Prof. Dr. Freund Tamás

Belső világunk és az információrobbanás hatásai a kreatív gondolkodóképesség kialakulására

Tisztelt Elnök asszony, Rektor asszony, Államtitkár urak, Hölgyeim és Uraim!

Köszönöm a szervezőknek a megtisztelő meghívást. Örömmel fogadtam el, hiszen ezzel is jelezni szerettem volna, hogy a Magyar Tudományos Akadémia elkötelezett a közoktatás ügye mellett.

Ezt jelzi az is, hogy már 24 éve működik a Közoktatási Elnöki Bizottság az Akadémián (több, mint 50 éves előtörténettel), jelen pillanatban Csapó Benő professzor elnökletével.

Még Lovász László akadémiai elnök elődöm indította el a tantárgypedagógiai-szakmódszertani pályázatokat, amelyek azóta is kiválóan működnek, elnökségem alatt a keretét megdupláztam, úgyhogy bátorítanék mindenkit, érdemes erre a pályázati lehetőségre odafigyelni.

Az MTA Középiskolai Alumni program, amit elnökségem ideje alatt sikerült elindítani az Akadémián, szintén támogatja a közoktatás ügyét. Ennek keretében az MTA tizennyolcezres Köztestületének tagjai vállalják, hogy volt középiskoláikba visszajárnak előadásokat tartani tudományterületük szépségeiről, saját karrierjükről. Így bemutatva a tudományos kutatás módszertanát, hitelességét, hogy felvértezzük a felnövekvő generációkat az áltudományok, a téveszmék elleni küzdelemre.

Amivel én e rövid előadás keretein belül hozzá tudok járulni a közoktatás elméleti alapjaihoz, az agykutató lévén az agyműködés sajátosságaiból kell, hogy kiinduljon.

Miért is mondhatjuk azt, hogy az agy megismerése az emberiség, a tudomány legnagyobb kihívása. Részben azért, mert az emberi agy nem más, mint az anyag evolúciójának csúcsa, legkomplexebb terméke. Fel is tehetjük azt a költői kérdést, hogy vajon megismerheti-e valaha is önmagát maga a megismerő szerkezet? Egy ilyen költői kérdés megválaszolására nem szánnának túl sok pénzt a különböző kormányok, de mégis azt látjuk – most már a világ szinte minden táján –, hogy a kormányok kiemelt prioritásként kezelik az agykutatás ügyét, ennek az oka pedig az, hogy az agy betegségei jelentik messze a legnagyobb szociális és egészséggazdasági terhet a társadalom számára. Most nem mennék bele a részletekbe, de nemzetközi kimutatások igazolják, hogy az agy betegségei másfélszer annyiba kerülnek, mint a következő öt legdrágább betegség – a rák, a szív- és érrendszeri betegségek, a cukorbetegség, a rheumatoid arthritis és a krónikus tüdőbetegségek – együttvéve.

Amiről a tanulási és memória folyamatok kapcsán beszélni szeretnék, az az agykéreg, a legmagasabb rendű agyi folyamatok központja. Ez az az agyterület, amely az állatvilágból kiemeli az embert, olyan működésekre teszi képessé agyunkat, amelyek csak az emberre jellemzőek. Agykérgünk, ez a 3–4 mm vastag köpenyszerű szürkeállomány, a többi főemlős átlag agykéreg területéhez képest óriásira megnövekedett, és csak sűrűn felhajtogatva fér bele a koponyánkba. Ha ezt a rengeteg sok tekervényt kiterítenénk, több, mint egy négyzetméter lenne. Ehhez a struktúrához kötődnek a legmagasabb idegrendszeri működések, úgymint a mozgásmintázatok megtervezése, elindítása, a tudatos érzékelés folyamatai, a tanulási és memóriafolyamatok, de itt társulnak az érzékszervi információk a feldolgozás és elraktározás során az érzelmi és motivációs impulzusokkal, ami a mai konferencia szempontjából talán a legizgalmasabb kérdés.

Az emberi agykéreg képes csak saját létezésének tudatában lenni, és elhelyezni az ént az agyak hálózatában, amit akár társadalomnak is nevezhetünk. Az emberi agykéreg az, amely – egyedülállóan az egész élővilágban – fel tudja tenni a legfontosabb kérdéseket. Mi létezésünk értelme? Mi az eredete, a küldetése, a sorsa a nem anyagi jellegű létkomponensünknek – nevezhetjük lelkünknek is – benne az éntudattal, elmével, szabad akarattal? Ezek a kérdések természettudományos módszerekkel nem vizsgálhatók, ezért a hit kérdéskörébe tartoznak. Így a hit és a tudomány nem versenytársai, hanem kiegészítői egymásnak. Hiszen a hit csak olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyeket a természettudományok fel sem tehetnek maguknak.

De lépjünk most tovább! A következőkben először a türelmüket szeretném kérni, és beavatni önöket az agykéreg működésének alapmechanizmusaiba, hogy hitelesnek bizonyuljanak a tanulásra vonatkozó következtetéseim. A biológiatanároktól elnézést kérek, nekik ez túlságosan elemi lesz, de meg kell próbálnom olyan egyszerűen fogalmazni, leegyszerűsíteni az egyébként rendkívül komplex folyamatokat, hogy mindenki megérthesse hogyan is szerveződik az agykéreg. Az idegsejthálózatok hogyan teszik lehetővé a hihetetlen mennyiségű és komplexitású információ eltárolását, ennek hatékonyságát hogyan lehet esetleg fokozni. Végül pedig miként interferál ezekkel a folyamatokkal az információrobbanás.

Az emberi agykéregben körülbelül százmilliárd idegsejt van, komplex hálózatot alkotva. Egy hálózat feldolgozó és tároló kapacitása attól függ, hogy a hálózat elemei – itt közel százmilliárd elemről, azaz idegsejtről van szó – milyen gazdagon kapcsolódnak egymáshoz. Azaz a hálózat egy-egy eleme a hálózat hány másik eleméhez képes kapcsolódni. Mit is értünk kapcsolódás alatt? A sejtek közötti közvetlen kapcsolódás azt jelenti, hogy a határoló membránjaik összefekszenek. Ha összeérnek a határoló membránjaik, akkor képesek egymással kommunikálni akár kémiai, akár elektromos úton, akkor van közvetlen kapcsolat. Mi a különbség az általános szöveti sejtek – most itt példaként a májsejtet ragadtam ki – és az idegsejtek között? Egy májsejt hány másik májsejttel képes membránkapcsolatot létesíteni? A fotón látható, hogy mondjuk 10–15-tel maximum. Most ehhez képest egy idegsejt több tízezer, akár százezer másik idegsejttel is képes ilyen membrán-membrán kapcsolatot alakítani, méghozzá úgy, hogy hatalmas nyúlványrendszert növeszt. Az ábrán látható idegsejt 10 mikron átmérőjű sejttestét megszúrtuk egy kapillárissal, és feltöltöttük festékanyaggal, ami szétterjedt ennek az egyetlen sejtnek az összes nyúlványába. Ha megszúrunk egy-egy ilyen májsejtet, látható, hogy a sejttest határoló membránjánál vége is van a májsejtnek, míg az idegsejtünk tulajdonképpen a sejttestnél kezdődik, hiszen ebből erednek, majd ágaznak-bogaznak azok a rendkívül komplex nyúlványok, amelyeken keresztül minden egyes idegsejt nagyon sok másik idegsejt hasonló nyúlványaival képes membrán-membrán kapcsolatot kialakítani.

Minden egyes idegsejt egyszerre egy jelfelfogó és egy jeltovábbító rendszer is, ennek megfelelően nyúlványaiból is alapvetően kétféle van, a jel felfogására és továbbítására két különböző nyúlványtípus specializálódott. Az ábrán a bekeretezett és kinagyított, tüskeszerű képződményekkel borított nyúlványrendszer „antennaként” működik, ez fogja föl a többi idegsejttől érkező impulzusokat. A tüskéikre érkeznek más idegsejtektől a leadó nyúlványok. Ezek az antennák fölfogják a más sejtektől érkező információt – elektromos impulzusként –, amelyek aztán beterjednek a sejttestre. A sejttestben összegződik a sok-sok beérkező információ, azaz impulzus, és itt dől majd el, hogy ez az idegsejt továbbít-e impulzust, vagy sem. Eléri-e a beérkező serkentés, azaz membránpotenciál-változás ennek a sejtnek a kisülési küszöbét, ami egy membránfeszültség-szint. Ha eléri ezt a küszöböt, akkor ez a sejtünk is ki fog sülni, azaz egy elektronos jelet generál, ami az impulzusokat leadó nyúlványán továbbítódik más idegsejtekre. Ez a leadó nyúlvány sokkal hosszabb, gazdagabban ágazik el. Az ábrán látható, hogy a leadó nyúlványokon gyöngyszerű képződmények vannak, olyan egy-egy ága ezeknek a leadó nyúlványoknak, mint egy gyöngysor. Minden egyes ilyen gyöngy ezen a gyöngysoron egy-egy impulzus-továbbító hely. Ha megnézzük, hány „gyöngy” van egy idegsejt teljes gyöngysorán – azaz az axonján, az impulzus továbbító nyúlványán – akkor megtudjuk, hogy hány másik idegsejthez képes kapcsolódni. Átlagosan körülbelül 40–60 ezerhez! Ha megszámoljuk a tüskéket a fogadónyúlványokon, akkor megtudjuk, hogy hány másiktól képes fogadni impulzusokat. Egy-egy agykérgi idegsejten van 10–15 ezer ilyen tüske. Tehát képzeljék el, minden egyes idegsejtje az agykérgünknek egy olyan komplex processzáló egység, hogy képes fogadni impulzusokat 10–15 ezer másik idegsejttől, és ezeket képes továbbítani 40–60 ezer másiknak. Ilyen idegsejtből van az agykérgünkben közel 100 milliárd. Elmondhatjuk, hogy egy ilyen komplex hálózatnak a feldolgozó és tároló kapacitása közel végtelen.

Azt még figyelembe sem vettük, hogy az információtárolás szempontjából van egy nagyon fontos tulajdonsága az idegsejtek közötti kapcsolatoknak. Ezen a sematikus ábrán látható egy idegsejtnek a leadó nyúlványa, azon is az egyik gyöngy a gyöngysorból, amelyik egy másik idegsejtnek a fogadónyúlványára, annak is egy tüskéjére rátapad. Amikor egy leadónyúlvány gyöngye (axonvégződése) „rátappancsol” egy fogadónyúlvány tüskéjére, ott alakulnak ki az ingerületátadási helyek, amiket szinapszisoknak hívunk. Az ingerület, azaz az elektromos impulzus áttevődésének a hatékonysága azonban nem állandó, hanem használattól függő módon képes megerősödni, ez pedig nem más, mint a tanulás sejtszintű alapja, elemi egysége. Mi a feltétele annak, hogy ezek a szinapszisok, ezek az idegsejtek közötti kapcsolatok tartósan megerősödjenek, azaz fokozódjon a hatékonyságuk? Ez rendkívül fontos kérdés, hiszen ezen múlik, hogy milyen hatékonyan tudunk tanulni. Ha tudjuk pontosan, milyen paraméterek befolyásolják a szinapszisok tartós megerősödését, akkor ezt ki tudjuk használni a tanulási folyamatok optimalizálása során. Bizonyították, hogyha az impulzust továbbító és az impulzust fogadó idegsejt pontosan egyszerre sül ki, akkor közöttük a szinapszis tartósan megerősödik.

Ez a „pontosan” azt jelenti, hogy 2–3 milliszekundum precizitással. Ha ennél nagyobb a kisüléseik közötti különbség, akkor gyengülhet is a szinapszis, tehát ez az időbeli összehangolódás, szinkronizáció rendkívül fontos. A memória azonban nem egy darab megerősödött szinapszisban tárolódik. Nincsenek „nagymama” szinapszisok, és nincsenek „nagymama” idegsejtek, amelyek kisülésekor eszembe jut a nagymama. A legegyszerűbb emlékkép tárolásához is az szükséges, hogy egymással kommunikáló sejtek milliói, százmilliói erősítsék meg egymással a szinaptikus kapcsolataikat, így alkothatnak egy-egy engramot, egy-egy emlékképet. Tehát arra van szükség, hogy az éppen kódolást végző idegsejtek százmillióinak a működése legyen hihetetlen precizitással szinkronizálva, összehangolva, mert csak akkor tudnak ezek a szinapszisok megerősödni, csak akkor tud a hálózat tanulni, memórianyomokat bevésni.

Ebből a szempontból tehát kritikus, hogy az agy milyen módot talált ki annak a megoldására, hogy az agykérgi sejteket ilyen precízen összehangolja. Erre szolgál az agykéregben a gátlás, ez a feladata a gátló idegsejtek egy csoportjának. Amiről eddig beszéltünk, azok serkentő sejtek közötti kapcsolatok voltak. A serkentés azt jelenti, hogy ha egy serkentő sejt átadja az impulzust a fogadó idegsejtnek, az beterjed elektromos impulzus formájában a sejttestre, és azt közelebb viszi a kisülési küszöbhöz. Tehát megnöveli a valószínűségét, hogy a fogadó idegsejt is ki fog sülni. Ebből már azt is tudják, mi a gátlás: ennek az ellenkezője. Azaz hogyha egy gátló idegsejt létesít kontaktust egy másik sejten, akkor az átadott impulzus révén eltávolítja a fogadó sejt membrán feszültségét a kisülési küszöbtől, tehát megnehezíti, hogy az az idegsejt kisüljön. Tehát ez a gátlás.

A gátlásra több idegsejttípus specializálódott, ezek közül egy szinkronizálásért felelős idegsejt rajza látható az ábrán.

Serkentő sejtekből is ki van rajzolva jó néhány. Látszanak a sejttestjeik, egy rétegbe tömörülve, ezek pedig itt az antennaszerűen működő fogadó nyúlványai. A gátlósejt leadó nyúlványa (axonja) pirossal van kirajzolva, ez körülfonja a serkentő sejtek sejttestét, mintha meg akarná őket fojtani. Kosárszerűen öleli körül a sejttestet, ezért is hívják őket kosársejteknek. De hogyan lehet gátlás útján szinkronizálni? Ezt egy animáción[1] szeretném bemutatni önöknek, amit a Mindentudás Egyeteme előadásomra készítettem a televízió animátor munkatársával. Képzeljék el, hogy Önök egy hatalmas úszómedencében úszkálnak. Én egy polip vagyok, akinek az a feladata, hogy mindenkinek a lélegzetvételét összehangolja. Ennél mi sem egyszerűbb, mindenkit víz alá húzok a sok-sok karommal, majd jó egy perc múlva egyszerre fölengedek. Garantálom, hogy legalább az első lélegzetvétel abszolút egyszerre fog történni. És ha ezt ritmikusan ismételgetem, lehúzom, fölengedem, lehúzom, fölengedem, akkor elérhető, hogy minden egyes lélegzetvétel pontosan egyszerre történjen. Így csinálják ezt a gátlósejtek is. A videón most az látható, hogy a serkentő sejtek össze-vissza kisülögetnek, semmi szinkronitás, semmi összehangoltság, de csak addig, amíg meg nem kapják a gátlást a gátlósejttől. A gátlósejtünk eltávolítja a serkentősejtek membránfeszültségét a kisülési küszöbtől, majd miután megszűnik a gátlás, ezek visszatérnek a normál membránfeszültséghez, át is lendülhetnek a küszöbön, de akkor már biztosítva van, hogy ezt egyszerre teszik, a kisülésük szinkronizálva van, így megerősödhet köztük a kapcsolat.

De a probléma ezzel még nincs megoldva, hiszen egy-egy ilyen gátlósejt maximum 1000–2000 serkentőt tud összehangolni, mert csak akkora a nyúlványrendszere. De nekünk még a legelemibb memórianyomhoz is arra van szükségünk, hogy sok százmillió sejt működését hangoljuk össze. Na, ezt hogyan csinálja az agykéreg? Képzeljük el, hogy nem egy medence, hanem nagyon sok medence van. Minden medencében úszkál mondjuk ezer ember és egy-egy polip, és az az egy polip a rábízott emberek lélegzetvételét össze tudja hangolni. De hogyan tudjuk megvalósítani a szinkronitást a medencék között? Erre kell egy „szuperpolip”. Ez a „szuperpolip” valamennyi medence fölött állva mindegyik medencébe kinyújtja egy-egy karját, de ő ott már nem az emberekkel foglalkozik, neki bőven elég, ha az ott lévő polipok működését hangolja össze. Ő már csak a polipokat fojtogatja, és így tulajdonképpen gátlás gátlása útján szinkronizálja az emberek lélegzetvételét, immár valamennyi medencében egyszerre.

Van-e ilyen szuperpolip az agyban? Nyilván van, különben nem mutattam volna be ezt a példát. Itt is az egyes gátlósejtek – az általuk beidegzett ezer körüli idegsejtnek – a kisülését tudják szinkronizálni, de ezek a csoportok egymással nincsenek szinkronban. Viszont amint megkapják ettől a „szuperpolipként” aposztrofált sejttől a gátlást, akkor az ő működésük összehangolódik, ezáltal közel a teljes agykéreg idegsejtállományának a kisülése is összehangolódik. Egy rendkívül hatékony mechanizmusról van szó. Ez a szuperpolipként leírt sejtcsoport is gátló idegsejtekből áll, tehát szelektíven legátolja a gátlósejteket az agykéregben, így gátlás gátlása, azaz diszinhibíció útján szinkronizálja az összes serkentő sejtnek a működését. Az az érdekes, hogy ezek a szuperpolipként bemutatott idegsejtcsoportok nem is az agykéregben vannak, hanem kéreg alatti, törzsfejlődéstanilag ősi területeken.

Ráadásul nem is csak egy ilyen központ van, hanem csak mi igazoltuk legalább három ilyennek a létezését. Hogyha megnézzük, mik a közös tulajdonságai ezeknek a „szuperpolipként” működő idegsejt csoportoknak, akkor nagyon izgalmas konklúziókhoz jutunk. (Hátradőlhetnek, több neurobiológia nem lesz, jöhetnek az izgalmas következtetések.)

Az egyik közös tulajdonságuk ezeknek az ősi központoknak, hogy csak néhány tízezer sejtből állnak, patkányban tudtuk ezeket megszámolni. És ez a néhány tízezer sejt a teljes agykéreg valamennyi idegsejtjét képes szinkronizálni (számuk patkányban is sokmillió). Még fontosabb közös tulajdonságuk, hogy ezek a szuperpolipként működő agyi központok érzelmekről, motivációról, általános élettani állapotunkról szállítanak impulzusokat. Érzelmeink, motivációink, több ezer éves kulturális örökségünk, amely meghatározza ezeket az érzelmi és motivációs impulzusokat, együttesen jelentik a belső világunkat. Azt a tényt, hogy ez a belső világ milyen hihetetlen szerepet játszik tanulási és memória folyamatokban, a gyakorlatban önök tudják a legjobban. Itt viszont megismerhették ennek a neurobiológiai alapjait.

Hogyan is működik ez a belső világ? A konklúziót már levontuk, hogy egy ilyen hálózatnak – amelynek minden egyes tagja tízezer, húszezer, akár százezer másikkal kommunikál és van belőlük emberben közel százmilliárd – a tárolókapacitása gyakorlatilag végtelen. Ráadásul nem is konstans erősségű kapcsolat van közöttük, hanem tartósan megerősíthető szinapszisok. Akkor joggal tehetjük fel a kérdést, miért nem emlékszünk mindenre? Azért, mert nem a tárolás a szűk keresztmetszet, hanem az előhívás. Ha egy-egy memórianyom beégetése során kerül rá valami jel, vagy „kapaszkodó”, amin keresztül be tudom azt rántani egy aktív gondolkodási folyamatba, akkor tudom hasznosítani. Tehát úgy lehet elképzelni ezt a belső világot, mint egy pecsétnyomó szerkezet, amely azonosítót üt az információ-csomagra az eltárolás során. Vagy mint egy habarcs, amelyik bevonja az ismeret-téglákat, amikor elraktározom, és akkor rájövök arra, hogy ezek egymáshoz is tudnak ragadni, így szélesedik az asszociációs képesség. És nem csak egymás mellé tudom őket pakolgatni, hanem egymás tetejére is, mert a habarcs összetartja, így jöhet létre egy új építmény, egy eredeti alkotás. A kreativitás szempontjából alapvető, hogy ez a belső világ részt vegyen agyunk memóriatartalmának kialakításában. Üsse rá a maga pecsétjét az eltárolt információ-csomagra, tegyen rá bármi egyéb kapaszkodót, amin keresztül, amikor szükséges, be tudjam hívni a tudatos gondolkodási folyamatokba.

Ha mindezt elhitték nekem, akkor kijelenthetjük, mi a két legfontosabb nevelési és önnevelési feladat a kreatív gondolkodóképesség fejlesztése szempontjából. Az első, hogy meg kell teremteni az igényt és a feltételeit annak, hogy az agyunk képes legyen hatékonyan bevonni a belső világ impulzusait a tanulási folyamatokba, agyunk memória-tartalmának kialakításába. Hiszen ez a belső világ az, amely felelős a szinkronizációért, az együttműködés megteremtéséért az egymáshoz kapcsolódó idegsejtek között, ami a tárolás hatékonyságát és így az előhívhatóságot is biztosítja. A másik következtetés legalább ilyen fontos; ezt a belső világot folyamatosan fejleszteni kell. Az érzelemgazdagság, motiváltság, megismerni vágyás, erkölcsiség növelése, kulturális hagyományok jobb átörökítése mind-mind feladat ahhoz, hogy ez a belső világ ne legyen szegényes, üres vagy hiteltelen. Mert akkor hiába hagyok időt, hogy üsse rá a maga pecsétjét a külvilági információcsomagokra, attól nem lesz a tanulás hatékony, nem leszünk kreatívabbak.

Manapság az információrobbanás világában élünk, és ez drámaian befolyásolja az első feladatot, azaz az igény és feltételek megteremtését. Nem igazán marad idő arra, hogy a belső világunk valóban részt vegyen a memóriatartalom kialakításában. Mert mit csinál a gyerek, amikor hazamegy és a tanuláshoz szüksége van valami információra, vagy egyszerűen csak érdekli valami és elkezd keresni az internet valamelyik böngészőjében. Megvan a cél, hogy mit akar megismerni, van motiváció, mert nagyon kíváncsi, vagy mert a házi feladathoz muszáj. Van érzelmi hozzáadott érték, érzelmi viszonyulás is. De keresés közben rábukkan valamire, ami egy picit jobban érdekli. Úgy gondolja, hogy na, most ezt gyorsan megnézem, aztán majd visszatérek utána az eredeti kérdésre. De erről a pontról aztán megint egy újabb, érdekesebb dologra bukkan, és így tovább, és így tovább. Ha megkérdezzük egy óra múlva, te miért ültél le, mit keresel a gépen? Már fogalma sincs. Ezért is hívják ezt szörfölésnek, céltalan barangolásnak az interneten. Szörfölgetés közben előbb-utóbb elveszik a primer motiváció, elveszik az érzelmi viszonyulás, és így tele fogja írni az agyának az átmeneti tároló rekeszeit olyan haszontalan, felületesen tárolt információval, amiből soha nem keletkezik egyetlen eredeti új gondolat sem. Ettől egy idő után frusztrálttá válik az illető, kialakulhat egy krónikus stressz állapot. Az eredmény tehát felületes információszerzés, csökkent kreativitás, frusztráció. Általában az érzelmek is kikapcsolódnak a barangolás során, hiszen egy idő után már fogalma sincs, hogy miért ült le a számítógép elé. Nincs érzelmi viszonyulás, és ehhez hozzászokik a rendszeres szörfölgetések során, ami egyfajta lelki elsivárosodáshoz is vezethet.

Az információrobbanás további káros következménye, hogy adaptációs, szelekciós nyomás alá kerül az emberi agy. Tudjuk biológiaórákról, hogy ha egy faj számára megváltozik a környezet, akkor annak a fajnak, a faj adott szervének adaptálódnia kell. Ilyenkor a populációban jelenlévő, vagy az éppen a változás hatására létrejövő új genetikai variánsok közül a természetes szelekció választja ki az új környezethez legjobban alkalmazkodó variánsokat, azok szaporodnak el a többi kárára. Hasonló adaptációs nyomás nehezedik az emberi agyra is, hiszen az információ az az agy számára is egyfajta környezetet jelent, az információs környezetet, hiszen az agyunk az, amely kénytelen ezzel az információ-özönnel valahogy megbirkózni, tárolni, felhasználni.

Az információs környezet mennyiségében, komplexitásában előállt drámai változás is tehát egyfajta adaptációs nyomásként nehezedik az ember agyára. Ha hagyjuk, hogy ezt a problémát az agy maga kezelje, akkor nem valószínű, hogy kedvező megoldásokra fog lelni. Mit tapasztalhatunk? Gyakran azt, hogy agyunk az alkohol és a drogok világába menekül. Nem bírja ezt a mennyiségű információt feldolgozni, leereszti a rolót, a drogok lila ködébe burkolódzik, vagy befelé fordulva próbál a túléléshez szükséges örömérzethez jutni. Gondolom nem kell elmagyaráznom, hogy ez miért nem lesz egy adaptív stratégia.

De a másik sem sokkal jobb, amikor elhiteti magával az illető, hogy igenis meg tud birkózni ennyi információval, de hát ez nagyon kevés embernek sikerül, és ilyenkor jön a már emlegetett frusztráció, sikertelenség élmény, és a krónikus stressz állapot, ami pedig melegágya a depressziónak. Tehát az első következmény a spontán generálódó megbirkózási stratégiák miatt – azaz, ha rábízzuk a megoldást az agyunkra, és nem mi próbáljuk kezelni a problémát –, hogy terjednek a drogok, az alkoholizmus, a pszichiátriai és neurológiai betegségek.

További következmény, hogy a kulturális örökség átadása is egyre rosszabb hatásfokú. De hogy kapcsolódik ez ide? Mondanék egy biológiai példát, hogy a drasztikus környezetváltozás milyen következményekkel jár a fajra, annak genetikai örökítő anyagára. Van egy fonálféreg, amelyik langyos források vizében éldegél. Ennek a forrásnak a vize időnként meg tud változni, hogyha mély talajrétegekben egy másik ér is bekapcsolódik a forrás táplálásába, és ennek az egyszerű kis organizmusnak a víz egy-két fokos hőmérsékletváltozása is már óriási környezetváltozás. Hogyan reagál erre ez az élőlény? Úgy, hogy megnöveli a mutációs rátát. A mutáció a gén, az örökítőanyag (a DNS) hibás másolása az ivarsejtek keletkezéskor. Egy hiba, egy mutáció, amelyek általában véletlenszerűek, de vannak gyakrabban és ritkábban mutálódó szakaszok is a DNS-ben. Ezeknek a mutációknak a gyakorisága a mutációs ráta, tehát a DNS másolásakor bekövetkező hibák gyakorisága növekedik meg, ha drasztikusan megváltozik a környezet. Mire jó ez? Arra jó, hogy bár a mutációk véletlenszerűek, de a nagy számok törvénye alapján minél nagyobb a száma a mutációknak, annál nagyobb valószínűséggel keletkezik egy olyan új genetikai variáns, amelyik majd jobban alkalmazkodik a megváltozott környezethez. Ugyanakkor a mutációk véletlenszerűségéből fakad, hogy rengeteg torzszülött is keletkezik.

Agyunk számára ez az óriási környezetváltozás az információs környezetében zajlik, és hasonló stratégiát követ, csak éppen nem genetikai változást okoz, nem a DNS-re gyakorol hatást, hanem a viselkedésmintázatok, hagyományok átörökítése szenvedi ezt meg, annak a hatékonysága fog leromlani. Leromlik a hűsége a viselkedésmintázatok átörökítésének, ami segítheti ugyan az alkalmazkodást, de ennek is megvannak a maga torzszülöttjei. A társadalmi fejlődés torzszülöttjeihez sorolom a terrorizmust, a vallási szektákat, az elmagányosodást és az önzést, valamennyinek a rohamos terjedését azt hiszem, lépten-nyomon megtapasztaljuk.

Ugyancsak különleges kihívást teremt az internetes kommunikáció rendkívüli hatékonysága. Ez egy komoly vívmánya a tudománynak, élnünk is kell vele, de ha ezt nem megfelelően tesszük, akkor bizony rengeteg káros következménnyel kell számolnunk. A gyerek ahelyett, hogy az iskola után szakkörökben, a sportfoglalkozáson, egyéb társas tevékenységekben sok baráttal lenne együtt, inkább hazasiet, mert otthon az interneten keresztül akár tíz-húsz-száz gyerekkel is tarthatja a kapcsolatot. De milyen ez a kapcsolat? Ugye tudjuk jól, hogy érzelmeket kommunikálni már szinte csak az emotikonokon keresztül lehet. Egy végtelenül lecsupaszított, primitív érzelmi skálával tudnak csak kommunikálni, ami felváltja a rendkívül finoman gradált, sokszínű érzelemvilágunkat.

Tragédia akkor történik, ha ez a fajta kapcsolattartás nem kiegészíti, hanem felváltja a személyes kapcsolatokat, ami szenzoros (érzékszervi) deprivációt jelent. Egyetlen érzékszervünkkel kommunikálunk, míg hogyha találkoznánk személyesen, akkor valamennyi érzékszervünkkel megtapasztalhatnánk a társainkat. Mondanom sem kell, hogy ennek milyen óriási jelentősége van az érzelmek kommunikációjában – még a szaglásnak is – elég, ha a feromonok meghatározó szerepére utalunk a párválasztásnál. Próbáljon valaki feromon információt szerezni a potenciális párjáról az interneten keresztül...

Megint elő kell hozzam a lelki elsivárosodás problémáját is, ha csak az internetes kommunikációra hagyatkozik valaki, bár a Covid alatt már ezt is kezdtük megtanulni. A munkavégzés, a bevásárlás, és most már szinte minden tevékenységünk akár otthonról is történhet. Ennek eredménye pedig szociális izoláció és elmagányosodás, ami szellemi és fizikai leépüléshez vezet, komoly személyiségtorzulás is gyakran megfigyelhető ilyen esetekben.

Ami még fontosabb, hogy manapság már internet-addikcióról kell beszélnünk! Ezt poénnak szánták a '90-es években, de aztán a klinikusok rájöttek, hogy ez közel sem vicces, hiszen nagyon súlyos, klinikailag jól azonosítható kórképről van szó, komoly pszichiátriai betegséggé nyilvánították az internetaddikciót. Számos hasonlóságot mutat más addikciókkal, sőt még azoknál is rosszabb. Mert például szerencsejáték függésnél az ingert ki lehet kapcsolni. Nem engedjük a pácienst szerencsejáték közelébe és kész. Az internetet viszont nem iktathatjuk ki az életünkből, különösen a diákok életéből nem. Az folyamatosan jelen van, mégis meg kell tanulnunk kezelni. Az internetfüggés rosszabb még a táplálkozási rendellenességeknél is, mint az obezitás, hiszen az internet esetében nem mondhatjuk azt, hogy nem, mától fogva absztinensek vagyunk. Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy digitális diétára van szükség.

Hogy milyen súlyos az internetaddikció, ezt szeretném bemutatni egy-két ábrán. Három fokozatát ismerjük. A legsúlyosabb az obszesszió, amikor az illető folyamatosan álmodozik, fantáziál az internethasználatról, ha nem fér hozzá, akkor elkezd szorongani, aggódni és komoly depressziós tüneteket is produkál. Ehhez vezet a középső fokozat, az elhanyagolás, amikor az ember a mindennapi teendőit, társas kapcsolatait, az iskolát, mindent elhanyagol az internet miatt. És van a kezdeti fázis, amiben – szerintem – közülünk is sokan szenvednek, én biztos. Ez a kontrollzavar. Amikor hiába döntöm el, hogy én ma csak egy órát fogok ülni a számítógépnél, nem tudom betartani.

Janszky József professzor a pécsi egyetemen MRI kutatásokat végzett, összehasonlítva a különböző internetfüggés-szinteket mutató egyéneket a kontrollokkal, és látványos különbségeket talált. Már az elhanyagolásnál is megjelenik egyfajta zsugorodása a prefrontális vagy orbitofrontális agykéregnek. Itt látható ez az agyterület az ábrán, ez a kéreg terület felelős az egyes események, tapasztalások érzelmi vagy történeti kontextusba helyezéséért. Ennek zsugorodása egyfajta morfológiai tükre az érzelmi elsivárosodásnak. Még ennél is ijesztőbb az, hogy megnövekedik az öröm- és kielégültség-érzés központjának, a nucleus acccumbensnek a mérete. Tudjuk, hogyha egy dopamin nevű ingerülteátvivő anyag szabadul fel, akkor jutunk öröm vagy kielégültség érzéshez. Mire is jó ez a dopamin felszabadulás, mi célt szolgál az öröm- és kielégültség-érzet központ, mire találta ki az evolúció? Arra, hogy a fajfenntartással kapcsolatos tevékenységek, például a táplálkozás, ivás, szexuális aktivitás során itt dopamin szabaduljon fel, ennek révén örömérzethez jussunk, így legyen kellő motiváció a faj fenntartására.

Embernél ez természetesen komplexebb tevékenységek során is biztosítja a jutalmazás-érzést: dopamin felszabadulását eredményezhetik a komoly energiabefektetéssel elért szakmai sikerek (például egy doktori védés, egy sikeres publikáció, egy megnyert tárgyalás), a sportsikerek. Már régóta szerettem volna a teniszpartneremet megverni, végre egyszer sikerült, dől is a dopamin a nucleus accumbensben. Valamennyi kábítószer ezt használja ki, hiszen a heroin, a kokain, a marihuána, az alkohol, a nikotin, az amfetamin származékok, mind dopamint szabadítanak fel kémiai úton a nucleus accumbensben. Ez azért rendkívül veszélyes, mert sokkal egyszerűbb elszívni egy marihuánás cigarettát, mint megvédeni egy doktori disszertációt ... Ez alulmotivált, céltalan, kiüresedett személyiség kialakulásához vezethet.

Itt térünk vissza a problémás internethasználathoz, ugyanis ez is dopamint szabadít föl a nucleus accumbensben! Ugyanakkor még fontosabb, hogy valamennyi katartikus művészeti élmény is dopamint szabadít fel. Erre mutatnék még majd egy-két példát a későbbiekben.

Most visszatérnék a másik fő feladathoz a kreatív gondolkodóképesség fejlesztése szempontjából: Hiába vesz részt a belső világ agyunk tudattartalmának kialakításában, hogyha ez a belső világ szegényes vagy hiteltelen. Ezért ezt gazdagítanunk kell, az érzelemgazdagság, a megismerni vágyás, a pozitív gondolkodás, a motiváltság, az erkölcsiség fejlesztésével. Ennek egyik legfontosabb útja, módja a művészeti nevelés, a katartikus élmények. Biztos vannak itt reál tárgyakat oktatók is, ők tudják talán a legjobban, hogy azért a matematika, a fizika, a kémia, az anatómia oktatásával igen nehéz katartikus élményt kiváltani a nebulóban. Bár kivételesen karizmatikus egyéniségeknek, például Öveges professzornak, vagy Szentágothai Jánosnak rendszeresen sikerült, de bele kell nyugodnunk abba, hogy ez azért nehezebb feladat, mint a művészeti neveléssel foglalkozó tárgyaknál. Ott bizony egy-egy zenemű meghallgatása, vagy egy-egy vers katartikus élménye hozzájárulhat ahhoz, hogy gazdagodjon a belső világunk. Amikor egy élmény katartikus, borzongást érzünk, nem csak beleborzongunk a gyönyörérzetbe, hanem kimutatták, hogy megnő például a vérnyomás, a levegővétel mélysége. A szőrök felállnak, ezt a simaizom merevedés mérésével kvantifikálni is lehet.

Ami mindezeknél sokkal fontosabb – pozitron emissziós tomográffal kimutatták –, hogy amikor rákészül az ember, anticipál, mert tudja a zeneműnél, hogy mindjárt következik az a bizonyos gyönyörű részlet, akkor a nucleus caudatusban növekszik meg a dopamin szint, de csak egy kicsit. A nucleus accumbensben még nem. Viszont amint bekövetkezik a várva várt rész, a katartikus élmény, az egekbe szökik a nucleus accumbensben a dopamin felszabadulás.

A művészeti nevelés, a korai zenetanulás az idegsejtek közötti kapcsolatokat gazdagítja. A zenei képességek megszerzése a reakcióidőt is lerövidíti, nemcsak az akusztikus információ, hanem valamennyi érzékszervi ingerre adott válasz esetén is. A katartikus művészi élmények – mint azt az előbb láthattuk – dopamint szabadítanak fel az öröm- és kielégültség-érzés központjában. Tud-e valaki ennél olcsóbb, egészségesebb, és kimeríthetetlenebb forrását a dopamin felszabadulásnak, az öröm- és kielégültség-érzet kialakulásának? Ezek után nincs szükség drogokra vagy kóros internethasználatra, hogyha örömérzethez akarunk jutni, mert a túléléshez bizony szükségünk van a rendszeres kielégültség, vagy jutalmazás-érzetre.

Még hatékonyabb a katartikus élmény átélése vagy elérése, hogyha aktívan részt veszünk a művészi alkotási folyamatokban, az értékteremtésben. Ugyancsak fontos az erkölcs, etika-oktatás, a példaadás, a média felelőssége, és a kis közösségek alakítása a hatékonyabb hagyomány- és viselkedésmintázat átörökítés érdekében. Mi az a tevékenység, ami mindezeket magában foglalja? Az alkotás, az értékteremtés közösségben! Kóruséneklés, kamaramuzsikálás, színjátszás, dráma, versmondó körök, tánc, néptánc, költői estek, filmklubok, művésztelepek, és ide sorolnám még a csapatsportokat is. Ezekre a tevékenységekre kellene minél több időt, figyelmet szentelni középiskolában, hogy gazdagodjon a belső világ, mert csak egy gazdag belső világ teszi lehetővé a hatékony tanulást bármilyen területen, a kreatív gondolkodóképesség fejlesztését, hogy nekem valami új, valami más jusson az eszembe a mindenki számára rendelkezésre álló információról.

Már azt hittem, hogy valami újat fedeztünk fel, amikor olvastam Kodály Zoltánnak a következő megjegyzését:

A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése. A népek legendái isteni eredetűnek tartják. S ahol az emberi megismerés határait érjük, ott a zene még túlmutat rajtuk, egy olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet.

Mintha kutatóknak, tudósoknak mutatott volna utat! Mert mit csinál a tudós? Az adott kor legfejlettebb új technikáit használva próbálja kitolni a megismerés határait, amennyire csak lehet, ameddig újabb határokba nem ütközik. De ha nem képes e határok mögé pillantani, akkor soha nem fogja tudni, hogy mi a legjobb új hipotézis, a következő lépés: a továbbhaladáshoz, milyen új kísérletek, módszerek szükségesek. E határok mögé pillantást teszi lehetővé a fejlett belső világ, a művészeti és egyéb katartikus élmények révén épülő érzelemgazdagság és motiváltság.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

 

[1] Freund Tamás: Hullámtörés – A kannabisz hatása az agyhullámokra, Mindentudás Egyeteme, 2004 online: https://mindentudas.videotorium.hu/hu/recordings/8292/hullamtores-a-kannabisz-hatasa-az-agyhullamokra (szerk.)