Dr. Ternyák Csaba
Segítsük a fiatalokat ahhoz, hogy egy szolidárisabb és békésebb világot építhessenek!
Tisztelt Konferencia!
Köszönöm a meghívást, hogy XXIV. Országos Közoktatási és Szakképzési Szakértői Konferencia keretében előadást tartsak. Nagyon köszönöm ezt a témát is, amelyet nekem felajánlottak és amelyet szívesen elfogadtam, hiszen alkalmat adott nekem is, hogy hozzájáruljak ennek a tanácskozásnak az eredményességéhez úgy, hogy átgondolom, hogyan tudjuk segíteni a fiatalokat ahhoz, hogy egy szolidárisabb és békésebb világot építhessenek.
Először arra gondoltam, hogy elsősorban, egy jelentős közoktatási és szakképzési hálózat, valamint az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem fenntartójaként szólok Önökhöz, megosztva azokat a tapasztalatokat, amelyek felhalmozódtak bennem az évek során. Aztán előadásom címén elmélkedve ezt elvetettem, hiszen oktatásszervezési és -vezetési tapasztalat dolgában Önök is rengeteg tudást és tapasztalatot gyűjtöttek, pedagógiai, szociológiai és egyéb szakmai szempontból kiemelkedő képzettséggel rendelkeznek, mivel életük jelentős részét pedagógusok és diákok között töltötték, feltehetően jobban értenek a fiatalok nyelvén is, mint én.
Végül úgy döntöttem, hogy mindenekelőtt püspökként szólok, mint annak az egyháznak a képviselője, amelynek vezérkönyve a Biblia, belőle merít inspirációt és bátorítást, alaptörvénye pedig Jézus Krisztus evangéliuma, amelyet Szent Pál apostol buzdítása nyomán hirdetnie kell akár alkalmas, akár alkalmatlan[1]. Az egyház ezt teszi fáradhatatlanul ott, ahol erre lehetőséget kap, hol nagyobb, hol kisebb hatékonysággal. A célunk az, hogy bemutassuk, megismertessük és felkínáljuk ezt az értékrendet, a fiatalok pedig szabadon, illetve szüleik iránymutatása nyomán magukévá teszik, vagy megmaradnak a puszta ismeretnél. A rendelkezésre álló rövid időkeret csak annyit tesz lehetővé, hogy néhány ecsetvonással felvázoljam azokat a szempontokat, amelyeket az Önök figyelmébe szeretnék ajánlani.
Azt tapasztaljuk, mintha sok szempontból egy poszt keresztény korban élnénk itt Európában, és az öreg kontinens számos országa mintha belefáradt volna a kereszténységbe. Mindeközben Afrika és Ázsia népei most ismerkednek vele, és lelkesek, amikor felfedezik közösségformáló és megtartó erejét.
Európában pedig sokan csupán nevükben maradtak keresztények, már nem gyakorlók. Sokan úgy élnek, mintha ráuntak volna, de él bennük valami nosztalgia. Egy öreg barátom mesélt nekem egyszer egy ismerőséről, aki megosztotta vele azt az élethelyzetét, hogy immár ötödik feleségénél tartva azt bánja, hogy elvált az elsőtől ... Nem tudom, hogy a mi társadalmaink a kereszténység vonatkozásában eljutottak-e már eddig a megbánásig? Talán már nem is tudják, hogy a tolerancia, a nők tisztelete, a szabadság, a testvériség, a másokon való segítés, a befogadás eszméje, a humanizmus a keresztény örökségünk részét képezi. A keresztény kultúrára is érvényes, hogy ha nincs mögötte meggyőződés, élet, közösség, ha nem gyakoroljuk, akkor kiüresedik, szólamok és elvek gyűjteményévé válik. Végül ezen elvek némelyikét annyira eltúlozza, hogy saját identitását veszélyeztetve eljut az önfeladásig: erről tanúskodik, amikor publikus helyekről leveszik a keresztet, nehogy az sértse a befogadottak érzékenységét.
Ezzel párhuzamosan megnőtt bennünk a kíváncsiság a tetszetős új eszmék és ideológiák iránt. A számítógépünket és a telefonunkat időről időre mi is újra cseréljük, házunk alapját azonban nem szoktuk újra cserélni, azt egyszer kell jól elkészíteni. Ezért arra érdemes bátorítani a fiatalokat, hogy életük házát is jól kipróbált, biztos alapokra építsék, amelyek, mivel a múltban is kiállták a viharokat, ma is biztos támaszt jelentenek. Nagy baj lenne, ha az új dolgok iránti vonzalom együtt járna azzal, hogy lecserélünk mindent, ami régi. Könnyen kiönthetjük ugyanis a fürdővízzel együtt a gyermeket is.
Ma sokan úgy vannak az evangéliummal, hogy valójában újra fel kellene fedezniük. Rendelkezésünkre áll ugyan, valójában azonban nem ismerjük, vagy már elfelejtettük. Fel kellene fedezni, mint ahogy fel kellett fedezni az elektromosságot, az atomokban rejlő energiákat, a gravitációt, vagy megalkotni a relativitáselméletet. A természetben ezek a törvények és összefüggések korábban is léteztek, csak mi nem ismertük, nem tudtunk róluk. A közelmúltban láttam egy szép filmet egy indiai matematikusról, Ramanujanról – „Az ember, aki ismerte a végtelent” a címe – itt hallottam egy csodálatos megfogalmazást: „Mi csupán a végtelen felfedezői vagyunk, a tökéletes igazságok nyomában járunk. Nem mi találjuk fel a képleteket, azok léteznek, csak arra várnak, hogy a legfényesebb elmék, olyanok, mint Ramanujan megsejtsék és bizonyítsák azokat.”
Engedjék meg kérem, hogy egy kicsit provokatív legyek az újra felfedezésre váró evangéliumokkal kapcsolatban. Ha most megkérdezném Önöket, nem arról, hogy olvasták-e már a Bibliát, hanem csak azt, hogy az Újszövetség 27 könyvéből, vagy benne a négy evangéliumból olvastak-e akár egyet is elejétől a végéig, vajon mit válaszolnának? Márk evangéliuma mindössze 50 oldal, a nagybetűs bibliakiadásban. A legérdekfeszítőbb újszövetségi könyv, az Apostolok Cselekedetei is mindössze 70 oldalt tesz ki. Érdemes lenne elolvasni, újra olvasni, felfedezni, szert tenni egy „aha-élményre”. Ha a Bibliát újra kézbe veszik, kérem ezzel a könyvvel kezdjék!
Szolidaritás
Mindannyian, akik valamilyen formában felelősséget viselünk a fiatalok oktatása, nevelése és világnézetének formálása terén, átérezzük annak felelősségét, hogy a következő nemzedékek számára minél többet átadjunk azokból a tapasztalatokból, abból a tudásból, amelyet részben mi is úgy kaptunk, részben magunk tettünk rá szert. Máig érvényes a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 1996-ban kiadott dokumentuma, amely az „Igazságosabb és testvériesebb világot!”[2] címet viseli. A dokumentum a 25. pontban így fogalmaz:
„A szolidaritás követelménye a keresztény társadalmi tanításban a szeretetből származik. Napjaink konkrét valóságára alkalmazva azt kívánja, hogy mindenkinek meg kell adni a fölemelkedéshez, az emberibb élethez szükséges segítséget, aki – bármilyen okból – peremre szorult.”
Szolidaritás – szeretet. Szolidárisnak lenni valakivel, végső soron azt jelenti, hogy szeretem őt. Szeretni pedig valakit, a szó legmélyebb értelmében nem azt jelenti, hogy vonzódom hozzá, tetszik nekem, hanem azt, hogy képes vagyok érte önzetlenül áldozatot hozni. Minél nagyobb áldozatot hozok annál jobban szeretek. Jézus erről azt tanította, hogy nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja a barátaiért. Maga Jézus is ezt tette, feláldozta magát az emberért. A dokumentum természetesen ismeri és elismeri a szolidaritásnak alacsonyabb, kevésbé elkötelezett formáját is. Szó sincs ezek leértékeléséről, amikor a legmagasztosabb formájának bemutatásával kezdjük.
„Az ember a közösség segítségével tud kibontakozni, azaz rászorul másokra; ugyanakkor magának is hozzá kell járulnia a közösség épüléséhez, segítenie kell a többiek életét. A szolidaritáselv rendezett társadalmat, szabályozott szervezeteket feltételez, s egymás kölcsönös segítését, az együttélés formáinak rögzítését és folyamatos javítását követeli. A szolidaritás: közösségépítés, a társadalom működésének fejlesztése, szervezetének hatékonyabbá tétele; felelősségvállalás konkrét személyekért, ügyekért és eljárásmódokért. Ugyanakkor a szolidaritás-elv általánosabb társadalmi és etikai normákat is tartalmaz: a közjó szolgálatát és az igazságosság képviseletét.” (25).
A társadalmi szerepvállalás fontosságára, a közösség, a közjó szolgálatára a helyi és az országos politikában el kell vezetni a fiatalokat, meg kell ismertetni velük a szolidaritás erejét.
A szolidaritásról való gondolkodás kapcsán nem hallgathatjuk el, hogy az ember alapvető jogai közé tartozik a tulajdonhoz való jog. Ezt a jogot azonban nem szabad abszolutizálni, ezért a magántulajdonnak a használata, működése során a köz javát is kell szolgálnia. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 1996-os körlevele kiemeli, hogy „a társadalom szegényebb rétegei hazánkban évek óta egyre súlyosabb terheket cipelnek”. Ezért „az erős gazdasági-politikai helyzetben levő rétegeknek az eddigieknél sokkal nagyobb önmérsékletet és szolidaritást kellene mutatniuk. A tőkefelhalmozás szükséglete nem zárja ki, hogy a politikai elit és a gazdasági vállalkozók fogyasztásukban visszafogottak legyenek, s a megszerzett jövedelem nagyobb hányadát fordítsák mások megsegítésére (62). Ezen a ponton a püspökkari dokumentum idézi a II. Vatikáni Zsinatot: „Isten minden ember és minden nép használatára szánta a földet mindazzal egyetemben, ami hozzátartozik... Az ember tehát, amikor a teremtett javakat használja, köteles úgy tekinteni jogszerűen birtokolt vagyonát, hogy az nemcsak a sajátja, hanem egyúttal közös is; közös abban az értelemben, hogy ne csak neki magának, hanem másoknak is hasznára lehessen" (GS 69).
Az igazságosabb és testvériesebb világról szóló püspökkari dokumentum a későbbiekben megállapítja, hogy „a magyarországi társadalom európai összehasonlításban kiemelkedő mértékben individualistává vált. Önzésünkben csak magunkkal törődünk. Elfelejtettük a közös öröm, a közös felelősségvállalás értékét, az egymással törődés kötelességét. Örvendetes viszont, hogy vannak az előbbivel ellentétes törekvések. Számos önkéntes civil kezdeményezés indult karitatív céllal. Az egyházközségekben és gyülekezetekben az utóbbi néhány évben megkezdődött és megerősödött az öregek, a betegek, a nagycsaládosok és az egyéb rászorulók felkutatása, támogatása. Óriási jelentősége van ezeknek az alulról induló önsegélyező szerveződéseknek, különösen akkor, amikor az állam egyre kevesebb pénzt fordít a szociálpolitikára. Fontos a szűkölködőkkel való szolidaritás, a nélkülözők támogatása, az így kialakuló közösség.”
Ehhez csak annyit lehet hozzátenni, hogy aki életelvévé teszi a szolidaritást és abban következetesen előrehalad, előtt-utóbb nagy valószínűséggel eljut az evangéliumig. A szolidárisabb és békésebb világ építéséhez ugyanis nagy segítséget jelent az evangélium ismerete és elfogadása, amely elvezethet Isten ismeretére és felkészíthet a hit ajándékának befogadására is. Isten megismerésében e logika mentén van egy döntő mozzanat, amikor felfedezzük Isten szolidaritását, aki vállalta az emberi sorsot, a magzati léttől, a megszületésen át a gyermekkor és az ifjúkor fejlődését, a munkát, a szenvedést és a halált, amikor Jézus Krisztusban emberré lett. Tőle tanulhatjuk meg, hogy áldozatvállalás nélkül nincs hiteles szolidaritás, nincs valódi szeretet!
A benne való hittel viszont egy új világ tárul fel az ember előtt, amelyről Szent Pál így vall: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8,31). Az ószövetségi zsoltáros ujjongó öröme is erről szól: „Istenemmel átugrom a várfalakat” (vö. Zsolt 18,30). Olaffson Placid atya a szenvedésben tapasztalta meg a túlélés egyik szabályát: „Akinek van mibe kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést.” – 1. a szenvedést nem szabad dramatizálni, 2. keresni kell az élet apró örömeit, 3. helyes önbecsülés: különb vagyok, mint az a géppisztolyos.
Békesség
A békésebb világ építéséhez szükségesnek tartom, hogy a fiatalok megismerjék a békesség krisztusi értelmezését.
Van, aki Flaviusnak, van, aki Julius Cézárnak tulajdonítja a mondást: „Ha békét akarsz, készülj a háborúra!” Ez a fajta béke a fegyverek nyugalmáról szól, de ezt megelőzi, ennek feltétele az a béke, amely az ember szívében születik, az a benső béke, amely, ha általánossá válna, senkinek sem kellene többé háborúra készülnie. Jézus Krisztus amikor a saját békéjéről szól, merőben új kontextusba helyezi kifejezést. Kilép abból a csapdából, hogy a békét, mint a háború hiányát írja le. Kilép a fegyverkezési verseny, a háborús retorika logikájából és teljesen meglepő módon az öröklési jog nyelvezetét használja, amikor halála előtt így végrendelkezik: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek” (Jn). Mielőtt bárki kimosolyogná egy kivégzése előtt álló szegény ember lukas zsebű hagyatékát, az ő békéjét, érdemes közelebbről is megvizsgálni ezt az örökséget, és akkor kiderül, hogy nem csak Jézus apostolainak, hanem az egész emberiségnek a legnagyobb kincs hullott az ölébe. Ennek kapcsán Szent Pál is gazdag és felséges örökségről beszél egyik levelében[3]. Kétségtelenül itt egy eddig ki nem aknázott, elrejtett, földbe ásott kincsről[4] van szó, azonban, ha ezt az emberiség egyszer majd megérti, felfogja, mérhetetlen gazdagságra tesz szert. Ezt a gazdagságot, az egyház legfőbb kincsét, Jézus béke-örökségét csak úgy lehetne számszerűsíteni, ha azoknak a háborúknak a költségeit összeadnánk, amelyek azóta felélték az emberiség erőforrásainak nagy részét, és megszámlálhatatlan ember halálának és szenvedésének okozói voltak. Bizonyosan nem véletlen, hogy XII. Pius pápa péteri szolgálatának jelmondatául az alábbi biblikus ihletettségű mondatot választotta: „A béke az igazságosság műve”.
Időzzünk még el egy kicsit annál, hogy vajon mit jelenthet Jézus titokzatos kifejezése „az én békémet adom nektek”? Jézus békéje valójában egy benső béke, amelyet ő szíve mélyén megélt. Egész életében az Atya akaratát kereste, neki akart kedvében járni. Ennek az akaratnak a teljesítése volt a benne lakozó végtelen békének a záloga minden élethelyzetben. Az evangéliumok beszámolói szerint mindig az Atya közelében kereste és találta meg a békéjét: amikor tizenkét évesen a templomban tanított, amikor nagy döntései előtt imádkozott, és akkor is, amikor földi élete végét látta közeledni, vagy a kereszten szenvedett.
Amikor béke van, akkor nyugodt a lelkünk, és fordítva is igaz: amikor nyugodt a lelkünk, akkor béke van bennünk, akkor életünk folyása egyenletes, terveinket meg tudjuk valósítani, harmóniában élhetünk, fejlődés és szolidaritás, társadalmi kohézió, felelősség vállalás jellemzi tágabb környezetünket is. Szívünk békéje tehát kihat a közösség, sőt az egész társadalom lelki állapotára. Ha sok ember szívében lenne béke, akkor könnyebben uralkodna a népek között is a bizalom és az együttműködés. Mert békében a gyengéket felkarolják, a rászorulókat támogatják, vagyis a szolidaritás érezhetően jelen van az emberek között. Így kapcsolódik egybe, így erősíti egymást a szolidaritás és a béke. Ezzel ellentétben a békétlenség, a vetélkedés, a rivalizálás és az önzés nemcsak személyes kapcsolatainkat mérgezi, hanem egész népek életét teheti pokollá.
Amikor tehát Krisztus békéjéről elmélkedünk, akkor nem csak a fegyverek hallgatására, vagy egy kényes katonai egyensúly fenntartására gondolunk. Jézus számára a béke sokkal többet jelentett, a háború hiányánál. Amikor béke-hagyatékáról azt mondta: „Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja”, akkor az Atyára és saját belső lelki állapotára utalt. Az ő békéje a szív mélyén kezdődik és onnan árad kifelé, szolgálva a személy, a társadalom, az egész emberiség békéjét.
Hogyan tudjuk ezt az örökségét birtokba venni? Mindannyiunk legnemesebb törekvése békében lenni Istennel, önmagunkkal, családunkkal, munkatársainkkal, azokkal az emberekkel, akik között élünk. Az imádság, az Istennel való mély kapcsolat és katolikusként különösen a szentáldozás révén találunk rá. Ezért minden szentmise, szentségimádás, minden áldozás, eucharisztikus összejövetel különleges, Istentől megáldott eszköz egyéni békevágyunk és az emberiség békéjének a megvalósítására. Mi keresztények azzal tehetjük a legtöbbet a békéért, ha Krisztus drága örökségét befogadjuk és jobb keresztények leszünk, ha az ő békéje beköltözik a szívünkbe. A béke soha nem magától valósul meg, tudatosan tenni kell érte, legyőzve, lebontva az önzés falát, amely minden békétlenség melegágya.
Honnan kapunk ehhez muníciót, lelkesedést, energiát? Jézus radikális megoldást javasol. Egy szakmai tudományos konferencián talán meglepőnek hat az a felhívás, amit ő használ: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!” Megtérni azt jelenti, hogy elfogadjuk az ő tanítását és személyét, magunkba szállunk, legyőzzük önmagunkat, önzésünket, és engedjük, hogy győzzön bennünk a jobbik énünk.
Az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen és köznevelési intézményeinkben – ha botorkálva is – de elindultunk ezen az úton. Meggyőződésem ugyanis, hogy evangéliumi alapokon tudjuk leghatékonyabban hozzásegíteni a fiatalokat ahhoz, hogy egy szolidárisabb és békésebb világot építsenek. Higgyék el, hogy az evangélium ad kellő inspirációt ehhez! Némi túlzással úgy is fogalmazhatunk: a szolidaritás leánykori neve a keresztény felebaráti szeretet, a békesség keresztény szemlélete pedig rámutat, hogy itt nem elég csupán a fegyverek hallgatására gondolnunk.
Köszönöm a figyelmüket!
[1] Vö. 2Tim 4,2
[2] https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=184
[3] vö. Ef 1,18
[4] vö. Mt 13,44
