Dr. Gloviczki Zoltán

Képzés – képesség. A jövőbe vezető út a pedagógusképzés?

Mint sokan, én is kaptam ezt a címet. Kedves kollégák, nagyon köszönöm mindannak, aki irgalomból bent maradt a teremben, menjenek nyugodtan.

A plenáris előadások vége felé két kínos lehetőség áll az ember előtt, vagy ugyanazt mondja, mint Freund Tamás, Csépe Valéria és Csapó Benő, ami kellemetlen egy kicsit, vagy mást, az is elég kellemetlen. Én az előbbit fogom választani: egy sajátos aspektusból hadd ismételjek valamit.

Platón, Rousseau vagy –mondjuk egy példaként a XX. században – Martin Buber nevét neveléstörténészként gyakran szoktam emlegetni abból a szempontból, hogy ők nem része a neveléstörténetnek, hiába tanuljuk őket abból. Ők gondolkodók voltak. A saját korukban az, hogy ők mit gondoltak a nevelésről és az oktatásról, ez fikarcnyit sem érdekelte az akkori pedagógusokat, és van egy olyan gyanúm, hogy fordítva se nagyon. Ők olyan bölcs emberek, akik intuitív módon bármikor elővehető bölcsességeket adtak nekünk, bár ma, amikor alapvetően az evidence based oktatás, kutatás és oktatás szemléletét tartjuk fontosnak, még ilyen szempontból is gyanússá váltak.

Engedjék meg mégis, hogy először néhány teljesen intuitív szempontot ajánljak a figyelmünkbe arra a kérdésre, hogy a pedagógusképzés a jövőbe vezető út-e. A pedagógusképzés a jövőbe vezető út, hiszen bejönnek 18–20 éves fiatalok ebbe a képzésbe, és kimennek 22–23 éves fiatalok, az ő jövőjükbe ez az út vezet. És nem ironizálok, nem csak ironizálok, mert amikor Európában tömeges, az Egyesült Államokban már a XX. század vége felé általános felsőoktatási képzettségről beszélnek az oktatáskutatók, és a bolognai reformmal elmegy, főleg a BA képzés egy általános széles körű alapozó ismeretszerzés irányába, akkor ki kell mondanunk, hogy bár erről nem szoktunk beszélni, a pedagógusképzés egy ilyen tipikus XXI. századi felsőoktatási képzéstípus, tehát aki bejön a pedagógusképzésbe, olyan ismeretekre, kompetenciákra tesz szert, ami – még egyszer mondom: bármennyire nem szoktunk erről beszélni – abszolút alkalmas arra, hogy egy XXI. századi alapképzettségük vagy műveltségük legyen. Ráadásul a pedagógusképzés a felsőoktatási képzéseknek abba a szintén meglepően szűk halmazába is beletartozik, ahol egy képzettséget, vagyis egy foglalkozáshoz kapott szakmát is kap az illető. Ilyen szempontból tehát ez viszonylag egyszerűen megválaszolható szempont. Meglepő módon egy abszolút adekvát jövőbe vezető út.

Mennyire vezet tényleg a jövőbe ez az út? Nagyon sokszor hallottuk, ma már a STEM, STEAM mozaikszavakat, és valóban nagyon sokat hallunk arról, hogy a jövő értelmisége, a jövő felnőtt emberei, az informatika, technológia, mérnöki tudományok, matematika területén kell, hogy képzettséget kapjon. Hát nem.

Az a helyzet, hogyha valaki előre néz, akkor azt kell mondania, hogy nem, persze intuitív alapon. De meggyőződésem, hogy Platón, Rousseau vagy Martin Buber ugyanezt mondaná, mint ahogy nagyon sokan mellettem, bár intuitív alapon. Mert hogyha előre tekintünk, akkor holnap és holnapután mérnökökre, informatikusokra van szükség, azonban a foglalkozások Gauss görbéje hosszú távon nem ebbe az irányba fog eltolódni, tekintettel arra, hogy éppen azokat a foglalkozásokat fogja a mesterséges intelligencia kiváltani, amelyek most az ő megalkotásához szükségesek. A Gauss-görbe arra fog eltolódni, amit nem tud a mesterséges intelligencia, vagy hogy pontosabban fogalmazzak, nem akar megtenni, és ez pedig nagyon leegyszerűsítve az emberek segítése.

A humán kommunikáció, a humán segítés nem egyedül a pedagógia, de többek között a pedagógia. Egyáltalán nem kincstári szempontot teszek a lelkükre azzal, hogy ha van jövőbe mutató foglalkozás ma a világon, akkor ez az. Ez egy olyan szakma, amire szükség lesz a munkaerőpiac hosszú távú elemzése után. Tehát ez a jövőbe vezet. Azután, hogy ez-e az az út konkrétan, amin mi járunk, ami tényleg a jövőbe vezet …

Ez egy újabb kérdés. És itt hadd csatlakozzam először intuitív elődeimhez. Tudok ugyanis olyan megállapításokat tenni a jelenlegi magyar pedagógusképzésre, amelyek alapvetően intuitívek. Még akkor is, ha sokan értünk egyet benne, és akkor is, ha sok tapasztalaton alapulnak. Az első az egy, a magyar felsőoktatás fejlődésével ellentétes érzet. Jelesül az, hogy az egykori képzők, főiskolák, tanítóképzők, tanárképzők, óvópedagógusképző intézetek egyetemekbe, tudományegyetemekbe való integrációja, karokká, intézetekké válása negatív hatással volt a pedagógusképzésre. Valamiért nemcsak a szakmai színvonalat csökkentette, hanem gyakorlatilag ezeknek az intézményeknek akár a fizikai megsemmisüléséhez vezetett. És ennek az egyik oka az, hogy valójában, amit jelenleg pedagógusképzésnek nevezünk, és amit gyakorlunk, és amit jelenleg tudományegyetemnek és felsőoktatásnak nevezünk és azt gyakoroljuk. Ez a két jelenség nehezen egyeztethető össze. Egész konkrétan a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egy ilyen bekebelezett óvó-tanító tanárképző kar egy tudományegyetem számára púp és fordítva is. Nem egyeztethető össze azokkal az elvárásokkal, azokkal az akkreditációs elvekkel az egyetem számára mondjuk egy óvóképző kar vagy intézet, amit tőle elvárnak. Egy óvóképző, tanítóképző, sőt tanárképző egykori főiskola számára életidegen az, hogy szerezzen egy olyan kisgyerekek neveléséhez értő matematikust, aki Phd-val rendelkezik, kisgyerekekkel való foglalkozás gyakorlatával és felsőoktatási gyakorlattal. Ilyen emberből az országban négy van, ismerjük őket név szerint, és mindegyiknek van valamiféle hiányossága ezzel a sztenderddel szemben.

Vagy egy évek óta, sőt évtizedek óta tartó paradigmatikus vita, vagy probléma a diszciplína vs. pedagógia kérdés. Az, hogy Magyarországon a pedagógusképzésnek túlságosan diszciplináris arca van, ezt természetesen erősítette az, hogy a tudományegyetemek részévé vált a pedagógusképzés, hiszen ma egy tudományegyetem egész egyszerűen nem képes megengedni magának, még ha akarná se lenne képes, hogy kétféle képzést nyújtson mondjuk magyar szakon vagy fizika szakon. Mindnyájan érezzük intuitív módon, hogy picit mást vagy máshogy kéne tanítani egy leendő fizikatanárnak, mint egy atomfizikusnak, mást kell tanítani egy leendő magyartanárnak, mint egy nyelvésznek, de erre nincs mód.

Halkan teszem hozzá, hogy nagyon nagy leegyszerűsítés ezt a dichotómiát a diszciplína vs. pedagógia, pszichológia vitára egyszerűsíteni, tudniillik a pedagógia és a pszichológia esetében pontosan ugyanez a helyzet. Ott pontosan ugyanolyan diszciplínát tanulnak a hallgatóink, mint fizikából és történelemből, ahogy erre Csépe Valéria ma már kikacsintott egyszer. És nem is az a megoldás, ami felé most nagyon helyesen elmozdultunk, hogy gyakorlat vs. elmélet, hanem itt valószínűleg intuitív alapon arra lenne szükség, hogy valami használható tudást kapjanak a felsőoktatásban hallgató hallgatók.

Ha szabad egy példát mondanom, van egy olyan főiskola Budapesttől északkeletre, de Egertől innen, ahol a pedagógiai pszichológia szigorlatot teljesen máshogy képzelik el az utóbbi időben, és erről már tapasztalatokat is mondhatok. Két része van a pedagógiai, pszichológiai szigorlatnak, egy írásbeli teszt és egy szóbeli. Ez eddig megrázóan hagyományos. A tesztben olyan dolgokat vesznek maguk elé a hallgatók a monitoron, amik a klasszikus pedagógiai és pszichológiai kérdések. De rettenetes önuralommal szűrtük meg ezeket a kérdéseket, és nem egyszerűen igen, nem és feleletválasztó kérdések. Ami az igazán érdekes, azt estig magyarázhatnám, ha nem hallottuk volna professzor úr kutatási eredményekről szóló előadását, hogy mit is jelent a teszttel való foglalkozás. Minket ugyanis egyáltalán nem érdekel, hogy hogy tudnak erre a tesztre válaszolni a hallgatók, annyiszor töltik ki, ahányszor akarják, otthon azt használnak, amit akarnak, azt beszélnek meg, amit akarnak, és nemcsak meggyőződésünk, kivételesen intuitívan, hanem ismerjük azokat a kutatási eredményeket, amelyek azt bizonyítják, hogy így megtanulják ezt az anyagot, nem két hétre kettesre, hanem foglalkoznak vele sokat, megbeszélik, végiggondolják, mérgelődnek rajta. És ötöst kapnak, beletörődünk. De csak az jöhet szóbelizni, aki 100 százalékra teljesítette. Szóbelin pedig mit tegyünk, ismét sajnos „keresztbe kell tennünk” saját magunknak, azt tanítjuk a hallgatóinknak, hogy kooperatív oktatás, projekt, satöbbi, hát akkor ne hazudtoljuk meg magunkat. Kidolgoztunk olyan szituációs gyakorlatokat, amelyek igenis szükségelik azt, hogy valaki szakmailag felkészült legyen. És a szóbeli szigorlat bizony az, hogy kis csoportban szituációkat kell feldolgozniuk, és szülőként, diákként, adott esetben pedagógusként hozzászólniuk, akár el is játszaniuk bizonyos helyzeteket. Nagyon komolyan veszik a hallgatók, nagyon felkészültek, nagyon élvezik, és meggyőződésünk, hogy nagyon alkalmas a tanulásuk arra, hogy használható legyen. Nem csak mi csinálunk ilyet, vannak ilyenek. Ez azonban az intuíció része.

Ha azonban a tapasztalatokra támaszkodunk, és elkalandozunk mondjuk Finnországba, és sajnos az intuícióinknak búcsút mondhatunk, mert kiderül, hogy ott, a nagyszerű Finnországban bizony úgy képzik a pedagógusokat, ahogy a mi legrosszabb '70-es évekbeli rémálmainkban. Tehát ott egy tanítóképző, az úgy tanulja a helyesírásnak a matekot, mint a kisangyal, és körülbelül, ha nem rosszabb arányban vannak a tanterv szerint olyan órái és olyan megközelítései, ahol ez valamilyen pszichológiai, pedagógiai felkészültséget látszik adni. A tanárképzés az teljesen az, ami a '70-es, '80-as évek Magyarországán, tehát Finnországban abszolút sztenderd pedagógussá válási út az, hogy elvégez valaki egy diszciplináris tudományegyetemet, és a végén rátesznek egy afféle pedagógiai ingyom-bingyom évet.

De nem mindegy, hogy kire, és nem mindegy, hogy milyen ingyom-bingyom évet tesznek rá! És itt jön a következő már evidence based problémánk. És ez pedig az, hogy ugye a PISA-tesztek kétezres évek utáni elterjedését követően az OECD azonnal elkezdte keresni a Szent Grált, vagyis, hogy mitől működik jól egy oktatási rendszer. Mára már az OECD is rájött és a 2021-ben megjelent jövőképeiből jól látszik, hogy implicit módon belátta: nem fogja megtalálni ezt a Szent Grált. A 2000-es évek elején azonban eljutott egy nagyon fontos pontig, amely a mindnyájunk által jól ismert 2007-es Mckinsey jelentésben öltött testet, amelynek a három legfontosabb megállapítása az, hogy egy oktatási rendszer annyira jó, amennyire a benne oktató pedagógusok, vagyis a legjobbakat kell a pályára szólítani, a legjobb képzést adni nekik, és olyat, hogy azt minden gyerekkel szemben sikeresen érvényesíteni tudják. Erről a harmadikról már sokat beszéltünk, ez a magyar oktatás-nevelés talán legsúlyosabb hiányossága, de engem most a két első érdekel.

A legjobbakat kell a pályára hívni. Hogyan? Nem intuíció innentől kezdve, én is tudnék pontszámokat vetíteni, de szégyellenék. Én is tudnék arról beszélni, hogy jövőre vagy jövő után mi fog változni a pedagógusképző intézmények felvételi szabályaiban, de szégyelleném elmondani, mert nagyon rosszul állunk ebből a szempontból. Nemcsak abból, hogy mennyit, hanem hogy a legjobbakat szólítjuk erre a pályára. Hogyan lehetne? Mit lehetne csinálni?

Beszéltünk már a pénzről. Tehát kedves kollégák, ez nem vicc, tehát itt nem arról beszélünk, hogy jól éljen-e egy pedagógus vagy nem, hanem arról, hogy nem lehet megélni ennek a pályának a kezdetén. Egy fiatal pedagógusnak mindig is nagyfokú elhivatottság kellett ahhoz, hogy valaki pedagógus legyen, félreértés ne essék, és egy perc múlva erre rá is fogok térni. De ma gyakorlatilag ez egy öngyilkos vállalkozás, amit egyáltalán nem tréfálkozva mondok, mint leendő pedagógusok édesapja.

De nemcsak pénzről van szó. Én idefele jövet körülnéztem, amíg érkeztem Egerbe. A rádiót is hallgattam. És hallom és látom azt, hogy mit hallanak ezek a gyerekek arról, hogy pedagógus. Nem láttam óriásplakátokat, amik azt hirdetnék, hogy kedves pedagógus, te formálod a jövőt. Nem láttam olyan tévéhíradó bejátszást, ami arról szól, hogy kedves pedagógus, rajtad múlik a magyar gazdaság fellendülése. De hallottam olyat, hogy ingyenélő és patkány vagyok. Ez nem egyszerűen egy napi probléma. Ez ugyanannyira az utánpótlásunk kérdése minőségileg és mennyiségileg, mint a fizetés. És nehogy azt higgyék, hogy ez csak oktatáspolitikai kérdés, mert a gyerekeink ezt hallják az iskolában reggeltől estig. És a legjobban kísérjük ezeket a gyerekeket az útjukon? Hát ugye ahhoz, hogy ezt meg tudjam válaszolni, ehhez tudnom kéne, hogy hova. És ez egy nagyon-nagyon érdekes és súlyos kérdés, ugyanis az, hogy a pedagógusképzés a jövőbe vezető út, ehhez nem ártana tudnom, hogy mi az a jövő, ahova én vezetni akarom őket.

Ne haragudjanak, hogy egy vulgár-primitív példával fogom illusztrálni, amit előttem tudós emberek két napja mondanak, de már csak az időpont miatt is hadd tegyem meg. Föl fogok tenni önöknek néhány kérdést, és csak egy pillanatra tegyék föl a kezüket GDPR okokból, csak én fogom látni. Tegye fel a kezét a teremben az, aki diplomásnak és/vagy értelmiséginek tartja magát. Szinte mindenki.

Fölteszek öt kérdést, és azt szeretném kérni, hogy minden kérdésre tegye föl a kezét (nem fogom megkérdezni, megígérem, hogy mi a helyes válasz, de) tegye föl a kezét, aki úgy érzi, hogy biztosan tud válaszolni, és nem szakos, tehát nem olyan szakos, mint amire a kérdés vonatkozik. Fog segíteni, hogy milyen szakról van szó. Biológia, környezetismeret. Mit jelentenek az egyed alatti szerveződési szintek? Kérem, tegye föl a kezét, aki erre szabatos választ tud adni. Szívesen megkérném, hogy a szakosok is tegyék fel a kezüket. Következő kérdésem Hol keresendő a passzát szélrendszer leszálló ága. Szeretném megkérni, hogy tegye föl a kezét, aki nem szakos, vagy nem műveltségterületes, de úgy érzi, tud válaszolni. Van egy-két „lehet”, köszönöm. Miből áll egy viszonyszó szókapcsolat? Ezek szerint van gyerekük. Mi történt a szécsényi és ónodi országgyűlésen? Mi fontos történhetett? Ugye ez egy feszítő dolog, mert erről valószínűleg sokan érezzük, hogy ezt elég kínos, ha nem tudjuk, mert hallottuk már. Nincs fönt kéz, nem látják a GDPR miatt, de én láttam. És végül, mit fejez ki a következő egyenlet, hogy eláruljam, mik ezek a kriksz-kraxok: ró egyenlő kis em per vé. Látok itt egy jelentkezőt, ó, őrületes. Hát azért határeset a szakosság, igen. Tehát itt néhány félig-meddig természettudományos műveltségű ember, négy, föltette a kezét. Na, nem kerestem a kérdéseket, kedves kollégák, a hetedikes tankönyvek vastagbetűs összefoglaló olvasmányaiból valók. Azok a kérdések, amik nélkül nem lehet tz-t írni. Exkurzus vége.

A jövőre képez a pedagógusképzés? Sajnos igen, ha ez a jövő, akkor igen. Ha ez a jövő, akkor arra képez, és azt kell mondjam, hogy ezek szerint ez a jövő, mert a Nemzeti alaptantervünk az körülbelül így néz ki. Nem akarom tupírozni a dolgot, csak hogy érezzék a felelősséget, mint pedagógusok, tehát ma Magyarországon a Nemzeti alaptanterv az a bemeneti dokumentum, amely meghatározza, hogy minden magyarországi gyerekre mi az a minimum, amely nélkül nem hagyhatja el az iskolát, lett légyen ő kisgyerek, szakképzésben tanuló, akárki. Mondjuk magyarból az, hogy ismerje életrajzi és mű szempontból Theokritosz, Ezra Pound, Walter von der Vogelweide, Kecskeméti Víg Mihály, Sztáray Mihály vagy mások nevét. Nem folytatom. A magyar pedagógusképzés jelenlegi reformja, ha nem értesültek volna róla az az, hogy ehhez a Nemzeti alaptantervhez igazítjuk a tanterveinket, a képzési kimeneti követelményeinket, tehát azt kell mondjam megnyugodva, hogyha valamikor, most a jövőbe vezető út lesz a pedagógusképzés.

Tehát szeretném látni a magyar köznevelést nagyon régóta, és megígérem önöknek, hogy ha majd látjuk, a legjobban fogjuk arra fölkészíteni a pedagógus hallgatókat. Az a gyanúm, hogy bár erre is, nagyon jól tudjuk, alkalmasak leszünk arra, hogy arra is nagyon jól felkészítsük. Hál' Istennek van rá időnk, hogy felkészüljünk. Köszönöm szépen a figyelmet.