, ahol vannak hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű, illetve integráltan nevelhető SNI tanulók is. Nagyon lényeges az is, hogy az első két évben a gyakorlatnak véleményem szerint nem arról kell szólnia, hogy egy mondjuk matematika szakos hallgató a kizárólag matematikaórára üljön be vég nélkül. Sőt, én kimondottan szeretném, ha  más tantárgyak óráin hospitálna, vegyen részt az iskola életében, legyen kint a folyosókon a szünetekben, beszélgessen a kollégákkal, hogy lássa, hogyan működik valójában egy intézmény, mi minden történik az iskolában; én ezt látnám elmozdulásnak a mostani helyzethez képest. Fontos, hogy először azokkal a speciális tudást és főleg tapasztalatot, rutint és türelmet igénylő helyzetekkel ne pályakezdőként, már döntésre kötelezve találkozzon, hanem védett helyzetben, a gyakorlat során, amikor személyes tapasztalás útján tud tanulni az egyes helyzetekből.

Gloviczki Zoltán: Köszönjük szépen! Államtitkár úr, te elmondtad tegnap, hogy mit csinálsz konkrétan. Most nem ismételtettem veled meg, de arról mondjál már valamit, hogy neked mint szakembernek mi a legfontosabb ebből az egész történetből.

Maruzsa Zoltán: Egy nagyon komoly kihívás előtt állunk, és nemcsak mi, Magyarországon a magyar oktatási rendszerben, hanem szerintem az egész nyugati félteke oktatási rendszere. Azért szeretném tágabb kontextusban megközelíteni, mert nálunk ez nagyon sokszor leszűkül egy bérkérdéssé, hogy jól fizetünk-e és vonzó-e a pálya. De azt lássátok, kedves kollégák, hogy mindenhol a nyugati féltekén, függetlenül a fizetésektől, nagyon komoly válságban van a szakma abból a szempontból, hogy rengeteg országban alig jelentkeznek tanárnak. Nálunk ez még egész jó, hiszen a harmadik legnépszerűbb képzési területe a felsőoktatásnak, tehát mondhatjuk azt, hogy a fiatalok tíz-tizenöt százaléka gondolkozik abban, hogy ő szeretne tanítani. Hiszen jelentkezhetne bárhova máshova is. Valahol ott van a gondolatában, hogy ő szeretne pedagógus lenni, és ez egy óriási áldás, hogy így van, mert ez azt jelenti, hogy vannak olyan 18 éves fiatalok, akik az iskola világában – azzal, hogy ők ezzel foglalkozzanak – látnak fantáziát. Ehhez képest az ezt követő években – ez igaz sajnos a képzés időszakára is – csökken ez a lelkesedés. Vannak olyan fiatalok is köztük, akik aztán soha az életben nem dolgoznak a diplomájukkal a köznevelésben, tehát nincs arról sem tapasztalatuk, hogy hogyan fizetünk, mert ki sem próbálták, és nyilván, félreértés ne essék, ez minden más szaknál is így van, az általános pályaelhagyás az európai felsőoktatási térségben harmincszázalékos, tehát a végzettek harminc százaléka az Európai Unióban nem a diplomájának megfelelő területen dolgozik. De valahol szerintem mind a képzésnek, mind az oktatási rendszerünknek olyannak kéne lennie – ha rektor úrnak ebből a távlatos perspektívájából nézem –, hogy azokat a fiatalokat, akik fantáziát látnak abban, hogy ők tanítsanak, neveljenek, oktassanak, őket a pályán tudjuk tartani, és be tudjuk csatornázni ezt az energiát az oktatási rendszerünkbe. Minden más, az gyakorlatilag csak módszer meg struktúra meg mindenféle egyebek, de valójában ez lenne a legfontosabb, és ezen kell dolgoznunk.

Gloviczki Zoltán: Köszönjük szépen! Horváth Péter elnök úr, te érzed-e úgy, mint a szervezeted vezetője, hogy ebben bármi nyomot tudtál hagyni, egy ilyen esetleges átalakulásban? Tehát érzed-e úgy, hogy amit ti gondoltok, amit ti láttok, annak itt most megjelennek a lenyomatai?

Horváth Péter: Amit elnök asszony mondott, annyiban biztosan, hiszen ezt mi is többször kezdeményeztük, amikor még felsőoktatási helyettes államtitkár volt a rektor asszony. Többször beszéltünk erről a kérdésről. Nagyon örülök, hogy rektor úr az előbb azt mondta, hogy miért szükséges a pedagógusokat képezni. Ha valamiféle egyszerű választ akarunk adni, akkor nyilván az lecsupaszítva az lehetne, hogy a köznevelés személyi állományának az ellátása miatt van szükség pedagógusképzésre. Azt viszont kevesen teszik hozzá, ami legalább ilyen fontos, hogy a mindenkori megrendelő, azaz a köznevelés igényét kellene kielégíteni a pedagógusképzésnek. Én ebben érzem jelenleg a legnagyobb problémát. Ugyanis a felsőoktatás és a köznevelés jelenleg nagyon távol van egymástól. Nem vagyok benne biztos, hogy akik pedagógusképzést csinálnak, mindannyian jól ismerik például a Nemzeti alaptantervet, amire fel kell készíteni majd a diákokat, jól ismerik-e az óvodák és iskolák világát – bár az óvóképzés nem alakul át és a tanítóképzés sincsen most napirenden, pedig ez is fontos lenne –, mert ebben a közegben kell majd dolgozni a képzésből kikerülteknek. Természetesen nagyon fontos az, hogy a saját szaktárgyukat – ha a későbbi időszakra gondolok – jól tudják a pedagógusjelöltek. Az, hogy mennyivel kell többet tudniuk, mint amit meg kell tanítani, az nyilván egy kérdés, és ezt a szakmának el kell dönteni, de az biztos, hogy azt, amit tudniuk kell, azt szerintem olyan szinten kell tudni, hogy az a vérükké váljon. Ahogy szokták mondani valamikor a lovas nemzetek fiaira, eggyé kell válni az íjnak, az embernek és a lónak. Ugyanígy a szakmai tudással, a szaktárgy tudásával szerintem eggyé kell válni. Az nem lehet, hogy bemegyek tanítás előtt, és azon töröm a fejem, hogy most ez, hogy is van, vagy mikor, hogyan, mit kellene mondanom – ott már azokkal a gyerekekkel kell foglalkozni, akik bent vannak. Hogy éppen milyen a csoport képessége, képzettsége, mik a céljaik, milyen állapotban vannak, hogy mit és hogyan lehet elmondani nekik. Ehhez nagyon sokat segíthet az, amit elnök asszony előbb elmondott, hogy ez a gyakorlat beleépül a képzésbe. Annak lennék a híve, hogy ez nem is csak kifejezetten óralátogatás és óranézés legyen, hanem nagyon sokat kéne beszélgetni az egyes órákról. Együtt kell nézni az órákat és utána elemezni, beszélgetni róluk. Az anyagról, a pedagógusról, a gyerekekről, a módszerekről. Ezt a későbbi dolgokra is értem. A szaktanácsadói rendszer, a tanfelügyelet, bizonyos értelemben hatékonyabb lehetne, ha az iskolák pedagógusai egymáshoz átlátogatnának, egy-egy szakmai munkaközösség megnézne tanítási órákat és együtt beszélgetnének róluk.

Gloviczki Zoltán: Köszönjük szépen! Rektor asszony, hogy látod te, mint egy egyetem vezetője?

Horváth Zita: Talán azzal kezdem, hogy nem először, de sokszor érzem az „akasztják a hóhért” tanmesét. Egyrészt egy modellváltó egyetem rektora vagyok – még a minisztériumban voltam, amikor a modellváltás kormányelőterjesztése készült. A mostani kormányrendeletben megjelenő módosított tanárképzés– jóllehet, az utolsó simításokat már nem én végeztem – alapjainak kidolgozása azonban még akkor történt. Egy viszonylag széles körű szakmai egyeztetés volt: a közneveléstől a KK-n át, az egyetemek képviselői és mindenféle szakmai szervezet, akik egyáltalán pedagógusképzéssel foglalkoznak – Csépe professzor asszony „két sapkában”, úgy is, mint MAB, úgy is, mint a Nat kidolgozója vett részt ezeken a megbeszéléseken – részvételével. Épp azért, hogy a tanárképzésben meglévő hiátusok csökkenjenek, hogy minden érdemi szereplő szakmai véleményt tudjon hozzátenni. Végül – amikor én eljöttem a minisztériumból – egyetlenegy vitás kérdés maradt: voltak, akik a hat évhez ragaszkodtak volna, minden másban azonban konszenzus született. Az alkalmassági vizsgától tehát az előrehozott gyakorlaton át, amiről Hajnal Gabriella is beszélt, hogy a sokszínűség és ne csak egyfajta ’elitiskola’ jelenjen meg, – ezek megtörténtek. Most rektorként nézve ezt, részben könnyű, részben nehéz dolgom van. Nehéz dolgom van azért, mert ab ovo, amikor a kilencvenes évek elején elindult a tanárképzés Miskolcon, akkor pont az azóta sokak által vitatott filozófia állt mögötte, hogy akkor azért nem lett az intézménynek gyakorló gimnáziuma, mert helyette létrehoztuk a bázisiskolai rendszert, hogy minden típusú gimnázium (elitgimnázium is), szakképző (akkor még nem technikum) iskola, általános iskola, alternatív iskola, egyházi és állami iskola – tehát mindenfajta oktatási intézmény legyen a merítésben. Hallgatóink most is kb. 11–12 iskolába járnak ki gyakorolni. Már hosszú ideje előírás nálunk – függetlenül attól, hogy az új rendszerben 2013-tól az utolsó éves összefüggő gyakorlatot hol teljesítették –, hogy ne kerülhessen ki olyan hallgató, aki legalább a gyakorlata bizonyos részét ne olyan iskolában töltötte volna, ahol akár hátrányos helyzetű diákok vannak, akár más szempontból különleges a gyakorlóhely: például fogyatékkal élő diákok vannak az iskolában. Tehát ne egy művi (elnézést, hogy ezt mondom) laboratóriumban képződjenek, hanem valóban a terepen, arra készítsük fel őket. Amit említettetek, amit államtitkár úr mondott és te is utaltál rá, az a szakmódszertan fontossága. Mert talán egyszerűen fogalmazva azt mondhatnám, hogy a diszciplína és a pedagógiai-pszichológiai modul között egy nagyon jó híd lehet a szakmódszertan. Mi, annak dacára, hogy még nincsenek készen a Képzési és Kimeneti Követelmények – ami nagyon kellene, mert 2022 szeptemberétől már e szerint oktatunk – arra ösztönözzük a kollégákat, hogy készüljenek el az új mintatanrendek és órarendek. Nem beszélve arról, hogy ha új tanárszakot szeretnék akkreditáltatni, addig nem tudok, amíg nem ismerem a sillabuszt. Azonban nálunk elkezdődött a munka. Ami korábban nem volt, olyan tanárképzőközpont-vezetőnk van – épp azért, hogy a köznevelést és a felsőoktatást közelebb hozzuk egymáshoz –, aki mindkét terepen mozog és ismeri. Elkezdtünk egy szakmai beszélgetést, amely januárban kétnapos workshopban nyilvánul majd meg, hogy a diszciplináris intézetben tanító, oktató, kutató kollégák, valamint a tanárképző intézetben oktató kollégák egymással intenzív párbeszédet folytassanak, szakmódszertanosok különösen, és behívjuk azoknak az iskoláknak a szakos tanárait, akik mentorként a mi hallgatóink mellett vannak. Így hármas párbeszédet szeretnénk kialakítani. Ebben benne van, amire itt az előttem szólók utaltak, miszerint a kollégák látogassák egymás iskoláit, és az, ami miatt én is szorgalmaztam a tanárképzés átalakítását. Én ugyanis azt láttam – a saját szakomnál maradva –, van egy történelem szakos, történelemtanár szakos hallgató, ő egyszerre képződik történésznek és pedagógiai-pszichológiai szakértőnek, csak a kettő nem ér össze, és nem történelemtanár-képzés van. Ez volt tehát az egész átalakítás alapja, ha nálunk természetes, hogy a mérnökhallgatóink vagy gyakorlaton, vagy duális képzésben kint vannak a gyárnál, nem kerülhetnek ki úgy az egyetemről, hogy ne ismerjék azt a terepet, ahol dolgozni fognak, elég furcsa, ha pont a tanárképzés pedig nem a saját munkaerőpiacára képezzen. Azt gondolom tehát, hogy egy alap a rendszeres párbeszéd a köznevelés szereplőivel. Mi most elkezdtünk valamit kicsiben, és remélem, hogy belátható időn belül meg is lesz az eredménye.

Gloviczki Zoltán: Ha a közönség soraiból valaki olvasta Halász Gábor legújabb könyvét, akkor iszonyatosan boldog, hogy megvalósul Miskolcon a tudásháromszög a fejlesztésben. Azért fontos, amit rektor asszony mond, mert kívülről – és itt elsősorban azért a köznevelés területéről érkező kollégákkal ülünk szemben – elég könnyű azt mondani – és ezzel nem lebecsülni akarom államtitkár urat, aki könnyen ezt mondta –, hogy az egyetemen belül kéne valamit csinálni, ez iszonyatosan nehéz. Az autonóm egyetemeken az autonóm oktatók, kutatók azért egy sajátos világ, ők nem feltétlenül azért lettek valamilyen tudományágnak a művelői, hogy ezt bárminek a szolgálatába állítsák, legyen az olyan magasztos cél akár, mint a pedagógusképzés vagy köznevelés, és ez egy érthető szempont. Minél nagyobb egyetem, annál nagyobb nehézség itt valamit reformálni vagy rendet rakni, tehát egy ilyen kezdeményezés és egy ilyen struktúra valami nagyon-nagyon különleges és előremutató dolog. Ezért aztán nem véletlenül ez az összekötőszöveg, különösen érdekes, amiről Weiszburg Tamás professzor úr fog beszélni, mert az ELTE, az egy tipikusan, egyszerűen a nagyságánál fogva nehezen mozduló struktúra, ahol kőkemény történészek, kőkemény természettudósok és – ezt ritkán szokták mondani, de – ugyanilyen kőkemény pszichológusok és pedagógiakutatók ülnek egymással szemben, akik bizony ugyanolyan diszciplinárisak tudnak lenni, mint egy fizikus vagy egy történész. És itt egy annyira kényes területen, mint a köznevelés természettudományos része – amit mindnyájan érzünk, hogy egy nagyon-nagyon kritikus pont – sikerült tanár úrnak egy nagy előrelépést tennie, amit kérem, hogy most mutasson be nekünk.

Weiszburg Tamás: Igen, léptünk, nagyot léptünk. Hogy hova fogunk érni, azt még majd a következő hónapok fogják eldönteni. Picit messzebbről kezdeném. Ugye, nagyon jó volt a felvezetés különben, pedig tényleg nem beszéltünk össze, tehát itt az előbb találkoztunk rektor úrral, ahogy ő igyekezett befelé a terembe. Én 41 lezárt évet tanítottam az ELTE TTK-n. Az ELTE TTK az elmúlt években a természettudományi tanárképzésnél ötven – plusz-mínusz egy-két – százalékban részesült az országos számokból, ami önmagában nagyon jól hangzik, persze, mivel a bázis elég kicsi, ezért sajnos a tanárképzés mérete nálunk is kicsi, a többieknél még kisebb, ami persze nem tölt el senkit örömmel. Én hosszú évekkel ezelőtt, legalább 15 éve megfogalmaztam magamban azt, hogy az összes kollégám – és ezt tessék őszintén elhinni – az összes kolléga (fizikus, kémikus, biológus, matematikus stb.) vágyik arra, hogy jó közoktatás legyen, jó tanárokat bocsássunk ki, jól működjön a rendszer, és ezt teljesen őszintén gondolják, mégis, amikor a kart szervezzük, amikor a pénzeket elosztjuk, amikor beszélgetünk arról, hogy mi történik, akkor beszélünk az alapszakról, beszélünk a mesterszakról, és amikor már majdnem vége van az értekezletnek, már eltelt másfél óra, akkor valaki az utolsó három percben megkérdezi, hogy és a tanárképzés? Hú, tényleg, a tanárképzés! No ez rendre így van, miközben őszintén hiszem, hogy akik ott ülnek az asztal körül, azok akarják és szeretnék a tanárképzést. Mostanában jöttem rá arra – annyira benne voltam, hogy nem vettem eddig észre –, hogy amikor én jártam egyetemre – a hetvenes évek  második feléről beszélünk –, akkor az ELTE TTK-n körülbelül 85% volt a tanárképzés, akkor egy-egy évfolyamon 150 mat-fizes volt és 15 matematikus, 15 fizikus és így tovább, biológusból kicsit több volt, de sok bio-kémes is volt. Most a tanárképzés létszáma nem éri el a 10%-ot. Ez nem tudatos leépítés volt, ennek nagyon sok oka van, erre most nyilván nem lehet kitérni, nem érdemes itt erről beszélni, senkinek nem volt ilyen szándéka, hogy ez történjék. Tömegessé vált az oktatás a kilencvenes években, de teljesen észrevétlen folyamat játszódott le, aminek során a tanárképzés törpévé vált a karon belül. Most már új generációk vannak, most már az új dékán, az új dékánhelyettes ebben a szellemben nőtt föl. Amikor én voltam egyetemista, akkor nem kellett külön foglalkozni azzal, hogy legyen tanárképzési szellem a TTK-n, mert ez volt az alapértelmezett. Most pedig az az alapértelmezett, hogy kutatókat kell képeznünk, Q1-es, D1-es publikációkat kell csinálnunk. Ez nagyon jó a TDK-nak – van egy másik sapkám is, a tehetséggondozásban vagyok benne a nyolcvanas évek eleje óta, ez borzasztó jó ennek –, de az a tanárképzés, ennek a legkomolyabb kárvallottja lett minden szándék nélkül. Most próbálunk egy olyan modellt behozni, hogy ne alapszakban, mesterszakban gondolkodjunk alapvetően, és a tanárképzést majd valahogy hozzácsapjuk az alapszakos képzés óráihoz, mert egyszerűen más a cél. Próbáljuk ezt egy harmadik, önálló lábként behozni. Ebben a pillanatban jön a finanszírozás, bejönnek a létszámok, tehát nálunk még csak-csak, de ahol, mondjuk, egy vagy két fizikatanárt vesznek föl, ott nyilván ennek nem lehet külön évfolyamot csinálni, tehát ezt … Na, bocsánat, egy kicsit hosszabbra vittem ezt a bevezetést, de ez egy olyan felismerés, ami talán menti azt, hogy az egyetemek ténylegesen nem tudják ellátni minden szándékuk ellenére azt a funkciót, hogy kiszolgálják a mindennapi közoktatást. Egy sokkal elitistább helyzetbe kerültünk. Föltette a költői kérdést rektor úr, hogy vajon – vagy nem is te voltál, aki föltetted a kérdést, bocsánat – vajon tudjuk-e, hogy kiknek képezünk – nem tudjuk, a kollégáknak a 95%-a nem tudja. Azoknak a kollégáknak sem tudja a 95%-a, akik tanárszakosokat tanítanak.

Van egy ilyen nagyon érdekes dolog és még átkötnék egy picit a módszertanhoz. Van egy ilyen figura, a módszertanos, és azt mondjuk, hogy te vagy a tanárképzés. Az én megközelítésemben a tanárképzés ott kezdődik, hogy valaki a mechanika I-et kezdi tanítani vagy a bev. kém.-et, ott kezdődik el a tanárképzés. Mindenkinek benne kéne lenni a tanárképzésben, de neki nincs ilyen tapasztalata, nincs ilyen gyakorlata. Ha most ugrok egyet, jó nagyot, hogy le tudjam kerekíteni és ne beszéljem el az egész időt. Majd délután fogok erről részleteket mondani, mert egy workshopra kaptunk meghívást, tehát ott fogunk tudni részletesen beszélni erről a bizonyos szakról, aminek adtunk egy brandnevet, ez „Z szak”. Ez a természettudomány-környezettan önálló, osztatlan szak. A „Z szak a Z generációnak”, egy teljesen új szemléletű kísérlet, országos összefogásban, azért, mert hiába vagyunk a legnagyobbak, nem gondoljuk azt, hogy ezt az ELTE TTK önállóan meg tudja csinálni. Azt gondoljuk, hogy tudjuk egymást tanítani, ha összefogunk. Megpróbálunk több egyetem együttműködésében – hat egyetem hét képzőhelyén fog megvalósulni a képzés, Pécs, Szeged, Debrecen, Nyíregyháza, Eger, Budapest, Szombathely –, mert Veszprém kivonult belőle, tehát őt is meghívtuk, de ott másként döntöttek. A vágyainkat el tudják olvasni az első emeleten lévő kis standon – ez a reklám helye, ott lehet bort is nyerni meg Sportszeletet –. Nem viccelek!

Tegnap a standnál voltak érdekes beszélgetések. A helyi diák segítők, innen Hajdúszoboszlóról kérdezték, hogy mi ez. Hát mondtuk, hogy … hú, hát én … Hányadikos vagy? Kilencedikes, tizedikes. És miért? Hú, azt nagyon utáltam, nem is tudom. És akkor mondom, olvasd el! Ez egy kis papír, ezen föl van írva, hogy ugyanarról az egy-két fogalomról mit ír a fizika, a kémia, a biológia meg a földtudomány vagy földrajz. Simán elolvasták és annyira örültek, hogy ők ezt tudják és meg tudják érteni. Tehát van egy ilyen víziónk. A módszertan, a pedagógia-pszichológia, a szakma, ezek egymást gyepálják. A módszertant egy kicsit kevésbé szidja a szakma, mert a saját kutyája kölkének tekinti, mégiscsak TTK-n van, a pedagógia-pszichológiában valóban, tehát ahogy mondta rektor úr, ugye egymással szemben ülünk és nem egymás mellett ülünk, és a végén a kárvallott a gyerek. Tehát megpróbáljuk a matekot megcsalni, és megpróbáljuk azt megcsinálni, hogy nem azon küzdünk, hogy most azt a két kreditet most akkor azt ideszámolják vagy odaszámolják, hanem megpróbálunk olyan órákat tartani, ahol a pedagógus kolléga, tehát a pedagógiát tanító kolléga is megérti azt, ami a másikban történik, urambocsá, nem minden órán nyilvánvalóan, de egy csomó órán nyugodtan lehet benn két tanár is vagy akár három tanár is, nem biztos, hogy 45 percben kell tanítanunk, lehet, hogy blokkosítva. Lehet, hogy olyan jellegű tantermet kell kialakítani, mint ahol majd a gyerek tanulni fog, tehát számos ilyen dolog van. Nyilván ennek vannak finanszírozási nehézségei is, meg a létszámokban is nagyon kell hinnünk, tehát megpróbáljuk azt a lehetetlent, hogy önmagunkat legyőzzük. Ez lesz a legnehezebb. Tehát sokkal könnyebb lesz diákot találni, de azért tessék küldeni, bárki tud, aki hallja, adja át, februárig jelentkezzenek. Nem várjuk el azt, hogy természettudományos emelt szintű érettségije legyen. Egy dolgot szeretnénk, hogy tanítható legyen, ne legyen funkcionálisan analfabéta. Ha nem tudja az Ohm-törvényt, bocsánat, hogy ilyen élesen mondom, azt elfelejtettem mondani, én a matek-infósok és a matek-bölcsészek kivételével mindent értékelek, minden nálunk végző tanárt tanítok, vannak olyan általános tárgyaim. Tehát ismerem 10–15 évre visszamenőleg fizika-, kémia-, biológia-, földrajz-, természetismeret-tanárokat. Tehát nem viccelek ezzel. Úgyhogy akinek jó erős humán végzettsége van, de szeretne tanítani, kíváncsi a természetre, tud jönni. Megpróbáljuk. Tehát minden szinten, ami eddig elhangzott. Köszönöm! Bocsánat, kicsit hosszabb voltam, majd cserébe legközelebb nem kapok szót.

Gloviczki Zoltán: Köszönöm szépen! Nem voltál hosszabb egyáltalán. Ugye, hogy milyen izgalmas? És ugye, hogy megint arról van szó, hogy a természettudományok oktatásában került a leglátványosabban nagy távolságra egymástól a valóság, és nemcsak a pedagógusképzés, hanem az iskola is. Tehát első kémiaóra, anyag, hipermangán. Tudjuk, hogy a hipermangán, az anyag, mint ahogy a növény, az a felfújt bogyós növény, harmadikban, negyedikben és ötödikben is így kezdjük, hipermangánt se azelőtt, se azután nem lát senki, hogy ezt a kémiaórán megtanulja, de mindnyájan tudjuk a tulajdonságait, tudjuk, hogy lilára festi a vizet azon az egy órán. Nem ez a probléma, mert nagyon jó, hogy tudjuk a hipermangánt is. A probléma az, hogy elég sok minden van a világban, amiről meg nem hallunk ezen az órán, és az, hogy fogunk egy szót, ami a valóságban létezik, és mögé rakjuk a természettudományt, hát ez egy fantasztikus dolog, ez egy nagyon komoly hiánycikk. Jövök én, ugye, felvezetőszövegem másik titka, hogy nagy egyetemekről beszéltem, hát én egy kis nem egyetemet vezetek, tehát én azt csinálok, amit akarok, senkit nem érdekel. Tehát az ELTE, ha megmozdítja a kisujját, arról az Index másnap ír, az Apor Vilmos Katolikus Főiskolát arrébb rakom egy háztömbbel, senki nem veszi észre, még a hallgatók sem. Pedagógia-pszichológiai szigorlat … ugye, milyen boldog hely. Pedagógia-pszichológia szigorlat, szerintem sokan átmentünk ezen, nekem is meglett a hármasom, tudjuk, hogy Bloom-taxonómia, kihúztuk a tételt, megtanultuk, rendben van. És közben azért már úgy kapiskáljuk, hogy akiket arra képzünk, hogy iskolában tanítsanak, azoknak valami mást kell majd csinálniuk, nem tételt húzatniuk. Tehát mi, pedagógia, ugye beszélünk nekik arról, hogy kollaboráció, meg hogy projekt, meg ilyenek. És ebből is levizsgázhatnak, mert van olyan tétel a húzhatók közül, hogy projekt. Na, nálunk például ettől a tanévtől a pedagógia-pszichológia szigorlat a következőképpen néz ki a hallgatóinknak. Összeraktunk egy feleletválasztós tesztben a lehető legegyszerűbb módon minden olyan dolgot pedagógiából és pszichológiából, amitől még nem tudunk szabadulni, ahogy Weiszburg Tamás mondta, még nem tudtunk átlépni magunkon. Tehát amiről azt mondjuk, hogy ezt még nem tudjuk, meglépni, hogy ezt ne kelljen tudni egy leendő tanárnak. Mi az, hogy Nat? Jó, tudja, minek a rövidítése, ez egy kérdés. Kapnak száz kérdést online, otthon, és van egy hónapjuk arra, hogy ezzel matassanak. Megbeszélhetik egymással, megnézhetik a könyvben, beküldhetik rosszul és visszakapják és újra beküldhetik, kétszázszor is kitölthetik, kétszázszor is beküldhetik, de csak akkor mehetnek szóbelizni, ha százszázalékosan kész vannak ezzel a dologgal. Nekünk valamiért az a meggyőződésünk, nem teljesen alaptalanul szakmailag, hogy lényegesen többet fognak vele foglalkozni is meg tudni is, mint hogyha hármasra megtanulnának öt tételt, húszat vagy harmincat. Ha megvan a száz százalékuk, van egy szóbeli, hogy mégiscsak úgy nézzünk ki, mintha szigorlatoztatnánk. A szóbelin négyes csoportokat alkotnak, és nagyon gondosan kitalált és kidolgozott pedagógiai szituációkba helyezkednek, amit egymással megbeszélnek, és előadják, hogy egy problematikus helyzetben szülőkkel, pedagógustársakkal, diákokkal mit csinálnának, hogyan érvelnének, mit mondanának rá stb. Valószínűleg mindenki ötöst fog kapni. Egye fene. Mert szerintünk ez egész jó lesz így, én nagyon élvezem előre is. Még nem volt ilyen, lehet, hogy belebukunk, de nagyon tetszik. Lehet, hogy az egész tanárképzés átalakításába belebukunk, azért vagyunk ilyen vidámak, mert még nem történt semmi. De lehet, hogy nem. Jó felé megyünk mindenesetre.

Horváth Zita leleplezett egy titkot, amit igazából nem beszéltünk előtte, mert nem találkoztunk egy pillanatra sem, és meg akartam kérdezni, hogy szabad-e nekem ezt előhozni, hogy neki milyen előélete van. Hadd kérdezzek már annyi műhelytitkot a tényleg akár több, azt hiszem, több évig tartó párbeszédről, ami megelőzte ezt az átalakítást, hogy a párbeszédben, ahol nagyon sok szereplő megjelent és vitatkozott és tényleg mindenki jó szándékkal és előremutatóan vett részt, hol láttál Zita, olyan problémákat, gócpontokat, ahol nehéz volt, ahol láthattuk, hogy ezt nem lesz könnyű meglépni, mert mondjuk, olyan akadályokat kell átlépni, amikről változás ide vagy oda, úgy tűnik, hogy még dolgozni kell rajta.

Horváth Zita: Ha a végkicsengésről beszélek, azt gondolom, hogy az ellentétes vélemények ellenére egy minimum másfél-két éves folyamat végén sikerült relatíve konszenzussal felállni az asztaltól. Mindenképpen eredménynek gondolom, hogy nagyon különböző szereplők vettek részt és voltak viták. Milyen vitákat láttam? Most nagyon egyszerű, néha közhelyes mondatokat fogok mondani, csak így egyszerűbb, legfeljebb majd visszakérdezel, ha nem volt egyértelmű.

Láttam különbséget intézményi szemüvegen keresztül. Problémám volt, hogy nem feltétlenül és mindig magával az üggyel foglalkoztunk, csak az első – mondhatni, pavlovi – reflex mindig a saját intézmény szemüvegén keresztül nézett világ. Ezt problémának láttam.

Azt is problémának láttam, hogy minden érint finanszírozást is, de láttam az öt-hat éves vita között azt is, hogy egy év kiesik az intézményi finanszírozásban. Ezt mindenképpen érzékeltem, még ha nem is lett kimondva. Érzékeltem az intézménytípusok közötti különbséget. Mást gondol egy vidéki tudományegyetem, mint egy budapesti, mást gondol egy régi nevén tanárképző főiskola és ma alkalmazott tudományegyetem ugyanerről, mást gondolnak a pedagógiai-pszichológiai modult képviselők, mint a diszciplináris szakmák képviselői, tehát ezek a viták hol erősebben, hol gyengédebben, megvoltak az ügyben.

Szerintem – ami talán kulcsdolog volt, hogy – nehéz volt a beszélgetést arra irányítani, terelni, hogy ez tanárképzés. Bármennyire egyetemeken zajlik, nem az egyetemekről szól, hanem a köznevelésről. Igenis tudomásul kell venni, hogy az a mi terepünk, és ha a nap végén jó egyetemi hallgatókat akarunk kapni, annak az a kulcsa, hogy előtte a köznevelésben – legyen az általános iskola, szakképző intézmény vagy éppen általános gimnázium – milyen gyerekek tanulnak. Okkal, ok nélkül hallani az egyetemen azokat a negatív megjegyzéseket, hogy évről évre romlik az színvonal, motiválatlanok a diákok, hiába van emelt szintű érettségi 2013-tól bizonyos területeken, azóta 2020-tól pedig mindenütt, alacsonyabb a bejövő generációk tudása, csak odáig nem jutunk el, hogy ennek az ok-okozatát vizsgáljuk. Tehát amikor a saját kollégáim mondanak ilyet, akkor megkérdezem: jó, de ezeknek a diákoknak a pedagógusai valahol az egyetemeken képződtek, hogy is van ez?

Azt gondolom, ez nem azért van, mert az egyetemen tanítók, ahogy Tamás is elmondta, ne lennének jó szakemberek. Pontosan ez a kérdés, hogy foglalkozzunk a tanárképzéssel is, mert matematikus vagyok, történész vagyok, nem tudom, mi vagyok, és ha szelíd kérés megy, hogy ismerjük meg az aktuális tankönyveket a Nat-ot, a kerettantervet, hogy egyáltalán legyen egy párbeszéd, hogy mi milyen hallgatókat várunk, tőlünk milyen tanárszakosokat vár a köznevelés. Egyrészt, mert párbeszéd nélkül nem lehet, és van még valami, amiről elegánsan nem szeretünk beszélni, de nem fogom körülírni: az a fajta elitista szemlélet, ami úgy jelenik meg az egyetemeken, hogy hajlamosan azt hinni a kollégák: ha én a köznevelésre készítem fel a tanárszakos hallgatót, az ahhoz hasonló, mint amikor annak idején, 1945 után a némettanárokat átképezték orosztanárnak, és egy leckével járt a gyerekek előtt. Nem erről van szó. Nem arról, hogy le akarom butítani a képzést – amiről egyébként a sajtóban is ment a polémia –, merthogy keveset akarok tanítani a hallgatónak, és mi lesz abból, skandalum! Nem erről van szó, hanem máshogy akarom tanítani. Nyilván ahhoz sok ismeretnek kell lennie valakinek a fejében, hogy abból a kevés lényeget ki tudja húzni, de azt igenis figyelembe kell venni, hogy más generációról van szó, más módszerrel kell tanítani. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy milyen érdekes sajátossága az oktatási rendszerünknek, hogy óvodában, általános iskolában, középiskolában kötelező a pedagógiai ismeret, egy helyen nem kötelező: az egyetemeken.

Gloviczki Zoltán: Mármint az oktatók számára.

Horváth Zita: Mármint az oktatók számára értelemszerűen, igen, így gondoltam. Nem azt mondom, hogy mindenkinek el kéne végezni egy tanárszakot, de hogy valamifajta oktatásmódszertani felkészítésen kellene részt venni az agrárképzésben, az orvosképzésben, minden képzésben, az egészen biztos. Én konkrétan ezt beemeltem a foglalkoztatási követelményrendszerbe. Nem a legnépszerűbb döntésem volt, ezt azért el kell mondani, hogy a kollégák részesedjenek valamifajta képzésben, mert ez egy probléma. Amikor én részt vettem tanárképzésben, Bologna előtt, osztatlan tanárképzésben, történelem szakon természetesen tanultam egy évig latint. Nem volt nehéz dolgom négy év középiskolai latin és azt követő érettségi után, azonban nem volt ez mindenkinek egyszerű. De, hogy mondjuk egy középkorszigorlaton és egy ókorszigorlaton beugró volt a latin, az természetes. Nem gondolnám azonban, hogy a tanárképzésben ma feltétlenül ezt kellene csinálni, de azért van olyan kolléga, aki még nem akarja ezt elengedni. Mert azt gondolja, hogy összedől a világ, ha egy középiskolai történelemtanár hirtelen nem tud konjugálni meg deklinálni. Nekem fontos a latin más okból, de nem biztos, hogy a tanárképzésben ennek benne kellene lennie. Ezt a fajta, kicsit elitista személetet kell tehát normális kerékvágásban folytatni. Vagyis nem gyengébb, nem kevesebb, hanem más. És hogyha ezt tudomásul vesszük, akkor talán a tanárképzés is jobb lehet.

Gloviczki Zoltán: Köszönöm szépen! Ugye, aki ismeri a jelenlegi Nemzeti alaptantervet, az már csak azért sem vádolja lebutítással az egyetemeket, mert nem kell sok mindent kihúzni az eddigi anyagból, de ennyit a szemtelenkedésről. Jó, államtitkár úr, a világért se szeretnélek zavarba hozni, de rendszeresen szoktalak, úgyhogy most is. Ezt nem tudom, mennyire tudják, de Maruzsa Zoltán doktor nem azért doktor, mert az államtitkársággal doktorátus jár, meg én se azért vagyok, hanem azért, mert történész, kutató és egyetemi oktató. Engem rettenetesen izgat a beszélgetésnek ezen a pontján, hogy ha ő most visszamegy gondolatban az ELTE-re, és történész és kutató és oktató, akkor ő hogyan látja ennek a flexibilitását, amiről Horváth Zita beszélt. Tehát hogy ezt tényleg ennyire nehéz így átlépni, hogy én most kutató vagyok, történész vagy pedagógusokat képzek?

Maruzsa Zoltán: Szerintem ebben a legnagyobb gond, és itt tényleg tapasztalatokra tudok építeni, hogy valójában a kollégák döntő többsége nemhogy magától nem foglalkozik vele, hanem ennek nincs is intézményesült formája. Írd és mondd, általában a tanszéki adminisztrátor szokta azt megkérdezni, hogy akkor ezt az órát, amit megálmodtam, hogy én tartanék, ezt akkor hirdessük-e meg tanárképzésen is vagy sem. Amikor én intézeti titkár voltam, néha validáltam és szóltam néhány kollégának, hogy mondjuk a római birodalom csatornázása, az nem Nat-os tananyag, lehet, hogy nem kéne meghirdetni a tanárképzésen, ahogyan a portugál gyarmatosítást a 14. századi Afrikában sem, bár kétségtelenül izgalmas szemináriumot lehet belőle tartani majdani történész kutatóknak, akik majd ezzel akarnak foglalkozni. Régen ennek megvoltak a felelősei az egyetemen, volt, aki ezt kézbe fogta. És ez leépült. Amikor elkezdtem fiatal oktatóként órákat hirdetni, senki nem mondta el a Történeti Intézetben, hogy akkor a tanárképzéssel hogyan, mint, milyen módon, mit hirdess, mire van szükség stb. Nyilván egy csomó ember – egyébként kiváló kutató, nagy tudású kolléga – van ott, akik ösztönösen is jól csinálják. Meg egy csomóan a régi oktatási élményeikből meg a régi iskolájukból, meg ahogy őket tanították, akkor azt másolják. Amit Zita mondott, valóban, az azért egy képezhető, fejleszthető, és a szervezeti kultúrába is visszaépítendő dolog kéne legyen. Nem véletlen, hogy kifejezett figyelmet szeretnénk fordítani a tanárképző intézményekben a tanárképzési központ megerősítésére, mert ez az a pont, ahol az igazgatás, a szabályozás terén be tudunk kicsit nyúlni. Annak idején az új felsőoktatási törvénybe ez be lett építve, hogy kell, hogy legyen ilyen az egyetemen. Ezt az egyetemek, magunk között szólva, úgy valósították meg, hogy van egy tanárképzési központot vezető főigazgató, általában kettő-három, néhány nagy egyetemen lehet, hogy akár tíz munkatárssal, akik leellenőrzik, hogy van-e elég kód hirdetve, mindenki befért-e valahova, megnézik kicsit a gyakorlóhelyeket, kötnek velük megállapodásokat, de valójában olyan szakmai munka, ami összefogja a tanárképzésben részt vevőket, nagyon sok helyen nincs. Nekem annak idején a Történeti Intézetben nem kellett egy szót se váltanom az Izabella utcában tanító kollégákkal, hogy ők mit csinálnak és én mit csinálok. Lehet, hogy ma már másként van, de kétlem. Hirdettem olyan szemináriumot három éve, ahol kérdeztem és kíváncsi voltam, hogy a negyed–ötödéves hallgatók tudják-e, hogy mi a Nat, tudják-e, hogy mit fognak történelemből tanítani, és nem voltam elájulva attól, amit tapasztaltam. Nem az ő hibájuk. Nem is azé a kollégámé, aki egyébként tisztességgel, legjobb tudása szerint a diszciplináris tudást átadja. Nem is a pedagógiai kreditekért felelős kollégáé, aki a maga részét megtanítja. Nem is azé a pszichológusé, aki a maga dolgát megtanítja. Valahogy azonban ez nem áll össze, tanárt nem képzünk. Krediteket adunk át egy jól felépített kurzusrendszerben, de tanárt nem képzünk. Erről tartottam a Tanárképzők Egyesületének egy előadást nem annyira régen, sokan bólogattak, többen meg rázták a fejüket, és hála Istennek, mert ezek szerint ők úgy gondolják, hogy de igenis, ők ezt csinálják, és nagyon helyes, hogyha csinálják, én is azért mondtam, hogy ezt csináljuk, igenis csináljuk, tanárt képezzünk!

Gloviczki Zoltán: Igen, valóban bólogattak, ott voltam, de hát a pedagógia-pszichológia karnak az oktatói bólogattak, akikre nehéz azt mondani, hogy nem ezt csinálják, csak ugye onnan is hiányzik valami. Nagyon köszönöm ezt a választ, és annak is örülök, hogy a tanárképző központok szóba kerültek, hiszen ezeknek az irányítása, szakmai vezetése is egy olyan pont, ahol a két felelős minisztérium, ami szinte most mindegy, hogy minisztérium vagy államtitkárság vagy helyettes államtitkárság, de mégiscsak két terület igazgatásilag is, végre együtt dolgozik. A beszélgetés elején történelminek neveztem azt a helyzetet, hogy a két minisztérium, a felsőoktatás és a köznevelés, a Nat és a KKK, a tanárképzés és a pedagógus egy picit most összébb húzódott és megpróbálunk egy szemmel, egy kalap alatt nézni rájuk. Vissza szeretnék hozzád térni, államtitkár úr, hogy mennyire látod, hogy sikerült összeérnie ezeknek a szálaknak, és látsz-e még feladatot abban, hogy ezt a két területet kicsit közelebb hozzuk?

Maruzsa Zoltán: Szerintem most van egy jó együttműködés, tényleg röviden fogok erre válaszolni, az előbb kicsit hosszabb voltam. Tehát szerintem ez egy jó folyamat, ahogy mondtad is, jó most nagyon az együttműködés a szabályozásban, minden olyanban, ami a mi hozzáadott értékünk lehet, de biztos vagyok abban, hogy az intézményi szintre ezt tovább kell vinni és építeni, hogy ez egy oktatási rendszer legyen.

Gloviczki Zoltán: Köszönöm szépen! Kedves elnök asszony, kedves elnök úr, négy felsőoktatási vagy legalábbis igazgatási szakember között ültök, azért alapvetően a köznevelést képviselve. Használjátok ki ezt az alkalmat! Most valameddig eljutottunk, valamilyen víziót négyünktől hallottatok, valamilyen pozícióban látjátok a szabályozást, vázlatos álmaitokról már mondtatok valamit. Kérjetek, mondjatok dolgokat, hogy mi legyen más, hogy miben jöjjön ki máshogy egy pedagógus a végén, mint ahogy bement az elején.

Hajnal Gabriella: Egy picit visszakanyarodnék rektor asszonyhoz, ha lehet, amikor arról beszélt, hogy milyen nehézségek voltak, illetve vannak jelenleg, mert a folyamat azért ugyanaz. Előttem mindig az lebeg, hogy a szemléleten változtatni kellene. Jó lenne, ha pontosan tudná mind a felsőoktatás, mind a köznevelés, hogy a pedagógusképzés a gyerekekről és a gyerekeknek szól! A cél egyértelműen ki van tűzve: olyan kollégák kerüljenek ki a felsőoktatási intézményekből, akik örömmel és felkészülten foglalkoznak a diákjaikkal. Sajnos, ahogy ezt többen az előttem szólók közül már említették, még mindig probléma az, hogy a legtöbben még mindig csak a saját szakjukban gondolkoznak akár a köznevelésben, akár a felsőoktatásban.  Márpedig amíg ezen nem tudunk túllépni, addig mondhatunk nagyon szépeket, emelkedett gondolatokat, lehetnek előremutató elképzeléseink, nem fogunk tudni érdemben előre lepni. Államtitkár úr is mondta, hogy nagyon jó együttműködés volt az elmúlt hónapokban, de ezen a határvonalon túl kell lépni, ha meg akarjuk valósítani a már említett elképzeléseinket. Nem véletlenül beszéltem az elején a komplexitásról, amire itt a beszélgetés során mindenki kitért. A Nat kapcsán is átéltük azt, hogy mindenki a saját tantárgyával foglalkozott, nehéz volt csökkenteni a tananyagot, illetve ezzel összefüggésben az óraszámokat, mert mindenki arról beszélt, mit nem lehet kihagyni, és nem arról, hogy mit lehetne kihagyni. Hasonló helyzet volt, amikor arról volt szó, hogy öt év vagy hat év legyen a képzés hossza; mindenki ragaszkodott a hat évhez, mert mindent, amit csak lehet, meg akartak tanítani az egyetemen. Ahogy az előbb államtitkár úr is mondta, amikor átnéztük a KKK-kat, azért abban lehetett látni olyan pontokat, amelyek biztos, hogy soha, még a tehetséggondozásban sem jönnek elő … Az a cél, hogy a gyerekeink bármilyen szinten is vannak, bármilyen képességekkel rendelkeznek, kapják meg azt a képzést, fejlesztéseket, tehetséggondozó foglalkozásokat, amelyekre szükségük van, hatékonyan, ugyanakkor figyelembe véve az életkori sajátosságaikat is.  Ehhez nem elég egy – egy tanár, ehhez a teljes nevelőtestületre szükség van! Szeretném, ha ez a komplexitás megvalósulna, ezért is örülök annyira a természettudományos tantárgynak, mert ez csak az egyes tudományterületek közötti együttműködésben valósulhat meg igazán.  Véleményem szerint a tanárképzésnek egy nagyon fontos ismérve lesz, hogy a pedagógiai munkát tényleg a maga komplexitásában mutassa be a hallgatóknak, ebbe az irányba orientálja őket. Ezért fontos az is, hogy ne a tudományos képzésen legyen csak a hangsúly, hiszen nem kutatókat, hanem tanárokat képeznek az egyetemek, ezért elengedhetetlen a már oly hosszan taglalt gyakorlatorientáltság.

Horváth Péter: Köszönöm szépen! Én azt gondolom, hogy az itt ülők számára nem nagyon kétséges, hogy a jövő olyan lesz, mint amilyen a mai fiatalság. Az, hogy ezek a mai fiatalok, akik hároméves koruktól 18–20 éves korukig bent vannak egyfajta rendszerben és többet találkoznak, többet beszélnek talán a tanáraikkal, mint a szüleikkel. Egyáltalán nem mindegy, hogy kik fogják tanítani őket, tehát milyen közegben élik meg ezeket az éveket. Azt gondolom, kulcskérdés az, hogy milyen pedagógusok kerülnek ki az egyetemekről: mikor a legelején én a kérésemet megfogalmaztam, akkor pontosan erre gondoltam. Az lenne a jó – nem tudom, ez megoldható-e, – hogy a pedagógusképzésben olyanok dolgozzanak, akik elsősorban nem kutató és akadémiai szintű emberek, akik mellesleg tanítanak, hanem akkor lehet csak komolyan venni a pedagógusképzést, ha az, aki a szaktárgyat tanítja, egyben a módszertani dolgokkal is teljesen tisztában van. Ha mi azt várjuk a tanárainktól, hogy ne előadásokat tartsanak középiskolában és az általános iskolában, ne frontálisan tanítsanak, akkor az furcsa, hogy egyébként az egyetemeken a legtöbb esetben előadásokat hallgatnak. Amikor arra gondoltam, hogy az alap, hogy a diszciplínákat – és itt a Nat-tól nem kell nagyon-nagyon eltávolodni, hiszen a Nat-nak is megvannak a mélységei –, nagyon kell tudni az egyértelmű, de mellette az eszközhasználat, a módszerek, vagy akár osztályfőnökként a konfliktuskezelés is nagyon fontos. Tehát egyszerűn az sorsdöntő lesz, és most tételezzük fel azt, hogy esetlegesen jó képességű diákok is mennek majd pedagóguspályára, akkor … mert azokra is van szükség …

Gloviczki Zoltán: Most is jönnek.

Horváth Péter: Igen, tehát félreértés ne essék …

Gloviczki Zoltán: Csak meg kell őrizni őket.

Horváth Péter: Igen, olyan értelemben gondolom ezt, hogy a magyar iskolarendszer elég árnyalt, hogy sokféle iskola van, és a pedagógusok egy nagy részének nem feltétlenül az a legfontosabb, hogy mekkora hatalmas szaktárgyi tudással rendelkezzen, hanem egy egyszerűen csak legyen jó ember. Tehát legyen empatikus, legyen együttérző, hogyha ilyen emberek jönnének ki a pedagógusképzésről, és mikor kijön hosszú gyakorlatra most hozzánk egy pedagógus és én megkérdezem, hogy körülbelül mi volt a gyakorlatokon és azt mondja, hát igazából nem nagyon voltak ilyenek, az olyan elkeserítő. Ebben a jogszabályalkotó nem nagyon tud mit tenni, és a nehézségeket is értem, amit rektor úr elmondott, hogy sokszor az én saját kollégáimon is érzem, hogy vannak, akik úgy gondolkodnak, hogy ez 35–40 évvel ezelőtt jó volt, amit csináltam, hát az jó most is. De nem jó, mert közben változik minden. A jogszabályalkotó csak annyit tud tenni, ami most történik – ha picit cinikus lennék, akkor a jogszabályban én azt üdvözlöm a legjobban, hogy ötéves a képzés –, mert akkor 2027-ben kétszer annyi tanár fog végezni, mint most, és van esély arra, hogy valamennyire pótolják a 2027-ben nyugdíjba menőket.

Nekem ez lenne a kérésem minden ittlevőhöz és minden pedagógusképzőhöz, hogy próbálják meg, hogy olyan emberek tanítsanak, akinek ez a fő feladata. Értem, hogy amiket hallottunk, és nem is akarom ismételni, hogy ez leépült meg már kevesebb van meg tényleg ez ilyen másodlagos, de ha ez így marad, akkor nagyon nem jutunk előbbre.

Gloviczki Zoltán: Tanár úr?

Weiszburg Tamás: Bocsánat, egy nagyon picit reflektálnék, miközben teljesen egyetértek azzal, amit mondasz, és csak azért mondanám ki egy picit más szavakkal, mert ezek azok a pontok, ahol félre szokott csúszni a párbeszéd sokszor az egyetemekkel. Tehát én úgy fogalmaznék, hogy igenis tanítsanak egészen kiemelkedő tanárok, kutatók, akikben megvan az az alázat, és pontosan tudják, hogy kit és miért tanítanak. Tehát egy igazán … és azok pedig, akik egészen kiváló kutatók, de ez nincsen meg bennük, ők ne tanítsanak pedagógusjelölteket. Hozzáteszem, nemcsak tanárokat ne tanítsanak, hanem alapszakon se tanítsanak, majd tanítsanak a mesterszakon – ez például az ELTE TTK-n az alapszakok tekintetében már egészen jól működik. Tehát ott van egy ilyen kritérium, hogy kik azok, akiket kitiltottunk az első másfél évből – bocsánat, mert nagyon kiváló kolléga, de a lemorzsolódásnak harminc-negyven százalékáért felelős. Én így fogalmaznék, tehát igenis szükség van a minőségre, és én hiszek abban – nyilván ennek vannak finanszírozási oldalai, tehát most nyilván két fizikatanár hallgató esetében, azt nem lehet elvárni egy dékántól, hogy annak most önálló pedagóguskart hozzon létre –, de nagyon fontos, hogy ne legyen, ebben ne érezzünk ellentmondást, hogy valaki kiváló kutató, hanem csak inkább az alázat meg az ismeret. Bocsánat, ezt csak azért tettem hozzá, mert nagyon fontos a szaktárgyi tudás.

Horváth Péter: Bocsánat, nyilván vannak olyanok, akik kiválóan tudják és el is tudják mondani, tehát nyilván Maruzsa Zoltán egyértelműen ilyen lehet, azt gondolom, aki kitűnően tudja és biztosan jól el is tudja mondani. Kedves Államtitkár Úr, az iskolánkat pedig fel kéne újítani egyébként, mert elég rossz állapotban van.

Gloviczki Zoltán: Kedves hallgatóság, mielőtt elszabadulnak az indulatok: ott fönt, a színpadon csupa bátor ember van – ezért is jöttem le. Szerintem ragadjuk meg a lehetőséget mi itt lent, hogy egy olyan társaság ül velük szemben, akik kompetensek ebben a kérdésben, hogy pedagógusképzés és jövő. Nincs-e esetleg önöknek valami kérdésük, javaslatuk, kérésük, vágyuk, amelyet el mernek mondani? Nem lehet abban a szégyenben maradni, hogy csak a színpad azon felén ülnek bátor emberek, tehát tessék parancsolni! Ne akarják, hogy név szerint szólítsam fel önöket.

Demcsákné Ódor Zsuzsanna: Most az Oktatási Hivatalban dolgozom, de van 22 éves fizikatanári múltam is. Mindezekkel együtt szeretném azt felvetni, először talán kérdezni, hogy az nagyon üdvös, hogy első évtől kezdve szeretnének majd gyakorlati oktatásban is részesíteni leendő pedagógusokat, tehát ki fognak menni az iskolákba. Gondolkoznak-e abban, hogy nagyon pontosan körül kellene írni vagy át kellene gondolni azt, hogy mi az, amit ezekben a viszonylag rövid eseti betekintésekben meg lehet mutatni és mi az, ami biztos nem mutatható meg. Most nem tényszerűen értem a dolgot, hanem olyan értelemben, hogy azért az oktatás egy folyamat. Egy hosszú hetekig tartó fizikatanári folyamatban nem fognak tudni a diákok ilyen módon részt venni, sok minden másban igen, tehát le kéne szögezni azt, hogy mi az, amit nem lehet ezekben a gyakorlatokban keresztülvinni, hanem majd, ha tanítani fognak, tényleg akkor fogják tudni megélni és megtanulni, mert a tanári pálya közben is tanul az ember, nagyon sokat tanul, és ezen kívül pedig mi az, amit nem lehet és mi az, amit lehet. Van-e terv, elképzelés arra, hogy legyen egyfajta menetrendje, koncepciója, gazdagsága annak, hogy ugyanakkor mit fognak tudni megmutatni, és nemcsak tanórákat látogatni, hanem mondjuk, osztálykirándulásban részt venni, vagy sok minden más irányba betekinteni az oktatásba, ami feladata lesz az illetőnek. Ez az egyik, amit mondani szeretnék, vagy kérdezni talán.

Örök vita az, hogy mennyi, milyen mélységű tananyagot kell megtanulni a pedagógusnak és milyen mélységekbe nem szabad már továbblépni. Azt gondolom, hogy itt is egy nagyon egészséges arányt kell megtalálni, mert nem biztos, hogy nem kell olyat tanítani, ami nincs benne a Nat-ban azért, mert az például a gondolkodást fejleszti. Tehát nagyon sok minden olyan mélysége van a fizikának kvantummechanika szinten, mondjuk, amit soha az életben nem fog a diáknak elmondani, de amikor tanít egy témát, akkor az ő gondolkodásában már nem is lehet nyomon követni, hogy milyen hatással volt rá a kvantummechanika, de biztos, hogy volt. Én azt gondolom, hogy a pedagógusokat minél jobb szakembereknek kell képezni, és olyan szakembereknek, akikben van egy többlet, többlet az iránt, hogy egyébként szeretnék a diákoknak ezt jól átadni. Ez az, amiben egyetértünk az ügyben, hogy fontos az összes tanári emóció, elhatározás, elképzelés, terv hozzátétele ahhoz a szakmai tudáshoz, ami viszont nélkülözhetetlen. Nagyon szépen köszönöm!

Gloviczki Zoltán: Melyikünk válaszol?

Horváth Zita: Egyetlenegy reakció Zsuzsa legutolsó felvetésére, és ez egy kicsit hajaz arra, amit tanár úr is mondott. Szerintem a pedagógusképzésben Nat-ot, a kerettantervet, a forgalomban lévő, hatályos tankönyveket kell ismernie a jelöltnek, ez mondjuk talán magától értetődő. Ugyanakkor azt is gondolom: ahhoz, hogy egy leendő pedagógus ki tudja választani a temérdek ismeretanyagból, hogy mi az a legfontosabb, amit neki át kell adni, ahhoz az ismereteinek nagyobbnak kell lennie. Nekem szerencsém volt annak idején, középiskolában olyan történelemtanárom volt, hogy állítom: ha ő nincs, akkor én nem választottam volna ezt a pályát. Hogy ő ezt az egyetemen tanulta meg, vagy érzéke volt ahhoz, hogy jól adja át az ismereteket, ilyen idő távlatából nem tudom. De az, hogy engem lenyűgözött az ő szakmai tudása, és nekem ettől volt egyébként hiteles pedagógus, az egészen biztos. Pontosan azért, mert nem azt adta át, amit kizárólag a tankönyv alapján nekünk meg kellett volna tanulni. Tehát az egésszel azt akartam mondani: ahhoz, hogy lássuk a fától az erdőt, ahhoz, hogy tudjuk, abból a temérdek anyagból mi az, amit át kell adni egy diáknak, hogy eljusson, mondjuk az érettségiig – ahhoz szerintem nagyon nagy tudásúnak kell lennie egy pedagógusnak. Csak nem kell minden tudását belegyömködni a gyerek fejébe, mert egy csomó olyan elemzés is van – mert a felsőoktatásra is igaz, amiről beszéltünk, hogy diszciplínafókuszú, de ugyanúgy igaz a közoktatásban is, hogy a pedagógusok egy osztályközösségben mennyire kommunikálnak egymással. Amikor a gyerek túlterhelt, annak részben az is oka, hogy mindenki a saját tantárgyát tartja a legfontosabbnak, és nem biztos, hogy megkérdezi a tanári szobában a nagyszünetben: én ezen a héten ennyit adtam fel, te mennyit adtál fel? Valójában jut-e a gyereknek idő arra, hogy hegedüljön, sportoljon, vagy esetleg aludjon, vagy egyen? Tehát én azt gondolom, ez nem csak a felsőoktatásban van ott. Köszönöm!

Weiszburg Tamás: Annyit mondanék, hogy szerintem nem többet kell tudni, mást kell tudni. Tehát mi alapvetően – azt talán elfelejtettem mondani, mert annyira nem látom a fától az erdőt – az 5–8. évfolyamról beszélünk ennél az új szaknál. Az 5–6. évfolyamon ugye eleve integráltan megy a természettudomány már nagyon rég. A 7–8.-ban az elmúlt 15 évben arról ment a szkanderezés, hogy integráltan kell-e vagy diszciplinárisan kell-e. Bevallom őszintén – felsőoktatásban dolgozó emberként – nem tudom hogyan kell, mert ehhez nem értek. Egy dolgot tudok: olyan tanárt szeretnék képezni, aki akár integráltan, akár diszciplinárisan tudja tanítani, mert a természetet érti. A KKK-k – ugye, ezek a képzési és kimeneti követelmények, az olyan, mint önöknek, nektek a Nat – ebben a formában, tehát rengeteg minden bele van írva és bele van szögelve, de a lényeget nem értik. Azért kontráztam, hogy igenis vannak kiváló bejövő gyerekek, és abban a pillanatban, ahogy kilépek a kémia szűkebb területéről, egyszerűen nem érti, hogy ez hogyan kötődik a fizikához. Vagy nem érti, hogyan kötődik a biológiához. Tehát nem látja a fától az erdőt. Köszönöm!

Gloviczki Zoltán: Még Zsuzsa első kérdésére. Természetesen a gyakorlat végigvitele a képzésben, az nem azt jelenti, hogy az első pillanattól kezdve bedobjuk az iskolába a gyerekeket és otthagyjuk őket bezárt ajtók mögött, tehát ez ki van találva, vagy ki lesz, nyilván intézményenként is változik, és az nyilván KKK-függő lesz. Gondolom, hogy az eleje, az általánosabb típusú képzés – ez most is így van. Tehát nálunk például visszük, nem úgymond, gyakorlatra visszük, hanem mi visszük a gyakorlat nevű óráinkon a fiatalokat be az iskolába, óvodába, együtt nézzük és megbeszéljük. Tudjuk, hogy mit tanítunk, tehát ez természetes, hogy nem a fizikaszertárba zárjuk be őket a fizikatanárral. Igen, professzor asszony!

Csépe Valéria: Köszönöm szépen! Nagyon sok kérdésem lenne, de egyet teszek fel, és erre szeretnék választ kapni. Mi az akadálya annak, hogy az egyetemeinken, főiskoláinkon, pedagógusképző kar jöjjön létre? Erre nagyon sok példa van Európában. Nagyon szép elképzelés volt a tanárképző központok létrehozása, csak éppen nem váltak be. Olyan, dedikáltan a tanárképzésért felelős, a szaktárgyi képzést is irányítani tudó karokról beszélek, amelyek minden, a pedagógus képzésében meghatározó kérdésben meghatározóak. A szaktárgyi tudástól, az általános módszertanon át a digitális eszközök használatáig, a tanórai munka pedagógiai kérdéseitől a gyakorlatig, a szükséges és gyakorlatban használható pszichológiai ismeretekig. Mára az egyetemeinket a diszciplináris tartalom uralja, s elsikkadnak a pedagógiai tartalmak. Számos példát tudnék az Európai Felsőoktatási Térségben arra hozni, hogy miként lehet és érdemes pedagógusképző karokat – magas szintű feladatellátást elvárva – működtetni. Itt lehetne végre számba venni azt is, hogy milyen pszichológiai és pedagógiai kompetenciákra van szüksége a leendő tanároknak, miben más a tudásuk és feladatuk, mint a diszciplináris feladatokra felkészítendő diplomásoknak. Amíg ezt nem tisztáztuk, nincs hatékony megoldás. Köszönöm a lehetőséget és várom a választ!

Gloviczki Zoltán: Köszönjük! Kihangosítom a kérdést, mi az akadálya ennek? Mielőtt én sorolom ...

Maruzsa Zoltán: A legnagyobb jogi akadálya az az, hogy az egyetemek a saját struktúrájukat az intézményi autonómia keretén maguk alakítják. Hozzáteszem, a 2011-es nemzeti felsőoktatásról szóló törvény az alapító okiratban a karokat felsorolja, ezért a miniszter megtehetné azt, hogy jól kiadja az ELTE kari struktúráját úgy, ahogy az neki tetszik. De azért ilyet sose csinált egy oktatási miniszter sem Magyarországon. Most, hogy modellváltó lett egyébként a fél felsőoktatás, vagy ahogy tegnap Hankó helyettes államtitkár úr mondta, több mint a fele, ez még különösen is izgalmas lesz, hiszen nem az állam a fenntartó, hanem az az öt fős kuratórium, amely ugyan mondhatná azt, hogy akkor holnaptól nincs bölcsészkar, nincs természettudományi kar, hanem valami más struktúra van helyette, de azért ilyenkor meg szoktak jelenni a Szalay utca előtt tüntetők, azért ezt lássuk. Az egyetemek tényleg több száz éve hagyományosan a saját struktúrájukat maguk alakítják ki, még akkor is, ha ettől mi nem mindig vagyunk lelkesek.

Weiszburg Tamás: Azt gondolom, hogy úriember pénzről nem beszél, de ennek mindenképpen van egy anyagi vetülete. Nem ezt akarom első helyre tenni, de ez is szükséges dolog, mert jelenleg a pedagógusképzés nem tartja el önmagát. Ha csak a pedagógusképzést külön venném, akkor ez nem lenne egy önfenntartó rendszer, egyszerűen a létszámok miatt és a komplexitás miatt. Hogyha megoldható, akkor ez lenne a legegyszerűbben kezelhető dolog, mert ehhez csak pénzt kell adni, és ez tényleg ilyen. Ami sokkal nehezebb, hogy mindenki ragaszkodik ahhoz, hogy ő tudja legjobban. Tehát itt van egy jó kivétel, így tudom mondani, Zoltán professzor úr, aki speciel az ELTE Tanárképző Központnak is volt a főigazgatója, és aki most lelkes támogatója ennek a programnak, miközben ő is rengeteget aggódott azért korábban, hogyan kell ezeket a dolgokat megoldani. Tehát meg lehet győzni embereket, és be lehet állítani ebbe a csapatba, én azt gondolom, hogy ez egy kultúra, elvesztettünk egy kultúrát az 1970-80-es évektől, ezt próbáltam jelezni, de kultúrát nem lehet törvénnyel vagy pénzzel helyettesíteni. Ezt ki kell alakítani, ez hosszú időt igényel. Nem tartanám ördögtől valónak, tudom azt, hogy például Szegeden majdnem volt egy ilyen kísérlet, maradjunk ennyiben. Nekem személyes szívfájdalmam, hogy akkor voltam egyetemi tanácsi, illetve szenátusi választott képviselő, amikor az ELTE ledózerolta a saját főiskolai karát. Akkor nagyon komoly ígéreteket kaptak a kollégák arra, hogy azok az értékek, azok az elsődlegesen módszertani értékek megőrződnek. Hát az első leépítési hullámban természetesen ezektől a kollégáktól váltunk meg, nem akarom azt mondani, hogy váltak meg, hiszen én is tagja vagyok ennek a karnak, és ezért van az, hogy most például nyugodtan merem mondani, hogy az ELTE TTK – és valószínűleg ezt hivatalosan senki nem írná le –, de az ELTE TTK az én megítélésem szerint nincs felkészülve arra, hogy a 10–14 éves korosztályt módszertanilag átlátó tanárokat képviseljen, ezért bízunk abban, hogy ez az együttműködés, sok kicsiből közösen tanulva valamit létre tudunk hozni. Azt gondolom, hogy ez nem ördögtől való gondolat. Az egyetemek különben, ha kellően édessé teszik számukra ezeket a dolgokat, garanciát kapnak arra, hogy a szakmai részekben érdemben, tehát nem levitézlett mellékhadszíntéren lévő kollégák tanítanak, hanem valóban a szakmai minőség megőrződik, akkor szerintem Kacskovics dékán úr boldogan azt mondaná, hogy gyerekek, vigyétek, mert mindenki szeretné, hogy jól menjen. Na, bocsánat!

Gloviczki Zoltán: Igen, tehát itt az utolsó percekben megbizonyosodhattunk róla, hogy a Csépe Valériától származó ötlet nem az ördögtől származik. Elnézés kérünk az egri kollégáktól Ho Shi Minh név bitorlásáért, és folytathatnám a lábjegyzeteket, de az időnk véget ért, és nagyon helyes, ha szorultak önökbe kérdések, ezt szerettem volna inspirálni, hiszen azért vagyunk itt Hajdúszoboszlón, önök legalábbis, hogy itt együtt legyünk. Tehát ez csak egy epizód, hogy itt ültek a színpadon ezek az emberek. Ki fognak menni az ajtón, végig fognak menni a széksorok között, és látom az arcukon, hogy boldogan várják azokat a pillanatokat, amikor odalépnek hozzájuk és kihasználják, hogy itt párbeszéd folyhat erről a témáról. Szeretném nekik nagyon szépen megköszönni a készséget, hogy beszélgethettünk erről a problémáról, Önöknek, hogy meghallgatták, és talán önök is inspiráltabban mennek el. Köszönjük a kérdéseket! Viszontlátásra!